A sérüléspara mügött egy manipulatív szándék van, és a szolgalelkűséggel kapcsolatos.

Mindig is zavart. Eleinte nem értettem a zavar okát. Akárkivel beszélgetek edzésről, akárhova kattintok, de ha print Runners’ Worldot olvasok, ott is alapbeállítás az aggályoskodás. Semmi problémám, hiányom nincs, nem fáj egyetlen testrészem sem, és kéretlenül nyomják nagy dózisban a korlátozó jótanácsokat, tehát nem csak a Fáj a vállam, mit tegyek? típusú cikkekben.

Nem vagyunk egyformák. Néhány embernek biztosan fáj. Talán a többségnek, az átlagos sportolónak fáj, veszélyben vannak – rájuk vigyáznak ezek a jujuj műfajú cikkek?

Én nem hiszem. Ez egy stratégia. Amit nem biztos, hogy deklarált céllal, gonoszságból űznek, de mégis működésbe lép, vannak leírható törvényszerűségei. Tételmondat következik:

a paráztatás, a rengeteg felszólító módú ige, az olvasó/beszélgetőpartner gyámoltalannak gondolása; a felelősség, a biztonság, a szakértelem és az “igazi” (mainstream) tudás folyamatos hangoztatása, a példaképek felmagasztalása mind arra való, hogy a polgárt passzív, szolgalelkű, terelhető, szófogadó, függő, manipulálható állapotában tartsa, ne engedje virulni. Hatalmi eszköz, végső soron. Mint kísérleti patkányok a labirintusban, olyan szabadságfokon lehet csak. Kitűnő alap a szocializáció, a jó családokból származó szorgalmas diákok, majd munkaerők, családapák/anyák stréberkedése. Sehol egy punk, egy forradalmár, nem szabad különbözni (aki mégis punk, az rögtön lájkkolduló kontent is). Ez mind deviancia. “Te nem tudhatod”, “te soha nem leszel ilyen”, “legyél jobb, szorongj, verítékezz, versengj” – arra való, hogy megbüntesse azt, aki szabad és vállalkozó, vagány, alter utakat keres, önálló, nem rivalizál.

Mint ahogy a tömegsporttá vált nyilvános, dilettáns, falkában zajló mentális diagnosztizálgatás (nárcisztikus, pszichopata stb.) sem más, mint kontroll és bosszú tehetséges, független emberek ellen, azoké, akik az ő szintjüket, szabadságukat soha nem ugrották meg. (Vagy azok ellen, akik simán kiraktak az életükből, te mégis rajtuk lógsz.)

És itt köszönöm meg a szüleimnek, megkésve bár, hogy ugyan nemigen támogattak, de nem is gyötörtek elvárásokkal, tilalmakkal, értékelő-büntető szabályrendszerrel, nem nyomtak és monitoroztak, nem számítottak a jegyek se (mert leszartak, illetve mert kínosan kontrasztosak voltak a képességeim a többiekhez viszonyítva), így minden teljesítményem saját kedvből jött és önállóan értem el őket. Ha nekem megfelelésre szorító neveltetésem lett volna gondoskodás címén (ó, hányan csinálják ezt a rendesemberfaragást!), akkor nem lehetnék ma ilyen szabad.

Az edzős oldalon vagy a futós magazinban nem a tanácsok konkrét tartalma a gáz (bár néha az is), hanem hogy minden tanács. Az egész attitűd: mintha az ember örökké dolgozatot írna. Reagáló szerepben tart, elszámoltat, uniformizál, értékel.

Miért olvasok ilyeneket, ha ennyire szar?, kérdezheti az, aki szerint van miből választani, a többit le kell szarni. Azért, mert a problémás megnyilvánulásokra, visszás jelenségekre, elbutító tendenciákra nem az értelmes válasz, ha kiiktatjuk, elrejtőzünk előlük (habár, tévét-netflixet-celebhíreket ezért nem nézek), hanem a nyílt, alapos bírálat. Azért olvasom, mert tájékozódom, ez dolgom is, cikkekhez (havi 5-6 készül) figyelem a trendeket, az elemzendőt. Bírálom mindezt, mert az olvasóim viszont ezeket fogyasztják és veszik komolyan. Ezekhez képest igyekszem én másképp megosztani a tapasztalataimat: nem paráztatva, nem hülyének nézve.

