film címkéhez tartozó bejegyzések
kérdezz valamit s én megfelelek
3
Nyáron nyaralok, télen telelek,
Villanyt a fára ingyen szerelek,
Kérdezz valamit s én megfelelek,
Nyáron nyaralok, télen telelek.
Miért nem volt kultúrpéntek?
Dávid fülével és a hallásával szenvedtünk, vele voltam itthon a héten. Mutatom a halláscsökkenés okát, mi házilag igyekszünk megoldani. De imádom Dr. Pault:
NSFW
Szombaton egyébként majdnem megígértem, hogy vasárnapra összerakok egy izgalmas verses posztot, de végre lazultunk (olvasás, filmek, főzés, edzés), nem volt nyugis két-három órám erre. Nem tudok igazán írni, ha G. velem van. Tündökletes, ujjongó örömű hétvége volt most ez (nem mindegyik az), kis taknyosság mellett.
Jól vagy?
Igen, nagyon. Megáldott engem az Isten: energikus, szép, erős, vicces, becsületes, tápláló, érzéki, emelkedett, okos a jelen létezésem. Ki hitte volna? Én sem. Nem vagyok optimista általábabn, hanem van életkedv bennem. Annyira el akarták venni az én-értelmezésemet, integritásomat, annyira sulykolták, hogy kiközösített bolond vagyok, de már látom: jó, hogy nem hagytam magam. Erősnek, teljesnek érzem magam. Jön a tavasz, itt nagyon szép minden évszak. Nem nyomasztódtam a téltől (pedig van rá hajlamom), ebben nagy szerepe van annak, hogy mentem sokat az erdőbe meg az ösvényekre, Dáviddal, kutyával, fát aprítani, síelni. Az életem nagyobb összefüggéseit tekintve úgy látom, beértek a folyamatok, levonható már valamennyi tanulság, és van bennem elégtétel: a hamiskodás mindig bebukik hosszú távon, energiáinkat nem érdemes a szar élet megmagyarázására, felszépített prezentációjára szánni. A kitartó írás, szeretés, edzés, a trendnek ellenálló saját lényeg, a lényegtelen részletek kidobálása és a mérgező emberek leépítése (milyen közhelyes) viszont nem azonnal kifizetődő, nem jár érte taps, konfliktus is van, nem az instant siker miatt van értelme. Esetenként a kemény szembesítés, szembesülés, az igazság kimondása rettentő kellemetlen magunknak és másoknak is, sebezhetővé tesz, de minden másból fos élet lesz.
Hogy nézel filmet, honnan szerzed be?
Aki a legális beszerzéshez ragaszkodik: remek kölcsönzők vannak az egyes kultúrintézetekben, G. mint spanyoltanonc, a Cervantest ajánlja, így néztük az Ay Carmelát Carmen Maurával és az Ártatlanokat a hétvégén, mindkettő felébreszti a baloldaliságot. Keress rá az adott filmre, vagy: e-cinema/legal films online keresőszavakkal ésfesztiválok linkjein találsz bőven kínálatot. Akit nem zavar az illegál, az meg torrentel, nCore például.
Mi van Villővel?
Nem tudom. Én ugyanazt látom, amit ti, sőt, kevesebbet, mert a fb-n tiltva van. Eltűnt ugye az instája és az összes kommentje is onnan. Valami bizonyára ráébreszette, hogy nem hoz boldogságot a görcsös önmutogatás, vagy csalódott, mert a hashtagözön ellenére nem lett követőtábora? Lehet, hogy nyomásnak érzékelte, hogy sokan tartottuk viccesnek. Vagy új életet akart kezdeni, és szabadulna a nagyon bénácska netes nyomaitól. Nekem fontos, sőt, elégtétel, hogy a szemétkedései, hazudozásai, lelopásai eltűntek.
Update: megvan, a fórumon mocskolódik hangzatos álvéven, elég átlátszóan.
Te nem vagy semmiárus?
Nem, én innovatív és valós “terméket” hozok létre, amelyben minimális a szerepe a dizájnnak, a körítésnek, és nem szabok árat. Épp ezért csak nyolc év erős blogolás után, óvatosan és bocsánatkérve toboroztam a tagságot, van olyan közöttük, aki 200 Ft-ot fizet. Szerintem ha egy tudásfajta fent van a neten ingyenesen, pl. életmódguruk tucatjainál, angolul és magyarul, akkor azt pár hónapos tapasztalattal üdvözülten, önjelölten átfogalmazni, bekeretezni, saját névvel ellátni, “munkafüzetté” vagy nyomdai termékké rendezni, beárazni, hirdetni és harsányan árusítani kóklerség, átverés, és komoly ember nem költ ilyenre.
De a hivatalos könyvkiadást is megvetem, a szerző kap a legkevesebbet, a rendszer őt sarcolja, és még mindig nem kaptam honoráriumot, igen magas eladások és újranyomás mellett. Ugyanezt gondolom a távedzők, terveket küldők mindenféle netes közösségéről. Nem komoly emnber, aki ilyet árul, és aki ilyenért fizet, az se. Valójában fellengzős “újításokról” (“felejts el mindent, amit eddig tudtál…”), nők hülyének nézéséről, “otthonról elérhető” termékről (valós jelenlét, segítség, helyszín, szolgáltatás nincs, iszonyú olcsó), felszínes közösségi tagság és olcsó motivációs szövegek árusításáról van szó, a többi hasonló szereplővel való gyilkos versenyben. Példa erre duciforradalom, Lupui Iza vagy Pór Ági. Tényleg tajgetosz az, aki nem tud összerakni magának edzést és kívül keresi a motivációt. Maguk az eladók/válallkozók nem példaképek, idővel egyre rosszabb állapotban vannak. Komoly ember nem fordul hozzájuk, komolytalanon ők sem segítenek, csak eltelik az élet, igazából amiért fizetnek, az az önfelmentés lehetősége: “befizettem rá, adtam egy esélyt, legalább tettem valamit”, “sajnos, nem segít rajtam semmi”, “nem működött”, “eleinte követtem”.
