valaki mondja meg

Vagy ez van minden dolgok alján? A külső kontroll? Nem vagyunk kapcsolatban önmagunkkal. Folyton azt hisszük, valamit úgy kell tennünk, ahogy nem szeretnénk, de muszáj. Akit zavar a többes szám első személy: mindannyian, tényleg, nem kamu. Mert azt mondják. Mert más is azt csinálja. Mert úgy szokás. Úgy lenne becsületes. Egy anya mégiscsak…! Nem tehetem meg, hogy…! Mit szólnának, ha…! Belsővé tettük a külső kontrollt, rengeteg olyan helyzetben, amelyben nyugodtan lehetnénk önmagunk, akár teljesen szabadok lehetnénk. Belül. Oké, nem egy habostorta, átszívom az életem, de hogy közben azt is kell gondolnom, hogy ez jó így? Miért? És közben kihull a hajam, folyton aludnék, meghízok… Az egész életünk egy nagy SHOULD segédige. Miért nem vagyunk bare infinitive-ek? Vagy CANek, vagy NEEDek? Nem lehetünk? Hogyan jutunk idáig, hogy ennyire elszakadunk a valóságunktól? Belsővé tesszük, amit látunk Mint társas lények, szüntelenül figyeljük a környezetünkben a személyeket, a viselkedésmódokat, az ezekkel kapcsolatos értékítéleteket, a filmeket és történeteket, és észrevétlenül interiorizáljuk mindezt, levonjuk a tanulságokat, kijelöljük a saját mozgásterünket, mire nagyok leszünk. Figyelmeztetnek is rá A nőket különösen sokszor. Egy ideig a szülő, sokszor az apa dönti el, de legalábbis folyamatosan visszajelzi, minősíti, mi jogos, mit érezhet a gyerek, mi az, ami elfogadhatatlan. Nem csak a viselkedésünket: egyes érzések is jogtalanok és nem kívánatosak. A kíváncsiság, az ijedtség, a harag, az öröm, a szomorúság, a vágy kifejezése is tilos lehet. És mi szégyenkezünk. Pedig az érzéseink mindenképpen megtörténnek velünk, és ha nem vitázunk velük, jó barátok. A legfontosabb pedig, hogy a szállóvendégekkel ellentétben ha szívesen látjuk őket, akkor hamar elköszönnek. Nagyon romboló olyan közegben élni, amely nem ismeri el az érzéseink létezését, amelyben félünk őket kimutatni. Az iskola, a média, a sajtó is tele van terelő- és tiltótáblákkal. Nagyon jellegzetesen nyilvánul ez meg vesszőparipámban, a magazinok világában. Lapozom a júniusi COSMÓt. Borzasztó olcsó pont a COSMÓt elemezni, de vezető lap a fiatal lányok körében. Ebből a számból karriertanácsként megtudjuk, hogyan kell smúzolni a vezetőségnél, hogy előrelépjünk, a szexrovatban pedig a manipulatív szexre buzdítanak: ha a nap bizonyos szakaszában, a pasink hormonális változásait követve közeledünk vagy ígérünk szexet, mindjárt engedékenyebb lesz a pasink, ha például ötkor tesszük szét a tehetőt, akkor gond nélkül elenged minket a csajokkal egy estére. Kis összeállítás: mi menő, mi ciki. Nyilván ez könnyű és szórakoztató műfaj, angolból fordítják, kínkeservesen, mert a szójátékok nem jönnek ki. De mégis, mert ez van kéznél, figyeljük meg. A kis összeállítás azt mondja: ciki rosszkedvűen, morcosan várakozni a repülőtéren, de menő vidáman és boldogan várakozni a repülőtéren, és egy-egy fotó egy-egy színésznőről, a repülőtér nem látszik, de tegyük fel, hogy ott vannak: egyikük arca vidám, a másiké kevésbé (de az is mosolyog, nem is értem). Ciki? És ha a híg fosás tart tíz órája a tunéziai kajától? Hol ciki ez? És ha szomorú vagyok? Nem szabad? A negatív érzések csak rombolnak. Ó, persze. Ciki, azt írja, rosszban lenni az exeddel. Biztos kitaláljátok, mi a menő. Miért legyek jóban azzal, aki megcsalt, vagy lelépett, amikor teherbe estem? Lehetek jóban, de nagyon finoman itt arról van szó, hogy én vagyok a hibás, ha nem kerek a világ. Igazítsam hozzá magam ahhoz, hogy mi jönne jól mindenki másnak. Igen, ez a médiagyár célja, a befolyásolható, tanácsért, stílusért lapozgató, az orra alá dugott ezt-azt megkívánó, majd megvásároló egyennő kitermelése. Akinek a shopping a hobbija. És persze azt veszi meg, amit el akarnak neki adni. Ez máshol is megy, értelmezhetetlen egyenszabályok: ciki csúnyákat mondani másokra. Ciki feljelenteni valakit. Ciki dühösnek lenni. Úgy általában. Számlát a kukacoskodó kér, vagy az áfavisszaigénylő. Nehogy kényelmetlenül érezze magát valaki! Legalábbis gyanús kiállni valaki mellett. Jobban megtérül a pártatlanságnak álcázott