a barátkozás szabályai

Ó, gyerekkorban annyira könnyű még. Mert kialakulatlan vagy, mert egymás mellé sodródsz velük játszótéren, edzésen, iskolában. Mindenképpen közösségben létezel, együtt csinálsz velük fontos tevékenységeket, játszol, formálódsz, szeretsz, de legalábbis elemi élmény az, ahogy kapcsolódsz, és meghívod őket a születésnapi bulidba. Mindenki a barátod, de legalábbis lesz néhány, vagy éppen egy barátod.

Aztán felnövünk mindannyian. Lesz irányod, ízlésed, lényeged. Bővebben…

és mi van a monogámiával?

Jó a kérdés, mert valóban sok minden felszámolható és meghaladható, amiről úgy hittük, bonthatatlan, és én meg is tettem. Engem eléggé a normálisék értékrendje szerint neveltek, ami azt jelentette, hogy érzelmileg és életvitelileg káosz volt ugyan, de soha, soha nem kérdőjelezte meg a születési családom azt, hogy friss levegő, testgyakorlás, Bővebben…

kérdeztétek, elmondom

A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:

kinek tört el mije?

Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.

mi ez az angolcsoport?

Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.

forgatás?

Filmekben szereplek statisztaként és sport extraként (ahogy eddig is, de most többet).

Miért? Mert izgalmas, agyat nem igénylő, változatos munka, hívnak, és mert elég jól fizet.

Két filmben is voltam, az egyikben (scifi gigaprodukció) tíz napot, a másikban (Enyedi Ildikónál) egyet.

Hogyan kerültem oda? Regisztráltam még két évvel ezelőtt a megfelelő ügynökségeken, és figyelem az oldalakat, hirdetéseket, de fel is hívnak. Nagyon sokan élnek így, szabadon, egy-két év, egy kis odafigyelés, és beindulnak a munkák. Az izmos nő egyébként nagyon ritka.

hogy vagy? hogy bírod?

Pár hete, kb. május vége (az első statisztanapok óta) egy felfokozott, repeső állapotban élek – ha lettem volna depressziós, azt mondanám: ez a mánia, de nem voltam. Külön megkönnyebbülés a tanév vége. Az alapélmény az erdő, a napfény, a poén. Élesen értem és élvezem, ami ér: a benyomásokat, élményeket, helyzeteket a legkülönbözőbb emberekkel. Színház, ihletlöket, önmegértés, úszás, napozás, kiegyensúlyozott, stresszmentes együttlét a szeretteimmel, és olyan fajta zsongás, amelyben évek óta nem volt részem.

Csend van, az az igazi néma, de átcikkan egy pele a teraszon. Csillagos ég alatt fekszünk. A jelenetbe lép kettő szentjánosbogár. Nem rossz a bor – sem. És valami olyan minden-rendben-van-érzés és közelség van, amelynek színeiről, jellegéről a blogon már nem, viszont a készülő regényben teljes nyíltsággal írok.

Azt élem meg, erős alapélményként, hogy én vagyok én, és nem baj, hogy ilyen vagyok, sőt. És persze nem csak én vagyok a világon, és nem csak nekem vannak tökéletlenségeim – meg erősségeim se.

Magamra figyelek jobban. Nem igazodom, nem félek. Nekem ez milyen? Mit érzek? Jó ez?

Jó. Maradok benne. Ami nem jó (ez a forgatáson volt), arra nemet mondok, egyszerűen.

Ez a mámor pedig úgy lehetséges, hogy – már írtam erről, nem először mutatja meg magát a lényeg – van egy ilyen csodálatos fordított arányosság. Ez egy nagyon erős kép: egy glóbuszon vagyunk, amelynek árnyas, mocsaras felén homályos, ártani akaró alakok dühödten vernek a földbe durva cölöpöket, karókat. A túlfelén a bolygónak, ahol én vagyok, a fényben, ugyanebben az ütemben és intenzitással dús zöld levelek, hajtások, virágos ágak sarjadnak.

Jó ezen a felén.

Most érik be annak a gyümölcse, hogy nem basztam el. Hogy nem kell kompenzálnom, sikert hajhásznom, talmival beérnem; önazonos maradtam. Egy kicsit az is benne van, hogy régen én rettentően szigorú, moralizáló, öngyötrő voltam magammal, és ebből lazulok most le: jé, ilyen is van? Ugyan már, buli van. Nem kell mardosnom magam, ha a saját szempontom az első, és nem kell nekem erkölcsileg emésztenem magam, ha egyszer csak egy léhán könnyű helyzetben találom magam, mert vicces, és nem ártok vele senkinek. Ebben sem kopok, züllök – és amikor kell, tök jól képviselem magam.