28 éves sincs még itt.
Lehet szép szavakkal, lelkizve a nőkhöz közelíteni, de megint az edzés sikkad el, a képek szerint Ági életében is.
Még mindig Szentesi?…
Meg az összes önáltató, akinek több éves távon bebukott a stratégiájaVan bennem egy ilyen, hogy nem bocsátok meg és amíg ugyanazt nyomja, addig én is ugyanúgy elmondom, miért sivár, nulla teljesítmény, blöff, olcsó átverés az ő “újságírása” és “sikere”, csakúgy, mint a hisztis influenszereké. Engem ez felbasz, és az is, hogy a nőtömegek megkajálják és önigazolást meg elvi, értékrendi, feminista témát gyártanak belőle. Beszarás, hogy még ezek a felszínes hazudozók, szalmaláng-emberek fölényeskednek erkölcsileg- Tudjátok, mihez képest mondom: én valóban tudok, élek jobbat, kicsit hirdetem, soha nem pózolgattam, valóban edzel. Aki felszállt arra a vonatra, hogy mutogatni kell a jó kinézetet, az enteriőrt, menő helyeket, és ezzel szerzett ismertséget, az ne vádakodjon meg érzelegjen, követeljen szeretetet és megértést, amikor szarul van (a követői nem a barátnői, pláne nem a terapeutái), hanem hozza rendbe magát. A kommentelők még elképesztőbben fröcsögnek azok ellen, akik nem hisztiznek, csak edzenek, anyaként is. Ez nem vezet sehová, iszonyatos mentális, testi állapotban vannak.
!!! Én senkitől nem várom el hogy ő is kiossza Szentesit, odaírja, együtt utáljuk stb. Bár ha eredetileg többen mondták volna, névvel, józanul, hogy ez ciki, ha nem szívecskék meg taps járt volna a mindent megmagyarázásért, az olcsó vonaglásokért, gyenge poénokért és a rinyálásért, hanem tömegesen az, hogy ez mi?, akkor nem vált volna semmihez nem értő, búvalbaszott, újságírás-tagadó kattintásvadászattá, valamint unatkozó nők gyülekezetévé és feszültséglevezetésévé a wmn. De az a fontos, hogy nincsen semmilyen elvárás, ne “állj ki”, ha nem szokásod, én nem toborzok. Akkor mire jó ez, én mit akarok? Érvek, érvtípusok, szempontok gyakorlására, készséggé fejlesztésére, saját hamisságaink felismerésére, az őszinte, valódi tartalmak felismerésére, magunkban gondolkodni az önáltatásainkon, a női netes beszédmódon.
“gerle éva bikini”
Erre jött most egy csomó keresés. Tettem ide képeket:
Milyen bejegyzések jönnek?
Írom a negyedik részt az egészen vén leanyokrúl, egy speciális és ciki 40-50-es viselkedésről, aztán az identitások autentikus voltáról az aktuális döbbenetemet, szerelemről meg az infuenszerek pofán baszódásáról. Jön a költészeti posztsorozat is.
Fotózok gyakorlatokat is, nagyon pörgök, akrabatika és nehéz súlyok, CSAK RENDET KELL MÁR RAKNI, ilyen volt:
ilyen lett, mert legó meg minden:
Védett: mi a baj a netflixszel?
Védett: ami a nők szexualitásáról a soraik közül kiderül
filmeposz: berlin, alexanderplatz
Az úgy volt, hogy Alfred Döbling 1929-es regényének színpadi adaptációját néztem a Katonában tavaly márciusban (asszem), Kovács D. Dániel rendezése hosszú, nehéz, formabontó és szerintem zseniális volt, Keresztes Tamással, Mészáros Bélával, Bata Évával, Pálmai Annával és Elek Ferenccel. Utána utaztam Berlinbe félmaratont futni, és a repülőtérről megérkezvén beültem az Alexanderplatzra, a híres Honecker-torony mellé egy pékségbe, hogy Orsival és Barbarával találkozzam, és bejött egy félkarú arc, igazi kocsmatöltelék, szóval eléggé megrázó pillanata volt ez a szellemi életemnek.
az előtérben pediglen a szintén géniusz Keresztes Tamás
Most pedig 21. századi adaptáció készült belőle. Rendezője a negyvenesztendős, Németországban született, talán ázsiai gyökerű Burhan Qurbani. Ú, megint nem vagyok píszí, szóval ilyen japó feje van. A téma miatt nem mindegy, hogy ezeréves német család sarja rendezte-e, mert Európa-kritikáról van szó.
https://www.imdb.com/title/tt6470924/
Filmeposz, és ez nem (csak) azt jelenti, hogy hosszú, vagy hogy epikus, hanem azt, hogy valódi, méretes hősök vannak benne, tudsz bennük hinni, fáj a bukásuk. Aztán, azt is jelenti, allegorikus, totális világábrázolása van, teljes világrendszerként érthető. Súlya és tétje van benne a partikuláris történetnek, mert az világmagyarázat: lám, így bukik el/lehet boldog/él túl az ember, ilyen Európa, ezt teszi a pénz az emberrel, így működik a bizalom.
