asszertív kommunikáció, konstruktív kritika – audio

Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a pszichológiából való kiábrándulásom okait.

Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:

hogy van ez, hogy ha valaki a kommentelés, kommunikáció, testalkat vagy épp a szexualitás témáját felveti, folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem tűnik produktívnak, engem kifejezetten idegesít. A legjobban pedig az, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, meg ilyen szavak, mint bántalmazás, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.

Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában).

A közösség számára zavaró igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat formális és netes közösségeikben, családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők az erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 10-20 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)

A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:

https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-szomorusag-haromszoge-triangle-of-sadness/movie-230264

Az eredeti poszt, amelyre reagálok, és amelyet illemtanárkodásnak, nevelgetésnek találok:

Azért ez kissé modorosra sikeredett. Pl van az apám. Bruttó 2 évet nevelt, majd eltűnt. Nagyapám halála után szépen jött tartani a markát. Eddig sem szívleltem a tagot, de mi abban olyan rossz, ha azt mondom, hogy egy utolsó hulladék fosgombóc és ki fogom verdesni a fogait? 😀 Btw ez a “foglalkozik vele” rész meg ismételten elég ellentmondásos. Ha utálok valakit, azzal nem foglalkozom, csak simán utálom. Szerintem jobb, ha senki nem vígasztalja magát azzal, hogy hú meg ha, xy hogy foglalkozik velem. Nem aranyanyám/aranyapám, csak rühell, mint a szart. És jobb rajta elgondolkodni, hogy miért. Én is tudom, hogy van olyan ember, aki nem kíván nekem jót, de levegőt sem, de TUDOM, HOGY MIÉRT. És részemről nem probléma, de nem fogok valami elcseszett lelki maszturbációba, hogy na xy mennyire foglalkozik velem. Dehogy foglalkozik, szarik rám, én is rá, mert számomra meg tök érdektelen. Fontosabb lenne tudatosítani az ilyen dolgokat, nem valami közhelyes védelmi mechanizmussal simogatni magunkat. Tök természetes dolog a gyűlölet is, annak is van elfogadható formája.
@deneverszarnyasbetet köszi! Sok mindenben egyetértek veled, pl abban nagyon, hogy a gyűlölet termeszetes. nagyon sok pszichológus azt mondja, a gyűlölet a legintenzívebb foglalkozási forma a másikkal, ha valaki semleges, azzal nem foglalkozom, ha valakit utalok, arról írok, gondolkodok (pl most te is írtál edesapadrol). ezzel együtt szerintem bárkit szabad utalni, gyűlölni, ezt az érzést is megengedhetem magamnak, sőt, meg is szabad fogalmazni, mint ahogy te is. A gyűlölet ugyanakkor felemeszt, fájdalmas, hosszan együtt élni vele szerintem borzasztó nehéz lehet. 🙏🏻

A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.

A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)

steiner kristóf szexcsatornát indít

Most már az van, hogy két meleg férfi szerző ír hetente a WMN-re, kb. semmi másról, csak ájtatos, passzív-agresszív tónusban arról, hogy ők melegek és őket hogyan bántják, mert milyen ez a világ, de ők jók (morálisan).

Csodálom, hogy senki nem tiltakozik a szerkesztőknél. Persze, mert akkor te fideszes vagy, meg -fób: nem kérünk női oldalakon meleg és transz kontentet, férfiak szenvelgését, magánügyeit.

Steiner Kristóf vessző, negyven, netes emigrációba vonult: az instáról az OnlyFansre kénytelen húzódni, mert egyes, meglazult alsógatyás képeit az insta júzerei jelentették és leszedte (szerinte) az algoritmus, de bezzeg azt nem, amikor nekik (Niminek és Kristófnak) írtak szemétségeket (miért nem törölték ők?).

https://wmn.hu/wmn-life/58268-meztelenkedni-bun-halalos-atkokat-szorni-aldott-dolog-vizsgaljuk-mar-felul-mit-jelent-az-erkolcs

(viccesen hisztis, nyakatekert cím ez is, benne agresszív, hamis dilemmával – volna nyelvileg mit csinálni a wmn-nek)

Nagyon hosszan köríti, mert ő is érzi, hogy ez ciki, de a lényeg, hogy az új csatornán lesznek izgi, “szexpozitív” képek, és ott már az ismerős (meghitt, alkonyati fényben réten, tengerparton rózsaszín alsógatyában vonuló, virágkoszorús, összegyűrt lepedős, feneket-combot-ágyékot-meztelen felsőtestet-szájat kötelezően ábrázoló, markáns méretet láttató) képekért fizetni is lehet!

Értsd: nem csak pornográf, de prostitúció jellegű, a meztelen testet és a szexet áruvá változtató pénzkereset.

Többről én álmodni se merek. Videók? Hempergés? Egymás lukát szőrtelenítik? KRISTÓF! Bővebben…

még az influenszerekről

Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.

Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.

Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)

Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.

A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.

Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?

Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét  – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!

Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.

Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?

Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.

“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.

Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.

Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?

Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.

Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.

Hogy lehettem ennyire naiv?

És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.

Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.

Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!

*

Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).

Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.

Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.

Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)

És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.

A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.

És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.

Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.

Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.

*

Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.

(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)

“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.

Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.

*

Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.

Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.

Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.

