fan club

Mindjárt jön az elkezdett mi bajuk a nőknek? harmadik része, de tegnap este nagy élmény volt Morcsányi Gézát hallgatni, akit a Mensa HungarIQa hívott meg egy beszélgetésre.

Beállnék a trendbe, de hát tudtuk korábban is, ha kicsit figyeltünk, színházi előterekben, interjúkból: Morcsányi Géza nagy szellem, emellett elegáns, igényes beszédű, kedves és szórakoztató mesélő. Arról lett híres, azon kívül, hogy dramaturg, hogy minőségivé, egyben üzletileg is sikeressé tette a Magvető kiadót, amelynek húsz éven át volt igazgatója.

Sok részlet, körülmény, előzmény vegyült minden válaszába, de nekem pont ezért volt nagyon szórakoztató. Nem kalandozott el, mindig visszatért a kérdésekhez – pont ennyit akart mesélni. Szóban írt memoárt. Sok régi irodalmi, színházi szereplőt a nevén nevezett, ábrázolt. Az a morálja, és ettől kifogástalan úriember, hogy mindenféle érdekes, tartalmas jókat mond emberekről, a nemjót pedig gesztussal, szóhasználattal, általános utalással intézi el.

Mi az egyetemen azt tanultuk, hogy nagy döbbenet volt a rendszerváltás irodalmi értelemben: betiltottságra, üldöztetésre panaszkodtak az írók, ezért az értelmiség arra számított, hogy most majd előkerülnek a kéziratok. De a fiókok üresek voltak. Ezt meg akartam kérdezni tőle: tényleg semmi?, de magától elmondta ezt a történetet. Néhány tiltott, külföldi gyümölcs (Faludy talán, Wass Albert? – csak tippelek) kivételével semmi nem került elő.

Először megemlítette korai, nagy olvasmányélményeit, a hetvenes évekből: Gogol: Egy őrült naplója, később A revizorból idézett; Kafka: A perNádas Péter: BibliaKertész Imre: Sorstalanság.

Nagy szerzőként, olyanokként, akik őt kiadóvezetőként érdekelték, említette a következőket: Esterházy, Nádas, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Kertész Imre. Bővebben…

miért veszélyes a giccs

Schäffer Erzsébet merénylete az ízlés, a tisztánlátás és a nők ellen

Persze vannak mindenféle műfajok, és az értő olvasó a helyén kezeli őket. Nem vár megigazulást egy tömegfilmtől, mert annak a szórakoztatás a dolga. Van a limonádé, a populáris, a paperback: az se nívó ám, nem ab ovo szemetet jelent, hanem műfaj, látásmód. Lehet azt is igényesen csinálni, sőt, akár groteszkül, szatirikusan, újítóan. Akkor már szinte művészet.

Na de.

A giccsel nem az a baj, hogy nem elég fajsúlyos, mély. Hogy nem orvosolja a világ problémáit. Ki kérne ilyet számon rajta?

A magát szépként előadó giccsel az a baj, hogy bódítóan és grandiózusan hazug. Bővebben…

lexikális

melléknevek sorozat 35.

Ti tudjátok a hangyasav képletét?

Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?

Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI?

Én emlékszem a hangyasavra – erre pont. Ez a blogger joga és szabadsága, hogy bár nem volt egy géniusza a vegytannak, erre pont emlékszik, és akkor ezt veszi elő. Amivel illúziót kelt, hogy ő a kémiát is tudta. (A tanárom viszont a géniusza volt a maga tanárságának, ezt el kell ismernem. Nem rajta múlott.)

Viszont szándékosan olyat kerestem, ami távol áll a szakmámtól, tehát nem jövök itt nektek a főnévi igenév ragozásával, Örkény álláspontjával a Don-kanyar tragédiájáról, de a szatmári békével sem.

Szóval ti azt mondjátok, hogy ebben a mai poroszos iskolában egy csomó olyasmit kell megtanulni, lexikális magolandóakat, aminek nincs haszna az életben.

De én nem értetek egyet veletek.

Mégpedig azért, mert ezt az életet mi magunk formáljuk.

A közoktatás, egészen pontosan a gimnázium úgy gondolta, ti majd olyan emberfők lesztek, akik olyan szakmát tanulnak, amelyiknek a felsőbb stúdiumaihoz beugró kérdés a – például – hangyasav képlete. Igen, olyan ufó, laborban, kutatóintézetben, levéltárban. Vagy ha nem, akkor olyanok, akiket mindez, a világ, a tudományok, a művészetek szenvedélyesen érdekelnek a szabadidejükben. Röviden: értelmiségiek.

A gimnázium értelmiségi szakmák specializált, egyetemi tanulmányainak az előkészítője. Eredetileg, és ma is.