Filmeposz a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most is. Amúgy a Dallas meg a Harry Potter is, na szóval, az ilyen filmekben aki a Rossz, az atavisztikusan maga a Gonosz. Aki ugyanakkor emberi, mint mindannyian. És ez az emberi volta Reinholdnak az, amit nem hibáz el a film, pedig ezt ábrázolni, már megírni forgatókönyvnek is igen buktatós feladat a hamisság és a giccs szküllái és kharübdiszei között. A morális alapállítás ugyanis nem sérülhet. És nem is sérül.
És film. FILM-film, igazi döbbenet, monumentálisan profi munka. Amit látsz, az nemhogy hihető, összeáll, de behúz. Az Ich bin Deutschland, az olyan jelenet, hogy lefordulsz a székről. A film humora és érzelmes-szép szála is emlékezetes, viszont a tragikuma és valódi jelentése Európáról, a bevándorlásról és a küszködő emberről egyenesen letaglózó. És egyetértettünk ebben G-vel (mert nem mindig). A két főszereplő, Welket Bungué és Albrecht Schuch belemegy az agyadba, nem hagy aludni. Főleg Reinhold groteszksége, aki az emberi remek Francisnak a rossz szelleme, egyben védelmezője is.
És a kisebb karakterekbe is bele lehet szeretni. Sok szex, éjszakai élet, némi metaforikus döbbentés, drogos fíling, város-hommage (percenjént döbbentem meg: itt futottam!) és nagyon tiszta szerelem.
Ritkán vagyok eksztatikus, amikor filmet ajánlok. Most az vagyok.
Távmoziban megnézhetitek 5-én, és a többi bemutatót is, itt a link:
Szemrevaló 2020
A program pedig itt, és nem csak Budapesten zajlik a fesztivál:
https://muveszmozi.hu/programok/szemrevalo-sehenswert-2020
Ne ragadj a streaming elé! Hagyd a sorozatokat! Nézz igazi filmeket!
Én pedig kimentem a régi kultúrnaplót archívból, de indítok egy újat, mert vannak itt mindenféle élmények!
felkészülés…
Rendező! Nő! Kiáll, ha kell! Klasszikus boldogságkereső szerelmi történetet visz vászonra – de a nő nem pamlagról leomló, szépen sminkelt huszonéves, hanem szakmai nagyágyú:
idegsebész! Szerelmes film. Ironikus film. Orvosfilm. Budapest-fim! Azok filmje, akik nehéz emberek. És azoké, akik nem mondtak nemet a csalódások után, hanem volt bátorságuk elbíbelődni egy nehéz emberrel.
Horvát Lili az Enyedi-Gothár-Tímár osztályban végzett filmrendezőként 2009-ben, osztálytársa volt Szilágyi Zsófia (Egy nap), ebből az osztályból az ő nevük a legismertebb, ami nemzetközi hírnevet és női témákat jelent. Utána még doktori iskolába is járt. A film forgatókönyvét is Horvát Lili írta, és Csernátony Dóra és Miskolczi Péter mellett producerként is részt vett a készítésében.
A teljes cím: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A film a kommunikációképtelenségről szól, amelyről a rebbenő hős azt hiszi, visszautasítás – de a
néző is. Meghiúsult találkozók és tervek; arrajárás és felsülés, véletlenül megpillantani az
utcán; telefonhívás, amelyet nem vesz fel a másik, és amikor azt hiszi, ő hívja végre, akkor
másvalaki az; cetlik és halasztott beszélgetések; úgy beszélni valakihez, hogy a beszélő
nem biztos abban, hogy a másik hallja, ott van-e. A két főszereplő Stork Natasa és Bodó
Viktor, és a film nem csak miattuk valóságos tűzijáték a színházba járóknak: Lukáts Andor,
Nagy Zsolt, Vilmányi Benett, Pelsőczy Réka is játszik, sőt, Nyáry Krisztián is feltűnik egy kis
szerepben. A rendezővel a bemutató másnapján skype-on beszélgettem.
Már a 2015-ös filmed, a Szerdai gyerek is komoly nemzetközi figyelmet kapott, viszont a Felkészülés… az első magyar film, amelyet meghívtak Velencébe a Giornate degli Auori versenyprogramjába, és ide csak tíz újító, eredeti hangú alkotás került be. Mikor tudtátok meg, hogy beválogatták a filmet?
A tavaszi karantén közepén érkezett a hír, nagyon hirtelen volt, hiszen még a nevezési
határidő se zárult le akkor. Elképesztő öröm volt – ott lenni ezen a legendás fesztiválon
nyilván önmagában is az, de ezen túl felcsillant a remény, hogy akkor mégis megy majd
tovább az élet, lesz még fesztivál, lesznek valódi, élő találkozások. Úgy készültünk, hogy nagyobb stábbal megyünk, hiszen sokak munkája ez a film. De a vírushelyzet miatt végül csak Stork Natasával és az egyik producerrel, Csernátony Dórával vettünk részt a fesztiválon. Nagyon figyeltek a biztonságra a velenceiek. Nagy vetítőteremben játszották a filmet, kihagyott székekkel. Maszkban ült mindenki, egy köhintés nem volt a teremben…
Mert lekötötte őket a film feszültsége…
Hát meg nem jöttek be a köhögősök. De igen, azt hiszem, a film is megfogta őket. Hatalmas
élmény volt, hogy utána élőben lehetett beszélgetni róla, nagyon jók voltak a reakciók. A
velencei szereplés aztán további fesztiválmeghívásokat is hozott.
