mit is akar a feminizmus? és én?

Jaj, de nehéz ez.

Feminista vagyok-e? Igen. Létezik-e érvényes feminizmus, nőügy, büszke, okos, valódi érdekképviselet és méltóság-deklaráció? Persze. Ez nem nehéz.

Csak arra kellett rájönnöm, hogy nem én vagyok itt a rossz (a tananyagot nem ismerő, vagy gyakorlatban nem elég hithűen megvalósító, a konszenzusból kiszóló, csapatban “dolgozni” képtelen, egyéni sérelmeit dédelgető stb.) feminista. A feminizmus nem vallás és valláspótléknak sem alkalmas.

Arra is ráébredtem közben, milyen sokan voltak, vannak most is hamis okból feministák. Bővebben…

érintettséggel érvelni?…

Válasz Flamingjune kommentjére

amelynek szövege:

Nem, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy rám céloztál és nem is kék a hajam. De volt az elmúlt 10 évben több kék- zöld, magenta hajú, szeptumos orrpiercinget viselö tanitványom, aki kánikulában is hosszúújjúban járt vagy éppen decemberig sortban és büszkén viselte a hegeit. Velük szemben éreztem igazságtalannak az általánositó megjegyzést. Igen, ez egyrészt egy kliséhalmaz, amiben járnak, ahogy élnek, vegánok és depisek, biztos van egy tumblis profiljuk is, de sokszor jó okuk van rá, hogy szarul érezzék magukat, nem csak szerepet játszanak. Ami modnjuk kamaszkorban amúgy is természetes, az önkeresés része. Mármint a többféle szerep kipróbálása. (És ezért fájt egy kicsit az is, amit Tobiról irtál, hogy a netröl olvasta össze a hülyeségeit és most ö is jól azokat magára vonatkoztatva különleges hópihének hiszi magát és érzelmielg zsarolja a környezetét, azaz az anyját, pedig csak el kéne mennie kapálni. Szerintem nem olyan poén depressziósnak vagy transznak vagy akárminek lenni, hogy megérje nekik ez a nagyon rögös út, hogy tettetnek valamit, ami nem is igaz. Volt nekem is egy ritka betegségem, és mivel a vérképem mindig jó volt, a dokik se hittek nekem, pszichónak tartottak és én is a neten kutatva jöttem rá, hogy nem én képzelek be magamnak mindent, hanem rajtam kivül van még ötszázezer ember a világon, akinek ugyanígy nem hisz a dokija meg a családja, de a betegségnek van neve és esetleg lehet tenni vmit ellene! Ez egy iszonyatos megkönnyebbülés volt. ìgy érezhette magát Tobi is , és igenis fokról-fokra, hogy elöször leszbikus, utána transz, utána non-binary. Ez a sorrend nem ritkaság, de elhiszem, hogy a legtöbb ember ezt hallva a szemét forgatja és kapálni küldi.) De ez csak egy példa! Elhiszem, hogy te sok valós konfliktus után rossz véleménnyel vagy a transznökröl, de ez valahogy egy ördögi kör: a transzokat elitélik, mert zizzentek, feltünösködnek, lenyomják a nöket stb. ès tényleg zizzentek, MERT nem fogadják el öket gyerekkoruk óta mindehol viszsautasitásban van részük. Te ismersz személyesen fiiatal transzlányokat? Nem a médiából, hanem szemtöl szemben, aki otthon kinlódik. A pms-t is csak ottoba piták nyavalygásának tartottad, amig át nem élted, vagy a jógát is lenézted, amig nem csináltad magad is, legalábbis igy emlékszem.
Most összemosok jónéhány dolgot, de én megértem, hogy a fiatalok tényleg félnek a klimaváltozástól. Mióta ez érettségi téma lett, azóta hivatalosan is beszélnünk kell ilyesmiröl és nyiltan ki is mondják, hogy aggódnak és nem tudják, mit tehetnének. Amit a vegánok aggresszivitásáról, felsöbbrendüsegtudatáról és álszentségéröl irsz, azzal teljesen egyetértek és èn sem tartom egészségesnek a vegán étrendet normális esetben, De most már nem mernék senkivel se vitatkozni ezügyben, egyszerüen nincs hozzá pofám és nem is lenne etikus. Tanárként meg pláne nem. Be is viszem minden évben a vegán élelmiszereket megkostoltatni velük, és próbálom az egészet mint létezö alternativát bemutatni, hátrányaival és elönyeivel.
A fenti kommentet azért irtam, mert vki meglepödött, hogy a 17 éves unokahúga és társai vegánok.
tehát én inkább a fitalaokról beszéltem, te meg a felnött, autótulajdonos, stb vegánokról. ès még egy érdekes adalék: a gimis – azaz inkább jómódúbb kamaszok között gyakoribb a vegánság, mint mondjuk az én iskolámban, ami leginkább egy magyar szakközépnek felel meg, de szakérettségivel végzödik. Az én tanitványaim között sokkal kevesebb a vegán, mert ök nem élnek olyan jólétben, elkényeztetetten. Ez is egy árulkodó jel…
Értem én, hogy nincs ideged tekintettel lenni mindenki kis egójára, vagy hogy mindig lesz, aki sértve érzi magát a véleményed által és rohadtul nincs kedved erre tekintettel lenni.
Amúgy nem hiszem, hogy tanárként igy lemostad volna a “kékhajúakat”, söt.

linkje, előzményekkel:

Köszönöm (valóban), hogy ilyen részletesen írsz. Az előző kettőt, a rövideket elég durván odakented. Könnyű egy mondatra ráugrani és személyeskedni, figyelmen kívül hagyva a posztot, a többi e témájú posztot, a kontextust. Amit arról szörnyülködtél, hogy egy tanár hogy moshat le így diákokat, az kipécézés, rossz hírbe hozás, nagyon nem fair és nem méltó a blog színvonalához, de igazodom, én se leszek indokolatlanul jóhiszemű.

Az a gondom azzal, amit írsz, hogy eseteket, személyeket, érzéseket, média-látszatokat nézel, és nem ismered a kontextust, összefüggéseket, pedig erről már sokat írtam:

összegzés…

mit jelent nőnek lenni 1.

mit jelent nőnek lenni? 2.

hülye hajjal

Először a tanárságomról írok, mert azt elég durván megtámadtad itt, hitelt rontottál ismeretlenül, érvelés helyett. Azokra a(z ön)vádakra is reagálva, hogy én kiszorultam ebből, meg nem vagyok tanárnak való:

Egész jól csináltam én ezt, amíg nulla és egy gyerekem volt, illetve életben voltak az apáik. Építő, emlékezetes, messze ható volt a tanárságom, bár kevesek értették és profitáltak belőle igazán sokat. Nekik viszont életre szóló volt. Konform rendszerekbe én nem tudok élethosszig illeszkedni, például üdvözült arccal kihirdetni, hogy van ez az oltás, lehet rá jelentkezni, meg a reggeli a legfontosabb étkezés. Nem csak KLIK és három egyedül nevelt gyerek miatt nem vagyok már tanár, hanem főleg azért, mert alkotó ember vagyok, nem puszta közvetítő, nem tudok sem hierarchiában, sem közösségben dolgozni, és nem is szorulok rá. Ma Magyarországon egyébként senki nem közoktatási tanár, aki talál anyagilag jobbat, egypár szent és legenda kivételével.

De abban igazad van, hogy a kb. 2017-től számottevő kékhaj-özönnel én nem találkozom, már távol vannak tőlem, és máshogy képviselném a nézeteimet, mint most, ha rám lenne bízva egy vagy több ilyen gyerek. Bár szerintem jobb ebben látni a határainkat, és nem megváltósdit játszani kéretlenül. Ha én nem osztályfőnök, iskolapszichológus vagyok, akkor a diák nagyrészt tantárgyilag, továbbtanulásilag, életszervezésileg tartozik rám, és az ahhoz kapcsolódó emberi igényesség, elemi tisztesség szempontjából van feladatom, tehát nem dolgom a jó közérzetének egészét a vállamra venni, szülőt, pszichológust helyettesíteni. A diák magánélete, lelke másik szakmára tartozik, abban fontoskodni, túlságosan bevonódni visszás és visszaélős. (Csak jelzési kötelességünk van.)

Viszont minden közeli barátom középiskolai tanár, és mindegyiknek van vonatkozó (transznemű diák) élménye. És örülök, hogy nem nekem kell faarcot vágnom a boldogtalan pótcselekvők új meg új gesztusai, provokációi, tévhitei láttán. Úgy általában a naivitás, tévhit, érzelmi érvelés, önsajnálat, manipuláció oszlatása a legfontosabb tanári-értelmiségi feladat. E gesztusokat (szubkultúra, rajongás, vegánság, klímavédelmi célú gyerektelenség, neonáciság, leszbikus identitás kiskamaszként, transzneműség és a többi) én nem veszem túl komolyan, szerintem kinövik. Ha nem növik ki, beleragadnak, vagy harmincas éveikben kezdik rá (ők is sokan vannak), akkor meddő, üres lesz az életük.

Egyetértek veled, hogy a vegánság inkább jóléti jelenség, de én úgy mondanám, hogy nyafogós-urbánus gesztus, menősködés. Főleg ha érvelnek, ellenkeznek. deklarálnak ennek a jegyében, ami – akár a gendermindenféle – magánügy. Tehát nem elvi kérdés, nem megvitatandó, hogy ki mit eszik, miért, vagy kihez vonzódik, mit érez. Ezért nem kell vele másokat konfrontálni, kioktatni, basztatni. Én soha nem tettem megjegyzést a diákjaim (mégoly szörnyű) kajálására, kapcsolataira, szexualitására sem, és elvárom (tanárként elvárnám), hogy se lenyűgözési-figyelemkeltési, se kekec szándékkal ne térítsenek önjelöltek, ne akarjanak bevonni ebbe. Nem csak azért, mert az iskola szellemisége más, nem csak azért, mert nincs időm mindenre, hanem elvi, szakmai okokból. Nem dolgom ez.