közöny. Nem merjük felismerni a valós érzéseinket Ez is népbetegség. Nem akarunk konfliktust, visszanyeljük, megmagyarázzuk, bűntudatot érzünk. Magunkra vesszük mások terheit. Nem akarjuk magunk előtt sem vállalni, hogy a valóság, hogy mit érzünk és mit bírunk, fontosabb, mint az eszme. Szerepeket játszunk: én vagyok az önfeláldozó anya. Én meg a betegápoló feleség. Se az igényeinket Nem illik tiltakozni, hogy nekem ez sok, elég volt. Legfeljebb panaszkodni. Rettegünk, hogy elveszítjük a másik megbecsülését, ha megmondjuk, mit szeretnénk. Nem vesszük észre a testünk jelzéseit sem, persze a test makacs: ha következetesen semmibe veszed, bosszút áll. Akkor a pajzsmirigy üzen. A depresszió üzen. Mindig elfoglalt anyaként egyre idegesebbek vagyunk, mire rájövünk: pisilni kellett, és nem engedtem meg magamnak, de még azt se, hogy észrevegyem. Vagy: éhes voltam. Vagy hogy megéri öt perc csöndért egy kicsit kimenni a szobából. Hogy létezik az a jelenség, hogy én most egy másodperccel sem bírok több cicinyúzást, vedd át a gyereket, kérlek. Vagy hogy nem esik jól a férj érintése, és azt észreveszem: nem vagyok én frigid, de ne így, ne most. Kell valaki, aki megmondja Akiért rajongani lehet. Sztárok, példaképek, akikről, ha megfeszülünk is, elhisszük, hogy ők valakik, ők érdekesek. Nagyon tiszteljük Popper Pétert — csak magunkat nem. Pedig ezt is csak akarják tőlünk. És nincs saját frizura, csak másolat, nincs elégedettség, csak irigység. Megmondják az újságok és a megélhetési fitneszguruk, mit együnk és hogyan sportoljunk, pedig igazán kitalálhatnánk magunktól is: keveset és lehetőleg nem művit kellene ennünk, és valamit rendszeresen mozogni. Népszerű férfiak állítják, hogy vitamint kell ennünk ezerszeres dózisban, a másik pedig a szénhidrátot tiltja. Egy-két zöldségen kívül semmi sem marad, minden élelmiszerről megmondja valaki, hogy jaj, azt nem lehet. Mi pedig szeretnénk hinni valamiben. Pedig figyelhetnénk, mi esik jól, vagy ehetnénk bármit, csak sokkal kevesebbet. Miért nem ismerjük fel végtelen kapacitásainkat, kreativitásunkat, tehetségünket? Miért veszünk mindig elő recepteket és mérleget — miért ne sütnénk egyszer egy sosem volt süteményt? Miért ugrunk be minden akciónak, olcsóságnak, hasznosnak tűnő cuccnak? Élet helyett csak szólamok A gondolkodás helyett is konzerveket fogyasztunk. Nem a magunk helyzetei szülik a gondolatokat, a megértést, hanem készen kapott mondásokat, véleményeket, hiedelmeket ismételgetünk. Elsorvadnak így a saját gondolatok, a teremtő erő. Az ismerőseink egyre csak küldözgetik a tengerpartot és az Akit igazán szeretsz… kezdetű mondásokat, Coelho, Osho és bűntársaik akármire ráhúzható örök érvényeit. Okostelefonra tölthető olyan alkalmazás, hogy naponta érkezik egy bölcsesség. Micsoda élmény lehet! Van egy csomó, szépen hangzó mondat, amit nem szűnünk meg hajtogatni. Az a céljuk, hogy észre ne vegyük a valódi gondot. Tönkremenős a dolog. Minden kapcsolatban vannak problémák. Nem lehet éveken át lángolni, egy idő után elcsitul a szerelem. Mégiscsak az anyja! Akit igazán szeretek, azt minden körülmények között szeretem. Mai gyakorlatunk Állj a tükör elé, vegyél néhány mély lélegzetet, és mondd ki magadnak azt, amit fontosnak tartasz, a következő mondatok közül: Teremtő erő van bennem. Én tudom a legjobban a saját életem. Képes vagyok kitalálni a magam célját és útját. Szabadságomban áll becsületesnek lenni. Szabadságomban áll kimondani, amit gondolok. Szabadságomban áll nem szeretni valamit. Képes vagyok vállalni a konfliktust, ha valami igazán fontos. Lehetek indulatos. Hibázhatok, mással is előfordul. Kapcsolatba akarok kerülni a valódi énemmel és érzéseimmel. Szabadságomban áll máshogy látni a világot, mint mások. És jogom van hozzá, hogy ezt tiszteletben tartsák. Nem gondolkodhatom más fejével. Nem vagyok hülye, ha mást érzek, mint amit szeretnének, hogy érezzek. Nem vagyok hisztis, ha fáj valami, ami neki kényelmes. Elfogadom a valóságomat, és megkérem, hogy fogadja el ő is. Vagy ne mondd… nehogy már más fogalmazza meg helyetted. Találd ki te, mitől indulhatna el valami az életedben.

