Igen jól ismerem a mainstream női magazinok témáit, cikktípusait, és nemcsak a magyarokét. Ismerem (felismerem) az okokat is, amiért éppen így választják és körítik a témáikat.
A téma a nőiség, a párkapcsolat, a társadalmi megfelelés és a testnorma; újabb és jellemző vonás a saját egészségért, szépségért felelősséget vállaló viselkedés (mert megérdemled), természetesen mindenféle termékekkel körítve. Kb. 15 éve erős az anti-ageing a maga új és új technológiáival: már nem tabu, és persze ez is hirdetői érdek. Újabban nem csak a fiatal és a szexi a menő, vannak tudatosodó, “okosabb” témák, Nobel-békedíjas, sőt, sötét bőrű nők, vagy épp újrapapír-arcszínű és ráadásul fűrészport evő ökolányok, zeró waste, bálnák, klíma, önellátó közösségek, permakultúra, hátizsákos vándorlányok és jóga; klimax, öregedés, menstruációs szegénység (fúúú…), valódi sport. Aztán, amit nagyon nem komálok, a green- és pinkwashing rendszerkritika, kövérlobbi (testpozitív, fat acceptance, fat liberation, intuitív evés); unikornisok és LMBT, háborítatlan szülés – de csak annyi és azért, hogy elvigye a hátán a lényeget: a bőrápolást, a sminket, a fura és méregdrága, gyorsan elavuló ruhákat. A testet, a külsőségeket, a kommodifikációt és a normának való megfelelést.
Hát, ez van.
A minap vettem öt bugyit (4+1-et), terveztem is írni Vettem öt bugyit és ez történt velem című posztot, de jobb helye van ennek itt.
Még a poszt előtt (és általában is): kérdik (két barátom is), hogy miért írom ki a szenzitív dolgaimat, hiszen vadásznak rám, mindent kibeleznek.
Mindenről írok, ami történik, ami emberi, a saját történeteim ürügyén általános témákról, a nehéz történeteimről is. Mindig is ezt tettem, magam írtam, hogy az angolom a diplomám ellenére nem fényes, bőrfölöslegről, éretlen érzelmi megnyilvánulásokról, falcolásról. Ezen nem kívánok változtatni, mert én nem akarok hamis dolgokat. A befogadó dolga, hogy ezzel mit kezd. Ha nincs anyag, akkor is hazudnak, zilálnak, a fehérre rámondják, hogy fekete, a tök rendben levő dolgaimat ócsárolják. A kibelezés, a rajtakapás, az irigységvád az ő bulijuk, őket mutatja be, és mindenki számára mutatja az ő érzékenységeiket, motivációikat. Nem véletlenül dühösek pont az én témáimra, az én örömeimre, rohannak rá arra, ami az erősségem.
Ebben a posztban van sok információ is, mert hangsúlyokat szeretnék helyezni oda, ahova nem szokás, de nem csak ezekről az állapotokról lesz szó, hanem ezek kapcsán attitűdről, felelősségvállalásról. Kapcsolódom a hpv-s poszthoz. De nem szedegetem most össze az alapinformációkat a női szerveink megbetegedéseiről, fajtáiról, lefolyásáról. Ugyanis az alapkérdés itt:
tekintsünk-e szorongással a testünkre, várjuk-e, hogy mindenképpen bekövetkezik a baj? potenciális betegek vagyunk-e?
Egyáltalán: mi a betegség? Tragikus lottósorsolás? A kaszás nem válogat?
Éljük-e meg a megkönnyebbülést évente sok pénzért (vagy ismerőshöz járva, esetleg hónapokig sorbaállva időpontért), hogy “huhh, egyelőre megúsztam!” ?Ugyanezt fogásznál, kardiológusnál, bel- és bőrgyógyásznál? Az is fontos kérdés, hogy az ezzel kapcsolatos autoritást, kompetenciát, szimbolikus hatalmat és pénzt kinek a kezébe adjuk. Mi adjuk-e, vagy eredendő tudásnak gondoljuk: az orvos az, aki tudja, érti, megszereli a testemet?
