portrék 19.: aki művésznek képzelte magát

Sűrű napok: négy este színház, de milyenek! Itt olvashatod a tömör naplót az élményeimről.) Nehezen kaptunk rá jegyet, végül szombaton néztük a StúdióK-ban (amely, ímhol, ötven éves lett!) Hegymegi Máté rendezését, a Nerót ifj.Vidnyánszkyval a címszerepben, akit én nagy szerepben még nem láttam soha (és nagy pillanat volt, hogy most igen: nagyon erős jelenléte, beszédének átütő természetessége van).

Egyetemi éveim meghatározó élménye volt a négy nagy Kosztolányi-regény közül is a legjobb, a Nero, a véres költő (1921) (persze neveztem én már az Aranysárkányt is a legjobbnak; a többi: Édes Anna, Pacsirta, és még egy kisregény: A rossz orvos). Akkoriban még (1994-99-ig jártam magyar szakra) a fehérterror rémtetteivel állították párhuzamba a zűrzavaros és devalválódott kort. Bővebben…

mi van ezzel a traumaírással?

A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.

Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.

Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.

Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.

Aztán az lett, hogy:

traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,

a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,

mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,

így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…

Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:

…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…

Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.

Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.

A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.

Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?

Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vészemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.

Különösen ha valami emberi jogi ügyet vagy bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.

Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.

https://tibiatya.blogstar.hu/2019/05/09/breking-lippai-marianna-torolte-a-gyaszbizniszt-facebookrol-/72677/

(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz akkor Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett, a színvonalat nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a viszolygást.)

A portálok és kiadók jól megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót, valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.

A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hű meg ha, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.

Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.

Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?

A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.

Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes, a szenvedés pedig téma, illetve: prizma.

menőnek lenni, vagy majdnem, vagy egyáltalán nem, hesteg önazonosság

Ez aztán önismereti téma, a sűrűje: a sóvárgás a menőségre.

Mindenki arra, amije nincsen. Bővebben…

archetípusok, toposzok 1.: testvérharc

Ebben az új sorozatban távolról összefüggő motívumokra, élethelyzetekre gyűjtök példákat a tágas kultúrából, ezek egymásra hatnak (intertextualitás), a későbbiek kölcsönzik, átírják, felhasználják őket.

Érdekes, hogy általában a lányok nem veszekszenek annyit, se a lány-, se a fiútestvérükkel. Szépen együtt leküzdik a nehézségeket, mint Jancsi és Juliska. Csak a Grimm-mesékben van harc a lánytestvérek között. Bővebben…

a blog történetének legnagyobb olvasmányélményei

nyilvános poszt, mindenki épülésére

Írtatok az októberi jelszó kapcsán, egy olvasó kérte, hogy ajánljak könyvet, filmet, őt ez érdekli, és mások is említették, hogy a könyv, a film, a kulturális ajánló és értelmezés a kedvencük.

Több irodalmi poszt készül, archetípusokról és műfajokról, amik felmerülnek az olvasgatásaim, beszélgetések közben.

Sok könyv van, szédítő a kínálat, de rutin és biztos ízlés híján eltévedsz a kínálatban. Bővebben…

Védett: fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 7.: a szerzői jogok

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

egymillió író országa

nyilvános poszt

Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket, igen, ez az ő bűnük, azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”. Amúgy fotósok, festők, zenészek is gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, és az is idegesítő meg sokszor vicces – de én az írókról írok, mert én az irodalmat értem.

És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-s nő kontentje a facebookon.

Mondjátok erre, hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet volt, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival, zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.

És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.

Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írásnak terápiás hatása van. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát vagy borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.

Elférünk. Sok jó ember…!

És az írónők megmámorosodnak az írástól, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.

Ha.

Többnyire nem.

De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?

Ööö… elnézést, de igen. Igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, és lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.

Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az egész “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” érzet nagyon érzékeny pontja a léleknek. Szembesülni önmagával, hogy nem, hiába hajtja, gyakorolja, mentrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (nem mintha a tömeges fogyás lenne a siker mércéje.)

És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.

Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle, a lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.

És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.

Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki lelkesedett, mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.

Én leszek a sznob.

Mit mondhat valaki, még ha van is íróvénája, amikor elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy jó, akkor én is írok, én is…? Ide nézzen mindenki?

Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…”? Ez blaszfémia.

Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” “Biztos nem árulod el ingyen, hogyan kell!” Mintha volna pár titkos fortély, tanács, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. Ez a gyenge jelleműek és téves önképűek sportja, akik gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.

De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatalabbakra.

Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!

Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen. Mindenki olyan bamba. Nem szól senki, hogy ez nem stimmel.

Miért is? Ír, ír. Nem az én ízlésem a mérce. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.

Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Na, ez mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecseműmészárlás? Hm, ez még jobb. Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!

Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, öntudatos, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.

A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de ha máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt egész névként ismételgesd hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, úgy szebb, ez mégiscsak irodalom…!, és akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.

Vagy kapsz tizenkilenc lájkot.

És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz rétegíró, gyengécske novellista sem egyikből se. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.

Aki író, az kamaszkorától komolyan nyomja, tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.

*

És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:

Mit szólsz ahhoz, hogy amatőrök…

Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?

Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.

A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.

Jó lesz az.

MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely” szintű ordenáréság.

Bolyár

Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogodé hirtelen (mágikus gondolkodás, ez is). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, de kicsit sem, és még visszakérdezett, amikor rászóltam: jó, de mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket? (Eleinte kiraktam, volt, akit saját döntésből, mást kérésre. Használtak.)

Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.

Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.

Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?

Nem. Nem is kesergek.

És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?

Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.

Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.

(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)

nem lehet azonosulni az irodalmi hősökkel!!négy!4

nyilvános poszt, nekik szól

Dől megint a harsány ostobaság, az öncélú őrjöngés, okoskodás, szegény Tóth Krisztina kapcsán (akinek igaza van és derekasan állja a sarat, nagyszerű író és minden). Habár, én a habverést, a facebookra költözött gondolatokat én már akkor se bírom, ha intelligens emberek csinálják. Tóth Krisztina eredetileg nem oda, hanem ide mondta a vitatott mondatokat:

https://konyvesmagazin.hu/friss/tizenegyes_ott_anna_toth_krisztina_olvasas.html

Tehát, Jókai Az arany emberének és Szabó Magda Bárány Boldizsárjának emberábrázolása és női szerepei problémásak, ezért nem kéne őket erőltetni a közoktatásban. Bővebben…

amikor a gazdag nők nem értették

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 4.

– nyilvános poszt –

Ez is egy csodás eset: beleütköztem a Gazdag Nőkbe, akik nem értették. Beleütköztem, pedig én arra nem is jártam, amerre ők. Vajon ezek a nők mikortól kezdtek üveges szemmel nézni az órán, kizárólag adatot és tényt tanulni és azt is csak dolgozatra, vizsgákra, szóval hol hullottak ki az irodalomoktatásból a menő, képzett nők? Mikor lettek ennyire rossz fejek és falkalények? Olvastak-e valaha értőn, élvezettel szépirodalmat?

Vannak ezek a SEO optimalizált facebookkalandorok, jól beágyazva: ilyen cég, olyan meghívás, előadás, kölcsönös szívességek, import tanok, belőtt hajú páros szelfik a hasonlókkal. Az idősebb, vidéki (agglomeráció vagy mélyvidék) bestsellerolvasóknak, a selfhelp-piac alsó harmadának szánják a kontentet: terükbe balról Provident-behajtó érkezik, jobbra elbaszott, gyomos építkezés figyelhető meg, sréhen egy félbehagyott Norbi Update program, és épp becsönget az ismerős bjutivállalkozó, hogy elfogyott a hagyma, pedig csak úgy odatenné az ebédet, aztán szalad is, délután várja hősnőnket körömmatricázásra; a hátuk mögött élősködő, kopasz férj, középen meg ezek az egzaltált oldalak, szép idézetek, tanácsok és tutorialek nyitva valami romos PC-n. Kedélyes a nyomor. És egyre csak áhítoznak a net előtt a jobb életre. Bővebben…