radikálisak

Úgy bírom, hogy fotelkommentelőként mindenki olyan pontosan tudja, hogy másvalakinek mit kéne csinálnia. Vígan ítélkezik. Ami miatt förtelmes ez az egész, hogy ti ezt élvezitek. A morális fölényt, a kiosztást, a beszólást, a hangoskodást, az asztalverést.

Döbbenet látni, hogy akik tőlem hallottak először a feminizmusról, az én blogomon erősödtek meg, innen vettek fogalmakat, olvasmányokat, érveket, erről a blogról, ahol ez a hörgős stíl soha nem volt jelen, azok most ebben fürdőznek nyakig.

Radikálisnak, vagánynak hiszitek magatokat, a facebookon maszturbáltok a nagy elviségben; élvezettel üttök, szidtok, aláztok akárkit, de csakis akkor, ha sokan vagytok, és! és, mert ez a lényeg: eközben lófaszt nem csináltok, nem tesztek a nőkért valójában semmit.

Erőszakosak vagytok, normatívak, dogmatikusak, másokat taglaltok, rázuhantok egy-egy célpontra.

Hogy lettetek ilyenek?

Ki gondolta valaha, hogy én velük, így vagyok, legyek ellenzéki? Hogy ez kötelező? Kinek nem tűnt fel, hogy nemhogy ettől tartottam magam távol, mert ettől mindig is, de a bármilyen mozgalmiságból is én 2015 márciusában, öt évvel ezelőtt kiszálltam? Azért szálltam ki, mert viszolyogtatott, mi lett a netes feminizmusból, amelynek elindításában, elterjesztésében történetesen nagy szerepem lett. A dogmatizmus, a pletykálkodás, az ítélkezés, az egózás, a népszerűséghajhászás, a vagánykodás taszított, a hangnem elbutult, indulatossá és érzéketlenné vált. Aztán tavaly nyáron még kijjebb szálltam, mert megértettem, mit jelent a transz-inkluzív feminizmus, és ők hogyan csináltak ki két embert, aki szerintem tök hiteles és jó szándékú. Nőket. Feminista nőket. Simán.

És főleg nem nyomtam ezt a dögöljönmegorbán hangnemet sose.

Nézd meg az idővonalam, évekre visszamenőleg. Soha nem állatm be semmilyen fúj, vesszenek ezek, mind egyforma, meddig tűrjük kiáltozásba, ellenben fáradhatatlanul terjesztettem kultúrát, érvelési ismereteket, fokoztam érzékenységeket. Sehol O1G, feszülős öltönyön röhögcsélés, Vajna-szidás. Nem anyáztam, nem repültem rá személyekről szóló hírekre, nem osztottam virális gúnyolódásokat.

Miért nem?

Mert ehhez nem kell bátorság, sem tudás. Bátorság és tudás az innovatív mondandóhoz, a különálláshoz, az egyedül kiálláshoz kell.

Mert a személyeskedés béna. Bővebben…

ott kinn

Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.

Kinézek az ablakon. De ezen a mai homályszerdán akár befelé is. Elkenődöttség, hajszoltság, toporgás, semmihez nincs kedvem – ha két napot megyek a stúdiba, hajnali kezdéssel (és tegnap látszottam középen, színészek mellett sokat), akkor használhatatlan vagyok a következőn is.

Velem kezdődik a nőnapi film, ez egy kicsit izé, törtem is a fejem, vállaljam-e, de nem tudtam ellenállni a hirtelen hívásnak és a bérezésnek. Bergendy Péter rendezte, a MOME-n és a közeli remizben forgatták, és tök feminista lett, habár, a problémákra nem érzékeny, mert egyenlőek vagyunk, erősek és színes az életünk. A másik nő, Tünde valóban villamosvezető, a harmadik nő pedig Attila:

 

Szóval, most semmihez nincs kedvem. És még csak nem is rossz! Nincsen semmi különös. Minden csak olyan enyhén nyugtalanító, csak annyira, hogy neve ne lehessen. Szeretnék dolgokat, de valahogy eltelik a nap. Újra meg újra döbbenettel tölt el az, amit egyébként unok is. Eszegetek, buta videókat nézek.

Amúgy nem olyan buta, inkább vicces:

Ez hardkór, nagyon komoly! Általában is trashrajongók lettünk, de ez csak félig az.

Én mondom, magamnak és neked is, ha ebben vagy, hogy nem kellenek újabb szavak, kérdések, mondatok. Nincs mit elemezni. Nem kell sikerkönyv, módszer, eszmecsere, facebookcsoport. Nem kell a duma! Nem magyarázom.

Egyrészt az egyszerű örömökbe vetem bele magam, terveket szövök, habzsolom a jót… májat töltök gombafejbe, és lesz itten komolyzene, színház, utazás. És elrévedek azon, milyen jó nekem úgy összességében. A legjobb barátaim, a filmezés, a hullócsillagos harmóniám, az orvosi leleteim, az illy, a szélesebb társaságaim, az irodalmi estek (pénteken is lesz egy!), a bringám, a nyugodt álmom, a pnegeagyam, az, hogy semmi se fáj – az egész, ahogy az életem alakult, végül és mégis.

Másrészt: megyek kifelé. Csendben, egyedül, rügyeket nézni. Persze ezen a napon vágok a sarokgyaluval úgy a sarkamba, hogy edzésre indulok, de visszafordulok… nem tudok járni.

Menj ki. Most már biztos, hogy megtartják. Csiripelik az early birdök.

 

a háttérművész csodálatos élete

Ígértem a kollégáknak is, nos, itt megírom az élményt. Nem vagyok könnyű helyzetben: a készülő produkciókról nem publikálhatok konkrét részleteket vagy fotót, és nem akarom, hogy megbántódjanak, kiszerkesztve érezzék magukat a társaim vagy a stábtagok, tehát semmi olyat nem írok, amit nekik ne mondanék el élőben is (de inkább mondtam is).

Három kemény napon vagyunk túl: sötétben odautazós, filmgyári, külső helyszínes, egész nap díszletben álldogálós-várakozós forgatási napok voltak.

De lehet jókat beszélgetni, és nem baj a világnézeti ellentét (minek szépítsem, hogy csak különbség: egymást kizáró értékrend és elképzelések), mert a filmipar, az intenzív jelenlét valahogy áthidalja ezeket, és az emberi jófejség ezeken túl van.

Azt kell mondjam, most a mi kis csapatunk, a kék, piros, lila kabátosoké igen jól összejött, sikertörténetnek mondanám.

Haladó statisztaként Bővebben…

az olasz filmek legjava

16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:

Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.

Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.

Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.

A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.

Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.

Pörgős: Il Campione

Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.

Érzékenyítő: Dafne

Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.

Juliette Binoche nagy alakítása: Szerelemre kattintva

“Tudja, a közösségi oldal egyszerre hajótörés és mentőcsónak a magamfajta nőnek” –mondja Juliette Binoche a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, angolul: Who Do You Think I Am?) című filmben a terapeutájának (Nicole Garcia).

Mert ott terem a szerelem. Pedig Claire 50, Juliette Binoche 55 éves. Csütörtökön láttam a filmet, és vesémig hatolt.

Safy Nebbou, a film rendezője Budapestre látogatott, és szűk fél órát beszélgethettem vele a Francia Intézet kávézójában, tolmáccsal. Bővebben…

a múlt hét nagy élményei

Szemrevaló Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.

Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben…