fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történteiből: a Béla megment engem

Ó, jut eszembe (a Kenézről), volt már ilyen! Minden volt már: itt ügyfeleket szerezni akaró fineszedző, MLM-építő.

Nemrég hálás, eksztatikusan rajongó nő, Bővebben…

szerz. techn. megj.

Tegnap-ma egy kicsit (kora délutántól ma majdnem délig) nem néztem a blogra (laptoplemerülés, színház), ezért három provokátor a legújabb (nyilvános) poszt alatt ellepte a kommentelést, köztük kettő “az én védelmemben”, de ugyanazon a színvonalon, vagyis áthozták ide a fórumra jellemző mocskolódást. Egyiküknek (Gyuri) tudom a nevét, a facebookon is írt hasonló kavarásokat, van képe is, ott is írtam neki, hogy én nem szövetkezem, gyalázkodom, szállítok infókat, nem megyek bele a csatározásokba, sem idegenekkel, sem ismerősökkel, mert engem a blogom, a rajzaim, a témáim és a saját életem, méltóságom érdekel csak.

Itt tehát ilyesmi továbbra sem lesz: a konszenzus veletek az, hogy én írok fontosnak érzett szövegeket jelenségekről, médiáról, magamról, sportról, lesznek köztük nyilvánosak is, illetve rajzolok, az olvasók meg olvasnak, belátásuk, kedvük szerint, ahogy eddig is, értelmesen kommentelnek, és mindegy, hogy erről mások mit gondolnak. Én az engem érintő hajszát fogom említeni, de idegenekkel nem beszélem meg.

A beállításokban gondoskodtam róla, hogy ne fordulhasson ilyesmi többet elő.

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 8.: Barna Zsuzsanna randizik a csávómmal, de én már ott vagyok sajnos

Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsa, sőt… milyen fővárosok is vannak még?

Szociokulturális kísérlet, ugrás a lapályról, de érzelmi is. Rám talált. Valami minimális detektora működött alkotókedv, szív, intellektus és természetélmény terén. Belém szeretett, és én viszonoztam.

Nem azért, mert gyenge jellem vagyok. Az sem igaz, hogy csak kompenzálós csodálatra vágytam a sanyarú, értékeimre vak gyermekéveim késői következményeként. Hogy bedőltem volna a könnyű mámornak, hogy egy adonisz engem királynőnek tekint, aztán meg jól megszívtam.

Egyébként is ez a csirkeól… egymás választásait nézegetjük rosszmájúan: nekem bezzeg nem hatvanasok udvaroltak, mondják az én angyalszerű szellemi fejedelem férjemre utalva ostoba tehenek – mert mást nem tudnak femutatni, se sajátot, se a férjükét, csak azt, hogy de az legalább harmincpár éves volt. Mint aztán, nem is sokára, ékes és újkeletű feminizmussal kontentbe sírta Barok Eszter, hogy nem volt ez se szép sztori. Belerakta a gyereket, végig csalta, eltartatta magát, full alkesz, sodródó, ingyenélő senki volt, egy lomos raktárban lakatta gyerekestül, a gyerek is megszenvedte, aztán az ifjú társ már kefélni se tévedt haza.

Erről az erkölcsi-életviteli magaslatról ítélték meg Gerle Jánost. Meg az én életemet, őszinteségemet. Brrr. És az is brrr, hogy pont a magazinszerű, konvencionális kinézetű férfi kapcsán veszik elő utólag, csak mert nekik nem volt szempont a test, hogy ő mekkora tahó, lám, lám. Hogy én mégiscsak rosszul jártam. Beleszedültem, rosszul döntöttem. Az idő igaz!

Egyébként valóban rosszul. Nagyon rosszul – de nem ezért.

Kérdezgetnek ma is, akik látják a megnyilvánulásait, hogy te? ezzel a sötét, rosszindulatú, képmutató fasszal, aki arról ábrándozik, hogy neked még mindig ő kéne, miközben ugrál a figyelmedért, feljelentget, kereseteket tákol össze? Mondom, nem volt fasz, nem tűnt annak, nekem se pont ilyen volt az értékrendem még. Két őszinte hónapja volt egész életében. Afféle baloldaliságnak éltem meg, hogy nem bánom, sőt, egzotikusnak tartom a műveltség és az emberi viselkedés – akkor még leplezett – lyukait. Náculni akkor nem nácult, nem emlegette, mert tudta, hogy János zsidó volt. Azt meg, hogy most mi áj neki ilyen mitikus dühvel, pontosan értem.

Ne ítélj, barátnőm, én nem tudom, te hogy vagy ellátva és miféle férfiakkal, de ennek te se álltál volna ellen. Se a csodálatnak, se a szépséges gesztusoknak, se a szabadságvágy megható rohamainak, a Történetnek… és az izmos testnek biztosan nem. És mi volt velem akkor? Nagyon nehéz kisgyerekes évek után, ellenséges-közönyös családdal csináltam végig a férjem rákját, otthon ápoltam a végén. Teljes magány, firtatgatás, súlyos zaklatások, aztán szenvedések kohójából egyre jobb szövegek, önmegvalósítás, lassan kiviruló életkedv. Ilyen közeledésre, ilyen megrendítő vallomásokra, életújrakezdő szándékra egy vicces macsótól – és főleg ilyen, akkor még szép testre te se mondtál volna nemet.