Szóval tényleg olyasmiket művelek, aminek huszonévesen lett volna itt az ideje, ha akkor nem élem akkora komolysággal az értékteremtő, tanulós, anyai éveimet. Amelyek, ezt azért ne felejtsük el, jelen szabadságomat és alkotó jellegű munkáimat alapozták meg. Ezért van az, hogy ma nem kell megszakadnom a munkában, nem kell stresszelnem, pláne nem alkalmazotti munkában ahhoz, hogy az általam elégségesnek tartott szinten éljünk.

És ezért nem érzem, hogy engem bárki rángatna, hogy KELL valamit csinálni, hogy ARRA KÉNYSZERÜLÖK, hogy. Én döntök. Nem tudnak provokálni. Sem a társadalom, a nyomasztó intézmények, sem egyes emberek. Én döntök, nem megyek bele a zsákutcáikba.

És ezért panaszkodnom sem kell.

Ez az a szuverenitás, amely értékes levadászandóvá tett a netes zaklatók szemében, és ők addig fogják emelni az inger erősségét, amíg el nem érnek vele. Itt jelzem: nekem az autonómiám mindennél fontosabb. Semmi sem vicces vagy érthető, ami csöpög a gyűlölettől és hazug. Én inkább belehalok, és ez nem metafora, de én maradok önmagam. Nem alkuszom, nem játszom az ő fegyvereikkel, nem tudnak belevinni ilyen szarokba. Meg persze ki is röhögöm ezt a kicsinyes, ostoba, névtelenkedő buzgalmat, amivel tolják.

mi ez az egész?

Nem tudom. Elfajult.

Azért fajult el, mert kiálltam, mertem szólni. Azért fajult el, mert gyűlölnek. Azért gyűlölnek, mert én kimondom az igazat a szar életükről és nem hagyom elkenni, elfelejtődni, hogy miket tettek és kik ők. Nem is fogom – de végig egyenes, jogszerű eszközöket használok, nem kavarok.

Azért fajult el, mert a net ingyenes és névtelen. Nagyon kevéssé okos, rettenetes emberi-erkölcsi állapotú, mélyen sértődött, csúf életű emberek meggyőző stílussal és következmények nélkül hihetetlenül magabiztosan és rosszindulatúan ítélnek, hazudoznak, ráadásul csoportban uszulnak, ami mindent fölerősít, és nem kritikusak ezzel a viselkedéssel.

Amit sokan félreértenek: az index fórumán eredetileg nem én voltam a célpont, nem magamért álltam ki, bár beszólogattak a blogomra és ott vannak a csakazolvassa 2013-4-es trolljai is. De itt több más áldozatról és rendszerszintű visszaélésről van szó, nem egyedi esetekről vagy vitákról. Nem ismerem őket egyébként. A petíció szövegében világosan írom, olvasd el és próbáld felfogni, mert megint hullanak a jó tanácsok:

https://www.ipetitions.com/petition/tiltakozunk-az-index-forumon-zajlo-zaklatas

Senkit nem kérek semmire. Ítéld meg magad. Nem kérem az aláírásodat, ha nem akarsz bevonódni. Nem számolgatom az embereket. Ez gesztus és nyilvánosság, ennyi az értelme. Nem arról van szó, hogy te kivel vagy, állj valahova, szimpatizálsz-e. Csak, légyszi, ne okoskodj erről a témáról, ha nem tudsz róla eleget.

Nem akkora talány a közös jegyeket megtalálni a hajsza résztvevőiben. Súlyos traumák, eltorzult személyiség, ideológia, gőg, borzalmas minőségű élet, betegségek, unalom, netfüggés.

Hozzájuk csatlakozott most hű rajongóm, epigonom, Angéla. Ki hitte volna? Annyira elítélte Kozmáékat és mindenfajta zaklatást annak idején. Annyit írt, beszélt a sziszterhúdról, szolidaritásról.