Kérdem pont én, aki azért évente 5-6-szor előfordulok ilyen intézményekben, miközben nincsen semmi panaszt okozó bajom. Egy hajdani (amúgy súlyos) betegség emlékeit ápolgatom, sírját gondozom. Az előző eü posztban New-C egy ortodox nőgyógyásznál tett látogatást, hogy megnézesse a miómáját, termékenysége állását és méhnyakát, illetve kikérdezze a dokit a szűréssel kapcsolatos protokollról és a HPV-nézegetés értelméről. Van-e szervi oka a tavalyi, megszenvedett ciklusaimnak (nagyon fura állapotokban voltam)? (Nincs.) Két éve vette észre ez az orvos a kétcentis, panaszt nem okozó miómát, azt is nézettem most, és tavaly februárban is, máshol. Nem változott, nem zavaró. Tudni szeretném továbbá, hogy van-e most és milyen HPV-törzsem (de nem fogok oltatni).
De amúgy minek járok én hagyományos orvoshoz, ráadásul magánba? Miközben alapélményem, hogy orvost igénylő betegségek alig vannak. Julis például fájlalja a bokáját, elviszem, kimondják, hogy szimmetrikus, ép, annyi van, hogy egy gyorsan növő agár. Azóta minőségi (de sima futó-) cipőket kap, és annyira semmi baja, és a fájás se lustaságmagyarázat, hogy a második legjobb futó, és ragyog az arca ettől. De legalább drága volt az ortopédia. Vagy összeszalad az iskolai védőnő, hogy Dávid nem hall, viszem szintén extra audiológiára, hazaküldenek, nem is látják a dobhártyát, nemhogy rezgéseket mérjenek, de menjek fülzsírdugót elávolíttatni XY orvoshoz magánba, és vegyek olívaolaj tartalmú vény nélküli fülcseppet – dehogy megyek, dehogy veszek, meghitt szertartások keretében kimossuk-gyertyázzuk, -olajozzuk a fülét itthon, és láss csodát, semmi baja, hall a védőnői kontroll szerint, május 25.
És én? Nem úgy “minek”, hogy “nincsen semmi bajom, nekem bajom nem lehet, amúgy is alter vagyok”, hanem pontosan értve: mi ezzel a célom, miért pont oda megyek, mit várok tőle, hol vannak ennek (vizsgálat, szűrővizsgálat, javallat) a korlátai.
Én azért járok laborra meg DEXA-ra, mert hipotézisem volt, hogy jót tesz nekem ez az életmód (ketogén, súlyzó, sok sport, böjt stb.), nem, nem leszek tőle pajzsmirigyalulműködő, sem magas cukrú, szétment májú, veséjű, sem elzsírosodott-plakkos erű és nem romlik a testösszetételem, sőt. (Aki a vesebetegségre mint testépítési kockázatra figyelmeztetett, de csak mert meglátott, az durván elhízott diplomás ápoló volt, egy ideig szociális áron lakott az albérletünkben, és negyven fornettis zacskó meg milli tejeskávés doboz volt az ágyban, részben penészes maradékokkal, miután /!/ kiköltözött.) Mindaz tehát, amiről edzős cikkeimben, sportrovatomban beszélek, nem lelkes-lelkis ujjongás meg “úgy érzem” motivációs szöveg. Az eredményeit, hátrányainak hiányát magam, illetve kedves olvasóim előtt tudom laborokkal, méréssel is igazolni. És még így se promóció, amit írok. (Vö. a rákedukátor íróhősnő a wmn-en jelöletlen reklámként, az instán együttműködésként gint promotál.)
Nemrég azért mentem kórházi orvoshoz, hogy leírja, hogy gennyes gyulladás lett a köldököm körül, és ezen az alapon tudjak kártérítést kérni (kaptam).