Hogyan született a forgatókönyv? A stáblista említ egy lakásszínházi előadást.
1972-ben készített ezen a címen egy színházi előadást Halász Péterék legendás
művészcsoportja. De csak a cím felhasználási jogát kértük el tőlük, a történet a sajátom.
Nekem mint feminista bloggernek nagyon tetszett, hogy beszól a férfifejű, súlyosan hierarchikus orvostársadalomnak (és Lukáts Andor telitalálat paternalista főorvosként!): egy törékeny nő a szakmában a legnagyobb ász. Ez egy feminista film?
Úgy valahogy. De Csernátony Dóra producer és dramaturg azt mondja, hogy ez egy
antifeminista feminista film. Mert egy nagy karrierrel bíró nő egy érzelmi döntés miatt
kockára teszi, amit felépített – de ez a döntése a valódi szuverenitás jele.
Hogy alakult a casting? Márta szerepe, például?
Natasát régen ismerem, egyszerre jártunk egyetemre, azóta figyelem. Nem is értem,
hogyhogy nem kapott eddig nagyobb filmszerepet, hiszen annyira vászonra való az arca, az
alkata. Minimalista, közvetlen játékstílusa elsősorban független színházi előadásokban
nyilvánult meg eddig nagyon izgalmasan – örülök, hogy először nálunk játszik igazán
komplex, nagy filmszerepet. Nagyon intelligens, egyszerre erős és törékeny színész,
intenzív belső világgal – ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek voltak Márta karakterének
megformálásához.
Nem csajos. Sőt, oversize ruhái vannak.
Nagyon is csajos, csak nem pakolja ki ezt a kirakatba. Van a megjelenésében valami
klasszikus egyszerűség – ha úgy tetszik, keménység, páncél. Ezt hangsúlyoztuk a
visszafogott ruhákkal, és sok jelenetben visel orvosi öltözéket is, ami szintén alkalmas arra,
hogy elbújjon mögötte.
A szexjelenet sem esztétizál, nem szól a zene. Nagyon nyers, valódi, dulakodós.
Nem kedvelem az esztétizálást, azt, amikor egy filmben a szex hamis vagy illusztratív. Itt
fontos dramaturgiai funkciója volt a szexjelenetnek: két szuperintelligens, ám egymáshoz
nagyon nehezen utat találó ember között egyszer csak létrejön a kommunikáció. Világos
lesz, hogy lényegi közük van egymáshoz.
Bodó Viktorért a Kalózokban rajonghattunk bő húsz éve, aztán volt még Ondris a
Jadvigában, illetve a Nexxtben volt főszerepe színházban és filmen, de azóta nem
játszott filmben.
Rendkívüli színésznek indult Viktor, de más irányt vett a pályája, színházrendező lett belőle.
A mi filmünkhöz fajsúlyos személyiség kellett, egy komoly férfi, akinek elhisszük: Márta átkel
érte az óceánon.
Ehhez képest antagonista Vilmányi Benett.
Benett jóval fiatalabb. Nem része annak a felnőtt szerelmi történetnek, amiben a Natasa és
Viktor által játszott karakterek benne vannak. Sőt, észre sem veszi, mi megy a feje fölött.
Tulajdonképpen az ő figurája is azt visszhangozza, mint Natasáé: hogy rávetítünk dolgokat a
másik emberre, amik csak a saját fejünkben léteznek.
A film narrációs kerete a terapeutával való beszélgetés: a főhősnő a problémáival, a valóság és a képzelet összecsúszása miatt szakemberhez fordul. Számoltatok-e a nézői elvárással? A nézők már sok ilyen amerikaias elmetrükk-filmet láthattak, és talán nagy végső csavarra számítottak.
Nem akartam valami frappáns szellemességgel zárni a filmet. Ez a történet elsősorban arról
szól, hogy elképzelünk mindenfélét a másik emberről, amikor beleszeretünk, de ez inkább
rólunk magunkról árulkodik, és aztán a valóban létrejövő kapcsolatban más történik már. Jó
esetben megtaláljuk az örömöt a valódi együttlétben is, de az már nem tárgya a filmnek, ez
az addig vezető útról szól.
Szerintem nagyon európai lett a film ettől a befejezéstől. És a Budapest-rajongás miatt is, ahogy tobzódtok a helyszínekben, a Péterfy, a Városmajor, a Szabadság-híd, a kint és a bent, közben a terek sötétek, elidegenítőek. És a két Krisztián (Nyáry, Peer) szerepeltetése miatt is nagyon budapesti a film.
Igen, nagyon fontos eleme a város a filmnek. Natasa karakterével együtt érkezünk ide, így
az ő belső történéseihez kerestük a helyszíneket, illetve azok ábrázolási módját. A budapesti
képek az ő aktuális állapotát tükrözik.
Nyáry Krisztián és Peer Krisztián szerepeltetése, a rájuk-ismerés inkább csak a hazai
értelmiségi közönség számára jelent örömöt, de azt hiszem, az általuk megjelenített
karakterek akkor is működnek, ha nem tudod, hogy a budapesti kulturális élet fontos
figuráiról van szó.
Mikor döntöttetek úgy, hogy kiálltok az SZFE mellett a fesztiválon?