És… annyira éhezte, hogy ő legyen a sztár, a vezér…

Gumiszoba többedmagával, lelkes fegyverhordozóival itt volt hatalmas rajongó: blogon és blogbulikon nyüzsgő, kezemet nyaló, napi szinten érzelmes leveleket író vazallus. Ő Adél, ő Madár, ő Horn Mici is, és ő írta a szerető blogot. Szeretném, ha ez nem felejtődne el, ha mindenki tudná, hogy nem valami külön, független valaki, aki történetesen éppúgy női témákról ír, hanem egy áruló. A részleteket sokkal régebben, az első döbbenetek idején írtam meg, amikor először tapasztaltam, mennyire hígan, bután, inkorrektül bandáznak ellenem:

gumiszoba

Akárki akármit mond, Gumiszoba innen virágzott ki, innen leste el, hogyan, mit és kiknek a körében lehet vagányul beszélni a nőtémáról, amelyet unalmas, buta és önigazoló harsányságba fullasztott. Borzasztóan vágyott ő is rajongásra, pezsgő közösségre, díjakra, sajtómegjelenésre, csak neki nem volt hozzá kvalitása, kitartása és szerencséje sem, ezért csak a személyes ugrabugrák és az élete egyes eseményei miatt lehet vele találkozni itt-ott, a blogteljesítménye miatt sehol nem.

Az a baja velem, hogy én nem hagyom az árulását elfelejtődni, és silánynak, öncélúnak, hiúnak, harsánynak tartom azt, amibe a női blogolást fullasztotta. Ez a közre tartozik.

Ami nem a közre tartozik, azt, mivel felnőtt ember vagyok, nem kifele, hanem neki írom meg.

Ennek pedig előzménye, hogy a nyilvános posztjaiban évek óta célozgat rám, beszólogat a ketogénra, gúnyolódik rajtam kb. minden második posztjában (újságíróagy, mervanéálete, nem fogok ketogént zabálni, népszerűnek mondott blogger, az internet királynője).

Mindaz zavarja, amit nem tudott megugrani. Neki én “gyomorideget okozok”, “öt éve van görcsben miattam”, és persze figyel.

Én meg élem az életemet.

Ez a blog soha nem lesz barinőzés meg hányóhely, pletykaközpont. Nyomatékosan kérek mindenkit, hogy ha nem érdekli a blog lényege, a téma, a minőségi szöveg, az elemző hajlam, akkor ne legyen itt.

Aki nem érti, aki eltávolodott, az azt gondolja (meg is írja), hogy én becsavarodtam, megőrültem, megváltoztam.

Én úgy látom, nekik vált egy kis felbuzdulás után kellemetlenné vált a könyörtelen igazság, mert nem tudtak az életükön változtatni, illetve ők értették félre, mi az én szerepem. Én nem változtam. Én írok. Egyre kevésbé alkuszom, egyre tisztábban látom a hazugságot, és sosem voltam még ilyen felszabadult.

Már nem vagyok leszarós-megértő rút maszatolásokkal szemben, mert bazmeg, tök világos, ki miért magyarázza a szarait, ne ködösítsünk már.

És már nem lehet engem sajnálni. Nem hozom a szomorú, egyedülálló anya szerepét, aki pont olyan, mint ti, mert nem vagyok pont olyan. Nem vicceskedem, hogy jaj, milyen nehéz nekem, mennyit kell küszködnöm. Persze hogy utálnak a középszerűek meg a bukottak. Onnan én is utálnám magam. Ha depis volnák, ha nem jött volna össze az anyaság, egészség, önmegvalósítás.

Előbb-utóbb mindenkiből kibomlik önmaga, nem rejtegethető, elfojtható. Harmincöt-negyven fölött már biztosan nincs vetítés, megmutatkozik az igazi én. Akkorra már, ha arra születtél, kreatív leszel, megcsinálod a tutit, ha benned volt. Nem leszel tüchtig Hausfrau, ha semmi ilyen hajlam nincs benned, nem leszel a gyereked személyi asszisztense, sofőrje, menedzsere, szobalánya és pszichológusa egy személyben, mert így nem lehet élni, ha mást is akarsz az életedtől. Nem leszel alkalmazott, feleség vagy idős szüleid szolgálója. A másik lehetőség a kibomlott önmagad helyett, és sajnos, a többség ezt választja, hogy kifele helyes életet, szerepalapon élsz, igazodsz. Ez esetben száz százalékban toxikussá válsz, és erre jön még a klimax, ami senkinek nem könnyű, a vége pedig minden esetben az, hogy másokat gyűlölsz a rossz érzéseidért, téves döntéseidért, emberileg eltorzulsz, örökké hazudsz, és ebbe bele is betegszel. Ez Gumiszoba története és motivációja, és, megszakad a szívem, de a szerelmemé is.