És néha találok gyémántot is a szemétdombon.

Én tök pozitív vagyok, egyáltalán nincs bennem gyári beállítású fikázás, úgy fel tudok csillanni, őszintén gratulálni, hogy ihaj. Szeretnék és szeretek beszámolókat olvasni, izgalmas gyakorlatokat nézni, eszembe-nem-jutna szuperszetteket ellesni, őszinte, átélhető, örömteli sportélményekről olvasni. De elural mindent a stréberkedés, lengenek a mutatóujjak, szabályok és tilalmak között evickél az olvasó, mintha a szabadidős edzés is vérkomoly, stresszes meló lenne, egy másodállás, nagyívű célok, veríték, tudatosság, fellengzés; minden játékosság, kaland, gyermeki spontaneitás nélkül való, amelybe érdemes beleőszülni.

Micsoda csicskaság, micsoda önrontás, kicsinyesség ez, hasznosságnak, felelősségnek álcázva. Megköszönhetjük a járványhelyzetnek, hogy ezt a negatívkodó, szárnyszegő, a másikat megfigyelő, szolgalelkű, parás jellemét a magyar embernek ilyen töményen mutatta meg, mert így el tudjuk őket majd kerülni.

Ugyanazt a húsz-huszonöt tanácsot ismételgetik, de ezerszer ám, hogyan ne akasszam ki a térdem, helyes talajfogás, térd ne menjen a boka elé, vigyázni kell a derekamra, hogyan emelj fel kettő kilót, és a futócipő, az nagyon nem mindegy ám, állandó provokáció termékbemutatásokkal (de ugyanebben a számban: legyek öko, ne vásároljak feleslegesen!), bemelegítés és fokozatosság.

Az intelemlengető paráztatók ugyanazok ám, mint akik véresre fertőtlenítik a kezüket, rajtakapják a piacozó nyugdíjast, és hazaérve benejlonzacskózzák a ruhát, de nem csak ennyi, mert hát van ilyen, meg félti a nagymamáját stb., hanem ezt lefotózva kiposztolja. A mamamin 2009-től minősíthetetlenül aljas, külön topikja volt annak, hogy a felkent harodzós anyák lesték, majd kiposztolták az utca anyukáit, ki mennyire bénán, gerincgyötrően kötötte magára a kölkét, rémüldöztek ott egymásnak, kéjelegve szidtak ismeretlen nőket, sőt, felvilágosító szórólapokat is osztogattak.

Egészséges csecsemőt nem lehet betegre hordozni, legfeljebb nem olyan kényelmes (a hordozónak); kicsit is edzett testen nem ront, ha térd elé megy a boka, pláne kis súlyzóval, csak mondjuk nem úgy áll az erőkar. Ezek dogmák. Aggodalmas félismerősök ne küldözgessenek vérostoba femina cikkeket arról, hogy nem jó étkezést kihagyni, illetve a túl sok zsír káros, hanem nézzük meg, ki meddig jutott a maga szabályaival.

Itt olvashatjuk a nagggyon kemény edzésleírást (szakmailag okés, csak döbbenetesen basic, gyógytesi), és persze kell a hajcsár és a szakértelem, főleg mert azon jól keres edző és honlap:

arra figyelj, hogy a térded ne kerüljön soha a bokád, lábfejed elé 

a sérülések elkerülése végett fogadj szakembert

https://wmn.hu/wmn-mzdulj/52662-mentalis-egeszseg-es-fitt-test-a-negy-fal-kozott-edzovel

Ennél a gyakorlatsornál, ilyen szinten, milyen sérülés, hogy? Míg bólogat a bizonytalan és magát félnyomoréknak érző júzer, nem jut eszébe megkérdezni, hogy az hogy lehet, hogy te, az évek óta edző, deklarált sportlédi, aki nemrég versenyen akart indulni, EGYKILÓS súlyt használsz. Tökéletes hülyének nézése az embereknek ez, hogy amikor egymillió videó van, plusz mindaz, amit már tudsz, és még az alapmozgások, bringa, séta, futás, akkor fizess edzőnek, hogy láthasd az ő panellakását, és hogy elég misztikus legyen, mert az nem jó úgy, bonyolítani kell.