Nem volt ez kérdés, vagy vita tárgya. Felhívtam Natasát, hogy tegyünk Velencében valami
gesztust ebben az ügyben, mire rávágta, hogy pont most akart ő is hívni engem ugyanemiatt. Pedig mindketten inkább visszahúzódó emberek vagyunk. Nem véletlen, hogy Mundruczóék is ugyanerre jutottak – nem beszéltünk össze velük. Egyértelmű volt, hogy ha van egy ilyen helyzet, hogy egy pillanatra többet jelentünk önmagunknál – hiszen a saját filmünkön túl a magyar kultúrát is képviseltük ezen a nagy hírű fesztiválon –, akkor erkölcsi kötelességünk kiállni a diákok példaértékű akciója mellett.
És ebben a pólóban voltatok a fogadáson is?
Nem. Viszont interjúkat adtunk benne. Annyira örülök, hogy belevágtunk és odautaztunk – a
negatív teszt után pláne azt mondom, hogy jó döntés volt.
*
A Felkészülés…-t szeptember 24. óta játsszák a mozik. Moziba menjetek, és igazi filmeket
nézzetek, ne bágyadt streaminget, ”minisorozatot” meg torrentet. Ha a kis mozit választod,
akkor nem az amcsi cég jár jól megint, hanem a hazai forgalmazó és a konkrét mozi, ez
pedig segíti az ő túlélésüket ebben a kritikus helyzetben.
radikálisak
Úgy bírom, hogy fotelkommentelőként mindenki olyan pontosan tudja, hogy másvalakinek mit kéne csinálnia. Vígan ítélkezik. Ami miatt förtelmes ez az egész, hogy ti ezt élvezitek. A morális fölényt, a kiosztást, a beszólást, a hangoskodást, az asztalverést.
Döbbenet látni, hogy akik tőlem hallottak először a feminizmusról, az én blogomon erősödtek meg, innen vettek fogalmakat, olvasmányokat, érveket, erről a blogról, ahol ez a hörgős stíl soha nem volt jelen, azok most ebben fürdőznek nyakig.
Radikálisnak, vagánynak hiszitek magatokat, a facebookon maszturbáltok a nagy elviségben; élvezettel üttök, szidtok, aláztok akárkit, de csakis akkor, ha sokan vagytok, és! és, mert ez a lényeg: eközben lófaszt nem csináltok, nem tesztek a nőkért valójában semmit.
Erőszakosak vagytok, normatívak, dogmatikusak, másokat taglaltok, rázuhantok egy-egy célpontra.
Hogy lettetek ilyenek?
Ki gondolta valaha, hogy én velük, így vagyok, legyek ellenzéki? Hogy ez kötelező? Kinek nem tűnt fel, hogy nemhogy ettől tartottam magam távol, mert ettől mindig is, de a bármilyen mozgalmiságból is én 2015 márciusában, öt évvel ezelőtt kiszálltam? Azért szálltam ki, mert viszolyogtatott, mi lett a netes feminizmusból, amelynek elindításában, elterjesztésében történetesen nagy szerepem lett. A dogmatizmus, a pletykálkodás, az ítélkezés, az egózás, a népszerűséghajhászás, a vagánykodás taszított, a hangnem elbutult, indulatossá és érzéketlenné vált. Aztán tavaly nyáron még kijjebb szálltam, mert megértettem, mit jelent a transz-inkluzív feminizmus, és ők hogyan csináltak ki két embert, aki szerintem tök hiteles és jó szándékú. Nőket. Feminista nőket. Simán.
És főleg nem nyomtam ezt a dögöljönmegorbán hangnemet sose.
Nézd meg az idővonalam, évekre visszamenőleg. Soha nem állatm be semmilyen fúj, vesszenek ezek, mind egyforma, meddig tűrjük kiáltozásba, ellenben fáradhatatlanul terjesztettem kultúrát, érvelési ismereteket, fokoztam érzékenységeket. Sehol O1G, feszülős öltönyön röhögcsélés, Vajna-szidás. Nem anyáztam, nem repültem rá személyekről szóló hírekre, nem osztottam virális gúnyolódásokat.
Miért nem?
Mert ehhez nem kell bátorság, sem tudás. Bátorság és tudás az innovatív mondandóhoz, a különálláshoz, az egyedül kiálláshoz kell.
Mert a személyeskedés béna. Bővebben…
ott kinn
Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Kinézek az ablakon. De ezen a mai homályszerdán akár befelé is. Elkenődöttség, hajszoltság, toporgás, semmihez nincs kedvem – ha két napot megyek a stúdiba, hajnali kezdéssel (és tegnap látszottam középen, színészek mellett sokat), akkor használhatatlan vagyok a következőn is.
Velem kezdődik a nőnapi film, ez egy kicsit izé, törtem is a fejem, vállaljam-e, de nem tudtam ellenállni a hirtelen hívásnak és a bérezésnek. Bergendy Péter rendezte, a MOME-n és a közeli remizben forgatták, és tök feminista lett, habár, a problémákra nem érzékeny, mert egyenlőek vagyunk, erősek és színes az életünk. A másik nő, Tünde valóban villamosvezető, a harmadik nő pedig Attila:
Szóval, most semmihez nincs kedvem. És még csak nem is rossz! Nincsen semmi különös. Minden csak olyan enyhén nyugtalanító, csak annyira, hogy neve ne lehessen. Szeretnék dolgokat, de valahogy eltelik a nap. Újra meg újra döbbenettel tölt el az, amit egyébként unok is. Eszegetek, buta videókat nézek.
Amúgy nem olyan buta, inkább vicces:
Ez hardkór, nagyon komoly! Általában is trashrajongók lettünk, de ez csak félig az.
