Először is: a héten négyszer sikerült elmélyülten haladnom a Művel – ez nagyon jónak számít, tavasszal nehezen ment. Reggel és csöndben, magányban kell írni.
Aztán: jázmin, hárs, és eper!
Nagyon sok élményünk van. Volt Bővebben…
Először is: a héten négyszer sikerült elmélyülten haladnom a Művel – ez nagyon jónak számít, tavasszal nehezen ment. Reggel és csöndben, magányban kell írni.
Aztán: jázmin, hárs, és eper!
Nagyon sok élményünk van. Volt Bővebben…
Felmerül a kérdés: ugyanúgy képesek a férfiak empatikusan, szeretettel gondoskodni egy gyerekről, esetleg: a saját gyerekükről?
Ez az alapkérdés, és a konferencia, amelyről a facebookon beszámoltam, ezt sugallta: persze, hogyne? Csak a nők akarják kizárni szegényeke! Elidegeníteni a gyermeküktől!
Egyenjogúságot az apáknak!
Nagyon örülnénk, ha így volna! Mert amúgy képesek rá… szóval annak örülnénk, ha csinálnák is, és az apa-is-ugyanúgy szöveg nem akkor kerülne elő, amikor a nőt lehet vele sakkban tartani, kontrollálni, vegzálni. Ezer és ezer keserves tapasztalat bizonyítja, hogy ezen kívül alig érdekli őket a gyerek, vagy csak a kellemes része a nevelésnek, és csak akkor, ha nincsen fontosabb dolguk. Sőt: belőlük nem lehet kinyerni az egyenértékű, felelősségteljes gondoskodást, még ha nagyon szépen kérik is, vagy olyan válság van is, mint az anya súlyos betegsége. Őket nem hatja meg az, hogy a gyerek szenved, bajban van, de a gondoskodás mint erkölcsi és jogi kötelesség sem. Ha apa vagy, egészen kis teljesítménytől jó szülő leszel. Az apák emberkednek otthon és a bíróságon is, alaptalanul vádaskodnak és mézesmázoskodnak a szakértőnél.
A kriminológiából pedig azt tudjuk, hogy Bővebben…
Tegnap nemcsak anyák napja volt, hanem az eus csatlakozás 19. évfordulójára szervezett futás is: 19 év, 19 km.
Hát nem volt ez egyszerű! Tavaly váltót futottunk (akkor, ugye, 3×6-ot), most meg, mire felocsúdtam, a váltó-rajtszámok (600 db) elfogytak. Megkérdeztem az itthoni keretet, ki mennyit akar futni, aztán neveztem egyéniben, és “sufniváltó”: a Parlament előtt, az első kilométernél áttűztük a rajtszámot. “Ez is tilos, de szívem joga.” (Molnár Ferenc) A sorrend: én, Julis, Gergej. Julis kb. egy kört futott (befutóként, és kézenállt a célban!), Gergej kettőt (12 km), én pedig rajtoltam, és a váltás (6,85 km) után folytattam a magam módján, kiszállva a pályáról a Sziget felé. Nyugiban, versenynyomás nélkül futottam le a 19-et, mert minden más feladásnak értődött volna, és elhatároztam, hogy nem állok le. Pedig volt kifogás, többféle is.
Amszterdam, 2019 ősze, a második maratonom óta én hosszút nem futottam: teremben 12-14-et ritkán, de terepen max. 10-et. Nekem futni, alkati okokból, nagyon nehéz, kudarcos, nem is szeretek futni, aztán beérek mégis. 38-as a Garmin szerinti VO2 majom, cipelem, zabálja az oxigént. Soha nem éltem meg, hogy repülök. A tetejébe ezt most nem olyan tempóban tettem meg, mint ha végig a csippel és a pályán mérték volna, olyankor hajtom jobban, de megcsináltam. Megálltam inni háromszor, rámentem az orgonaszagú szigetre, a híd ugye emelkedő, és telefonáltam is egy rövidet. Végül visszatértem az útvonalra, ahol nem akartam három kört tenni, mert unalmas volt, meg ugye már nem volt rajtszámom sem. Mivel nem lett meg pontosan a táv, átfutottam a célvonalon, köszöntöttem a szeretteimet, illetve egyeztettem velük a továbbiakról, és mentem még 1,2 km-t az ebédelő turisták között a Zrínyi meg Sas utcákban.
Érdekes, hogy ez a toldozott fajta is elsősorban azt az élményt adja, hogy “akkor is megcsináltam”, tehát az oly igen áhított mentális erő átélését, és nincs benne hiányérzet, kudarc. Most nem volt nagyon gyilkos se, csak így esett – relatíve – jól. Úgy látom, aki nagyon aggályoskodik, hogy mit kellett volna másképp, hogyan lehetett volna jobb, mit hibázott, az külső kontrollnak enged, fölösen nyomasztja magát, és ez a fajta tekintélyelvűség teljesen idegen tőlem.
Nekem egy normám van: nem sétálok bele.
Anyák napja! Két gyerekem is várt a végén, meg Gergej.
A mezőnyben, sőt, élen felfedeztem ezt az embert, ebben a kis amatőr közegben meg is nyerte, én meg elképedtem, hogy itt nyomul, és nem álltam meg, odakiáltottam neki, hogy minek tartom. “Nem bűncselekmény.” Teljesen bebukott a kotnyeles kavarással, megutálta a futótársadalom. Én vártam amúgy a második részt, de Balázs nem írta meg végül a család szemszögét. Én itt, nagyon érdekes sztori.
Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.
A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.
Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást. Bővebben…
nyilvános poszt (csak biztonságos nicknévről/profilról kommentelj!)
Már írtam az álkörnyezetvédelemről. Jé, hát mára pont az a trendi, a kötelező életvitel, sőt: a számon kérő baszogatás tárgya, amiért engem ugyanezek az emberek a kilencvenes évektől egészen a tízes évek közepéig hülyének néztek: a külsőségeket illető aszketizmusom (miért nem vagy nőiesebb?), a gyaloglásom, fogyasztási szigorom, szemétügyi tudatosságom, az erdőben sportolás, a bringa. Na, mára ez bejött, trend lett. Ja, de nem is ez jött be. Főleg biokozmetikumokat és a “fenntartható divat” nevű sznob kontentgyártást jelent a mai divat, vadiúj elektromos autót, mert “kocsi kell”, aminél nagyobb tékozlást nehezen tudnék kiötölni (ráadásul mások pénzéből töltik!), illetve lehetetlen és túlárazott ételek és textíliák formájában terjedt még el az új trend.
A vegán bőr, az bizony műanyag. Amikor a Zsiguli üléshuzata készült belőle, még így hívtuk. Bővebben…
Az edzésnaplóban már említettem ezt a történetet, most külön posztban összefoglalom:
van egy család, két fiúgyerekkel, kirándulnak, sokat sportolnak, nem a legkönnyebbeket, együtt is. A gyerekek versenyeznek is, birkózásban. Futóversenyeken találkoztam velük, egyszer megkerestek, beszélgettünk is itt nálam. A nagyobbik fiú, Lóci már négyéves korában is futott, mint a nyúl. Nem úgy, mint mi, hogy évente 2-3 rövid távú verseny a gyerekekkel, hobbiból, utazáshoz kötve vagy Pesten, hanem rendszeresen, egyre többet, az ország számos pontján, sokat utaznak.
Teltek az évek, hosszabb távok jöttek, gyerekversenyek, sikerek, később 15-ök, félmaraton. A posztjaikból kirajzolódik az elkötelezettség, határozott, kitartásra nevelő értékrend, rengeteg szülői munka. Éveken át zajlott ez, sokan követték őket a facebookon. A nagyobbik fiú most tíz éves. És mivel létezik olyan verseny, ahol rajthoz állhat maratonon ennyi idősen (itthon nem), és egészen lelkes, 2022 júliusában, Szarajevóban lefutja a maratont, extrém körülmények között, szülői jelenléttel.
Ebből hír lesz, én a 444-en láttam.
És akkor, dobpergés:
kitör a kommentelés, a néplélek megmutatja önmagát.
Hozzászólnak aggodalmas szülők, a saját gyereküket dicsérgetve, mértékletességre figyelmeztetve, önigazolva. Meg kell hagyni a gyerekkort a játéknak, írják elhízott emberek. És megjelenik a “szakma”, ellepik a család sportoldalát. Köztük komoly futók, futós bloggerek, edzők is, akik között én az évek alatt láttam már egészen elkeserítő konfliktusokat, konfrontatív és önimádó személyiségeket, versenyszervezői féltékenységet, faszméregetést, értelmetlen hitvitát és becsvágyat: aszfaltosok, maratonisták kontra ultrázók, sima futók kontra triatlonosok, Lubics Szilvia szakítása az edzőjével, sportszerűtlenség. Maráz Zsuzsannát férfi blogger lezsuzsizza, a többieket teljes nevükön emlegeti (szóltam). Rémisztő alakok, akik folyton kinyilatkoztatnak. A saját, elit tempójuk, edzésmennyiségük a norma, kirekesztőek, mániákusok és önimádók, kákán is csomót keresnek; minősítgetik mások felkészültségét, rajthoz állását, profiknak való terminusokkal dobálóznak, csúful meglovagolják az életközépi válságban és tönkrement házasságban vergődő tömegek bizonyítási vágyát. “Ötórás maratonnak nincs sportértéke”… én ezt megutáltam már kb. 2018-ra. Az állandó mansplaininget, kioktatást. A versenyek szexizmusát is: pasik méregetik a nők fenekét, versenybeszámolókban rendszeresek az egyoldalú szexista megjegyzések, férfiak jelmezben futnak nők között, a női versenyek létjogosultságát elemezgetik; az iramfutók is férfiak a női futáson, lekezelően “biztatják” a nőket. Csanya is nekem esett (önkéntes voltam az ő bizniszversenyén).
Kellemetlen közeg. Sok az önjelölt, hiú, rögeszmés, és akadnak semmivel feltűnösködő blogkoppintók is.
Lóci maratonjáról beszámol a 444, a 24.hu és a többi. Később a reakciókról is írnak: népharagnak nevezik a kommentelők özönszerű véleményét, szörnyülködését, ítélkezését, és idéznek is tőlük bőséggel. Itt a kiemelt lapfotó már koncepciózus, hangulatkeltő, ahogy küzd a gyerek:
https://24.hu/sport/2022/07/06/loci-es-oliver-megcsinalja-szarjevo-maraton-futas-hosszutavfutas/
Az egyik nagyon okos futó, Csontos Imre csakis a gyerekek érdekében feljelentést és gyermekvédelmi bejelentéseket tesz. Bővebben…