nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…

a szabadság felé 1.0

A lényeg. Értékrendi kisokos azoknak, akik már fulladoznak egy ideje.

Ami biztos, ebből indulok ki:

minden őszintétlenség, szerepjátszás, nyomorú kompromisszum, behódolás, elhallgatás, tagadás rombol. Nincs annyi jóga, meditáció, jótékonyság, szerelem, feledtető mámor, megbocsátás a világon, ami ezt ellensúlyozza. Bővebben…

a guruk átvernek téged

Sokan azt várják, hogy én majd vigasztalgatok–megértek–segítek–elfogadok, de ez nagyon kétséges igény, mert akkor erre idesereglenének az igazán nyomorult lelkek, akiknek szaksegítség kellene. Az önfelmentésre vágyó, könnyű vigaszra éhes, magukon dolgozni nem akaró nők. Aztán egymást nyaljuk, tőlem elvárják az éjszakai ügyeletet is, pszichológus leszek, és fokozottan hajlamosak görbe szemmel nézni, ha én viszont jól vagyok, erős, eredményes, ragyogó (ami egyébként azt is jelentené, hogy van miből adnom!), és a végén még meg is utálnak, hogy “nem segítettem”, rosszabb lett a helyzet, frusztráltam őket.

Szóval a nyomorlicit, az egymás nyalása, a sunyi ötletösszeszedegetés, az “én csak elmondom a véleményem, az is baj, csak a tiéd szólhat*?” fajta alattomos, öntelt provokáció és feszültségszítás ne legyen itt soha többé. Az érett, gondolkodó, mértékletes, intellektuális, érzékeny, magukat vállaló olvasóknak írok.

És egyvalamit kérek: ne gondold, hogy az a normális, ami a norma. Sokszor próbáltam már egy mondatban megfogalmazni a lényeget, de az alapállásom az, hogy nem úgy kellene élni, ahogy szokás. Hanem pont nem úgy. Mert a szabadság, a méltóság máshol van, a bejáratott, kővé dermedt intézmény nem működik.

Szóval ez is, ha úgy olvasod, akkor lebaszós poszt, ha meg nem, akkor nem.

Kire hallgassunk? A Norbi- és a LifeTilt, Sasafitnesz, Szentgyörgyi Romeo típusú fitneszguruk megítélésékor elő szokott kerülni a kérdés, hogy akkor én hol állok, a nők oldalán, vagy átálltam fitnesznácinak?

A kérdés rossz, mert nekem a sporttal soha nem volt bajom, de még a kockahassal, a konditeremmel vagy a “vékonyságfétissel” sem.

Nekem a beszédmóddal volt bajom, a guruk fölényével. Az idézet Szentgyörgyi Romeótól van:

Ha azt csinálod, amit mondok akkor ígérem, hogy 90 nap bomba formába jössz! Készen állsz a változásra?

Mi a bajom ezzel? Nem az, hogy edzeni kéne, vagy hogy ne értenék egyet azzal, hogy a sporttal szerzett forma öröm, büszkeségforrás, esztétikus és szexi is.

Az a bajom, hogy ez egy férfi,

aki lefele beszél, a mindentudó szerepébe helyezi magát,

a szavaiból az áll össze (úgy tekint rád), hogy te önállótlan vagy, fogalmad sincs,

az engedelmességedre számít,

és ebből keres pénzt.

Szerintem ez immorális és nem segít elérni a céljainkat. Azok a nők, akik beállnak ezekbe a táborokba – akár ügyfélként, akár lelkes követőként –, lefokozzák magukat, alárendelt szerepbe lépnek, mert nem elég kritikusak.

Miért nem elég kritikusak? Mert arra kondicionálták őket, hogy ők nem tudják, hogy van valami misztikus tudás, és az a férfiaknál és/vagy a hatalmasoknál van, de semmiképpen nem náluk.

A külső kontrollos létezés a baj: ha tehát Bocsi Viki csinálja a nagymegmondást, akkor is problémás, sőt, sértő, sőt, ártalmas az ilyesmi.

Semmi nem válik a javadra, ami tartós fogyasztóvá tesz, ami elgyengít, ami másvalakihez köt. (Ha most megkérdezed: nem csak üzletileg gondolom ezt, hanem a szerelemmel kapcsolatban is.)

Ha komoly ember vagy, akkor apró részletkérdésed lehet valamiről, tudod, hol tedd föl.

De ha egészen tanácstalan vagy, nulláról indulsz, még az irányzatot se választottad ki, akkor te elmulasztottad a tájékozódást, döntést, munkát, testi önismeretet. Ne is nagyon panaszkodj, ha úgy vagy vele, hogy “valaki mondja meg”, akkor meg fognak vezetni, felhasználnak. Aki erre utazik, az éhesen keresi azokat, akik nem önállóak, csak a közös lelkesedésben vagy állandó pátyolgatással érzik jól magukat (ami még nem jelenti azt, hogy eredményesek is, sőt, általában nem azok).

Aztán háboroghatsz, hogy drága, bonyolult volt a guru, és nem működött.

