a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

aki nem bírja tovább

Ebben a nem túl hosszú és nem nagyon fejtegetős bejegyzésben szeretnék rámutatni arra, milyen súlyosan terheltek a szavaink.

Az, ahogyan fogalmazunk, gyakran eltorzítja, meghamisítja a valóságot.

Azt mondjuk válni készülő, elköltözést kezdeményező emberekre:

felrúgta a házasságát

otthagyta a családját

lecserélte egy fiatalabbra

szétrombolni egy otthont

Lehet, hogy neked jól jön ez a hibáztatós beszédmód, a morális pánik. De tudd: mindig az lép, aki nem megúszós. Bővebben…

és még az is van

Na, már el is múlt a lebegős jó érzés… tele vagyok megint zaklatottsággal (többet kéne jógáznom?), és egy kicsit még beteg és ettől levert vagyok. Pedig wellness és kiszakadás volt hétvégén, test és lélek egyben.

Lassan állnak össze bennem a dolgok, de az legalább úgy van: a sok mindenből, ami felmerült bennem, ennyit szűrtem le még: Bővebben…

illemszabályok az edzőteremben

Erre a posztra reagálok:

Én amúgy létező stílus- és hangsúlykülönbségek ellenére tisztelem Ritát. Bővebben…

leckék szeretésből 5.: őszinteség

Hát ez nehéz.

Arról már írtam, hogy a Nagy Őszinteség (őszintéskedés) nem biztos, hogy jót tesz a kapcsolatnak. Bővebben…

leckék szeretésből 3.: a hiedelmek

Kicsit hirtelen kezdtem el ezt a sorozatot: mindenféle állítások és kérdések vannak már, miközben nem tudom, az olvasóimmal mi a közös nevező, ők meg nem tudják, én honnan beszélek. Ez itt afféle előszó, az alapja annak, amiről minden részben írok, valójában az első rész elé való. De felőlem legyen ez a harmadik rész, nem fontos.

Ezek jelentek meg eddig:

leckék szeretésből

leckék szeretésből 1.

leckék szeretésből 2.

Honnan beszélek én? Erős felismerésből beszélek: kritikusnak érdemes lenni azzal, ahogy az emberek a kapcsolataikat általában élik. Nem akarok többé arra sem gondolni, hogyan legyenek a dolgok (vagyis: az elvárásaimra, az irányításra), csakis az érdekel, hogyan vannak, hagyni magam, és megélni őket. Olyan emberrel tudom ezt megtenni, akiben bízhatom, aki érzelmileg tisztességes, akivel ez a “hagyom magam” projekt valami széphez, erőshöz vezet, ahhoz pedig az is kell, hogy én magam legyek elég erős, önjogú. Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…