 

mit jelent az intuitív étkezés? cáfolat

Jó étvágyat és még jobb pihenést mindenkinek! (Írtam ezt még 23-án.) Életmódposzt, kritikus fajta.

Karácsony: idén sem csináltam nagy ügyet a főzésből, és főleg nem a dekorból, viszont sikerült két neuralgikus pontot rendbehozni a lakásban, mindenki értékes ajándékot kapott, pihentem, beszélgettünk, vidámság volt; film: The French Dispatch (Wes Anderson). Volt a hónapban hat súlyzós edzés, öt hosszú (8+) futás, intervall padon, 26-án egy bő óra terepen, terepcipőink második szülinapját ünneplendő.

Nálunk hagyományosan nincs vendégjárás és őrült sütés-főzés. Van kétféle főétel (hal mindig), legfinomabb beigli, szaloncukor, négy üveg bor az egész ünnepre. Nem nagyon más, mint egyéb időszakokban. Bővebben…

instanyuszi

Nos, Nyuszi is meghallotta ám az idők szavát, és most megmutatja nektek a nem szűrős, nem agyonsminkelt képét. Semmi effekt, póz, retus!

Tehát Nyuszi így néz ki valójában. A bal oldali képen egy hagyományos instakép, a jobbon az igazi, a filtermentes Nyuszi! Bővebben…

az álkörnyezetvédelemről

Begyulladt a szemem, megyek is mindjárt szemet szereltetni, de olyan jóféle basszameg-lendület van bennem, megírom ezt most e nyugis órában. Remélve, hogy sokakhoz eljut (ez a téma nagy érdeklődést vált ki mindig), ez nyilvános poszt.

Erről már írtam:

mi van a szívószálon túl?

lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?

cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

nem, nem a steak, nyugi

Felbaszott az ELLE, megrendeltem most ezt a számot, amelynek a címlapján Oltai Kata meg Nagy Zsolt volt, és elolvastam mindhárom páros interjút. Azokkal nem is volt baj, közepesen jó színvonalú, informatív újságírói teljesítmények.

Az ELLE a legprogresszívabb mainstream nyomtatott női magazin.

Bővebben…

női bajaink 3.: jojódiéta, élethosszig fogyózás, all in, reverse diet, meg egy kis pajzsmirigy (az enyém)

Mit jelent a jojózás, az-e az, amire mondják, és káros-e?

A tegnapi bejegyzés az evészavarokat (a valódi diagnózisokat) listázta és illusztrálta, és ígértem, írok külön a jojózásról is. Ez nem diagnózis, ez csak egy jelenség, de jól leírható. Bővebben…

Védett: a változókor csúfsága

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

antiédzsing

nyilvános poszt, mert szeretném, ha eljutna a bírálat célpontjaihoz – pl. wmn-ék eddig igenis megfogadták/abbahagyták, amiket megírtam itt

Pedig hogy megígérte, miután a “jogvédő” oldal ellen fordult a felbőszült ostobák kommentelése! Kettő füves cigi, és a mi hatalmas tudású médiakutató-publicistánk újra SZEMLÉZ. Tehát Mérő Vera Bővebben…

portrék 17.: ifjú bikámmal villogok

a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése

Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.

Egy bikát. Bővebben…

hogyan fogadd el magad? de igazán

Erről írtam már:

hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől?

Egyrészt ez, hogy úgy néznek rám, hogy attól istennő leszek (most kevésbé, akkor, 2014-ben nagyon, de most már nincs szükségem megváltásra). Másrészt hogy puritán, aszkéta vagyok, minden sallangot levetek, lecsupaszítom a testemhez való viszonyt. Elviszem a böjtbe, verítékbe, maratonba, szex-eksztázisba, és ott a szemébe nézek: ki vagy te? Milyen vagy? És AZT AZ IGAZIT elfogadom.

A sminkkel, a “jól sikerült” fotóval, a csini cuccal nem lehet igaz kapcsolatban lenni. Bővebben…

mi az, hogy nincs élete?

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Bővebben…

mit jelent nőnek lenni? 2.

Az első rész itt:

mit jelent nőnek lenni? 1.

Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?

Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.

Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esetben stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, tűsarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.

A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké, azt is akarjátok: kvótás helyeket, női sportversenyt, a szülést. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.

Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek. Bővebben…

a menőség csapdája

Látjuk ezt, de meg is szoktuk. Akinek mindene le van fotózva, mindene menő, “ó, nekem miért nem ilyen az életem?”, és nem veszed észre, hogy nem a teljesítményét vagy a jófejségét nézed, csakis a látványt.

Az ember bizony keményen kompenzál, amikor (még vagy újra) sérült és bizonytalan, mert traumatizálódott, mert nem érti önmagát, és nélkülözi az alapvető javakat. Mik is ezek? Az egyszerűek, lényegiek: napfény, erős test, az igazad biztonsága, a szépség nem-hivalkodó tudata, saját gondolkodás, teljesítmény a munkában; erős kar ölel, nem kell félned, nem unatkozol, életöröm hat át, minden rendben – szóval ezeket nélkülözi és kavargó homályban él.

És külső dolgokban határozza meg magát, és ezeket mutogatja, és a kirakott dolgait kedvtelve nézegeti – ez a menősködés. Bővebben…