az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…

felvértezni a gyereket

azt írom, amit fontosnak gondolok, amiben hiszek és amit kedvem van. érthető?

Tudom, hogy ti is hallottátok már ezt az érvelést, és azt is, hogy nem mindig szisszentetek fel eléggé miatta.

Talán ti is hangoztattátok ezt?

Hogy meg kell szokni, nem lehet mindentől megkímélni a gyereket. Ilyen az élet: nem rózsakert. Az élet sem lesz mindig könnyű, lesznek nemszeretem feladatok, hülye főnökök, nem fog tetszeni mindenkinek a pofája.

Ekképpen, kis rávezetésként, itt a suliban is mindenféle történik, mert az emberek nem egyformák. Sajnos, bántás is, hát, szörnyű erőszakosak a gyerekek, illetve mindenhol ez van. De majd mi otthon, a szeretetünkkel, az értékrendünkkel, relaxációs technikákkal és pszichológus bevonásával ellensúlyozzuk mindezt, felvértezzük a gyerMeket.

A mi kis ideális családunkban. Mely zug és kuckó. Hogy megalkuzvásra, hamisságra, hibernációra tanítjuk ezzel a gyereket? Ja. hát mit van mit tenni.

Minden összeomlana, az egész mosolygós budai díszletélet, ha a tanítónő megtudná, mit gondolunk róla. Hogy ő az, akinek nem lehet segíteni a munkáját, mert mindegy. Nem ért, nem érez, megússza, kiégett.

Az életben sem minden kellemes. Így, ezzel az elkenéssel örökítik tovább az erőszakot, hagyják gyáván szó nélkül a tökéletesen értelmetlen, vad, leállítható elfajulásokat, hagyják, hogy mindent ellepjen a versengés és a hatalom logikája, az együttműködés és szolidaritás helyett. És így tolnak bele minket, elszenvedőket az érzékenykedő, nebáncsvirág szerepbe. Bajod van? Problémás vagy. Hiszen a mi rendszerünk jó!

Én mindig szólni fogok. Mert, figyeljetek, aranymondás következik:

nem kell elviselni, hogy ilyen az élet. Minden eszközünk, tudásunk, erőnk, szándékunk megvan arra, hogy ne legyen ilyen. Hogy ne lehessen csak úgy erőszakoskodni. Hogy az ciki legyen.

És amúgy tudják ők is pontosan, mi van, aztis tudják, ki tagadja le és miért, mennyire volt kompetens a tanítónő. Szenvednek ettől az egésztől ők is, mármint akkor, ha még nem állt át a gyerekük a szemétkedő, érzéketlen agresszor oldalra.

Egyáltalán nem szükségszerű az agresszió, az érzéketlenség, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szimpatikus. Pont azt jelenti, hogy az a valaki nem tolerálja azt, aki neki nem szimpatikus. Vagy épp túlságosan is olyan, amilyen ő nem tud lenni.

Aki pedig ezt a helyzetet pedagógusként, iskolapszichológusként, vezetőként nem tudja néhány szóbval, igazságosan és határozottan kezelni, hanem helyette azt hangoztatja, sunyi átfogalmazással, hogy az áldozat nem tud belilleszkedni, konfliktusai vannak, annak nincs helye a pályán.

Tanácsaim öt pontban:

Legyél jól te magad, és ez a legfőbb útravaló a gyerekednek. Ne szorongj, apró butaságokon ne görcsölj, ne maceráld a gyereket a tanító vagy a szisztéma baromságai miatt. Elmúlik, túllesztek rajta. Nevess nagyokat, vonj vállat gyakran, szavazz az örömre és izgalomra, süsség zsiráf alakú kekszet és egyél csülköt.

Vedd észre, mi van. Lásd pontosan. Légy igazságos, józan, meg nem alkuvó. Tegyél fel kérdéseket. Ez a pedagógus bölcs és jól végzi a munkáját? Ez a gyerek vajon brahiból erőszakoskodik? A gyerekem tényleg idegesítő, mindennel baja van? Mire van szüksége, Valóban annyi kellene, hogy rá se ránt, “nem veszi fel”? (Ez gyakran van ám, amikor a gyerek még a szülőnek sem meri megmutatni, hogy szarul esik neki a kiközösítés. Rezzenetlenül, ám szomorúan és hosszú távra nyugtázza, hogy ő elfogadhatatlan, kínos, nem méltó.)

