elhaló nyakkal

Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!

Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.

Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.

Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.

Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.

És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.

Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.

Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.

Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.

A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.

Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).

Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?

 

mi mindent láttunk

Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom). 20181028_113025(0) Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották. A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott  be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak. Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja. A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø). Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz. Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját. Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát: Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót. Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz. Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam. És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
  1. váladékozó motivációs tréner
  2. bűnös asszony szorongana
  3. csúf japán autó
  4. cet felbontaná a házasságát
  5. vízi lények progresszív megsarcolása
  6. bamba örökzöld
  7. döccenést okoz a merev társadalmi osztályfelfogás
  8. megcsappanó termés
  9. csípős fűszer végzete
  10. éretlenül savanyú útelágazás
Kommentben várjuk a megfejtéseket!

viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

a hiányzó darabka

Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.

Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?

Élek.

Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Bővebben…

mit egyen a gyerek?

Jellegzetes nyári agybaj, írtátok is kommentben: a megkopott vakáció vadócai folyton kajálni akarnak, és ez a te feladatod. Otthon lebzselnek, egyre jobban az evés strukturálja a napot, központi témává válik. Állandóan kérdezgetnek, mikor lesz és mi lesz “a kaja”, kívánságaik vannak, de ha eléjük rakod, akkor finnyognak, nem azt kérik mégse, kisírnak még egy desszertet, utóvacsorát. Bővebben…

mi lett veletek negyven fölött?

Az augusztus ismét a provokatív posztoké! A fel nem tett, kényelmetlen kérdéseké és a közhelyeken túlra merészkedő válaszoké.

Rettenetes. Ki hiszi azt, hogy nekem nem? 1976 májusában születtem. Kicsit csodálkozom, miért néznek rám így, mi ez az egész? Hiszen én egy fiatal lány vagyok, ez a belső közérzetem. (Hogy fiatal lány vagyok, az az én titkom.)

Bővebben…