Amúgy első tanári évemben pár szakadár vallásos diák térített, rém kellemetlen volt.

Szóval, ezek a nagy lelkes alternatív ideológiák meg szubkultúrák. A kapálás-érv szebben mondva: akinek a létfenntartás, a boldogulás, a család, egy krízis, vagy épp valódi hobbi, magas intellektuális létezés a fő tevékenysége, az nem fog ilyesmire ráérni. Eszébe sem jut. Ahogy, és ez a húszéves fiam hozzáfűzése: épkézláb érzelmi világú, felelősséget vállaló, hibáiból okuló, közepes vagy jobb külsejű kamaszok nem fognak azon sem követelőzve nyavalyogni, hogy nem áll velük szóba a másik nem, vagy a kiszemelt, vonzó célszemély, hanem keresnek mást, vagy várnak.

Emberstátuszú kutya-cicára, együttesek iránti rajongásra, amimére, szerepjátékra, buli-drogra sem lesz idejük azoknak, akik a valóságban élnek. És jobban járnak, akár kényszerű, “melós” determinációjuk, akár elit álláspontjuk ez.

Ezek a kulturális hiedelmek, ügyek, függőségek, szokások és identitáslobogtatások egyébként a spiritualitás (vallás) pótlékai. Béna istenkereső gesztusok, hátha van valami az anyagon túl. De csak torzságot találnak, ürességet. És ez szomorú, ez valóságtagadás, és szóvá kell tenni.

Ez az egész csak a médiában és közösségi oldalakon ilyen érvényes és erős, csodálkozom, hogy felnőtt létedre bedőlsz ennek. Túl könnyen elhiszitek a kereteket, szóhasználatokat, érveket, meg az érintettséget (erről később). “Rossz testbe született”, mondják és ismételgetik full materiális emberek, wtf? Vagy: “Tuza Éva önfeláldozó anya, aki Friderikuszt is meghatja”. “Úgy érzi, a másik nemhez tartozik.” ??? Ez nem érzés kérdése.

Miért nem néznek mögé?

Mindenkinek jó oka van a szarullétre, nem csak annak, aki ezt nagy hősiesen a neten hirdeti. Aki abban a pillanatban, hogy élmény, bánat éri, nyomja ki a netre kontentnek… Vannak valódi meg kreált problémák. És vannak olyan valódiak, például hogy valaki pedofil, vagy téveszmésen hallucinál, amelyekkel nem áll ki mégse…

Nem gondolom, hogy egyéni felelősség e pótcselekvésekbe belecsúszni, hogy könnyű saját kútfőből máshogy kezelni a kamaszkor nehézségeit, kritikusnak lenni, de épp azért kell sokszor kontextusba helyezni, megmutatni a jelenség okait, hátterét, generációs és korbeli jellemzőit, meggyőzni embereket, és nem babusgatni meg megerősíteni a képzelt (vagy senki idegenre nem tartozó) érzéseket. Mert igenis lehet értelmesen élni.

“az önkeresés része…. a többféle szerep kipróbálása” Tudjuk, átéltük. Nehéz volt, nehezebb, mint nekik. Mondjuk a szüleinket ilyen szinten használni és nyomasztani nem volt pofánk. Elmúlik.

Nézd meg Tuza Tóbiás felhasználó instagramját. Szörnyű, üres, hivalkodó, áldozatiaskodó, és élvezi. Ha neked nem ilyennek tűnik, akkor mi nem ugyanazt gondoljuk arról, hogy mi az, ami értelmes, fontos az életben. És igenis zsarol.

Akinek nincsen speciális oka arra, hogy a nagy érzelmi körítést, a megható sztorit, traumaturnézást elhiggye és készpénznek vegye, az látni fogja a valóságot. Speciális ok az, hogy neki is ügye (érdeke) ez a téma. Vagy hogy valós emberi viszonyok, katarzis, művészet-befogadói élmény és kapcsolódás híján a médiából, idegenekkel, fiktív hősökkel elégíti ki az érzelmi, átélési igényeit. Ennek a közhiedelemmel szemben semmi köze a valódi együttérzéshez, inkább fontoskodást, ítélkezhetnéket jelent, amelynek mindig van pozitív oldala: az, amit az illető helyesel, véd a többiekkel (a bigottakkal, Fideszesekkel stb.) szemben, és megint csak spirituális pótlék, a meghittség pótléka ez. A valóság pedig, amit a bekezdés elején írok, és amit mindenki más lát is, az, hogy Tobi (és a családja) a rideg és romlott média “pedofíliájának” az áldozata, amely kamaszokban vájkál, érettnek és késznek tételezi őket, és használja őket érdekei szerint, pont úgy, mint Nagy Blankát. És azért nyomják nekünk, mert mi kajáljuk, rákattintunk, erős érzelmeket váltanak ki.

Senki nem bántja őket, ezt csak mondják a nagy érzékenységben és önzésben. Aki igen, az full gáz, mélyen elítélem, de nekik az a mondandóm, hogy nem veszélyesek, nem kell kerkonzként se miattuk apokalipszist jósolni. Egyszerűen unalmas és üres ez a feltűnéskereső műsor, és én tudok jobbat: életet. Vitázni sem kéne velük, a részletes érveikre felelni, inkább az a hatékony, ha a valóságba ütköznek. Vagyis, teljes hülyének tettetés, ne ez legyen napirenden, nem fogadom el a kereteiket, szóhasználatukat. “Micsoda? Tóbiás? De hát lány vagy, még a hajad is rózsaszín.”

Egy csomóan ezt gondolják ám, ne hidd, hogy csak én. Ők hallgatnak, így a harag arra a pár szereplőre zúdul, akik kimondják. Vagy azokra, akik törvényt hoznak, hogy megállítsák ezt a propagandát (vagy azért, hogy összeugrasszák az ellenzéket – siker!). Nem mindenki szól be nekik. De levegőnek nézik őket, kínosnak érzik ezt. És ha megnézed az ő életüket, tartalmasabb, mint a rinyálóké. Miközben ugyanúgy megvannak, lehetnek a problémáik.

A beszólás nem bántás. Ti, a nagy érzékenyek is beszóltok, kb. mindenkinek, csak ti az empátia jegyében, aha… És vadásszátok a sértődés lehetőségeit, puszta más véleménytől. Megy a rendőrködés, erkölcsi mázzal. Ezek az emberek a legsajátabb, szűk érdekeiket tolják (ami érthető: ha nekem van egy kiütésem, akkor lobbizok azért, hogy a tébé támogassa az azt enyhítő krémet), de nem hősök. Nem okosak, nem tehetségesek, nem munkával, érdemmel érvényesülnek, hanem pózokkal, műsorral. És leszarnak mindenki mást, aki nem a kis szubkultúra része, érzéketlenek, durvák, őszintétlenek (nézd meg, hogy kommentel Ónodi Adél, Muszta Cecília vagy Vay Blanka).

“ìgy érezhette magát Tobi is , és igenis fokról-fokra, hogy elöször leszbikus, utána transz, utána non-binary. Ez a sorrend nem ritkaság, de elhiszem, hogy a legtöbb ember ezt hallva a szemét forgatja és kapálni küldi.” Nem tudhatod, mit érzett (-hat/-het képző), csak elhitted, mert el szeretnéd hinni, és mert ez a narratíva, amelynek te engedelmeskedsz. Nekem üvölt a hamisság. És: mit jelent a valóságban ez, hogy nonbináris? Önmagával magyarázzák a fogalmat: nem érzi egyik nemhez tartozónak se magát, nem fogadja el, hogy kétféle nem van… és akkor mi van? Mit kell ezzel a külvilágnak kezdenie? Nem vesz szoknyát? De rózsaszín hajfestéket igen?

Elárulom

a

nagy

titkot:

a ruházkodási, testmódosítási szabályok igen rég nem merevek, és senki nem fog faggatni arról se, kiről fantáziálsz, mi izgat fel. Kitűnően lehet fülbevalót hordani tomoffinlandként. Egyszerre viselni rózsaszín hajat, szőrös mellkast, nagy mellet hatalmas dákóval, széles háttal, neccharisnyával, ha valakinek ez az önkifejezés, és ő maga nem érzi kínosnak. Ennek nincs neve, nem kell köré mozgalom, ízlés dolga – és nem változtat azon, amivel születtünk: a biológiai nemen.

Azon semmi. Most már az anyakönyvi nemen sem.

Nem kell ennyire naivan elhinni, amit mondanak, mert ott a valóság: addig volt Tobi transzférfi, amíg rá nem jött, hogy sminkelni még menőbb (lásd az instagramját). Elmegy vele az idő. Mindezt egy nyomorgó, eladósodott, rokon által befogadott családban, otthon lakva. 21 évesen naphosszat sminkel, magát nézegeti, a jóllétén vekeng, anyjával lelkizik, pszichológusoz jár és instagramoz, hogy fér el emellé egy valódi élet? (Nálunk az a deal: oké a mamahotel, de akkor élvezd!…) Szóval ha sminkel és férfi, azt meg úgy nevezzük, hogy nonbináris. Érv: az érzései. És az egész közügy és probléma, emberi jogi téma. Te hogy tudod ezt komolyan venni?

És CSAK a külsőségekről van szó: ruháról, tárgyakról, hajról, fülbevalóról. Csak fejben létező dolgokról, elképzelt szexualitásról, a neten összeolvasott vallomásokra harapnak rá. Közben Tobi egy jól fejlett lány, nagy mellel-combbal-fenékkel, fura hajjal, úszógumival és férfi névvel. Pedig mehetett volna kajakozni, azzal híressé válni, mondjuk.