A “jaj, ne fuss, majd mi megmondjuk, mi a veszélyes!” Bocsi Viki-féle fiaskó is ez volt. Pont ugyanaz, mint a dietetika: fontoskodó emberek végzettségüket lengetve lebeszélnek bármiről, ami kicsit is újszerű, merész, forradalmi és hatékony. Mit, mikor és hogyan gyakoroljak a… ja, nem a hármasugrásban vagy a sziklamászásban, hanem a JÓGÁBSAN. Nem kurva mindegy? Azt, ami tetszik, amihez kedved van.

Fő a biztonság. Hát, nálam csontleves fő. Nincsen fejlődés és öröm valódi kockázatvállalás nélkül. Nincs olyan hegy, ami úgy van meg, hogy nem másztad meg.

A “vigyázz magadra” egy társadalmilag helyeselt viselkedés, jóindulatú nők nyomják, nem értik, miért nem kérsz belőle. Te élsz, mikor élsz a sok fertőtlenítésben? Hol az öröm? Hol a lazaság? Mi az, amit szerintetek ti tudtok a testemről, és én nem? És miért kell örömgyilkosnak lenni, nem a te sivár életedről szól-e a nagy aggódás?

A téves önkímélet azért káros, mert hatalmas mentális blokk és a lustaság melegágya: öt-hat év konditerem után még mindig nem csinálnak egyetlen fekvőtámaszt se (rendeset), még mindig nem futnak.

Mitől fejlődsz? Attól, hogy kiiktatod a megúszós technikákat, zúzol, közben befelé figyelsz, és élvezed. Ki tudja, mi a jó? A tested.

Lehet tanulni edzőtől, én 2016 januárja és 2017 júniusa között Kiss The Trainernél építettem a farizmomat és a hátsó vállamat (fönt, ma pont láthatjátok a képen, ott egy lyuk!), de az edző nem a jajnehogy miatt kell. Ha nincs benned igazi öröm és mozgásvágy, akkor a fizetett edzés is olyan lesz, mint a szolfézsórák: külső kontrollos kínlódás.

Az sérül, aki gyenge, aki már tönkretette magát. Akinek nem elég erős az izma a térdnél, keresztcsontnál, csípőtájékon. Nem tudhatja úgy mindenki, mint én, nem lehet mindenki olyan ép? Nos, akkor ennél fogva hülyének fogják nézni, infantilizálják, használják a tekintélytiszteletét, a behódoló hajlamát, és jól keresnek rajta. Amúgy én se tudtam, csak elolvastam és kikísérleteztem.

És kéretlenül ne dumálj bele abba, hogy más mit csinál, főleg ha virul, mert ez örömgyilkosság.

Ez a poszt vége.

film-2017-02-16-napon-13-21-idopontban

Még két példa:

https://csakazolvassa.hu/2015/10/23/elfogadni-a-koverseget/#comment-154525

És persze most is lendül majd a kéz, hogy elmagyarázza nekem, MIÉRT NEM MEHET a térd a boka elé. Ebbe a hegyi tornába is emiatt rondítottak bele a sunyi álaggódók, öntönkretétel, túlerőltetés, így szabályos, úgy szabályos, mi a helyes – aztán csak az van, hogy én jól vagyok és erős, ők meg megnyomorodtak, húsz év alatt sem jutottak semmire. Persze hogy engem baszogatnak. (Edith Wilton álnevű gyalázkodó: Lelkes Villő.)