26 thoughts on “valaki mondja meg

  1. “Vagy ez van minden dolgok alján? A külső kontroll?” Igen. Ebből áll a lelkünk. Másként nem működne semmilyen társadalom, a kőkoriak, idilliek sem. A stabil, régóta alig változó társadalmakban ez a kontroll észrevehetetlen, annyira természetes, magától értetődő, örökkévaló. Minél gyorsabb a változás, minél nagyobb az általunk többnyire kívánatosnak tartott társadalmi mobilitás, annál több az értékütközés, és az ebből fakadó szenvedés.

    Nem hiszem, hogy két hang lenne: egy külső és egy belső; egy kintről előíró és egy saját. Szerintem rengeteg hang van, minél több hagyomány és érték keveredik egy gyorsan változó (=összeomló?) társadalomban, annál többféle. És eredetileg MINDEGYIK KÜLSŐ, most pedig már belső is. Bár nem ugyanakkora súllyal, de mindet belsővé tettük már, jobbára bennünk ütköznek, nem valahol a határainkon. Amit egy általam belsőnek ítélt hang mond, az egy régi külső elvárás, amit már mélyen a magamévá tettem, sajátomnak, akár lényegemnek érzek, amit pedig külső kényszernek nevezek, az egy (vagy inkább sok) olyan külső elvárás, amit még nem tettem elég mélyen a magamévá, vagy talán soha nem is tehetem, mert nem fér össze a többivel. Amikor újdonsága ellenére örömmel állok egy új mellé, valójában nem “én” választom, hanem a rég magamévá tett (általában mindig ellentmondásos) értékeim, amelyeket az újonnan megismert érték(rend) az eddigieknél sikeresebben békít össze. Ahogy minden konzervativizmusa ellenére a tudomány is képes elfogadni új elméletet (nem egészen értek egyet Kuhnnal, ez nem csupán a régi paradigma képviselőinek kihalásával történhet) – de csak akkor, ha a régi ismereteink közül többet magyaráz meg, mint ahányat el kell hajítanunk a kedvéért.

    Ez a külső-belső dolog szinte csak szóhasználati különbség, ettől még hasonló eredménnyel lehet kiállni a rég magunkévá tett dolgok elsősége, fontossága mellett. Csak sajnálom, milyen kevesen és milyen ritkán érezzük át, vagy gondoljuk végig, hogy valójában egyetlen lény vagyunk, egymást formáljuk, teremtjük az elvárásainkkal.