Mintha el tudta volna egy életre szólóan dönteni, ki ő, mi ő, érzések alapján 15-17 évesen. Hát, nem tudta. Most már nem tudja visszacsinálni se jogilag. Szép lesz majd, ha mondjuk szül vagy tényleg férjhez menne, vagy simán normális életet akarna: az oly igen vágyott jogi nemváltás nagy kereszt lesz, csak akkor már nem róla szól a média, kínossá válik, nem fogjuk látni. Olyan, mint a valóságsó-hősök, és úgy is tűnik el, csak alterebb a közeg, meg ugye ez nem szórakoztatás, ez jó ügy! De ugyanúgy használják (az ideológia), majd eldobják.

Bennem félelmet se keltenek, komolyan se veszem ezt az egész rinyálást. Iszonyú könnyű az agyonterhelt szülőket, felnőtteket net elől kajáért kiabálva, fetrengve érzelmileg és feladatilag fingatni, öngyilkossággal zsarolni. Szegény Tuza Éva maga aktivistáskodik, lélekápol más kamaszokat is a gyereke mániája jegyében, pedig talán volna magával, a gyógyulásával is dolga, lehetne saját élete, és van még két gyereke. 21 éves ez a gyerek. A háttérben egy diszfunkcionális, nyomorgó család, egy passzív apa (bármit mondanak róla, ő ebben nemigen vesz részt, nem is vállal terhet belőle), játszmákkal és súlyos betegségekkel.

Írod: “Szerintem nem olyan poén depressziósnak vagy transznak vagy akárminek lenni, hogy megérje nekik” – én is ezt mondogattam évekig, és meg is győztem vele embereket: de hát a sok kín, költség, műtét, konfliktus!… Ma már tudom: de igen, megéri. Ma ez a trend, így lehet teljesítmény nélkül figyelmet kelteni, hőssé-híressé válni. A rögösség a menőség. Minél rögösebb, annál menőbb. Kisebbségben lenni, tiltakozni hálás szerep, te el vagy nyomva, vagyis nem kell felelősséget vállalni, megkeresni a bajaid igazi okát. Ami az üresség. És lázadni is menő: átszurkálni a bőröd biztosítótűvel meg hálózsákban aludni cseppet sem kényelmes, mégis máig híres lázadás Woodstock. (A szülők meg dolgoztak. A gyerek koszos farmarban néha hazaugrik pénzért /Hair/, nagyon szép, de aztán vagy meghal, vagy elmegy dolgozni /őstermelni, lemezboltba, kommunában, bármi!/)

Keresnek valamit, kijáratot, ez tény, és nehéz lehet, de a kijárat nem arra van.

Ismerek-e transz”lányokat”, igen. Tévedés, hogy bántottak, és ezért vagyok transzellenes. Transzellenes én értékrendi, elvi alapon, érvekkel vagyok, az értelmes életben való hitem szerint, nem személyes sérelemből. Az alkatom és feladatom az, hogy a hamisságot szóvá teszem.

Mindannyian szenvedünk, és a legtöbbünknek ez nem különlegesség vagy kihirdetendő. Itt az történt az elmúlt 5-6 évben, hogy magukat a szenvedéseik révén különlegesnek hivő emberek szemrebbenés nélkül kiálltak nagy, külföldről ihletett lelkesedéssel és hazai, mással már befutott hangadók támogatásával (Mérő Vera, Lakatos Márk, Antoni Rita), meg némi lobbipénzből (“civilek”), és elkezdték tolni az áldozati műsort. Fölényesen “érzékenyíteni” és erkölcsileg ítélkezni, leszólni másokat (bigott, nem érti, nem érzékeny, nem aktivista – hallatlanul szórakoztató látni, ahogy Márton Joci felelősségre vonja és aprítja Murinai Angélát, hogy emez miért nem interszekcionalistább! Két velejéig hazug, műsorból élő ember). Ezzel egyébként sunyin bemászva a melegmozgalomba, a feminizmusba… figyeled? Megint csak férfiak, ráadásul jórészt zavaros, fetisiszta, pornótól torz férfiak (NSFW!!!) telepedtek rá a nők és valódi elnyomottak tereire, és elszedték tőlük a médiafelületet, támogatói pénzt, közfigyelmet, érveket! Végigturnézták a netet menősködve a szenvedéssel, ami ugye nem szégyen, de ha van valami rossz következménye, akkor még nagyobb a szenvedés, tehát még menőbb… ez egy mocsár. Lásd Balta Flórist (Fruzsinát), aki volt már minden: sima heteroszexuális, leszbikus, progresszív ally, állatvédő, katolikus, zsidó, örmény, aszex… most transz férfi. Erre emberek vagy naivul, érzékenyen bólogattak, támogatólag (én is!), vagy hallgattak, mert nekik ez nem volt menő és nem is túl érdekes. Ha nagyon provokálták őket, akkor meg elmondták, később már én is, hogy engem a te érdeked, ügyed nem érint, nem az én témám, idegen tőlem, vagy épp ellentétes az én csoportom érdekével, és nem kell hinnem neked (másoknak se hiszünk, pl. a biztosítási ügynököknek, pedig számosak a kínjaik). És csak akkor lettem ellenség, amikor a jelenségről elmondtam a véleményem.

Amely nem teljesen önálló, rengeteget formálódott. Én valójában nem értettem, miben áll a feminizmus transzideológia iránti kritikája. Hogy a transzmozgalom mitől mélyen nőellenes és meleg/leszbikus-ellenes. Hogy igenis vannak texasi szülők, akik egy eltüntethető múltat, egy transznemű gyereket könnyebben kezelnek, mint egy meleget, leszbikust. Ezt fel se tudtam fogni. Vagy hogy a nők biztonságos tereivel mi van, ha bárki bemehet oda identitásalapon, vagy hogy hol a határ a taszító, káros perverziók meg a kinkség, szexuális önkifejezés, szexpozitív mozgalom, LMBT között. Amúgy a melegek, leszbikusok, transzneműek maguk sem igen komálják a harsány-transzokat, látva a túlkapásokat, de csak akar mondják el, hogy ez egy kényszerű “ernyő”, amikor nem a hivatalos pride-os-betűleveses álláspontot kell mutatni. Például magánbeszélgetésekben, de Nádasdy Ádám és Kiss Tibor Noé is ebben és ebben az interjúban.

“Te ismersz személyesen fiiatal transzlányokat? Nem a médiából, hanem szemtöl szemben, aki otthon kinlódik.” Ajaj. Az érintettség nemhogy nem érv, hanem rontja a tisztánlátást, elfogulttá és vakká tesz, akár Tobi az anyját. Lásd a kiütés-krémmel kapcsolatos hasonlatot: nyilván küzd az ügyéért, mert ez az érdeke, ennek érdekében szépít, tagad, akár hazudik is. Ki kárhoztatná érte? Az ő ügye, nyomja is foggal-körömmel. De nekem nem kell. Amúgy ismerek, élőben, többeket. Nagy önkihirdetők, mélyen sértettek, rettentő szegényes és zaklatott életűek, semmi nem érdekli őket a netes szereplésen, a passingon, esetleg a közösségen és a pózaikon kívül. “Kapjak nőnapra ajándékot és a női öltözőben öltözhessek”, jelölte meg egyikük a céljait. Kínjaik szerteágazóak, a transzkodás csak az egyik tünet, és figyelemkeresés.

És pont annyira értem meg azokat is, akiknek rögeszméjük, hogy nekik magas sarkú cipővel kell ütni a heréjüket, különben nem élveznek el, csak ugye ezek cikik. A “ki vagyok én, mit érzek?”, ebből életeket levezetni tettek helyett, meg az ezt övező salak mára elfajult, rettentő káros. Nem is tudom, mit kellene elhinni nekik, illetve hogy a megéléseik mennyiben tartoznak a közre. Persze lehet vadászni neten, ki szól be nekik, kinek a szavait vehetik magukra…

“A pms-t is csak ottoba piták nyavalygásának tartottad, amig át nem élted” – nem egészen, és én 45 éves vagyok. Nem hivatkozom rá, ellenben ama napokon visszavonulok, és kerestem komplex gyógynövényes megoldást. Én azt tettem szóvá, hogy kamaszkorban ez ennyire tömeges és durva nem lehet. Mondjuk pont témazáró idején okostelefonnal tán nem kéne a törökáginak négyszer is halálra vált arccal kikéredzkedni, meg ennek jegyében nem készülni SOHA, ellenben bulizni. Vicces, hogy még engem vádolnak…

“…vagy a jógát is lenézted, amig nem csináltad magad is, legalábbis igy emlékszem.” Felületes vagy, és azért hozol ide mindenféle, nehezen ellenőrizhető más témát (nem derül ki, mikor, mit, milyen kontextusban írtam…), mert az eredeti témában nincs elég patronod. Nem értetted, mit bírálok, írom akkor egyszerűen: most is lenézem. Kb. masszázsértékű, ezek meg hőssé avatják magukat. A kövérjóga- és kamujóga-ellenes posztjaim idején is jógáztam, csak nem szerepelgettem vele. A saját jógázásom komoly skilleket igényel, mégsem tartom sportnak, izmos sem leszek tőle, akrobatikában én sokkal komolyabb dolgokat tudok ennél. Nem is érem be vele mint sporttal: az a pihenőnap, plazmaadós.