Ha baj van, és szólni kell, akkor ne habozz, szólj. Ne félj. Semmi nem éri meg a hamisságot. Akármilyen abszurd, szerepjátszó, újbeszél a közeg, akármekkora a tagadás, szólni kell. Egyvalamit nem vehetnek el, és az a te józan ítélőképességed.

Ha más szól, és igaza van, állj mellé. Nyíltan, egyszerűen.

Ne sustorogj lépcsőn, ne levelezz mások háta mögött, ne kavarj, ne menj bele csacsogós érdekkapcsolatokba.

a tények makacs dolgok

És ez jó hír! Akinek jó, annak nagyon jó.

Lehet kenegetni, enyhíteni, megmagyarázni, rejtegetni, de végül csak a valóság marad.

Rendezgetheted a trendi határidőnaplódat, megszámolhatod, hányszor voltál edzeni, írhatsz tíz legjobb pillanatról és kitehetsz kilenc álomszép fotót, lehet menő a cipőd és minimalista a garzonod – ha az alapproblémádat nem tudod megoldani, ha még mindig beteg és édességfüggő vagy, mindez csak pótcselekvés marad. Melegházi rózsa. Künn havazik.

Fotózkodhatsz optikailag, szenvedhetsz lábujjhegyen, de az igazság az, amit mindenki lát: hogy rövid a lábad, és szorongsz miatta.

Lehet lobogni tetoválásért, belenyúlni mindenféle felszínes menősködés érdekében a tested integritásába, hosszú távon mindig kiderül, hogy ez káros.

Meg lehet magyarázni, hogy a médiából sajnos ömlik a tökéletesség, a szépségeszmény relatív, túl nagy a nyomás a nőkön, és nem mindenki élvezi a sportot. Remek, egyetértünk. Viszont a tested elhanyagolásának következményei téged is elérnek. Ha gyenge a hasfalad, szétreped a terhességben a bőröd. És ha nem tudod megszeretni a sportot, szar életed lesz húsz éven belül.

Öltözködhetsz eredetien, ízléssel, feltűnő, dögös cuccokba, sminkelhetsz hajnalban –  egyszer lekerül a ruha, akkor pedig ott lesz a nettó tested, és lesírod, lealszod a mázadat.

Kikiálthatod a 30 perc futópados sétát sportnak, szelfizhetsz az öltözőben, ragadhatsz ugyanazokba a kímélő köreidbe, életmódváltó forradalmárt is játszhatsz, de ha nem lépsz ki a kényelmesből, csak elmegy az időd, nem fogysz le, és egyetlen karácsony szétveri az eredményeidet.

Megteremtheted az instagramodat eseményekből, híres barátokból, jótékony akciókból, és körbeveheted magad gondosan nálad mindig dundibb, rosszabbul öltöző, idősebb nőkkel, használhatod őket fotóháttérnek a tündöklésedhez, összeszedegedheted az ötleteket innen-onnan, de ha más képességed, igazi erőd nincs, soha nem leszel sikeres.

Szidhatod Magyarországot, az önkormányzatot, a nők helyzetét, a szüleidet, az anyaságot, az nem segít azon, hogy még mindig nyomorogsz, eltelt az életed, és ötvenévesen nincs öt szó, amellyel le tudod írni, ki vagy.

Mondogathatjuk azt is, hogy nincs semmi probléma, csak idő kell az osztályközösség összekovácsolódásának, valamint természetesek a súrlódások: ami mérgező, az felforr, aztán robban. Hazudhatjuk, hogy normális az, ha valaki a saját élete helyett folyton mással foglalkozik, fontoskodik. Meg hogy a kis Rozalinda határozott, meg szókimondó, mindig is ilyen volt, azért ő csupa szív ám, és segítőkész – nem ő fogja kapni a szerelmes levelet, és az osztály kiveti magából, ha folyton piszkálódik.

Sorolhatod, hogy te mi mindent tettél, hány helyen kerested a megoldást, mindent kipróbáltál, de ha semmire nem jutottál, ez mind nem számít. Az eredmény a lényeg. Ki lehet találni, hogy más hogy jutott előnyhöz, terjeszthetsz hazugságokat is, te ettől nem leszel előrébb.

Követelheted az igazságosságot, a jogaidat, ha nem érted, hogy nem jogok alapján vagy igazságosan dől el a lényeg. Sorolhatod, hogy a szüleid, a gyerekkorod, a rossz döntésed, a traumád, de azért inkább tedd bele a melót, a döntést, mert negyven körül azért már választ kell adnod magadnak a fő kérdésekre.