    • A testem mégis eligazít: mi esik jól. A szex kitűnő példa, a nők riasztóan gyakran elhallgatnak a házasságban. Vagy megbetegednek. Én hiszek az egyedi lélekben, amitől én betűmán és színházőrült lettem, meg amitől nem bírom a kaprot. És akkor elmegyek színházba, és nem eszem kaprot, és nem csinálom azt, hogy az anyám kedvéért eszem. Aktívabb vagyok tőle, többet tudok adni. Sokáig féltem írni, mert nem lesz elég jó, mert ha őszinte vagyok, botrány lesz, de most írok, és ez kapcsolatba kerít önmagammal, mert korábban a gondolataim sem voltak ilyen világosak.

      Te lebecsülöd a merev társadalmi szerepek gúzsba kötő hatását egy kicsit. És van olyan kultúra, ahol sokkal többféle lehetsz. Ahol nem néznek rád görbe szemmel, ha nem eszel húst vagy nem vállalsz gyereket (stb.).

      • Nekem nem megy a hit az egyéni lélekben. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy betűmán és színházőrült legyek az írás és a színház feltalálása, mások általi elismerése nélkül, a hihetetlen sok, engem nevelt remekmű megírása, terjesztése, dicsőítése nélkül, utáljam a kaprot, ha eszkimóként a kapornak a nevét sem ismerem semmilyen nyelven. És nem tudnék eszkimónak születni, csak az tudok lenni, ami vagyok — márpedig az nem más, mint a mostani helyzetem a világban, annak teljes történelmével és minden irányú kiterjedésével, kapcsolatrendszerével együtt. Ha más lennék, máskor, máshol, az másvalaki lenne.
        Amit írtam, meg az, hogy jólesik-e valami, két külön dolog, nem tudják egymást vitatni. Eszemben sincs kétségbe vonni, hogy valami jólesik, másvalami nem. Ez jólesik, az nem — mindkettő kívülről került belém, főként elvárások révén. A “külső” források közt vannak természetiek is, genetikai örökség stb., de ezekhez is kapcsolódnak elvárások. Ha nem felelek meg kultúrám szépségeszményének, nem találok párt, s a szex jól fog esni ugyan, ha testi adottságaim megengedik egyáltalán, de alighanem egyedül kell intéznem. Ha törpének születtem, legjobb esetben az udvari bolond státuszáig vihetem. Ennyiben a test és lélek közt sincs világos határ.

        “lebecsülöd a merev társadalmi szerepek gúzsba kötő hatását” — nem hiszem. Mindenesetre gúzsba az van kötve, aki szabadulni akar. Aki számára természetes ez a testhelyzet, nem ismert, nem is látott mást soha, az tökéletesen jól érzi magát benne, s csak kívülről állíthatja róla valaki, hogy gúzsba van kötve. (Akinek a meghitt, otthonos gúzsa másként van csomózva.) S minél nagyobb az eredetileg különböző berendezkedésekhez, életmódokhoz tartozó értékek keveredése, annál inkább érzi magát gúzsba kötve mindenki, mert egyre többféle összeférhetetlen elvárás ütközik körülötte, benne.
        “És van olyan kultúra, ahol sokkal többféle lehetsz.” Melyik az? Még nem hallottam róla. (A mai nyugati/északi kultúrát egynek tekintem; remélem, nem az ezen belül látható árnyalatnyi szabadságfok-különbségekre gondolsz.)

        • Attila, te filozófus vagy, valljuk be most már.

          J. Steinerrel érvel, nem ért veled egyet, nagyon is van lélek, majd leírom, vagy ő.

          A jekánákra gondoltam, de ők biztos incsenek (néha úgy érzem),. De a dánok is eszembe jutottak: nekem az az árnyalatnyi különbség nagyon fontos lenne.

          Én hogy lettem ilyen? Milyen elvárásnak felelek meg azzal, hogy döntöm a tabut? Mi köt gúzsba vajon? Gondolkodom rajta.

          Köszönöm, hogy jelenléteddel emeled.

      • “Attila, te filozófus vagy, valljuk be most már.” Jó, valljuk. Rengeteg filozófiai irodalmat olvastam, és valamennyit írtam is.