“…a fiatalok tényleg félnek a klimaváltozástól” – amíg érzés, meg kontent, meg ezt adja a szájukba a média. Pedig nem nekik van gyerekük… De azért kütyü, kocsi, apu pénzén utazás, kutyacica, hajában masnival és 50 grammonként csomagolt alutasakos állateledel, házhoz szállított ebéd, fesztivál és fémdobozos energiaital. Vagy kontinenseken átutaztatott, pancsolt-ipari vegán kaja, monokultúrás gabona, Sparban vett mentes desszert, amiről még mindig nem sikerült bebizonyítani, hogy szerepe volna a klímavédelemben. És mindenhol az önkihirdetés, gőg, szerepelgetés. Egyik se költözik kunyhóba, kolostorba. Nemigen bringázik, nem tanul meg gazdálkodni, önellátni, nincs túlélőcsomagja világvége esetére, nem tiltakozik érdemben, még úgy se, mint Greta. Mert az már meló, lemondás. Ki dől be ennek?

Szerintem a valódi élettől félnek. “…aggódnak és nem tudják, mit tehetnének” Pontosan. Csak szöveg. Nagyon kevés tudással. TANULHATNÁNAK. De valódi ismeretet, nem propagandát.

“most már nem mernék senkivel se vitatkozni ezügyben, egyszerüen nincs hozzá pofám” Járj utána az igazságnak, és ne legyenek cégek, érdekek a forrásaid hátterében. Én is így írtam róla, többek között abban a posztban, részletesen, számos linkkel, ami alá odakented a dehonesztáló kommenteket.

“Be is viszem minden évben a vegán élelmiszereket megkostoltatni velük” ??? Nem ettek még répát, krumplit? Nélküled nem tudják megkóstolni? Alacsony státuszú diákokat térítesz vegán hitre? Ilyesmit tanítasz, ez dolgod is, termékeket népszerűsíteni, vagy hogy? És ki fizeti ezeket? Ha a klímavédelem a cél, akkor tényleg az a kérdés, hogy az adott márkanevű pancsolmány FINOM-E? Miért nem jó vegán kajának, ami a piacon van? Kicsit átlátszó ez, na.

“próbálom az egészet mint létezö alternativát bemutatni, hátrányaival és elönyeivel” – mik a hátrányok? És szerinted előnye a vegánságnak, hogy VÉDI A KLÍMÁT? Mire alapozod ezt? És ki lesz ott, amikor a megtért klímavédő termékenysége szétmegy, izmai eltűnnek, haja kihullik, kognitív képességei romlanak?

Itt a megoldás. Csak ez nem tetszik. A vegán kaja menőbb…

De hát írod is, hogy nem mersz vitázni, nem tudsz róla eleget, még ezt az igen egyszerű posztot sem fogadtad be…

Én erős spirituális, intellektuális alapokal lettem olvasott blogger és beakadás sokak tudatában (még az ellenzőkében, rosszakaraútkéban is, vicces látni, ahogy a metaforáimat használják). Alaposan, két nyelven járok utána a dolgoknak, évekig mérlegelek, aztán forr ki és akkor írom meg (feminizmus, vegánság, body positivity stb.). Pontosan érvelek és illusztrálok, árnyalok, nem dőlök be se médiaszélnek, trendnek, érdeknek, se hamis dilemmáknak, és ezen az alapon értelmes olvasót várok el, nem kipécézőt, egy-egy mondatra lecsapót.

És zavarban vagyok, amikor felületesen olvasnak, nyilvánvaló poént/idézetet/öniróniát vádként a fejemre olvasnak. Ezek nem tizenéves diákok, hanem szellemi autonómiájukra kényes, értelmiségi felnőttek…. A bloggeri pozíció kiváltság, miközben munka és tehetség is, és mindig kapok egy csomó szart, dühöngést, mintha én tehetnék a kognitív disszonanciáról, a lustaságról, az elszúrt életekről, tévhitekről, vakfoltokról. Én a nagydühös kommentelőkön soha nem érzem, hogy megközelítőleg annyit tennének bele a véleményalkotásba, mint én a posztok írásakor.

Aki ezt a munkát lebecsüli, azt nem tudom komolyan venni.

Látom azt is, hogy vannak olyan, mai közegek, amelyekben ezek az új trendek nem jelennek meg, marginálisak. Bírálóimmal ellentétben nekem három gyerekem van (20, 14, 12 évesek lassan), rengeteg, áldozatokkal kapcsolatos progresszív képzést végeztem, és több száz diákot láttam közelről.

Szóval nem mostam le senkit, és nem is igen volt kék hajuk. Nem a kék haj a baj (ez az egész külsőségekben élés újabban lett ilyen riasztó, végképp devalválódott, tavaly én is majdnem vettem szivárványos Nike-cipőt, mostanra szinte kereszténydemokratának érzem magam), hanem amit ezzel üzennek, akihez a kék haj sorol, és amilyen szintű érvelések ott megjelennek (például érintettséggel érvelni).

Kedves fiatal barátom, nem igaz, hogy valódi, érző párkapcsolat nélkül, cselekvő élet, család nélkül, puszta sértett szövegeléstől te bátor leszel és boldog. A pótcselekvéseknél, tárgyakban meg jelszavakban élésnél nincsen sivárabb.

Aki úgy érzi, én vagyok a tudatlan, fusson neki ennek a kvíznek, tavaly novemberben csináltam, amikor megelégeltem a sok ostobaságot:

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 8.: Barna Zsuzsanna randizik a csávómmal, de én már ott vagyok sajnos

Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsa, sőt… milyen fővárosok is vannak még?

Szociokulturális kísérlet, ugrás a lapályról, de érzelmi is. Rám talált. Valami minimális detektora működött alkotókedv, szív, intellektus és természetélmény terén. Belém szeretett, és én viszonoztam.

Nem azért, mert gyenge jellem vagyok. Az sem igaz, hogy csak kompenzálós csodálatra vágytam a sanyarú, értékeimre vak gyermekéveim késői következményeként. Hogy bedőltem volna a könnyű mámornak, hogy egy adonisz engem királynőnek tekint, aztán meg jól megszívtam.

Egyébként is ez a csirkeól… egymás választásait nézegetjük rosszmájúan: nekem bezzeg nem hatvanasok udvaroltak, mondják az én angyalszerű szellemi fejedelem férjemre utalva ostoba tehenek – mert mást nem tudnak femutatni, se sajátot, se a férjükét, csak azt, hogy de az legalább harmincpár éves volt. Mint aztán, nem is sokára, ékes és újkeletű feminizmussal kontentbe sírta Barok Eszter, hogy nem volt ez se szép sztori. Belerakta a gyereket, végig csalta, eltartatta magát, full alkesz, sodródó, ingyenélő senki volt, egy lomos raktárban lakatta gyerekestül, a gyerek is megszenvedte, aztán az ifjú társ már kefélni se tévedt haza.

Erről az erkölcsi-életviteli magaslatról ítélték meg Gerle Jánost. Meg az én életemet, őszinteségemet. Brrr. És az is brrr, hogy pont a magazinszerű, konvencionális kinézetű férfi kapcsán veszik elő utólag, csak mert nekik nem volt szempont a test, hogy ő mekkora tahó, lám, lám. Hogy én mégiscsak rosszul jártam. Beleszedültem, rosszul döntöttem. Az idő igaz!

Egyébként valóban rosszul. Nagyon rosszul – de nem ezért.

Kérdezgetnek ma is, akik látják a megnyilvánulásait, hogy te? ezzel a sötét, rosszindulatú, képmutató fasszal, aki arról ábrándozik, hogy neked még mindig ő kéne, miközben ugrál a figyelmedért, feljelentget, kereseteket tákol össze? Mondom, nem volt fasz, nem tűnt annak, nekem se pont ilyen volt az értékrendem még. Két őszinte hónapja volt egész életében. Afféle baloldaliságnak éltem meg, hogy nem bánom, sőt, egzotikusnak tartom a műveltség és az emberi viselkedés – akkor még leplezett – lyukait. Náculni akkor nem nácult, nem emlegette, mert tudta, hogy János zsidó volt. Azt meg, hogy most mi áj neki ilyen mitikus dühvel, pontosan értem.

Ne ítélj, barátnőm, én nem tudom, te hogy vagy ellátva és miféle férfiakkal, de ennek te se álltál volna ellen. Se a csodálatnak, se a szépséges gesztusoknak, se a szabadságvágy megható rohamainak, a Történetnek… és az izmos testnek biztosan nem. És mi volt velem akkor? Nagyon nehéz kisgyerekes évek után, ellenséges-közönyös családdal csináltam végig a férjem rákját, otthon ápoltam a végén. Teljes magány, firtatgatás, súlyos zaklatások, aztán szenvedések kohójából egyre jobb szövegek, önmegvalósítás, lassan kiviruló életkedv. Ilyen közeledésre, ilyen megrendítő vallomásokra, életújrakezdő szándékra egy vicces macsótól – és főleg ilyen, akkor még szép testre te se mondtál volna nemet.

A másik, hogy én nem akartam örökbe őt (sem). Borzadok a szerepkövetéstől, a dologias felfogástól. Nem családot akarok alapítani, ugráltatni a balekot meg eltartatni vele magam, hanem spontán szerelemélményt. Vagy nagy emberi szövetséget. Soha nem ásó-kapát vizionáltam, nem is kerestem társat sehogy, hanem jött a történet. Nagy ritkán, de jött. És sokáig tartott.

Szerelem nem nagyon van-marad az intézményesült, pláne két évtizedes kapcsolatokban. Mindenkin ront az együttélés, a gyarapodási törekvések, a gyerekekkel a nyünyü, az anyagi viták, ha az asszony fúj a sógorra-sógornőre, ha házat akar após pénzén. Pláne ha eleve sem mély emberi egyezésen és közös fejlődésen, hanem dologias célokon és szerepeken alapul a koncepció. Én ettől iszonyodtam, ezért volt más a házasságom, és ezért engem soha nem is hagytak ott.