És hogy a picsába lehet, hogy szuper autód van, de filléres gondjaid, rendszeresen?

Pörögni is jó, jönni-menni, szeretni a társaságot – mókus, alkoholista vagy.

És tolhatod a mai felszínes nőkre, a finnyásságukra azt, hogy nem vagy vonzó, viszont szexuálisan frusztrált vagy.

Szeretetről, összetartásról beszélni is lehet, sőt, népszokás.Jjobb a békesség alapon engedni, miközben a dinamika rombol, minden családtag mérgező, neheztel, dühös. Belebuktok.

Kavarhatsz, az nem a másik, az te vagy.

És vádolhatsz engem, hogy én monomániás vagyok, túlzó, hatalmaskodom, feszültséget keltek, de a lényeg nem én vagyok, hanem a saját életed. Hogy azzal mire mentél. Arról beszélj, azért cselekedj.

A látszat, az öndefiníció elpereg, a hesteg elfeketedik, a festék mögött rohad a fal. Csak a lényeg marad és hat hosszú távon.

Mi a te valóságod?

mószerolják a sportot

Hol a hiba az érvelésben? Törzsolvasóim jól tudják. Bővebben…

profilképeink

Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.

Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.

Hosszú, okostelefonos fejek vannak.

Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.

Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.

Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.

Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.

Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként.

Az enyém, a jelenlegim hason fekve, lámpafényben készült a híresen kíméletlen MacBook Air PhotoBootjával. Minimális ragyaeltávolítással, ami tényleg olyan volt, mintha leszart volna valaki épp. Egy forgatásra sminkeltek ki ennek a fárasztó napnak a délelőttjén, azt akartam nem-veszni-hagyni.

Nem húzom a szemkörnyékemet, járomcsontomat szét á la idősödő díva.

Miért félünk ennyire az arcunktól? Miért vigyorgunk minden képen mesterkélten? Hullafáradtan miért kell ragyogni, pózolni a befutófotón, mint arra figyelmeztetnek is a mikrofonból?

Én vagyok ilyen, sminktelen és leszarós – nekem ezen a képen nem a szarkaláb vagy a fura arc nem tetszik, hanem az, hogy száraz a hajam nagyon, és a szüleim vonásai egyre erősebbek:

Szeretem ezt a szerelést, az akkori hangulatot, azt, hogy ott voltunk.

És vagyok ilyen. Voltam. Ha olyan a fény. MacBook.

Megvan nyersben is:

Ilyen a testem, mert pont akkor, 30 kilométer után, a hídból felállva, felcsúszó pólóval úgy gyűrődött a hasam:

És ilyen (szintén októberi kép, nem a 2015-ös őszi legkockábbakkal hasonlítom össze!):

Mint polgárjogi mozgalom, érdekelnek a nem előnyös fotók. El vannak nyomva. Mi lesz velük? Mi lesz a valósággal?

Tényleg olyan bizonytalan vagy, hogy a reális, kicsit fura kép szétveri az arról alkotott képedet, hogy te jól nézel ki? Úgyse jobban. És nem csak a kamuzás, a bjutifilter a vállalhatatlan. Mit vicsorogsz minden képen, hajtod félre a fejed, hosszítod a lábad, mutatod a fejed felülről? Mások látnak, mindig, téged, nem csak a megszűrt, elég szép képet. Legyünk már olyan felnőttek a nagy elfogadásban, hogy a pőre, fakó, valós, nem modelles képeinket se távolítjuk el undorodva. Ha tudnád, mi billeg az arcodon, milyen vagy álmodban, verítékezve, elkenődött rétegeiddel, szexben, frissen szülten! Vállalod?

áldott jó gyerekeim

Mindig, amikor megy a hörgés (és most megy igazán), egyetlen, csendes mondatot tudok mondani:

Az én gyerekeim sose bántottak senkit.

Hát a tieid? Vagy mit rugózol rajtam?

Mert én gyarló vagyok, túlterhelt, traumatúlélő. Nem mindig működik a fűtés, szétrág dolgokat a kutya, olyakor számszakilag nem jön ki a hóvége; küzdök a reggelekkel, a renddel (ez nem jó szó, nincs rend), az időjárással, a múlttal, a legkisebbel, néha Julival is, mosson hajat, ne vagdossa szét a méregdrága selyemanyagot babaruhának. Továbbá 2010 óta világos, hogy nem tudom úgy csinálni a szülőségemet, ahogy azt a mórickák elképzelik, akik gyereket közelről még nem láttak. Attól olyan szentek. Nincs annyi erő. És küzdök Lőrinc korán jött – amúgy pozitív tendenciájú – felnövésének hordalékaival. Vágja már le a haját. Ne késsen. Kupival küzdök, csekkekkel, hivatallal, lassan érkező honoráriumokkal, betört ablakkal. Ahogy mindenki.