Én mondom, magamnak és neked is, ha ebben vagy, hogy nem kellenek újabb szavak, kérdések, mondatok. Nincs mit elemezni. Nem kell sikerkönyv, módszer, eszmecsere, facebookcsoport. Nem kell a duma! Nem magyarázom.
Egyrészt az egyszerű örömökbe vetem bele magam, terveket szövök, habzsolom a jót… májat töltök gombafejbe, és lesz itten komolyzene, színház, utazás. És elrévedek azon, milyen jó nekem úgy összességében. A legjobb barátaim, a filmezés, a hullócsillagos harmóniám, az orvosi leleteim, az illy, a szélesebb társaságaim, az irodalmi estek (pénteken is lesz egy!), a bringám, a nyugodt álmom, a pnegeagyam, az, hogy semmi se fáj – az egész, ahogy az életem alakult, végül és mégis.
Másrészt: megyek kifelé. Csendben, egyedül, rügyeket nézni. Persze ezen a napon vágok a sarokgyaluval úgy a sarkamba, hogy edzésre indulok, de visszafordulok… nem tudok járni.
Menj ki. Most már biztos, hogy megtartják. Csiripelik az early birdök.
a háttérművész csodálatos élete
Ígértem a kollégáknak is, nos, itt megírom az élményt. Nem vagyok könnyű helyzetben: a készülő produkciókról nem publikálhatok konkrét részleteket vagy fotót, és nem akarom, hogy megbántódjanak, kiszerkesztve érezzék magukat a társaim vagy a stábtagok, tehát semmi olyat nem írok, amit nekik ne mondanék el élőben is (de inkább mondtam is).
Három kemény napon vagyunk túl: sötétben odautazós, filmgyári, külső helyszínes, egész nap díszletben álldogálós-várakozós forgatási napok voltak.
De lehet jókat beszélgetni, és nem baj a világnézeti ellentét (minek szépítsem, hogy csak különbség: egymást kizáró értékrend és elképzelések), mert a filmipar, az intenzív jelenlét valahogy áthidalja ezeket, és az emberi jófejség ezeken túl van.
Azt kell mondjam, most a mi kis csapatunk, a kék, piros, lila kabátosoké igen jól összejött, sikertörténetnek mondanám.
Haladó statisztaként Bővebben…
tíz szó
Kérdeztétek. Bővebben…
az olasz filmek legjava
16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:
Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.
Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.
Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.
A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.
Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.
Pörgős: Il Campione
Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.
Érzékenyítő: Dafne
Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.
Juliette Binoche nagy alakítása: Szerelemre kattintva
“Tudja, a közösségi oldal egyszerre hajótörés és mentőcsónak a magamfajta nőnek” –mondja Juliette Binoche a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, angolul: Who Do You Think I Am?) című filmben a terapeutájának (Nicole Garcia).
Mert ott terem a szerelem. Pedig Claire 50, Juliette Binoche 55 éves. Csütörtökön láttam a filmet, és vesémig hatolt.
Safy Nebbou, a film rendezője Budapestre látogatott, és szűk fél órát beszélgethettem vele a Francia Intézet kávézójában, tolmáccsal. Bővebben…
a múlt hét nagy élményei
Szemrevaló │Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.
Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben…
hajduk károly, az atipikus
Emlékeztek még a Susotázsra?
Meg az Újratervezésre?
Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.
1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.
Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.
A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.
Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)
A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…
1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.
Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.
A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.
Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.
Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film
https://port.hu/adatlap/film/mozi/akik-maradtak–akik-maradtak/movie-212036
Bemutató: szeptember 26.
tarantínó
Mégpedig a kilencedik filmje, azonnal mentünk a premier napján. Kettő óra 45 perc. És én most értem Tarantinót végre, mindent értek benne, annyira szórakoztató minden, ami ki van találva, főleg a nagyon erős első felében a minden egyes jelenet mély iróniáját, azt, amikor a Becstelen brigantikra utal, a szokásos témákat, vagy hogy ez megint olyan párbeszéd, ami csakis vicces, nem megy tőle előre a cselekmény. És hát a Bruce Lee-s jelenet…!
Aztán megsejted, mire megy ki a történet, kibomlik, kinek lesz nagyon rossz és miért.
Mert mindig rossz valakiknek.
Meglepően sokáig nem véres a cselekmény, na de Csehov óta tudjuk, hogy ha Tarantinónál megjelenik egy olthatatlanul engedelmes harci kutya és egy lángszóró, az biztosan el fog sülni.
Nem spoilerezek. De a hippikkel nincsen jóban a rendező-forgatókönyvírónk, és az egyik főhősét meg felmagasztalja, tényleg nagyon szép gesztus az a karakter.
Remek a főszereplő páros, és benne van Lena Dunham is.
Nézzétek meg, meséljetek!
Volt egyszer egy Hollywood, 2019
Quentin Tarantino, Leonardo Di Caprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Al Pacino, Dakota Fanning, Sarah Margaret Qualley, Luke Perry
szexi-e a sorozatgyilkos?