És nem a szexről van szó, nem a tetszésről, a tűsarokról. Én nem voltam igazán jó csaj, mostanra, elnyílt állapotomban, egy száraz szirommal virultam ki, hoztam új bimbókat. Fürtös rózsa vagyok, nem nagyfejű, tenyésztett holland kék tintával machinált. Mostanra lett női öbizalmam. Meg hát ez az egész életöröm, ez annyira nem test. Ha tolószékes, sánta, szakállas, rossz szagú vénasszony lennél, hát ami a te lelkedben, fejedben van, az akkor is csodálni való lenne. Mondja Maci. Akit szintén nem a test érdekel. Hanem az ember.

Szóval, az izmos trumbadúromat ezek kinézték maguknak. Mert ő jött mindenhová, kézen fogva szaladtunk a városban, csókolt, ahol ért. Demonstratíve.

Kérdi az önmegvalósító leány, #decsodálatosvagyok, #szépvagyok, #babarcomvan, #hangomisjó, #egyszeregyhíresemberaztmondtarólam #aztánsenkimás, akinek készséggel javítottam a szakdolgozata bugyutaságait és bájos nadrágocskát vettem csecsemő leányának:

Ugye, ő jogász?

Igen.

Hagyatéki ügyben tud tanácsot adni? Ne fáradjatok, odamegyek, ahol ti vagytok. Biztos segít!

Már akkor is a net korában éltünk, volt egy csomó tanácsadó oldal, jogászfórum, Ptk. értelmezésekkel együtt fönt, neki meg bőven pénze ügyvédre. De:

(naiv blogger) Persze, biztos.

Itt találkoztok, ahol a múltkor is összefutottunk?

Szerdán, igen. De az nekünk aranyat érő randiidő, szeretnénk egy igazi reggelit kettesben eperrel és pezsgővel, aztán megyünk is el, csak tíz percre gyere oda, tízre.

Jó.

Odamegyünk kilencre, és már ott ül a drámai hősnő turbánban, fullsminkben, a negyvenes évek színésznői stílusában teát szürcsölget. Mondom, de nem tíz volt…?

Jó, de előbb jöttem.

Ez így kijött a száján.

És egy órán keresztül pillogott és csacsogott, bűvölt és nem kotródott el. Ott helyben leszopta az én daliámat.

Férje van, otthon féléves csecsemője üvölt. Mit neki.

Sokáig élcelődtünk az ostoba, arrogáns libaságon aztán. Mert tényleg mindenféle van. Van kihűlés, megcsalás. Van lazaság, bulis esték, van házasságtörés. Nagy szerelem is van, első látásra, átszeretés is. De annak nem kell erőltetett, rámászós ürügy és szarkeverés. Itt nem arról van szó, hogy célt ér, meg nekem ez szar, vagy elbaszta a napomat, vagy hogy kié a csávó, hanem hogy hogy jut ilyen eszébe, hogy nem röstelli ezt, friss házasként, előttem, a férfi előtt, a férj előtt. És nem nyúlunk át azon a nőn, akinek révén megismertük a férfit, továbbá mindenben a farvizén lavírozunk: megkívántuk a blogolást, “női magazint” írunk, ahova egyesével hívjuk meg a csakazolvassán megismert pezsgő női közeget (humán erőforrás!), és hát az izomkolosszust, és oda meg vissza hízelegtünk, mielőtt mindenbe beleültünk volna, őt irigyen fúrva. Legalább ne a szemem láttára akard felszedni. Nem tesszük tönkre a bizalmat, és főleg nem megyünk friss-szerelmes randiba tehénnek, Zsuzsanna.

Amúgy is rárepült minden személyes posztra. Ő nem locsogott, ő első kommentben elkezdett a saját nyomorának meghatódó közönséget toborozni. Itt ő lesz a drámai hősnő.

És aztán áldozatot játszanak, hogy őket a blogger KIHASZNÁLTA és a kommentjeikből élt.

Ilyen sztorik voltak Libus még késő nyáron, a nagy sértődött távozás után is csakazolvassa (!) kiamamatalálkozókat szervez a lakásán a tudtom nélkül, ahol kibeszéli a férje szexuális szokásait, és erre kaphatóakkal engem szapul. Izmosjogász ezeket mélyen megveti. Micsoda aljasság. Irigyek.

Kicsit több, mint fél év telik el, én edzek önfeledten és – ekkor még szorongva az örömtől és az értékeimtől – szégyenlősen. És libus nézeget, és vádaskodik, hogy ő kínlódik a testével, a lánya hallatára sápadozik és sikoltozik a mérlegen, pacsmagolja magát sminkkel, mert gyűlöli az arcát, én meg az ARCÁBA TOLOM, hogy neki is sikerülne, ha elkezdené, és nem vagyok szolidáris a nőkkel.

Én ugyan a te arcodba semmit nem toltam, de az tény, hogy három gyerek után, sokkal durvább élethelyzetben vettem komolyan a sportot, abban az edzőteremben, amitől te pont nyolcszáz méternyire laktál, kilométerekkel közelebb, mint én. Csak hát te nyafogni szerettél meg beleülni a észbe. Férjed gazdag, időd is van, a teremben van gyerekmegőrző. Hajrá!

Ezt sok pufók wannabe vágta oda nekem, hogy sérti őket, amikor visszajárbak engem lesegetni, pedig ELVI ÉS EMBERI okokból távoztak, hogy én merészelek sportolni és nem tudnak lesajnálni. Egyikük a vicces Villő.

Annyi eszetek nem volt, hogy nélkülem lefogyjatok. Nulla meg egy gyerekkel. A másik oldalról a továbbra is leszaró, kellemetlenül ápolatlan feministák rendszabályoztak kiabálva, hogy kezeljem magánügynek a sportolástomat, mert ez testszégyenítés.

Ekkor szálltam ki a feminizmusnak titulált tyúkólból. Meglátva kudarcos, frusztrált irigy motivációikat. A legjobb esetben is ágyútölteléknek használtak (kommentáljak én a transzideológia ellen, mert ők nem exponálják így magukat).

Nyilatkozom: én ebből kiiratkoztam. Ez a legcsúfabb manipuláció. Hogy a hitványság belépőjegye és fedezéke a feminizmus, a nők szolidaritását számon kérve olyantól, aki segített, adott, nem kavart. Szolidárisak. Kivéve amikor engem tépnek. Akkor elfordulnak, némák. Velem ezt meg lehet tenni. Ha visszaszólok, ők az áldozatok.

De a bónusz az volt, amikor Zsuzsanna a Gumiszobán vendégszerzőként, kicsit sem rám célozgatva, e történet után (amelyben feleségként egy férjet kívánt meg) még értekezett egy nagyot, hogy ő bezzeg és bizony nem lenne szerető. Maga miatt nem!

Védett: nőnap közeleg: nemet mondanak a patriarchátusra

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

“az emberek nem hülyék”

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 1.

Ez a mondat ütött meg nagyon abban a levélben. Az emberek nem hülyék Éva.

Képesek megalapozott saját véleményt alkotni arról, amit látnak.

Főleg ha nézik. Jaj, de nagyon nézték. Lehetőleg másvalaki legérzékenyebb magánügyeiről, igaz-e, Kinga? Amit kotnyelesen taglalgattak hónapokig. Pusztán azért, mert ők  behódoló stréberek, fakószürke életűek. És mert soha nem volt kapcsolatuk okos férfiakkal. És nem írt nekik senki eksztatikus mondatokat, nem rohant feléjük. Pláne olyan szép, izmos ember nem. És mert nem élvezték a sportot.

Az emberek nem hülyék. Hát akkor nézzük meg, mire képesek az emberek, ezek a nagyon tisztánlátók, erkölcsösek, józanok! Bővebben…

a benned rekedt gyerek

Ma sem leszek népszerű.

Kezdem azzal (de ezt is miért kell leírni, na mindegy): ha én kimondok valamit, mert úgy gondolom, és az neked fáj, érzékeny, kognitív disszonanciát okoz, akkor magadon dolgozz, te kezeld, ne vádaskodj és ne vitasd az én igazamat. Amikor “a kávé mint cukor- és tejbeviteli ürügy” téma is rosszul bírt esni valakinek, na, akkor lett elegem ebből, hogy én magyarázkodjam, mert te nem nőttél fel a szembenézéshez.

Trigger warning: rusnya nők, szerelemtelenség, meddőség, örökbefogadás, klimax. Ez így elég széfszpész, remélem.

Vállalod így? Akkor gyere.

Azért írom ezt a posztot, mert néhány éve egyeduralkodó lett, hogy “ne szülj, nem kötelező szülni”. Tágabban: a szüléskritikus beszédmód, az anyaság és a hagyományos női szerep nimbuszának lebontása. Bővebben…

a cancelrendőrség lecsapott

Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.

Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.

Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.

Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.

Nem fogok elhallgatni.

Íme, a poszt:

Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.

Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.

Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.) Bővebben…

mit tehetsz TE a környezetért?

Most ez a divat, mondják. De az én életemben a zöld szempont mint meghatározó értékrend és életszervezési elv nem a kétezres évek trendje. Eleve nagyon alacsony fogyasztású, a polgári minimumok alatt élő családból jövök (se autó, se étteremben kajálás, se drága nyaralás, se divat, se dísztárgy, viszont spúrság, újrafelhasználás és vaastag “jóleszazmég” attitűd).

Aztán nagyon erős ökonevelést és tudatosságot kaptam középiskolás éveimben, gyakorlatit is a nomád táboraink révén, és sok információt, szemléletet, amiért nem tudok elég hálás lenni a biológia-kémia tanáromnak. Később aktív voltam civil hulladékügyben és kerékpárosként, majd egy pici zöld párt működésében is szerepet vállaltam 2006-ban, abban már volt műemlékvédelem és privatizációellenesség, anti-GMO (és Jánost is ott). A blog első éveiben kétszer is írtam arról, hogy a saját életemben mit teszek, mennyire vagyok ökolány. Eleve magyarázkodva, “ugye, elég jó ez, ugye ez ökó?”:

azért ökolány vagyok

ökolány vagyok-e még?