Amúgy kettő kommentből kiderül, hogy Gumiszoba fél tőlem és figyel engem (valójában a saját múltjától, silányságától fél), és hogy az ottani kommentelők egy kukkot nem értenek a szövegeimből, nem érdeklik őket a témáim, de azért utálnak. Most erre mit mondjak?

Kérlek, kedves olvasóm, újra és nyomatékosan: ha nem érzed elsőre, hogy a fórumos kavarás nagyon gáz (nem azért, mert most rám zúdul, hanem általában), ha nem érted, mi történt, ha nem ismered az előzményeket, ha “szerinted mindkét fél benne van”, akkor a közhelyes okoskodással ne fárassz engem, mert unom, megvetem.

Nem nézem, nem olvasom, mert az én agyam és életem ehhez túl értékes, illetve kíváncsi sem vagyok, de írják nekem szörnyülködve (és, sajnos, álszörnyülködve is), hogy mik mennek most.

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

beharang’

Gyorsan beköszönök, hírt adok, mert aztán visznek el a díszletbe:

az igény 2019 folytatódik!

tök jól bírom a meleget, tehát nem csak a hideget. Pedig amit tegnap végigcsináltunk a bajtársakkal, az szürreális volt, testileg életemben ilyen durva nem volt semmi, beleértve műtétet, szülést, szar szexet, betegséget (ha vége az egésznek, elmesélem),

megvoltak az évzárók, bizonyítványok, figyelek: többi szülő, szokások, jelképek, mit üzen az Ünnepség, mögöttes értékek, elszólások, szóval van gondolatom ismét a közoktatásról… majd jön ez is posztban,

újabban hirtelen gesztusokat teszek Bővebben…

a pénz nem boldogít

Ahha…! Ezt már sokszor hallottuk. Mondták nekünk.

Tartalmilag, tudniillik hogy boldogít-e, mennyire és miért a pénz, arról kevésbé szeretnék bornírt érveket írni. Ez az egész olyan, mint egy pro-kontra, kritikai érvelős feladat a középszintű médiaérettségin.

Engem az érdekel, mint az összes ilyen Jól Ismert Szöveg esetében, hogy ki és milyen érdekből hangoztatja a giccses szentenciát.

Én is ebben nőttem fel. Valakinek (ez nem biztos, hogy ember; lehet entitás is) érdeke, hogy ezt gondoljuk. Talán mert ő teszi zsebre a pénzt, míg engem bűntudatban tart, hogy ne akarjak többet.

Ugyanígy: a szex bűnös dolog. És a szépség felszínesség. És legyél alázatos. Általában azok mondják ezt, akik nem dúskálnak benne. Helyette lóbálják a mutatóujjukat. Nekik rosszul jön az, ha a másiknak van.

Döbbenet a realitásnak ez a tagadása, amikor nyomorgó emberek hajtogatják, hogy nem számít. És hogy az, amit belénk neveltek, mennyire hat, ha nem figyelünk oda.

Ma is belém villant. Elég sokat költök kajára, az evés nem vicc: vettem lazacfilét, mangós-málnás Haagen-Dazst, négyféle sajtot, áfonyát, ananászt, kávékapszulát, retekcsírát és csilis Lindtet. Csak amikor a fizetés után elpakoltam, akkor jött elő az érzés. Hát hogyan, miből? Más parizeres kenyéren meg krumplin él…

Mivel szeretem a munkám, mindig elfelejtem, mennyit dolgozom. Bővebben…

a nyár örömei

Ez az igazi kánikula most! Újszerű, friss a maga elviselhetetlenségében. Rezeg az aszfalt, hársfaillat, és Angyalföldön, a Vágány utcában faeper is rárohad az úttetsre. Budán nincs faeper, miért?

Tizennyolc és húsz órákat nem enni, de amikor igen, akkor hajaj.

Ujjatlanban biciklizni. Leszáguldani a Szeretetthez. Nap süti a combomat is, szaga lesz a bőrnek, eleven, jó. Kicsi felhő csak a tudat: már vigyázni kell. Kenem is az anyajegyem ötvenessel. És nemsokára leszedetem a Kultikus hasit is:

az ott

Postás jő. Hát hány bikinid van, Éva? Hat? De nem lehetett kibírni.

me in mirror

Vége az éjszakai forgatásoknak. Az oly sokat emlegetett és edzett izmoknak most konkrét hasznuk van. Hát ezért csináltam – ezért is! Voltak sokkal kevésbé edzett társaim, katonaruhában ez nem látszik, lehet úgy is, csak nekik sokkal nehezebb és nyűgösebb volt a harctér. A negyedik éjszaka már nagyon kemény volt. Pedig addigra lett lelkileg könnyű, mert bizonyos tisztelet övezett: szerettem embereket (nagyon gondosan  választott keveseket, akikkel összevillantunk), és ők is engem. De amúgy, enyhébben mindenkit bírtam, aki nem volt nyomulós, tufa vagy hisztikirálynő. Viszont a nemalváson a szeretet nem segít. Buszozni, a nagyon vegyes emberek, egy-két döbbenetes sztori is volt. Beöltözni. Viselkedni. Várni.