Jegyezd meg: ami kívülről jön, azt megutáljuk. Az igazi motiváció belülről jön.

Mit tehetünk? Olyanná kell nevelni magunkat, aki ki tudja találni magának, mit tegyen, az ő saját útját. Azt őrzi, szereti, csinálja, halad vele. Van, hogy leáll, korrigál, másfele kanyarodik, és van, hogy kívülről keres bele tudást, ösztönzést, érvet, de nem simul bele senkinek a kész vájatába. És amit talált és megformált magának, azzal kapcsolatban nem panaszkodik, nem hirdeti, nem vitázik másokkal.

Tudja.

Magának tudja. Csinálja. Az övé lesz az az út.

És ebből következik az, hogy messziről elkerüli a gurukat, a módszerárusokat, akik magukat aszimmetrikusan helyezik az igehirdető pozícióba, lelki és anyagi haszon céljából.

Szerintem ez egy nagyon pozitív poszt: ismét a megerősödésről, a saját útról írok, arról, amire joggal lehetsz büszke.

* Ööö, végső soron, igen. Az elmúlt éveim, több ezer posztom az előzmény, benne van szívem, agyam, legjavam, és ennek jogán kérem, hogy hagyjatok már. Ha idegesítelek, ha idegesít a poszt, a téma, a személyem, egyszerűen MENJ MÁSHOVA, olyan helyre, ami neked való, ne nézegess itt, ne akarj velem kapcsolódni, ne taglalj.

feltétel nélkül, de tényleg?

És a szinonimái:

Jóban-rosszban kitart mellette.

Bármi is jöjjön.

A kapcsolat nem csak körhinta és kacagás és csók a naplementében és rohanás felé a pályaudvaron és ananászos koktél. (Miért, miért nem?, jajdul fel Éva. Ugyan miért nem?)

A felnőtt élet nem mindig könnyű.

Ennél vannak sokkal mélyebb és fontosabb dolgok is!

Mi is? A szívás, az. A közös érdek, a meló, a gyerekek, a lakáshitel, az anyós véleménye. A párhuzamos egymás mellett élés, a közös lakcímre bejelentett magány. Bővebben…

egy fő felnőtt

Nem a tizennyolcadik születésnap.

Nem az érettségi.

Nem a felvételi.

Nem a különköltözés.

Hanem ez a felnövés, amikor ott keringőzik. Vagyis, ez a felnövésnek a deklarációja.

Aki nem keringőzik, az nem is nő fel. (Én nem értem ezt a hisztit, fél osztályok, fiúk nem akartak táncolni.)

Ő valahogy előbb nőtt fel: vagy másfél éve nem érzem ezt “az én vérem, jaj, az én kicsi fiam” dolgot. Tiszteletteljes távolból figyelem a fiamat, aki olyan csodálatosan erős, és tudta, mit akar. Akin nem fogott a rossz irányú csoportnyomás, az iskolai bántás, ostoba, kérges juditnénik.

Ezért vagyunk jóban.

Rég nem várja el, hogy főzzek, mossak, befizessem, elintézzem, elismerjem, hanem intézi magának.

Aki minden apró ügyét, köztük a gyarlóságokat, a más-anyák-infarktust-kapnának ügyeket is elmondja, ha épp beszélünk. AMúgy nem nagyon gyakran. Meglep, ahogy magától mesél, én úgy tudtam, hogy titkolóznak, pattanásosak és ellenségesek, meg követelőznek. Lát embernek engem is, nincs módom prédikálni.

Nem kell nekem mindent tudnom, de nem kell hazudnia sem.

Én nem virrasztok.

Megbízom benne: egészen komolyan gondolom, hogy az övé az élete, hogy külön van az énje, és becsülöm, elismerem. Nem sajdul a szívem, csak erős nyugalommal örülök. Nem veszekszünk. Nem habzsolom föl, nem pótlék ő nekem, nem ő a középpont, nem ezt jelenti a szeretés. Nem várok tőle semmi pontosan körvonalazhatót, sem érzelmesket, gesztusokat, sem hálát, sem teljesítményt – csak azt, hogy önmaga legyen, hogy aki ő lett, éspedig jelentős részben az által, amit én beletettem, és az által, aki én lenni tudtam, azt valósítsa meg.

leckék szeretésből 2.: miért szólj?

Hogy mit tegyél szóvá a kapcsolatodban?

Sietsz változat:

Azt, ami fontos és ami releváns, és azt is kedvesen, józanul, építően, sose bántóan.

Többször hallgass. Nem ér annyit.

De ne ellenséges némasággal hallgass. Bővebben…

megmondjam, mi van, apukám? (1.)

Tényleg megmondjam? Akkor megmondom. De aztán ne legyen harag!

Szóval.

A házasságod nincs válságban, nem üresedett ki, nem hidegültetek el. Nem az van, hogy valahogy az asszony olyan kedvetlen meg hisztis újabban.

Van ilyen is, de veled nem ez van. Hanem Bővebben…