Most is lesz ilyen része a posztnak, hogy én mit teszek, önkritikusan. Bővebben…

szolidaritás, de tényleg? – kényelmetlen kérdéseim mérő verához és szentesi évához

Még mindig ugyanazt tolják.

Azért tőlük kérdem, mert ők írnak megható cikkeket konstruktív kommunikációról, nők közösségéről, nemes ügyekről nagy elérésű helyeken.

Női szolidaritás, persze. Amikor nektek jól jön, amikor titeket kell tolni, amikor tömeggé akarjátok manipulálni az alattvalókat, akkor tegye félre mindenki a kicsinyes szempontjait. Ti definiáltok: ki a jó ember, mi a jóság, mi nem fontos, ki mit mondhat. Mások szabadságának fojtogatása, szempontjaik semmibevétele. Az áldozatiaskodás és az áldozatok felhasználása.

Hogy én mekkora balek voltam. Évekig furdalt, hogy nem tudok szolidáris lenni. Nem tetszett, hogy az is annyira hangos, aki nem tett le semmit az asztalra. Sőt, belőlem él, engem figyelget, kövér, háborog. Vele legyek szolidáris? Csak én veszem komolyan. Ők meg használnak, “inspirálódnak”, és elpucolnak, ha helyzet van, de még el is lopják az étkészletet.

És Péterfy Novák Éva is. Amikor össze kell rántani a nőnapi tüntetést, hadd terjedjen a vírus: vagy eljöttök mind, vagy elvesztünk. És jaj, mit kezdjünk a mentális betegekkel, akik hazudnak, manipulatívak és ártanak? Elég-e csak lesajnálni és ignorálni őket nekünk, a diagnózisok gőgös kiosztóinak, vagy valahogy… hm, de szép is lenne, be is lehetne záratni, likvidálni őket? Mert azért mindennek van teteje…! Mit tegyünk mi, az ő áldozataik, akik tökéletes mentális egészségnek örvendünk, kifogástalan a stílusunk, a szándékaink, nem bántunk másokat, férjünk soha nem feküdt rá egyetlen terhes nőre sem annak szobájában részegen – habtiszta a lelkünk, múltunk?

Fun fact, hogy akiről ír, azt pont ezek a nagyon erkölcsös nők szorították sarokba, kényszerítették arra, hogy visszaharapjon. Számos áldozatuk egyike, a szolidáris nők kiutálták.

Nagyon ravasz, eleve, ahogy kijelöli, hogy ki itt a probléma. Vö. szőrös lény: nem láttak egy medvét?

Persze lehet giccselni, előírni másoknak tini emlékkönyves stílusban az eszményt. Pont ő. Hatalmi helyzetből, nagy és mesterségesen létrehozott (nem érdemalapú) eléréssel. Önkritikusnak pedig úgy lenni, hogy “még én is gyakorlom”:

És ez KIHÍVÁS, vagyis: üres forgalomgenerálás. Bővebben…

ezt most csak úgy mutatom: miért “utálom”…?

Ma és tegnap a facebookon a kommentelőim közül teljesen ismeretlen nevek azt kérdezték, illetve azt vetették vádaskodva a szememre, hogy én miért utálom Mérő Verát. Bővebben…

a deklaráció és a valóság

!!!

https://www.peticiok.com/koronczay_lilla_vedelmeben_nyilt_level_vekasi_andreanak_a_nk_lapja_fszerkesztjenek

Zavarban vagyok. Értetlenség, először. Később a szekunder szégyen.

Mérő Vera és a hozzád csapódók: itt írom le – a facebookon ugyanis jelentgettek ugyanezért –, hogy amit női érdekképviselet örve alatt műveltek, az

kurva gáz,

úgy értve, hogy improduktív, taszító, üres, ezen kívül átlátszóan hipokrita is.

Téged, Vera, nem érdekelnek a bántalmazott nők: neked ők csak eszköz. Véres arc? Nosza, kontentbe vele! Téged a szereplés és a hatalom érdekel. És ez a borzalmas fölény: te ÉRZÉKENYÍTŐ TRÉNINGET tartasz nagy kegyesen. Ehhez neked mi a végzettséged? Olvasgattál a neten?

Micsoda hab, micsoda indulat. Mekkora özön! Micsoda kétszázszor leírása ugyanannak. “Mi vagyunk az erősek, mi ítélünk.” És közben mutogatják: ez jó ügy. A hozzáértésüket.

Gonosz kislányok a hatodik céből. Csak együtt erősek: ha egymaguk lennének, sírva a sarokba húzódnának. Kicsinálják az osztálytársat, a tanárnőt, a portást. Pókok lábát tépkedik, aztán legyen valami izgibb. Pad alatt leveleznek. Ki az, akit elegen gyűlölnek már, hogy ne legyen nehéz dolgunk? Ma ki legyen az új célpont? Aki elég fura, idősebb nálunk, vagy férfi, vagy rendőr vagy fideszes? Vagy rá lehet fogni valamit?

És a legfeltűnőbb: hogy élvezik.

Nekem két hete ugyanezek a profilok azt magyarázták, hogy nem szabad, sőt, aljasság egy újságírót “kikezdeni”, nem lehet kritikám, véleményem. Vagy legalább ne írjam le, mert szegény. Ha leírom, az bullying. Hogy én GONOSZ és BETEG vagyok – így stigmatizáltak érvek nélkül. Érv még az volt, hogy de nekik tetszik az arcukba tolt rúzsosság-iromány. Pedig Szentesi Éva nem is újságíró, hanem influenszer, a saját anyagi érdekeit tolja, és a nyíltan és primitíven gyűlölködő tavasztündérrel és Murinai Angélával bandázik látványosan, újabban ez a férfi gratulál neki a könyvéhez, és ő visszanyalja.

Szentesi Éva a mi kedvencünk, magunknak építettük, mi, a wmn-osztag, őt nem szabad bírálni, ő tabu, jó ügyet képvisel. Miért? Mert neked, Vera, érdekszövetségesed a teljes íróklán, együtt nyomultok rádióban, egymás posztjai alatt, és vannak csápok a színészek, irodalmárok között, egymás ún. kiállására mindig számíthattok, főleg, ha ütni kell valakit. Baromi ízléstelen.

Illetve miért nem szabad még bántani: mert én, aki bírálom, egyedül vagyok. Nem toboroztam ugyanis fogalmatlan, ingeréhes nőkből tábort, hogy általuk érezzem magam erősnek. Mert ez GÁZ, ez az emberek használata.

Rárepültök egy szerencsétlen nőtársatokra, egy tapasztalt újságíróra, és boldogan gyűlölködve kicsináljátok. Sokkal kevesebbért, mint amiket én róttam fel a zavarosban halászó, mélyen etikátlan Szentesi Évának. Ez a feminizmus? Nem szégyellitek magatokat?

Mondd meg nekünk, nagy Mérő Vera, hogy akkor szabad nőtársunkat kritizálni a nyilvánosság előtt, vagy nem? Mitől bullying az, mitől nem bullying emez? Te hergelted az egészet. Koronczay Lilla egyébiránt (áldozatokkal kapcsolatos reflexes informálatlanságát nem tekintve) hússzor olyan jó újságíró, mint Szentesi Éva.

Mondd meg nekünk, nagy Mérő Vera, hogy a pornográfiáról vallott pártoló, menősködő nézeteiddel hogy jön össze ez a nagy hirtelen áldozatpártiság. Akkor az volt a menő, meg a feministákat gúnyosan leszólni, most pedig megtetszett a vezérszerep?

Vagy mindegy a téma, csak menő legyen? Ma már könnyű. Mi, naiv és érdekmentes feministák felpuhítottuk a női közvéleményt 2011-től, amikor neked a feminizmus még cikinek tűnt, most pedig már színre libbenhetsz nagy jogvédőként: a bántalmazott nőket a facebookon védeni, “aktivistává” válni, színpadról harsogni – ennek nemhogy kockázata nincs, de egyenesen kötelező mutatvány, és nagy taps és médiafelület jár érte.

Szakmailag, tartalmi érvek szerint természetesen igazad van a tanácsadó rovattal kapcsolaban. Hogy mennyire, és hol kell ezeknek a témáknak utánanézni, azt több ezren a mai lelkesültjeid közül itt olvasták nálam 2012-től. De ez a tartalmi lényeg csak vékony hártya. Alatta az önzés, a kirekesztés, a csürhelogika.

Ez alá az “ügy” most ezeknek a nőknek kedvük volt felvonulni. És az alá is pont ugyanazek, amikor kikezdtétek azt, aki évekig hintette az áldozatvédő infókat, de nem a banda tagja, van saját véleménye, és nem tetszik a pofája, mert a naivák nem értik az összetett mondatot, vagy nincs kedvük edzeni. Nehogy már neki igen.

Mit szeretnének ezek a most felcsillanó nők, köztük Gumiszoba is? A hatalmat, a sok-sok kommentelőt maguk mögött tudva jól megmutatni, keményeket írni. Hadakozni, kíméletlenkedni, fürödni a reakciókban. Aztán persze magyarázkodik Mérő Vera, hogy “ne legyen személyeskedés” és “túl sok az irónia”.

Te hergelted. És tudod, milyenek ezek a nők, ha megérzik a vérszagot. Leszarják ők a nőket.