        “A jekánákra gondoltam” — ők, bár nem tudom, van-e több forrásod az általam is ismertnél, a többi kőkor-közeli életformájú törzshöz hasonlóan az igazi gúzsba kötöttek, akik számára teljesen természetes, kényelmes a saját gúzsuk. Kizárt dolog pl., hogy ne lennének vastagon kitömve olyan házasodási tabukkal, amelyek a mi szokásainknál ezerszerte szigorúbban szabályozzák az életüket. Azt sem hiszem, hogy akad köztük vegetárius, vagy akár csak finnyás, aki nem eszik meg bármit, amit ők ehetőnek tartanak, s aligha ismerik a vegetariánus fogalmát.
        A dánok esete persze homlokegyenest más, ők a kőolajból meggazdagodott nyugati kultúra utolsó haszonélvezői, még pár évig. S ebben a gazdagságban a személyes szabadság, egyéni sokszínűség kiteljesedése (?) ugyanannak a folyamatnak a része (vagy másik nézete), ami a tömeget szerkezet és arc nélkülivé alakítja.

        “Milyen elvárásnak felelek meg azzal, hogy döntöm a tabut?” Ez az egyik legelterjedtebb elvárás Nyugaton (=nálunk), szigorúan számolva is bő kétszáz éve. Tabudöntés, ameddig csak ellátunk. Népszerűsége természetesen nem azt jelenti, hogy nem ütközik ellenállásba. Hirdess bármit, válaszd mondandódat akár a leghagyományosabb, netán fundamentalista eszmék közül, nagyon sok oldalról, nagyon keményen fognak bírálni, támadni, és persze gyalázni is. Jekánaként ilyen gondod nem lenne, mert teljességgel képtelen lennél rá, hogy bármi más jusson az eszedbe, mint amit az összes többi jekána is gondol.

        • Elgondolkodtatsz, nagyon, de nem tudok kilépni a magam szemszögéből. De legyen: én akkor kényelmes gúzst szeretnék, jekána lennék, avagy dán, vállalom.

          De az olaszok miért nem ugyanilyen toleránsak? Ezt mi magyarázza? Pláne a magyarok? Miért jobbak a dán filmek és tejtermékek? Miért élnek jóval többen ott úgy, ahogy te javaslod a könyvedben: gondolkodva, lemondva egyéni ízlés szerint. Hiszen ugyanúgy utolsó haszonélvezők vagyunk. Ők mégis…

          Bár olvasom a COSMÓban :D, hogy tengerparti szeretkezésért két és fél év börtönt szabtak ki egy külföldi párra épp Dániában. Lehet, hogy kacsa, vagy csak részben igaz, és természetvédelmi területen a lakókocsiban tették, és közben mondjuk homofób rigmusokat skandáltak, vagy utálták Lars von Triert (aki meg, ugye, náci…, azt mondják).

      • “De az olaszok miért nem ugyanilyen toleránsak?” Ez tényleg részletkérdés a szememben. A különbséghez elég a kissé hevesebb vagy hűvösebb vérmérséklet, a kicsit több vagy kevesebb gond a bevándorlókkal (kultúrák, értékek ütközésével), az életszínvonal csökkenésével, bármivel.

        “én akkor kényelmes gúzst szeretnék, jekána lennék, avagy dán, vállalom.” Csak annyit vállalhatsz, hogy mihez kezdesz magaddal, pl. közös értékek megőrzésén, létrehozásán, vagy inkább a lerombolásukon dolgozol. (Teljes toleranciát az egyéni értékeknek!) A jekánaság felé törekedni kb. annyi lenne, mint tabuk tömegét hozni létre, a dánság felé törekedni inkább az ellenkezője. De ne hidd, hogy az CSAK jó. A személyes szabadságunk növekedése egyet jelent a cserélhető anyaggá válásunkkal. Nem lehet mazsolázni a dolgok oldalai közt, egyszerre szeretni a cukrot és gyűlölni az elhízást meg a fogszuvasodást; szeretni a szabadságot, gyűlölni az elidegenedést.

        • Nem áltatom magam: nem lehetek jekána, csak vendég. Utolsó haszonélvezőként hadd legyek dán. Fehérek közt egy dán. Nekem nagy különbség ez. Nő szeretnék lenni Dániában.