Hát persze. A kultúrtörténet tele van ennek példáival. Már a krimiknek, legalábbis Agatha Christie után, is van egy olyan pszichológiája, hogy az ő szemszögük az olvasó szemszögévé válik, egy kicsit drukkolunk a gyilkosnak, hogy sikerüljön az újabb tette, és megússza. Elérzékenyülünk, nem szeretnénk villamosszéket neki, milyen az. A médiagépezet felkapja őket, szuper nézettségfokozók. Ted Bundyt és retorikai fricskáit élőben közvetítették a tárgyalóteremből, showműsorrá vált a büntetőper. Lehet borzongani, beléjük szeretni, szoktak is, mert nagy sármőrök (viszont a szovjet kollégák meg nyomik, szociopaták, ágyba vizelnek – ki érti ezt?). A Chicago is erről szól: a bűn boldog, szándékos relativizálásáról, sztárolásáról. A Született gyilkosok, a Bonnie és Clyde, A keresztapa, Tarantino összes filmje, és minden, amiben Robert De Niro kemény fiú. A viszkis. Nem vénnek való vidék. És most az Átkozottul…
http://artmozi.hu/filmek/atkozottul-veszett-sokkoloan-gonosz-es-hitvany
A film nagyon jó, vagyis a dramaturgia, a látvány és Zac Efron mimikája jó, elannyira, hogy Lőrinc eljött velem, és harmadszor is megnézte. Szerinte ebből, pontosabban Zac alakításából Oscar lesz.
De amúgy is okos, trükkös film.
Viszont kell-e éltetni, sztárrá faragni ezeket a szörnyetegeket? Miféle dinamika ez? Nem relativizáljuk-e ezzel a nők elleni erőszakot?
“He is hot”. Zac Efron nagyon hot, de Ted Bundy nem hot.
hogylétem ez idő szerint
Friderikusz szerette ezt a fénykorában: ez idő szerint. Annyira gennyesen modoros, imádom!
Szóval, most egészen, de egészen más minden, mint 1. volt az elmúlt két évben, 2. mint amilyennek kinézett ez a nyár mondjuk tavasszal.
A most, az egy kéthónapos táv. Közérzet, napjaim folyása, belső világom, kinézet – minden lényegileg más most. Pedig már úgy megszoktam azt a tavaszit (régebbi állapot, de tavaszra tisztult le), és nem voltam boldogtalan, sőt. Stabil voltam és kiegyensúlyozott. (Óh, boldog idők. Most meg csak a veszélyes élet, a rock and roll.)
Leegyszerűsítve azt mondtam erről, hogy akkor Artemisz voltam, most meg Vénusz vagyok, ami a kétféle női létezésem.
Mulatok is, ahogy megfigyelem a történéseket. Ez lett, ilyen vagyok? Mi ez?
Rengeteget formálódtam a forgatásokon. Sok forgatási nap volt: két nagy film és egy reklám, ez teljesen más napirendet, hangulatot jelentett. Például azt az igazi, kizsigerelt fáradtságot is megtapasztaltam. Megismertem nagyon különböző embereket, külföldieket is. Beszélgettem többekkel, olyanokkal, akik nem ismernek, csak az ottani benyomásból és a közös helyzetből indultak ki, és sok mindent megtudtam róluk – de még többet tudtam meg magamról az ő tükrükben, abból, amiket visszajeleztek, vagy amilyen viselkedést kiváltottak belőlem.
Azt a meghökkentő tapasztalatot is jelenti ez, amit kicsit szégyellek, hogy elég csak egy kicsit jobban kinézni, és most ugye ez van. És onnantól nekem nem kell kedvesnek, viccesnek, különösebben szorgalmasnak, korrektnek, figyelmesnek lennem, mutatnom a lelkem. Lehetek közönyös, kicsit önös, és dől a szolgálat és a figyelem és a kedvezmény. Egyéntől és intézménytől is. A bennem élő demokrata és protestáns tiltakozik.
Zavarba jöttem magamtól olykor. Mit szólna anyám? Mit szól a felettes énem? Csinál ilyet egy tanár, egy anya, egy nő? Egy értelmiségi? Ellentmondásos érzéseim voltak, hirtelenül öntöttek el mindenféle heves ön-reakciók és élmények. Ez néha hasító, diadalmas, dívaszerű volt, máskor természetes életöröm, de volt negatív is, az nagyon levert. Mint aki kiszabadult végre, most egyszerre jött minden. Kérdéseket dobott elém az élet: erre mit lépsz?
Persze, hogy szabad ilyet csinálnom. És léptem. Úgy-ahogy. Behúzott nyakkal vártam a büntetést, amiért én ilyenekkel játszom. De nem jött büntetés. Öröm jött főleg.
Hosszas mérlegelés után abban maradtam, hogy mindaz, amit megélek most, maga az élet, amit én nem igazán mertem élni, több okból. A rigorózus karakterem, a neveltetésem, intellektuális értékrendem; a gyász, anyai feladatok, önbecsüléshiány, az énképem, az elefántcsonttornyos létezés, a megfelelő társaság hiánya, meg hogy sokat voltam egyedül.
És amin most megütközöm, hogy “én ilyeneket csinálok?”*, az, rá kell jönnöm, mind-mind szabadságfok kérdése. Én, én is lehetek gyarló? Túlzó? Ellentmondásos? Tévedhetek? Mondhatok egyszer csak mégis nemet, holott korábban igent mondtam? Nem állom a szavam? Lehetek sóvár és mohó? Szakíthatok a lelkizős, mély, érzelmes jellegű igényeimmel?
Mi több: lehet felhagyni a szokásaimmal? Egyszer csak nem érdekel, nem köt le az, ami korábban, nem úgy reagálok. Elengedtem, de nem kellett elengednem, hanem csak elengedődött, elsodródott mellőlem. Ez lehet? Vagy csak annyi, hogy nem unatkozom most, kicsit sem? És nincs időm a maszturbációikra?
Nemet mondani, mégpedig gyakran és következetesen?
Hát persze. Ennek is eljött az ideje. Nem ártok vele senkinek, csak a saját merev elveimnek. Sanyarú ifjúkoromért kompenzál most az élet. Apró mégsem-úgy-vanokon, jó-fejnek-tűnt-de-nemeken nem emésztem magam.