Én pedig ezennel és ezek miatt kiállok távoli ismerősöm, Koronczay Lilla mellett, akit a nőjogokra hivatkozva megszégyenítettek és tönkre akarnak tenni. #abullyingnemjáték

Megjegyzem, Vékási Andrea sokkal inkább felelős ebben az ügyben, és hogy Molnár Gabriella főszerkesztősége idején, sokkal régebben nem ez a vonal ment a Nők Lapjában.

Az ellenség általában nem kívül van. Nem az a kérdés, hogy a(z elsőként előszedett) levélírót most majd verik-e tovább, hanem hogy bármilyen értelemben lesz-e jó élete, ehhez van-e ereje – kilépni, megerősödni. Nagyon sok nőt nem ütnek, még szavakkal se, nem is nyomorognak, férj sincs sehol, mégis siralmas mentális és kedélyállapotban tengődnek, például a neten bosszúból nárcisztikusoznak kurvára önző, kövér, elhagyott nők. A legtöbb ilyen arcot a te kommentelőid között látom. A facebookon hangoskodók semmit nem tesznek hozzá a nők jóllétéhez. Sőt, azzal, hogy érdekelt vagy a netfüggő nők net előtt tartásában, tudatuk leuralásában, önállótlanná tételében, a saját gondolkodás ellehetetlenítésében, gyengíted őket.

Mindennek hátterében az elmúlt években a wmn.hu kattintásvadászatot folytat, és vállalhatatlan hirdetők érdekei szerint promóz BÁRMIT, de tényleg, csak az önkiherélő észlet nem volt még. Az áldozatiaskodó, önsajnáltató, áljópofa cikkek: “miért ghostolt a pasi”, “milyen ruhákat veszek fel, miközben gonoszul kibeszélem a celebek öltözetét”, “nehogy túledzd magad”, “jó vagyok így nagy hassal is”, “fojtogatom a gyerekemet, roncs vagyok, közben jóanyaként tálalom magam”, “jogom van, hogy eltitkolhassam, hogy nem férfinak születtem”, “ha fesztivál lenne, minden jó lenne”, “megmutatom az influenszerkedésből bérelt kérómat, amelyen neked soha nem lesz, de azért gratulálj szívecskékkel” cikkekkel rengeteget tett azért, hogy a látszat, a deklaráció, a szépre festett nyomorúság legyen a fontos a valódi életminőség és női megerősödés helyett.

mit jelent nőnek lenni? 2.

Az első rész itt:

mit jelent nőnek lenni? 1.

Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?

Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.

Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esteben tűsarkat, stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, magassarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.

A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké: kvótát, a női sportversenyt, a szülést is akarjátok. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.

Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek. Bővebben…

“az emberi jogok nem torta”

Át vagyunk verve. Liberális lencsefőzeléket etetnek velünk, pár szemért odaadtuk az igazi, balos és feminista örökségünket. És aki eladta nekünk, az sztárkodik, és még mi lájkoljuk buzgón. Nyomás van: a brancsba tartozol-e? mit gondolsz? Én semmi különöset, egyes részletkérdésekben iszonyú hamisság van (például, hogy kikre próbálnak törvénymódosítást és öngyilkosságokat rákenni a hangadók) – de többet olvasok és elfogulatlanabbul, mint aki nagyon tudja rögtön, mi a véleménye.

Meg aztán kérdőre is vonnak. Konkrét személyek csinálták ezt többekkel, mint amit ez a fóka:

http://wondermark.com/1k62/

Ha más véleményed van: “ne már, csajok, mi ez a folyamatos hiszti meg menősködés? Emlékeztek még, hogy a feminizmus kiállt a pornó és a prostitúció ellen? Nem influenszerek sajnáltatták magukat a kanapén!”, akkor jobb, ha hallgatsz.

“Majd ha össze bírunk fogni és el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, akkor… Addig szerintem jobb, ha hallgatunk.” (Péterfy-Novák Éva, színpadról) (a májusi hajszájuk fényében ez nyihihihihihihihihi)

Olyanok uralják ma a feminista beszédpozíciókat, akik jobb esetben nem értik, mi a nők érdeke, de valószínűbb, hogy nagyon is értik, csak nem érdekli őket, és áldozatok fotóival haknizva maguknak építenek karriert, mindig felszínes és olykor nőellenes témákkal etetnek tízezreket, hatásvadász drámát rendeznek minden egyes napihírből, koherens világnézetük nincsen, és akkor érzik magukat elemükben, amikor tapsoltatnak maguknak.

Ami a címben van, azt Bővebben…

a pornográfiáról

Trigger warning: a társkeresőzők, pornókedvelők, magányos frusztráltak, ha önigazolást keresnek, mérgesek lesznek a poszttól.

Nem lehet, hogy nem kéne annyit nézni a képernyőt, és akkor mindenki boldog lenne?

Ha jól értem, a szexpozitív érvelés lényege, hogy a pornó nem csak a férfiak játéka, hiszen Mérő Vera is, aki pedig egy igazán szép, fiatal, szőke nő, felizgul tőle, tehát oké és hajrá, mostantól ez a menő. Azt viszont netflixes műveltséggel sem lehet kikerülni, hogy mi megy a nagyüzemi forgatásokon, mit mesélnek azok, akik kiszálltak az iparból, és ki keres mindezen: teljesen bekészült, drogos nők, súlyosan szétment testek, kiégett lelkek, techcégekbe beszállás a hardverfejlesztés érdekében, így ma már a nem-atlanti világban is mindenki a vécében recskázik idegen lányok megalázására. Na, akkor legyen mondjuk amatőr a pornó, valódi párokkal, és akkor kerek a világ. De a megalázás mértéke és borzalma nem csökken attól, hogy nő a nézője, vagy hogy egy kicsit más a műfaj, mert a nagy üzem, a pornó lényege ugyanaz. 

A Pornográcia is turné, figyeleméhség, híressé válási tekergés. Döbbenetesen ízléstelen mindenfajta egoista médiaturné, akár rákkal, akár “férfi vagyok, de gyereket szülök” műsorral, akár pornótémával űzik. Zavaros dolgokkal akarnak híressé válni, elmenősködnek súlyos jelenségeket, szexivé teszik a borzalmat, és többet értelmes, egyszerű állításoknak nincsen helyük. Bővebben…

meg még arra is rájöttem

Fontos, újabb fogadalmam, hogy sima blogposztban nem megyek 2000 szó fölé (a wordpresses szerkesztő számlálása szerint), ezért itt folytatom a vegyes, néhol összefüggő megértéseimet. Bővebben…

felcserélődött nemi szerepek

Meg kell mondjam, a születésnapi posztba beválogatott ha igazi Nő akarsz lenni című írás kommentjein ismét jól szórakoztam. Ki ne hagyjátok!

Ott írja egy kommentelő:

…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira jók vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor
1. azt imádjuk benne, hogy feminin, virágot hoz, mindenre emlékszik, meglepetéseket szerez, gyengéd, kedves, felnéz rám, pedig ő sokkal okosabb, a gyerekkel is olyan türelmes, mint én sose, de közben meg
2. hajt a motor, mert most van jó munka, most van pénzkereseti lehetőség, és amúgy is sokkal gyorsabban és hatékonyabbak intézek férfiasnak tűnő dolgokat, de pl. nem szeretek főzni meg bevásárolni, azt ő csinálja (a többi házimunkát imádom és nem is adom senkinek), és most neki nincs annyi munkája, vagy ha van nem keres annyit vele, mint én, szóval helyenként felcserélődtek a szerepek.

És alapvetően nincs baj, de néha érzem, hogy azért kicsit őt is bántja ez, mert régen nagyon nem így volt.

Akkor nem írtam, de ez a fajta magyarázkodási kényszer, önkritika, a (később kifejtett) “sok vagyok”, “mit eszik rajtam” is egy női működés, önbecsülési krízis, sajátos imposztorszindróma. “A nő, amint felelős a férfi önbizalmáért, általában a kapcsolat egészségéért” egy téves séma.

Én is ebben vagyok, voltam. A házasságomban is, most is. Mit eszik rajtam? 

Biztos mert jó vagyok, mondja a 2020-as énem. Mit tudom én. Nem nekem kell tetszenie, elég, ha neki tetszik.

Akkor is írtam rá, a válasz egy fontos részlete a munkamegosztást illeti:

Látjátok, ti elférfiatlanodott férfiakról beszélők, mennyit ront egy _emberen_ a mosogatás, kakifeltörlés? No, egy nőn is pont annyit ront. Uncsi lesz tőle.

A buzgón pelenkázó, kötelességtudó férj, a MENNYIT SEGÍT, na, az a tuti válóok.

Nem azért, mert feminin, hanem mert stresszes és bűntudatkeltő. Csóválja fejét a szomszédság: pedig milyen jó apa volt, hát semmi sem jó a nőknek?

Ez végül is csak annyi, hogy ne legyél rossz fej, elvárós, humortalan, lihegő, táblázatból élő, kisszerű, fillér- és percbaszó, kontrolláló, mert az megöli a kapcsolatot. A hódolat, virág, szülinap, figyelmesség pedig semmiképpen nem feminin: van egy értelmi-érzelmi-lelki egészségbeli szint, nem túl magas, ami fölött a macsóskodás, lustaság, érzéketlenség, a nemszeretés csak idegesítő, kicsit sem férfias. Én ezeken a gesztusokon egészen meghatódom, szerelmes leszek, így, ennek révén válik a másik férfivá. Ő, aki engem, aki nő vagyok, mert annak érzem magam, éspedig buta, heteró gyönyörrel, erősen szeret.

Buta heteró gyönyör, ez a szerelem.

Mennyire éljük meg, hogy nők vagyunk, miben éljük meg? Mert ahhoz képest, annak komplementereként férfi a férfi. A nem-az.