Ki hitte volna, hogy itt: tanár lehettem, játszottunk sokat, csacsi-pacsit. Állunk a díszletben, várunk a pirotechnikára. Penge a Sándor. Mögöttem mondja fojtott hangon: várom az újat! Éva, éhes vagyok! Zöldségkedvelő legény, vágom rá. Three. Two. One. Action! Futunk. Az életünkért futunk. Elrobog mellettem. Sóska Jóska?, veti oda. Aztán a robbanás, földre vet néhányunkat. Egy kaszkadőrt átugrok. Nem bírta hát.

Érdekes amúgy, mert az életem megszokott – netes, valós – helyszínein már vagy átnéznek a testemen, vagy beszólnak. Itt meg újra ez a friss, igazi elismerés, megint furcsa. Néha nem tudom, ki vagyok: más fénytörés másképp definiál. Én is adózom annak, aki dolgozik magán. Kitüntetésként hordjuk. Nem érdemes elkenni, hogy a meló látszik, a nemmeló meg lerohadással jár.

Bugyit és melltartót vásárolok. Vajfehér, Zero. Ez nem ehhez a kollekcióhoz jár, nyom a kezembe egy repiajándékot az eladó, de én nagyon bírom, ha valaki így kiáll a nőkért. Köszönöm.

Hűvös, néma tető alatt nagyokat alszunk. Olvasok nekik, és most szívesen. Ráérünk. G. betoppan. Focizunk. Ugrálunk a trambulinban. Eszünk. Zöld a bab. Szalonna. Tejföl.

Piacra megyek, eper, tojás, paprika, mandula. Meggy. Viszek tíz tojásosdobozt.

Dermesztően hideg csemege uborka a napon. Négy darab. Desszert!

Filmek, A dán lány. Moziban az új Almodóvar. Aztán Garrel:

És a sajtótájékoztató! És ott van Garrel! A képen a hajóskapitány. Kovács Bálinttal beszélgetek.

Úszom, Juditékkal, és aztán Katáékkal is. Erős, hosszú tempók, ragyogás. Napozunk, ujjong a bőröm. Megszáradunk. Mindent megbeszélünk.

Csodálatos a feminista angolos csoport is. Hasítunk, szenvedélyes és vicces a tanárunk. Mosolygok mindig, miket mond. Personal is political, elmeséli ennek az eredetét. Most jön a harmadik alkalom.

Amiket elindítok: mindenféle terv, kezdeményezés, munka szépen, nyugiban beérnek. Vay Blankával próbálunk összerakni egy anyagot a TERF-transz vitáról. Rengeteget olvastam, utánamentem a témáknak.

Nem kell harsánynak lenni. De bele kell tudni feledkezni. Nem kell sokat dolgozni – csak mindig.

Visszagondolok az összes olyan helyzetre életemben, amikor tele voltam ugyan kétellyel, rosszul aludtam és őrlődtem miatta, de nemet tudtam mondani. Annyira örülök most, hogy nem hagytam magam. A belenyugvásra sosem lehetsz büszke. Mindig lett jobb út, helyzet. Mindig visszaigazolta az ellenállás értelmét az idő.

Józan, erős jelenvalóságok, öröm van most, és nem számít a többi.

S hogy emberek harsányan és durván írnak rólam, azt most már úgy hordom, mint valami babérkoszorút. Mert azt utálják bennem, hogy kompromittálatlanul kimondom: létezik jó élet, igaz, egyenes beszéd; munka, kvalitás, eredmény. Csak érett én kell hozzá, tisztán látó, nem pótcselekvő, szenvedélyre képes. Nincs rendben a hazugság, a látszatélet, a projekció, a dühök, a szerepjátszás, a kicsinyesség, a sunyulás, a kavarás.

Nehéz lehet ezzel szembesülni, ha beleragadtál. Olvasom a régi leveleiteket. Mélyen megértelek titeket. Ott, ahova a levelek óta jutottatok, csak az agresszió létezik.