nem tehetünk róla, ez ösztön

Nézek magam elé megint. Szoktam így nézni.

1. eset

Az őcsényi üggyel kapcsolatos reakció. Egy magánszemély, ugye, menekült gyerekeket akart nyaraltatni ott, a falu összezárt, a panzióst megfenyegették, furgonját tönkretették, a polgármester lemondott.

Részben netes, részben hagyományos szociálpszichológiai hergelődés ez, és jól láthatjuk azt is ezen az eseten, hogy a tettleges, lincselésszerű gyűlöletnek állampártunk hogyan ágyazott meg sok év plakátjaival, konzultációival, szóhasználatával, sajtómanipulálásával.

“Az emberek” reakciójával miniszterelnökünk egyetért, legalábbis érthetőnek tartja. “Szerinte eleve ilyen a magyar társadalom.” Okként hazudozókat emleget, akik miatt a migránsokról, még a gyerekekről is, hovatovább ilyesmiket gondolnak. Lázár János tagadja, hogy a kormányzati kommunikációnak ehhez bármi köze volna.

És van, aki szerint ez evolúciós jelenség. Ami idegen, gyanús. Az esszencialista magyarázat, a félművelt biokémiai pszichologizálás mindig jól jön, ha alá kell támasztani az erőszakot, a visszaélést. A Dívány újságírónője így érvel:

betolakodóktól való félelem az egyik legerősebb kiváltója a stresszreakciónak. Az tehát, hogy veszély esetén támadó vagy menekülő viselkedés a reakció, nemhogy emberi, de annál is természetesebb, ősibb. Tiszta és összekeverhetetlen stresszreakciót lehetett látni a falu lakóin, a falugyűlésről készített felvételeken, és azon is, ahogy rátámadtak a veszélyért felelősnek tartott emberekre.

innen:

http://divany.hu/eletem/2017/10/03/ocseny/

Ilyen erős az önigazolás kényszere, és így érvelhet egy populáris mainstream női portál újságírója, mert ma már nincs íratlan szabály, ami ezt korlátozza. Eközben jogállamban élnénk, tetteinknek következményük van, gyűlölködni vállalhatatlan, a támadás pedig fizikai erőszak, amely büntetendő. Gyerekeket büntetni, kirekeszteni is ocsmány dolog.

Hol van a jól felfogott érdek, mi írja felül?

Az evolúció, az ösztön?

Dehogy. A manipuláció, a tudatlanság, a butaság.

Ha már az emberiség történelme és bulvárpszichológia, itt jegyezném meg, hogy azok a kultúrák válhattak civilizációalapítóvá, amelyek befogadóak és heterogének, képlékenyek, más népektől és eszméktől gazdagodni képesek voltak. Viszont ilyen mondatokat annyira téttelenül könnyű leírni, hogy én abba is hagyom. Még csak annyit, hogy a kirekesztőek, a homogenizálók látványosan elbuktak. Hiába térített agresszíven, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal a kereszténység, hiába volt valaha a császáréhoz mérhető a hatalma, hiába irtotta saját belső ellenzékét is, a kor szavát sem meghallva, nem tudta konzerválni a hatalmát. Állandóan saját válságaiba és visszaéléseibe ütközött, tele van kínos történetekkel és még több elhallgatással, végül pedig elbukott. Nem, nem a mai devalválódott, szekuláris világban bukott el, hanem a 18. század végén.

2. eset. Tele vele a blog, ilyesmik:

a férfiak másképp működnek

fajfenntartási ösztön, minél több utód a cél

már az őskorban is

a hím oroszlán

ő nem tehet róla, annyira felizgult

magasabb tesztoszteronszint

poligámia (ösztön)

próbálnám csak ki, milyen a helyében:

Tudod, Éva, csak azt kívánom, hogy lehess egy napra férfi, és érezd milyen érzés látni azokat a gyönyörű hamvas, feszes kis csajokat a kis áttetsző egyberuhájukban, ahogy átlátszik a bugyivonal, meg ha a nap elölről süt a thigh gap vonala. Tényleg csak a civilizációs korlát tartja meg a férfit, hogy ne rakja meg ott helyben, mint a szénás szekeret.