De ma már minden ambiciózus szülő gimnáziumba adja a gyerekét, lehetőleg erős gimnáziumba. Ez már régóta afféle must have, nem kósza remény.

És ti és a ti gyerekeitek nem lettek, nem lesznek olyan emberfők, akiknek ilyen a szakmája, és olyanok sem, akik a Természettudományi Múzeumban múlatják a hétvégéiket.

Azt mondjátok, hogy az iskola csupa haszontalan, elméleti, életidegen dolgot oktat.

Eközben ha épp valutát vesztek, akkor is beírjátok az átváltást valami alkalmazásba, mert nemhogy a fejszámolás, az sem megy, hogy akkor melyiket kell osztani melyikkel. Vagy hogy 170-nek mennyi a húsz százaléka.

És ez ciki. És nem elsősorban az iskolára nézve, hogy tudniillik nem tanította meg. Titeket a világ így nem érdekelt, nem érdekel, nektek legyen minden kész és kényelmes.

…mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.

Persze igaz, hogy az iskolában erőltetetten tömik az adatokat, rossz módszertannal.

Igaz, hogy a tanultak alkalmazására nem fektetnek kellő súlyt, de az is, hogy az módszertanilag nehezebb és eszközigényesebb feladat.

Igaz, hogy mindenki megutálja a magolást.

Igaz, hogy kevés az igazán fogékony, jó fejű gyerek, és a többiekkel is kezdeni kell valamit.

És az is igaz, hogy változnak az idők, és egy valamire való kisbolt vagy elkezd robbanós cukorkát, energiaitalt, olcsó felvágottat árulni, vagy lehúzhatja a redőnyt. (És én már nem a kisboltra haragszom a szutyok kínálatért, mert mit is tehetne, hanem arra a vásárlói jóljárós igénytelenségre, amely ilyenné teszi a kínálatot.)

De az nem igaz, hogy a kor szava! kiáltással fel kéne adni a tudományos műveltséget. Mert a gimnázium nem kisbolt, és nem is dolga kiszolgálni a legalja igényeket. És nem kötelező gimnáziumba járni annak, aki reménytelenül antiintellektuális és dologias.

A gimnázium nem tudta, hogy te ennyire nem akarsz majd tudós, alkotó ember, kíváncsi lény lenni, hanem tévét akarsz nézni, meg menő kocsit, és hagyjanak téged békén. A gimnáziumnak és az egyetemnek csak a rangja kéne. Kimazsolázod azt, ami tetszetős: a diplomát, az életszínvonalat, de a szellemi munka, az attitűd, a nyitottság, az erőfeszítés és e pályák nehézségei neked nem kellenek.

Nekem gyanús lett, hogy diplomás emberek, akiknek a Louvre vagy a Prado kipipálandó program, ha már ott járnak, eközben nagy hangon szidják a posztmodern képzőművészetet, a pop artot (“mi ebben a művészet?…”, “ilyet én is tudok rajzolni”), de a bő százéves modernt és a nonfiguratív alkotásokat is, és közben fogalmuk sincs a kontextusról, a művészettörténetről. Szidják TGM-et, Petri Györgyöt, a szabadverset, a kortárs színházat, Bartókot, mindent, amihez nem elég nyitottak és figyelmesek, mert elakadtak a tévé és a lektűrök szintjén. Úgy tanulták nemkülönben antiintellektuális szüleiktől és tanáraiktól, hogy a görög szobrok és a reneszánsz festészet, esetleg a realizmus a szép, az a valami. Übü király? Picasso? Brecht? Minek folyton lázadni? És aztán eltelt harminc meg negyven év, és úgy maradtak. Feltartott mutatóujj, moralizálás, és rendkívül avatott tippek arról, hogy mire kéne költeni az adót. Nem lehetek biztos benne, hogy ők értik a mondataim szerkezetét, hogy felismerik az utalást, az iróniát, a dőlt betű jelentését. Én is túl bonyolultan írok. És nagyon harsány a véleményük, hogy minek van értelme, minek hogyan kéne lennie, és nekik mi tetszik. Mert az a jó, a többi szar.

Az ő hivatkozási alapjuk aztán, és te is ilyen leszel, barátom: “már leéltem egy életet, hallgass rám”. “Áhh, az hülyeség, semmi értelme.” Azt várják, hogy a fiatalabbakat nyűgözze le vadidegen emberek állítólagos élettapasztalata, csak mert idősebbek. Kényelmes volna oktatgatni, bölcsként megdicsőülni, beleszólni, fiataloktól szívni az életenergiát, ugye? Ti mindenben, amit nem értetek, az irántatok való tiszteletlenséget gyanítjátok, mintha ti olyan nagyon fontosak lennétek, és a világ, annak a sodrása, változása meg ellenetek lenne. Koptok ki belőle, mert nem figyeltek és nem maradtatok kíváncsiak. Visszaéltek azzal, hogy idős embereknek, szegényeknek, inkább nem szólnak vissza. Honnan ez a felkentség?