          Nyírfacukor! Nem hizlal. Mondjuk hasmenést okoz…

        • szeretem a filozófusokat, de néha idegesítenek. ahogy mindenen kívül helyezkednek, és az univerzális képet nézik górcsővel a holdról. hasznos dolog, belátom: könnyűvé és gondtalanná tesz az ilyen szemszög. de mi társadalomban élünk. férfiak, nők, anyák, apák, gyerekek vagyunk. engem is leszar a (dán) sirály. elfilózhatok azon, hogy ez univerzális léptékben nem is történt meg, bosszankodhatom azon, hogy nincs mivel letörölnöm, vagy amíg szalvétához jutok, a kakisav kimarja a tweedet. vagy tapsikolhatok az örömtől, hogy de szerencsém lesz ma!
          sokkal fontosabb az, hogy csakazolvassa szövegei olyanok számomra, mint a pont jókor, pont jó helyen odanyújtott papírzsepi. filozófusokat csak alkonyatban olvasok, tengerparton, meztelenül, miközben a gyermekeimre apjuk vigyáz 2000 km biztonságos távolságban. olyankor lazán zoomolok. 🙂

  2. Ez megint ütött. Ahogy kezd bennem körvonalazódni, mit kéne másképp csinálnom és hogyan (és el is kezdem :), rájövök, hogy körülöttem nagyon kevés kivétellel MINDENKI állandóan szorong és vetít. Nekem két alapvető felismerésen alapuló fogadalmam van, és ennek megvalósítása felé igyekszem: nem fogok félni semmitől, és nem élem másvalaki életét.
    Azért az elég durva volt, mikor rájöttem, hogy ha mindig belsőleg is szabad döntéseket hoztam volna, soha nem lett volna három gyerekem – jó, hogy vannak persze, klasszak, okosak, szépek – mondjuk sose használtam az identitásom meghatározására őket. De ha ezt bárkinek elmondom, ha nem is mondja ki, minimum átvillan az arcán, hogy nahát, milyen anya az ilyen? Én meg azt gondolom, ha nem leszek önazonos, szar mintát fogok a lányaimnak adni, olyat, mint nekem adott az én anyám, és talán még nincs késő.

  3. “Teremtő erő van bennem.” Csak nem birom használni, senkinek nincs szüksége rá
    “Én tudom a legjobban a saját életem.” Meg a feleségem, meg anyám, meg apám.
    “Képes vagyok kitalálni a magam célját és útját.” Csak sokan állnak elém
    “Szabadságomban áll becsületesnek lenni.” Éppen csak nagy ívben leszarják, akik becstelenek velem szemben.
    “Szabadságomban áll kimondani, amit gondolok.” Ne szólj szám, nem fáj fejem
    “Szabadságomban áll nem szeretni valamit.” Önző fráter
    “Képes vagyok vállalni a konfliktust, ha valami igazán fontos.” Legfeljebb elvesz ami fontos
    “Lehetek indulatos.” Nem,. neked birka módra tűrnöd kell.
    “Hibázhatok, mással is előfordul.” Ugyan.
    “Kapcsolatba akarok kerülni a valódi énemmel és érzéseimmel.” Mindenki mással viszont meg fogom szakítani
    “Szabadságomban áll máshogy látni a világot, mint mások. És jogom van hozzá, hogy ezt tiszteletben tartsák.” Kötelességed magadban tartani eltérő látásmódodat (mások szemében deviáns)
    “Nem gondolkodhatom más fejével.” Nem szóltál!!!
    “Nem vagyok hülye, ha mást érzek, mint amit szeretnének, hogy érezzek.” Érzéketlen vagy.
    Nem vagyok hisztis, ha fáj valami, ami neki kényelmes.”
    “Elfogadom a valóságomat, és megkérem, hogy fogadja el ő is.” És te?

  4. én nem tisztelem Popper Pétert, csak annyira mint bármelyik idegen öregembert. mondjuk ritkán is van olyan étel az asztalon, aminek neve (és receptje) van. lehet, hogy ez a titok? 🙂

  5. Visszajelzés: az erőhöz vonzódunk | csak az olvassa

  6. Visszajelzés: miért is nem élünk egészségesen? | csak az olvassa — én szóltam

  7. Visszajelzés: a kína-tanulmány és én | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s