És azért nem TB-alapon megyek általában, mert azok kórházak volnának, ahol mostanában nem tanácsos megfordulni, illetve nagyon sok rossz élményem volt a lezüllött állami helyeken. Aljasságok. Egy imrés nőgyógyász teljes küretet akart csinálni tágítással, kapargatva, altatásban egyetlen pici polip miatt (rizsszem méret, semmi panaszt nem okozott), amelyet egy kolléganője lecsípett kettő másodperc alatt, érzéstelenítés nélkül és nulla további panasszal, és ezen a tökfölösleges, altatós, drasztikus és hálapénzes műtéten Dávid élete múlott volna, mert akkor ő már megvolt (vagy két héttel később fogant). Ki tanította ezeknek az érzéketlen barmoknak, hogy jó ötlet fölöslegesen fémeszközökkel basztatni a méhszájat? Így vigyáznak rád.
Túl rajtam, az általános kérdés nekünk, engedelmességre és gondoskodásra szoktatott nőknek az, hogy mindaz, amit választunk: a vizsgálat, a beavatkozás, gyógyszer, oltás, terápia, ezek a mi döntéseink-e valóban, kinek a kezébe adjuk azt, ha mi nem értünk hozzá, a félelmeink valósak-e , honnan szerzünk információt, és mindehhez képest mi a prevenció szerepe.
Az a helyzet, hogy nyomnak minket, és ez is propaganda: a magazin, a rózsaszínbe vont AVON-Lánchíd, a házipatika, a webbeteg és a nosalty cikkei, a neten a dietetikus. Akármilyen jó ügynek tűnik is a szűrővizsgálat, az odafigyelés (én is sokáig annak hittem), ez is propaganda, lobbiérdek, nagy pénzek vannak mögötte, és nem rólad szól. Némi tényfeltáráson meg elemzésen, valódi véleményen kívül a teljes média lobbi, drogriporterestül, szivárványcsaládostul: be akar futtatni sztárokat, témákat, nézeteket, és ennek a közjóhoz, a tudományhoz, az egyén javához igen kevés köze van. Sőt.
Ha jót akarnának neked, nem cégekhez meg kontrollokra küldenének, anekdotikus esetekkel ijesztgetnének, hanem arról informálnának, hogyan maradhatsz egészséges. Akkor nem menne a hiszti sem, hogy minden test szép, meg vigasztald magad bekuckózva forró csokival, és nem lehetnél közepes külsővel ünnepelt modell csak attól, hogy hiányzik egy tenyérnyi pigment az arcodon, vagy a fél lábad. Ma nekik tapsolnak. A leromlott állapot meg van magyarázva könnyes szemmel, hős lehetsz azért, mert életed legjelentősebb élménye egy betegség vagy haláleset, de előzzük meg a rákot, ami ha mégis bekövetkezik, abból sikerkönyvet gyárunk és “segítünk másoknak”, meg főleg a laborcégnek a profitszerzésben. A halál kultúrája.
Mélyen nem értem ezt a tekintélyelvűséget meg tehetetlenséget sem, hogy egy érettségizett emberben, aki adott esetben maga csempézi a konyháját, szereli a kocsiját, és netje is van, hogy nincsen annyi kezdeményezőkészség (vagy takarékoskodási szándék), hogy egy testzsírvesztő célú diétát magának összerakjon. Miért helyezi ki ezt is másnak a kezébe, és mikor hitte el, hogy az Előírók jobban értenek hozzá (és hát ők hogy néznek ki?)? De ha ezt el is hitte: azt, hogy nekik ő maga számít? Azoknak, akik a járvány elején cukrot, olajat, lisztet, száraztésztát és margarint javasoltak beszerezni nagy mennyiségben?
Egy olvasóm, akinek adok a szavára, írta nekem privát, hogy a citológia se vicces, ne ajánlgassam (nem tettem), a kenetért turkálás durvább, mint a HPV-nézegetés (ami viszont, teszem hozzá, értelmetlen paráztatás), és ne tekintsünk már időzített bombának a testünket. Hozott egy sor kutatást a nyugati szűrőprogramok álpozitív eredményeire, és túlkezelt, paráztatott, fölöslegesen csonkított nőkre. Két ország gyakorlatának összehasonlítása:
The cervical cancer screening system in the Netherlands seems to have been as effective as the U.S. system but used much less screening. Adequate coverage of the female population at risk seems to be of central importance.