Hogyan jelenik meg a nőség és férfiség egy jól működő, egyenlő kapcsolatban, milyen az, ha a nemi szerep nem a hagyományos leosztáson alapuló, korlátozó önfeladás? Egyáltalán: létezik-e ilyen esszenciális nőség? Nem pont azért vagyunk feministák, hogy ezt eltöröljük?

A válasz egyszerű és bonyolult. A mi neveltetésünkkel, jelen társadalmi állapotban létezik nőség, és fontos. Semmiképpen nem valami ellenséges, kritizálandó minőség, hanem tiszteletre méltó. Mármint akkor, ha lehántjuk a külsődleges elemeket róla, ha megéljük a lényegét. És de, ezért vagyunk feministák, hogy lebontsuk, pontosabban hogy elérjük, hogy kényszerítő ne legyen, hogy meg nem élése ne vonjon ekkora büntetést maga után, de az egy másik szint, az elvek, nagy struktúrák szintje.

Régen ezt ellentmondásnak gondoltam. Mert a szerep tanult, tehát kultúrafüggő és ekként megváltoztatható, és ha megváltoztatnánk, bizony szebb lenne a világ, mert egyenlőbbek a viszonyok és kevésbé merevek az elvárások, és abban a világban már nem így nevelkednének az emberek. De az az igazság, hogy a biológia és az abból adódó út nagyon erős.

Egészen megélni a szerepet, avagy: teljesíteni a feladatot, az emberit, az íróit, a nemit, az jó érzés. Harmónia. Jó érzés sodróan vágyni, befogadni, teherbe esni; egyenesen katartikus könnyen, alkalmasan, sodrásban szülni (szültem otthon, azért mondom), és gyönyörűséges a csecsemővel tapadva, tejszagban úszva, elemien létezni. Egyébként, ahogy élünk, ez nem egy tipikus, könnyen megélhető élmény, mert bármilyen erős a biológia, minden műszeres, parás, elidegenedett. De aki alter, vagy mázlista, megéli, és semmiféle elvnek ehhez az élményhez nincs hozzáférése, az elvet csak az harsogja, aki nem élte meg az élményt. Az élmény (szerep, nőség, élettapasztalat) hiánya, sérülése gyakori, de attól még kudarc, és ha a nőket támogatjuk, és nem akarunk (hiszen nem is tudunk) a biológiánál, emberi jellemzőinknél okosabbak lenni, ha boldogságot, jó életet akarunk nekik, akkor a könnyű, szép szüléseket, a természetes-humán működéseket támogatjuk, nem pedig a harsány különbözéseiket és sérülésüket identitássá tevő hangoskodókat, vagy épp a tápszert mint a nők függetlenségének zálogát, vagy a hat hét után munkába állást és bébiszitteres gyereknevelést. Miért? Mert a fajunk ilyen, és a biológia erősebb a társadalomnál. Az élet úgyis nehéz, a diszharmónia fárasztó, nem kell  bele merő önigazolásból újabb feszülés, trend generálta különcködés, konfliktus.

Csak a visszaélés nem jó. Ezekre a testi, szerepbeli jellemzőkre hivatkozva, ezeket kihasználva elnyomni a nőket. Rájuk hagyni minden monoton és nehéz melót, ingyen reprodukáltatni velük a munkaerőt, és még le is nézni őket ezért, munkába álláskor büntetni.

És ezért gáz nyomasztásról meg szülesztésről posztokban hangoskodni, vagy eltávolított méhhel azon dühöngeni, hogy a nőt, ha nem szül, nem nézik semmibe, valamint (közírásban!) irigykedni az anyák plusz szabadnapjaira – az efféle fájdalmakat magánban, terápián kellene gyógyítgatni. Nem a társadalom nyomaszt, hanem a méhed és a hormonjaid, és ha ellenállsz, vagy nem működnek, vagy nem hagyják, hogy megéld, az megkeseríti az életed.

Nagyon hallgattam róla, mert érzékeny téma, de erősen idegenkedtem azoktól, akik ezt tagadták.

Jó érzés gyengéden, bízva, férfi iránti vággyal, gyönyörrel szeretkezni, és ezt kár bármiféle elvvel, gyanakvással, aktivizmussal elrontani. Jó érzés gondoskodni is, csak melós. Egyébként pedig jó érzés más utat járni, szuverénnek lenni, lázadni, különbözni is, mikor mi van épp.

Vannak ezek a netes hangoskodók, általában valami súlyos fájdalommal, és ők előszeretettel ostorozzák azokat, akik többségi módon (bután nem merve másképp élni, vagy belső lényegből fakadóan, ez mindegy) megélik a szerepet, mert összejött nekik. Ki nem lát át ezen? Ez a vádaskodás egészen aljas tud lenni: attól elnyomó valaki, hogy többségi. Vagy szerencsés. Császárosok a hüvelyi szülőket éppúgy macerálják ilyen alapon, mint transzok a ciszeket.

Az örök különlegesség, kitűnni vágyás, elvlobogtatás, a divatok szerinti önmeghatározás, a figyeleméhség a fejlett világ unatkozós, sivár lelkű, fiktív problémája.

Ennyit az elvekről, a furák és én című posztban az önsajnálatba, áldozatiságba, értelmetlen háborúságba forduló ügyeket már bíráltam. Ahogy beülnek férfiak a feministák nyakába, arra hivatkozva, hogy ők nők, azt meg itt.

Ami a kapcsolataink mindennapjait illeti, én 2020-ban azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, erősen lelki és intellektuális viszonyban nemigen jelenik meg a nemi különbség. Egyenlő, testvéri, vállvetve, intellektuális szövetségben éljük az életet, mindketten főzünk, cipekedünk, takarítunk, én mondjuk nem tudok vezetni, szerelni, hosszabb a hajam, más az arckrémem meg ilyenek, ebben is megélem a nőségemet, de nagyobbrészt a – nemtől független – személyiségvonásaink döntik el, ki mit vállal, ki hogy reagál és szeret, ki a rendszerető, ki a passzívabb.

Időnként van olyan helyzet (krízis), hogy az egyik fél támogat, összerántja az életet, erős, megvédi a másikat, ebben tud megjelenni az “erős, oltalmazó férfi” vagy az “anyás, gondoskodó nő”.

A másik, és ez a fontosabb: ha van igazi vonzalom a heteró kapcsolatban, akkor ott nem kell elhatározni, hogy ki hogyan viselkedjen: elsodor, egyértelmű és ellenállhatatlan a férfi–nő, és ez a kapcsolat legszebb része. Hogy a házasságban már alig van vonzalom, azt szokták rákenni a szerepek felcserélődésére, a nők “elférfiasodására” (szuverén létezés, magas kereset, karrier, saját életcél! ez volna a férfias, tehát a nem-függés, a felnőttség!), de valójában, ok mindegy, ezek az emberek egyszerűen nem kívánják már a másikat. Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.

A tanácsadó rovatokban van ez a “bátorítsd, hogy meséljen, okosnak érezze magát, domináljon”, szóval a lenézett férfit engedni, hogy kicsit azt hihesse, csodálják, eljátszani, hogy nem tudod, hol a motorháztető – hát, meg is érdemlitek. Senki ne mentegetőzzön azért, mert olyan, amilyen, annyi, amennyi, és azért se, ha esetleg megveti, mulyának tartja, unja a másikat. Úgysem lehet eltitkolni. Akkor váljon el. De legalább távolodjon el. És amúgy meg legyen ki-ki bátran önmaga. Ha ez nem elég a szeretésre, akkor az a kapcslat halott. Miért nem ismeritek el?

Ha egy kapcsolatban nem sodor el spontánul, időről időre a vágy, akkor azt nem érdemes párkapcsolatnak tekinteni, romantikát, teljességet tőle elvárni. Tönkretenni a szexuális vonzalmat, energiát nagyon könnyű amúgy. A megszokás is kinyírja, meg a nőkre testált “problémajunkie”, control freak lét is. Minden aggódás, kicsinyesség, ügybuzgás. A szerelem nagystílű, nem élhetsz kisstílűen.

Vagyis, nem a szerepborulástól vagyunk boldogtalanok és szexuálisan fagyottak, hanem attól, hogy rosszul, hajszoltan, inspiráció nélkül élünk, sérüléseinkbe ragadtan, őszinteség nélkül, ám összetapadva. Azt senki ne gondolja, hogy a régi fajta, beletördőve mosogató, képességeit elfojtó, szolgáló nő lelki baja kevesebb, szerepe harmonikusabb, ő maga kívánatosabb, virulóbb volt, vagy szívesebben szexelt, mint az emancipált. Épp ellenkezőleg: a régi típusú nő csak engedelmes, még azt se tudja, hogy neki ez nem jó, mert a vágyról, az élvezetről sincs fogalma. És amiről Móricz ír: a nő utolsó réteg bőre a szexuális hidegség, az az ő hatalma, az integritása maradék morzsája.

Amiért a házastársak általában már nem kívánják egymást, az a szerepalapú lét, a túl közel élés, az automatizmus, az anyósok és az idegesítő, túlburjánzó gyerekek, az adósságok, a lelki sivárság, az elvárások, a feszkó, az unalom, a megfelelési kényszer: az érdekszövetség megöli a vágyat. Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem.

Ha rendszeresen szót kap a test, a kétneműség atavisztikus különbsége, én olyankor érzem, a biológiámmal, primer testi működéssel, hogy nő vagyok. És ez nagyon erős, ezt nem kell akarni. Tehát nekem nem a napi munkamegosztás, a szerepek, a felnézés meg az óvás teszik a nőt meg a férfit, és nem számít az életkor sem. Csakis a spontán, őszinte vágyban, a kétnemű életörömben élem meg elemien a nőiségemet. Tippem sincs, hogy hogyan zajlik ez azoknál, akik nem tisztán heterók.

összegzés feminizmusról és transzokról

Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?

Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…