Ne légy antiintellektuális. Nem kell átvenned a hivatásos okosok ítéleteit, és eljátszani, hogy érted, amit nem értesz, de ha a tájékozottságod hiánya a probléma, ha nem vagy nyitott, játékos, folyamatosan alakuló elme, ha nem is érdekel, mégis ítélsz róla, ha belemerevedsz hagyományba, megszokásba, akkor legalább ne támadd azokat, akik nem. Akkor ne gyere azzal, hogy a lila bölcsészek, elvont tudósok, akik bármit bebizonyítanak, és annak az ellenkezőjét is, meg a kritikusok, akiket senki nem olvas.

A gimnázium – és ezt tudd, amikor beleíratod a gyereked – az utolsó bástyája annak a közfeladatnak, amely, ha jól működne, még széles körben, nagy hatékonysággal tudná életstílussá, elemi igénnyé tenni a könyvet, tudományt, kultúrát, értő tekintetet, nívót.

És ha ez mint érték fontos lenne, akkor nem lenne annyi sírnivalóan ostoba nyelvtannáci nem is néznék le a tanárokat, és nekik lenne erkölcsi támogatásuk, hogy nívósabban végezzék a dolgukat, alkotó módon, nem lenne ennyire általános a lélektelen magoltatás, és nem az örök szájhúzás, lustaság ellenében kellene csodát művelniük.

És akkor a tanítványaik nem dőlnének be turulos tanoknak.

img_2551

Kapcsolódó bejegyzés: ma már csak a maradék meg tanárnak
elnőiesedett szakma
gyomorgörcsös gyermekeink

top 10 olymindegy

Shimano váltókból például létezik tízféle szint, különböző minőségben és ennek megfelelő áron. Ez a bejegyzés azon jelenségek, dolgok, élelmek, emberi magatartások, műfajok gyűjteménye, amelyekből nem létezik a felső három szint, tehát képtelenség valami jót kihozni belőlük: az egész koncepció úgy szar, ahogy van. Most majd megint mindenki nekilát, köztük frissolvasó frissnyugdíjasok, hogy megmagyarázzák, miért vagyok én az emberiség szemete, micsoda morális veszedelem a blogom, és miért van rendben a sujtásos bajusz, általában a szövegek olvasásához gyengék bosszúja kezdődik majd, én pedig pompásan fogok szórakozni, valamint modortibinek érezhetem magam néhány percre. Bővebben…

a közönséges kiskacsa

Van ez a döbbenetregény, A nevem Asher Lev Chaim Potoktól, életem legerősebb olvasmányélményeinek egyike, identitásregény. Ne haljatok meg úgy, hogy nem volt meg. Na, én úgy vagyok én író, Bővebben…

minden olyan, mint varródániel

A Bögre azúr és a Szívdesszert két lírai kötete között Varró Dániel verses regényt jelentetett meg, amelyben persze nem bírt magával, mert ő lírai alkat: idézhető lírai betétekkel van tele a Túl a Maszat-hegyen, amelyből hangoskönyv, musical és színdarab is készült. Ezen kívül műfordítóként, drámák adaptálójaként dolgozott, a gyerekei születése óta pedig virtuóz, lélekdús gyereknevelős verseket jelentetett meg, amelyek egyben gyerekversek is (Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Akinek a kedve dacos, Nem, nem, hanem).

Nagyon vártuk hát a költő új felnőttvers-kötetét, amely október 10-én, ímhol, meg is jelent. Legott kisütött a nap, megálltak a villamosok, az emberek egymást taszigálták a Libri felé vezető mozgólépcsőn, én pedig azon kaptam magam, hogy hol egy leszerelt svéd rendőrnek, hol az edzőmnek olvasok fel belőle.

S méltán! Varró Dániel sorja nélkül fröccsönti az irodalmi nyelvet a huszonegyedik század élőbeszéd-fordulataival. Ő írta le először a magyar irodalomban a matchboxok ütközését felidéző dizzs indulatszót. Ő hozta rímhelyzetbe azt, hogy basszameg és sitcom. Bővebben…

józsef attila nem is olyan gyengéd erőszakja

Jó hírem, hogy a mai poszt nem lesz se hosszú, se érvelős, se rágódós!

József Attila simán elmehetne egy puafórumra. Bővebben…