Külön küzdök az ítélkezőkkel, az intoleranciával, a más ízlésűekkel, az azt normának gondolókkal, az erkölcsi alapon, de névtelenül fenyegető, képmutató, rámerőltető, beleszóló okosakkal, sajnos, családtagokkal is.

De végül, at the end of the day, ahogy a művelt ausztrál mondja, meg kell néznem, mire jutottam, mérleget vonni, és egyvalami számít: hogy a gyerekeim jól vannak. Tiszta az erkölcsi érzékük, nem sunyik, nem agresszívak, helyes az értékítéletük.

Soha senkit nem piszkáltak, aláztak, bántottak. Nem engedtek közhangulatbnak sem, mert erős bennük az, hogy mi helyes. Nem kellett erről prédikálni, csak sokat beszélgetni, együtt-rezdülni, poénkodni.

Amúgy van baj, persze. Azzal, hogy ugyane tartás miatt nem stréberek, nem törekvők, igyekvők. Szóvá teszik, jelzik (Juli egész finoman), ha kiáltó igazságtalanság van. Kritikusak. Nem illeszkednek eléggé. Lőrinc is renitens a maga módján: oviban nem akart aludni, elsőben, épp járom hónapja járt oda, megszökött. Erről itt olvashatod az ő lenyűgöző beszámolóját:

a szökés

Amikor ezt megírta, még nem volt tizenkettő, amikor szökött, hét. Csakis a rendszert játszotta ki, azt, amelyiket a moslékszagú menzájával és magolásával, ünnepségeivel mindannyian utálunk, nem bántott senkit. Nem csinált veszélyes hülyeséget, nem rombolt, nem ártott senkinek, egyszerűen vagány volt. Kalandot kezdeményezett és hajtott végre, amellyel lázadt a Rend ellen.

És akkor az ottani, erőalapú igazgató kifejezte, hogy nem működik ez így, hogy én kvázi büszke vagyok a gyerekemre, vagánynak tartom a szökését, mert ez kettős nevelés. És szerinte az, hogy Lőrinc elgondolkodva rugdalt egy kavicsot az udvaron, rongálás, mert felpattanhatott volna egy autóra vagy valakinek a homlokára. Ennyiben maradtunk. Nyilván úgy gondolta, én fogom az intézményi érdekhez és militáns elvárásaihoz igazítani a saját szülői gyakorlatomat.

Azt nem tudom, ezt a szerepe mondatta-e vele, vagy privát is komolyan gondolná. Később egy bajszos igazgatóhelyettesből sikerült kicsiklandoznom az igazságot. Képzelje el, osztálytalálkozó lesz, tizenöt év múlva előkerül ez a sztori? Ön szerint ki lesz akkor a jó fej ebben a történetben, és kit fognak kinevetni? Az ördögpatron veszélyes, halláskárosodást okoz, ez komoly? Nem koholt bosszú ez? És elnevette magát. Vittem neki az évzáróra egy blogkönyvet, dedikálva.

Akkor még Lőrinc is félt: megbüntetnek, tömlöcbe vetnek, mi lesz. Neki ezért idejében elkezdtem tanítani a polgárjogoknak, a jogbiztonságnak, jogszerűségnek megfelelő, méltó polgárhoz illő viselkedést. És ami a túloldalon van: hogy nem ügyeskedünk, nem magunknak kaparunk, nem maszatolunk, nem válunk korrupció részesévé, nem vagyunk megvesztegethetőek, sakkban tarthatóak, és kiállunk a mindenkori áldozatok mellett.

Gondolj Jánosra. Ő hatévesen, amikor előkelő polgár volta és okossága miatt bántották a maszatosabb társai, elhatározta, hogy indián lesz. Hallgatag, méltó, nem veszi fel a bántást. Dávidban látom most ezt a viselkedést, nem áll be a harsányak, agresszívak közé (hajaj, de tudják egymást szavakkal alázni a “csibészek”. “Istenem, hát ő se szent. Fiú. Arra nevelem, védje meg magát”. Ez a fedőszöveg). És aztán, ugye, Jánost gyülekezésért bevitték. 1973. március 15-én. Rabtársai között ülve pennát ragadott és levelet írt Kádár Jánosnak. Hoyg rossz a koszt a börtönben.