Egyébként a világ egészét tekintve gyakori halálozási ok a méhnyakrák, van, ahol második, de csak az olyan extrém szegény országokban, ahol úgy általában rosszul bánnak a nőkkel.
Összességében a nyugati, költséges, nagy szűrőprogramok nem csökkentették a méhnyakrákeredetű halálozást, az alacsony kockázatú populációt fölösen vizsgálták (drágán és értelmetlenül) és riogatták.
Hazánkban évi 4-500 haláleset van méhnyakrák miatt és 1000-1500 új eset, miközben 13-15 ezer nő hal meg évente rákban, és összesen 63-67 ezer. A rákos halálozás a nőknél elég stabilan ez a 13-15 ezer évtizedek óta, a szűrések propagálása ellenére, közben a szívbetegség és a tüdőbetegség aránya a nők körében ijesztően nő. Csakhogy azt mondják, mind az 500 halált meg lehet előzni – és hát mivel? Szűrővizsgálattal. Na, ebben nem értünk egyet. Jellemző szemlélet és prioritás:
Ha van szűrővizsgálat, el kell menni. Ha nincs, az ember maga gondoskodhat a megfelelő vizsgálatokról. Ha furcsa tüneteket észlel, érdemes elmenni orvoshoz, hogy kizárhassák a komolyabb bajt.* Ezen kívül lehet többet mozogni, le lehet fogyni, lehet egészségesebben táplálkozni, kevesebbet inni, megtanulni kezelni a stresszt, és le lehet szokni a dohányzásról.
Először szűrővizsgálat, aztán élj emberhez méltón, meg nem nyomorodva, roncsoló hatások nélkül… És a Rangos Katalin is azon kedélyeskedik A képzett betegben (rádióműsorai leírva), hogy ő ugye egy átlagember, aki nem sportol. És: vajon a 30 meg 40 százalékkal növekvő többi vezető nőihalál-okot nem lehet megelőzni?…
Tehát évente felnyúlnak, hogy megnyugodjak, minden rendben. “Anélkül nem engedem el.” Oké ez így? Én mondjuk elhiszem, hogy ők ezt tanulták, láttak már rákot, meg tudják különböztetni a rákos sejtet az éptől, és a P1, P2 állapotoknál nem basztatnak, avatkoznak be, azt csak nézik sűrűbben. És ha van valami, akkor majd mondja, mit lehet, kell csinálni, és akkor én majd döntök. Mint a rizsszem esetében.
It’s important to be clear – screening tests are for people who are well and who have no symptoms for disease. So if you have bleeding between periods, or a change in your bowel habit, you don’t need screening tests – you need diagnostic tests.
Ki járjon mégis szűrésre? Tudjuk a rizikófaktorokat: nehéz életkörülmények, szegénység, durva behatás a méhnyakon (korán kezdett szexuális élet, abortusz, sok partner, sok szülés, műtét, afrikai kontinens). És ők nem járnak, ugyanezekért.
Mit tehetsz te, ha komolyan veszed az egészséged? Azt, amit a járvánnyal kapcsolatban már írtam: nem rettegni, nem technológiára, tuti diagnosztikára és még tutibb terápiára várni, hanem jól élni, szexuálisan is ember módra viselkedni, levegőn lenni, mozogni, jól táplálkozni – a kényelmeskedést abbahagyni.
Az egy nagyon jellemző urbánus-értelmiségi attitűd, amit Balavány György nyom itt, fölényeskedve, a technológia bűvöletében, csak a lényeget téveszti szem elől:
Ha mindezt, amit eddig olvastál, érted, akkor itt az álláspontom: de igen, a kaszás nagyon is válogat. Nagyon sokat tehetsz azért, hogy rosszul végezd. Nem, ne tekintsd rosszindulatú lottónak a betegséget (“bárkiben kialakulhat, nagyon kell figyelni”), és ne, ne rohangálj folyton szűrővizsgálatra. Ha pedig rohangálsz, vagy lépkedsz rendesen, akkor ne gondold, hogy így akkor meg is vagy, hanem élj egészségesen.