* Hogy ez pontosan mit jelent, az, fájdalom, nem fog ebből a posztból kiderülni, sőt, még a közelieknek sem mesélem el, de meg vagyok hökkenve több ponton is. (Jógázom!!!)
Aztán, a test – és egyébként az mindennek az alapja. Volt módom hozzászokni az igazi arcomhoz, a formálható, átalakítható kinézetemhez és az átalakításhoz. Hosszú órákat töltöttem sminkes, fodrász keze alatt összesen.
Emiatt is, meg még egy általános felszabadultság miatt is sokkal természetesebben vagyok most a testemben: keveset, ritkán festem magam, nem zavar a csapzott hajam, az ébredő arcom, a gyűröttség. Tudok róla, milyen, de nem rejtem el, nem félek tőle, nincs öregedésparám. Úgy mondhatnám, hogy meghitté váltak a tökéletlenségeim (mondjuk kapom is hozzá az inputot, egyedül nem tudnám ezt megteremteni).
Ami a testet illeti – régebben ez csak az intellektusomra állt –: soha nem trashelem magam. Ha valaki királynőnek tart, nem mesélem el neki, hogy pont az a testrészem nagyon ajjaj, meg a szülés, meg nézd, csíkos. De diszkréten sem érzem magam szarul. Ki vagyok én, hogy elrontsam a rajongást?
Szőke vagyok és lebarnultam. A zaklatott napokon sporttal enyhültem, eszegetni nem volt kedvem. Újrakezdtem a ketót, de csak mellesleg, így, elég gyakori gyümölcsevés mellett is kilenc kilóval vagyok kevesebb, mint június elején (izom is ment le, soha nincs olyan, hogy csak zsírt veszítünk). Újra kockahas. A lepucolódás megmutatja az igazi arcot, testet. Ez a négy kép mondjuk most egy hónap alatt készült:
Lett néhány hisztérikusan gyönyörű, új sportcuccom.
Rengeteget edzek megint, új helyen is. Tanulok gyorsúszni.
Ami bennem és körülöttem történt most, az nem mind örömteli és hepinesz ám. A felzaklatott, pörgős állapot felkarcolta a lényem legmélyét, kihozott belőlem egy-egy durva szorongásrohamot, és olyankor én nem eszem, nem alszom, nem tudok dolgozni, és nem érzek, nem szeretek, nem örülök, csak kattogok. Az nagyon szar. De volt egy pont, amikor rájöttem, nem hibáztathatok érte külső tényezőket, más embereket. Amiknek mégis szerepük van benne, azon nem tudok változtatni.
És akkor, mint a tolófájásnak, nem álltam ellen többet a szorongásnak, átadtam neki magam. Engedtem magam: ez van. És könnyebb lett. Elsodort, szétszedett, de kijöttem élve a másik parton.
Három új könyv terve is megszületett. Írni fogok egy érzéki naplót, és összeszedem életem legjobb, meglepő sztorijait, lesz minden, pap az uszodában, hullócsillag, művész úr és filmtörténet. Hogy fikció-e vagy színigaz? Majd az olvasó eldönti. (Ez viszont csak a megbízható olvasóknak szól, nyilvánosan nem lesz nyoma.)
Intellektuális fürdő: olvasok, járunk Antoniához. Ez is mostanában lett. David Bowie-t hallgatok. Vettem egy fülhallgatót.
Artemisz és Vénusz tehát kiegyezett egymással. Újra tudok írni, friss löketet kaptam. Kutyámmal szökellek saruban a hegyen – az egyedüllét morális állásfoglalás. Hosszú, magányos futások, minden agyalás nélkül csak nekiindulok, és mindig az erdőben. Nem dörzsölődik ki sortban a combom, eltökélt vagyok, mint egy olimpikon. Máskor meg csak egyszerűen chill van. Mindenhol csodaszép férfitesteket látok (ez mondjuk azért is van, mert a vízilabdás időszakban járok gyorsúszni). Nem veszem túl komolyan a dolgokat. Zsongok, borozok, sőt, söröztem is egyszer, olyan vagyok, mint lehettem volna annak idején, ha nem ilyen vagyok.
Mert fontos vagyok én, meg fontos ő, meg még mások is fontosak, az elvek is fontosak, a történeteim is fontosak (azok főleg, örök narrációs kényszer!) – de a legfontosabb mind közül ez a nyár. És ez egy gyönyörű nyár.
Néhányótoknak elmeséltem, hogy egyébként mi van, meddig fajult a zaklatás, hol találtok meg most. Köszi minden érdeklődést, kattintást, kávémeghívást, üzenetet, kommentet!
a forró júliusban
…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.
A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben…
a tested a tiéd
“Tíz percet hallgatok kereskedelmi rádiót, és tíz évet fejlődöm vissza önismeretben.” Jajdult fel egy nagyon fontos szereplője az életemnek.
Az agymosásszerű romantikus slágerekre gondolt: az érzelmes vonyításra, a magánytól való irtózásra, a vergődésre, a függésre, a méltóság nélküli létezésre, elmúlt vagy soha nem is működő emberi kapcsolatokra való sóvárgásra, önkínzásra és ennek átromantizálására. Tiszta Stockholm-szindróma – és a meghatott hallgatók is abban vannak. Ezek élvezik a kínlódást. Gyártják maguknak. Ha nincs kivel szenvedni, akkor keresnek hozzá embert. Bővebben…
filmforgatag
Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.
Ilyen volt:
Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:
A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, amely meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.