Amúgy meg van egy olyan elv is, ha jól megáldotta a Jóisten a dolgod anyagi javakkal, akkor se fitogtasd, mert irigységet vált ki. Ne járj Ferrarival vagy egy Maybach-al egy Magyarország utcáin, mert irigységet vált ki, és utálni fognak, hogy nézd ott megy az a gazdag bunkó.

Ne pakold ki azokat a harapnivaló tagjaidat, ha úgyse lehet az enyém, legalább ne hergelj vele, mert emlékeztet, hogy szar nekem.

És ez mindenre, de mindenre: prostitúció, nemi erőszak, pornófüggés, pedofília, megcsalás, felelőtlenség, teherbe ejtés és lelépés, húszéves csajok életvitelszerű kergetése, a szex erőszakos, visszaélős formái. Neki szex kell, ő megkívánta, ő arra izgul, ez eredendő tulajdonsága, nem tehet róla. Szenved tőle. Hát ha szenvedsz, akkor tegyél ellene valamit, mondtuk nekik naivan. Ó, dehogy kezelteti terápián vagy hormonálisan! Ha felvetem, hogy gyógyszer és műtét is van egy ennyire súlyos problémára, még én leszek a náci. Hiszen valójában büszke erre, kell neki ez a fajta férfiasság. Nem az a baja, hogy gyötrően kívánkozik, az csak szöveg. A baj az, hogy amikor ezt kiélné, akkor beleütközik a világba. Abba, hogy ezzel másoknak szenvedést okoz, hogy ez neki nem jár. Az a baja, hogy a csaj nem akar. A csaj kineveti, elküldi, levegőnek nézi, feljelenti. Az a baja, hogy nincs rá pénze, és azokat irigyli, akiknek van.

Nekünk az a bajunk, hogy ők ezt pénzért el tudják képzelni.

Egyébiránt szoftvert fejleszt, csúcstechnológiájú autót rak össze, az űrben jár, de ilyenkor előáll az őskorral meg az agyi területekkel. Azok tehetnek mindenről, de ő nem, csak ő nem.

Mi a közös a két példában? Ha egy társadalmi problémát okozó, morálisan vitatható, gyakran tragédiákig fajuló mintázatot látunk, akkor sokan szembenézés, tiltakozás helyett jól megmagyarázzák: előrántják az evolúciót, az esszencialista érveket, a meghatározottságot. Nem tehetnek róla, ilyen az ember.

Miért teszik ezt? Mert akiket védenek, azok többségiek. Bennszülöttek, fehérek, aktív korú férfiak – náluk van a hatalom.

Minden ilyesmi, a xenofóbia és a szexuális izgalom jellege, kiélése is tanult és kívülről hergelhető. Alaposan hergelik is. Mindig gyanakodj, amikor az erőszakot tanokkal, elméletekkel igazolják.

Én azt mondom, felelősséget kellene vállani a viselkedésetekért. És még azt is mondom, hogy a legerősebb ösztön az altruizmus. Az együttműködés, a közösségben levés, a szeretettel való egymás felé fordulás. Ha nem az, keresd meg magadban, a mélyben, dolgozz rajta, vagy tanuld meg.

Tarantino pedig így áll ki a gyűlölet ellen.

miért nem viselkedsz racionálisan?

Azt hihetnénk, sőt, hihetnők, hogy a dolog nem bonyolult: az emberek általában tudják, mi a jó nekik, mi válik javukra hosszú és rövid távon, és azt csinálják. Vagy legalábbis olyasmit. A többi, a sok kudarc, önsorsrontás csak üzemzavar, tudatlanság, balszerencse, kórság. Nosza, mondjuk meg nekik, mi a jó, mit tegyenek, segítsünk, ha nincs hozzá erejük.

Csakhogy ha szétnézünk, egyéni és társadalmi szinten is azt látjuk, hogy az emberek olyasmiket cselekszenek, úgy döntenek, hogy az nem válik a javukra, sehogy sem. Bővebben…

mindenki utálja az eminenseket

Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.

Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?

(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)

Mindenki utálja a strébereket, akik Bővebben…

változatok hárításra és halogatásra

Szembesítős poszt jön azoknak, akik már tervezik, hogy belekezdenek, de… Sorra veszem a majdnem-sportolok állapot tipikus felvetéseit.

Itt van mindjárt az örök sportágvita: hogy Bővebben…

miért ne relativizálj

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…