Tisztelt uram!

Így kezdte a levelet. 1973-ban. Kádár Jánosnak. Volt is éjjel sorakozó, ordítás, ki írta azt a levelet? Úgy szoktam mesélni, hogy másnap megjelent a fügével töltött őzbélszín francia óborral a menüben, mert a népmesének vigaszfunkciója van, de nem tudom. Mindenesetre ezt holtig lehet mesélni, a levél pedig megvan. Tény, hogy János hős volt. Tény, hogy sokkal nehezebb hősnek lenni, ha mindenki élvezi a Rend előnyeit, és nem kézzelfogható a diktatúra.

Egyre könnyebb lesz hősnek lenni.

Ne félj, fiam. Koholmány az egész. Semmi nincs a kezükben. Van jogorvoslat. Csak maradj emelt fejű, ne törj meg. S ha nincs jogorvoslat, akkor is ők válnak nevetségessé, rossz fejjé. Egyszerűen kiröhögjük őket.

Így járunk el azóta is. És Lőrinc is lelkes rajongója a magányos ellenállókról szóló filmeknek, a Mátrixtól a Csillagok közöttön át a Három óriásplakát…-ig és az Izlandi amazonig. Tökéletesen működik a morális érzéke, nem önös. Kiáll amellett az osztálytársa mellett, akivel baj van. Aktívan, cselekvően segít rajta.

Később is volt hasonló feszkó, felsőben, a bántalmazó tanárnő kapcsán, a lényeg ebben a posztban van. Akcióztunk. Ott magoltak is szorgosan azok, akiknek más képességet nem fejlesztett ki az evolúció. Megtudtuk, hogy ha Lőrinc nem tanul, az utcán végzi, utcaseprő lesz belőle. Ez külön kínos volt, mert már akkoriban is olyan módon élt remekművekbe ágyazva, mint egy-egy igényesebb kulturális rovatvezető.

Nos, ez a gyerek most (ő az egyetlen hosszú távú kísérletem) belülről vezérelten küzd az álmaiért, tanul, szerveződik, önálló. Az a matektanárnő, aki a gimnáziumból igazgatóhelyettesnek ment amoda, ahol Lőrinc volt felsős, külön odament hozzá, és mondta, hogy büszke rá, hogy taníthatta. Közben, persze, a rendet, keretet jelentő kordonokkal ütközik. Bennfelejtik magukat filmvágás közben a suliban, ilyenek.

De embernyi ember lett, különösebb szorosan fogás meg magántanárok nélkül is, kevés veszekedéssel. Csakis a széthagyott zoknikon meg a kutyasétáltatáson.

Olyan jó érzés ez utólag. Még akkor is, ha nem veszik fel az álomszakra.

Szóval mielőtt ítélkezünk más szülő fölött, esetleg nézzük meg, nem tűnik-e ez nettó ürügykereső basztatásnak. Nézzünk a saját szülői gyakorlatunkra. Nincs is gyerekünk, úgy ítélünk? Remek. Vagy felnőttek serege gondozza az együnket-kettőnket, de úgy is csupa harc az élet? Netán magunk is súlyosan elbasztuk, és reméljük, másvalaki is rosszul jár? Tudd, kedves anyatárs: egyedül a kimenet számít. A saját gyereked saját jelleme, teljesítménye, megküzdési stratégiái. Hogy milyen ember lesz az, akit feladatul kaptál, és hogy te rontottál-e rajta a potenciáljához képest.

mit nevezek nőgyűlöletnek?

Ezt a jelzőt, hogy ő nőgyűlölő, senki nem vállalja, ellentétben más, hasonlóan kínos tartalmú jelzőkkel: sokkal inkább konzervatív vagy radikális, nemzeti érzelmű, a hagyományos értékek híve, még rasszista és antiszemita is valaki, mint nőgyűlölő. Mert ő szereti a nőt, milyen szépek és készségesek is a nők, szívesen fogadja, ha  a nő elmosogat és leszopja, hát persze viselkedjen, de mi itt a probléma?

Nem értik, mit jelent a szó, mert reflektálatlanok. Mint ahogy nem ismerik fel sem magukban, sem másokban a mozgatórugókat, és a viselkedésük, ítéleteik hatását sem.

Pedig az ilyen témájú posztok és ügyek alatt már évek óta és főleg a tavalyi #metoo kampányban nagyon markánsan megjelent, hogyan működik, hat és örökítődik át a nőgyűlölet. Bővebben…