Élj jól, mást nem tudok mondani most sem. Tájékozódj. Ne rettegj, ne gondold, hogy csak te nem tudod a tested. Viselkedj felelősen, szépen szeress. A szex eü szempontból sem játék, de spirituálisan és morálisan sem. Ha tüneted van, ne várj, és ha rizikócsoportba is tartozol, akkor cselekedj.
Ha nem értetted, akkor menjél szűrővizsgálatra, ijedezz, engedelmeskedj, üldögélj és cigizz tovább, szapuld azt, aki sportol, gyere a szépségnyomasztó médiával és a többi álfeminista szöveggel, meg minden.
*
A mióma pedig egy jóindulatú, hormonfüggő állapot: az ösztrogéndominancia okozza (a progeszteronhoz képest domináns), nem lesz belőle rák, és az ösztrogén csökkenésével múlik el. Általában nem okoz panaszt. Ez egy alter megközelítés.
Új felismerésem ez is mint kimondási, megnevezési, elmesélési kényszerben szenvedőnek, hogy nem minden elmondható, nem kell mindent elmondani, sem az elmondhatóságra örökké törekedni, szavakat találni. Wittgenstein így hangzik eredetileg:
Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg kell mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Logikai-filozófiai értekezés
És azt jelenti, de legalábbis implikálja, hogy csak hazudni és felszépíteni nem szabad.
Arról fog szólni ez a poszt, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos témákról nem beszélünk nyilvánosan. És ha ezekről mégis beszélünk, kiállunk, hogy elmondjuk, az bátorság-e, vagy valami egészen más? Hogyan lehet stilizálni és lágyítani az őszinteséget is annyira, hogy az már pont annyira cukros, mint a hazugság?
Vagy épp karrierépítési, jövedelemszerzési érdekek szolgálatába állítani.
Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustább és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).
Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.
De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.
Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Bővebben… →
A tegnapi posztban erről csak röviden írtam: nem kérek abból, hogy a társadalom, az intézmények rátenyerelnek a női testemre. A szülésemre, a szoptatásomra, a rákkockázatomra. Hogy belém nyúlkálnak, paráztatnak, nyomnak, miközben engem nem lát a tudásuk (aki nem ismeri a történetemet: atipikus, de egészséges a testem, étrendem, vérképem, vérnyomásom).
Hagyjanak békén, én úgyis egészséges vagyok? És mindenkinél okosabb is?
Soha nem írtam még a rákról. János életéről, ápolásáról, haláláról igen, és a soha orvoshoz nem menő, otthonában sokszoros áttétek közepette halálba tűnő Tamásról is. De a rákról mint entitásról soha.
Peidg beszélgethetnék vele. Kedves rák! Haragszom rád. El szeretnélek kerülni. Ne ólálkodj itt. Nekem fel kell nevelnem a gyerekeimet, nem támadhatsz meg. Hess!
Csakhogy ezt iszonyú modorosnak és infantilisnek tartom. Butának is, voltaképp. Alázattalannak. És utálom a műmeghatást és a giccset. Bővebben… →
De hiszen ez az álalázatos attitűd nem más, mint lustaság, felelősségnemvállalás és mások piszkálása!
Van-e olyan olvasó, aki nem figyel annyira oda, hogy el tudja olvasni: álalázatos? Vagy elolvassa, de nem értelmezi?
Most már nem lehetek biztos benne. Bővebben… →
Kétfelől mondják ezt. A felvilágosodás leszármazottai, empíria, evidence-based medicine, ráció, Tényeket Tisztelők Társasága, Szkeptikus Társaság, Ködpiszkáló, hivatalos orvoslás. James Randi bemutatta Uri Geller összes paranormális trükkjét. A másik oldal: manilai csodadoktorok, mentalisták, paranormálisak, ufológusok. Alternatív gyógymódok, szakácsból-pszichológusból egészségnevelővé lett guru, furcsa kiadónevű könyvek, intuíciók, újrafelfedezett népi gyógymódok.
Tudomány és áltudomány lövi egymásra, hogy a másik a vak, és a másik téveszti meg az embereket. Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 