A másik, hogy én nem akartam örökbe őt (sem). Borzadok a szerepkövetéstől, a dologias felfogástól. Nem családot akarok alapítani, ugráltatni a balekot meg eltartatni vele magam, hanem spontán szerelemélményt. Vagy nagy emberi szövetséget. Soha nem ásó-kapát vizionáltam, nem is kerestem társat sehogy, hanem jött a történet. Nagy ritkán, de jött. És sokáig tartott.

Szerelem nem nagyon van-marad az intézményesült, pláne két évtizedes kapcsolatokban. Mindenkin ront az együttélés, a gyarapodási törekvések, a gyerekekkel a nyünyü, az anyagi viták, ha az asszony fúj a sógorra-sógornőre, ha házat akar após pénzén. Pláne ha eleve sem mély emberi egyezésen és közös fejlődésen, hanem dologias célokon és szerepeken alapul a koncepció. Én ettől iszonyodtam, ezért volt más a házasságom, és ezért engem soha nem is hagytak ott.

És nem a szexről van szó, nem a tetszésről, a tűsarokról. Én nem voltam igazán jó csaj, mostanra, elnyílt állapotomban, egy száraz szirommal virultam ki, hoztam új bimbókat. Fürtös rózsa vagyok, nem nagyfejű, tenyésztett holland kék tintával machinált. Mostanra lett női öbizalmam. Meg hát ez az egész életöröm, ez annyira nem test. Ha tolószékes, sánta, szakállas, rossz szagú vénasszony lennél, hát ami a te lelkedben, fejedben van, az akkor is csodálni való lenne. Mondja Maci. Akit szintén nem a test érdekel. Hanem az ember.

Szóval, az izmos trumbadúromat ezek kinézték maguknak. Mert ő jött mindenhová, kézen fogva szaladtunk a városban, csókolt, ahol ért. Demonstratíve.

Kérdi az önmegvalósító leány, #decsodálatosvagyok, #szépvagyok, #babarcomvan, #hangomisjó, #egyszeregyhíresemberaztmondtarólam #aztánsenkimás, akinek készséggel javítottam a szakdolgozata bugyutaságait és bájos nadrágocskát vettem csecsemő leányának:

Ugye, ő jogász?

Igen.

Hagyatéki ügyben tud tanácsot adni? Ne fáradjatok, odamegyek, ahol ti vagytok. Biztos segít!

Már akkor is a net korában éltünk, volt egy csomó tanácsadó oldal, jogászfórum, Ptk. értelmezésekkel együtt fönt, neki meg bőven pénze ügyvédre. De:

(naiv blogger) Persze, biztos.

Itt találkoztok, ahol a múltkor is összefutottunk?

Szerdán, igen. De az nekünk aranyat érő randiidő, szeretnénk egy igazi reggelit kettesben eperrel és pezsgővel, aztán megyünk is el, csak tíz percre gyere oda, tízre.

Jó.

Odamegyünk kilencre, és már ott ül a drámai hősnő turbánban, fullsminkben, a negyvenes évek színésznői stílusában teát szürcsölget. Mondom, de nem tíz volt…?

Jó, de előbb jöttem.

Ez így kijött a száján.

És egy órán keresztül pillogott és csacsogott, bűvölt és nem kotródott el. Ott helyben leszopta az én daliámat.

Férje van, otthon féléves csecsemője üvölt. Mit neki.

Sokáig élcelődtünk az ostoba, arrogáns libaságon aztán. Mert tényleg mindenféle van. Van kihűlés, megcsalás. Van lazaság, bulis esték, van házasságtörés. Nagy szerelem is van, első látásra, átszeretés is. De annak nem kell erőltetett, rámászós ürügy és szarkeverés. Itt nem arról van szó, hogy célt ér, meg nekem ez szar, vagy elbaszta a napomat, vagy hogy kié a csávó, hanem hogy hogy jut ilyen eszébe, hogy nem röstelli ezt, friss házasként, előttem, a férfi előtt, a férj előtt. És nem nyúlunk át azon a nőn, akinek révén megismertük a férfit, továbbá mindenben a farvizén lavírozunk: megkívántuk a blogolást, “női magazint” írunk, ahova egyesével hívjuk meg a csakazolvassán megismert pezsgő női közeget (humán erőforrás!), és hát az izomkolosszust, és oda meg vissza hízelegtünk, mielőtt mindenbe beleültünk volna, őt irigyen fúrva. Legalább ne a szemem láttára akard felszedni. Nem tesszük tönkre a bizalmat, és főleg nem megyünk friss-szerelmes randiba tehénnek, Zsuzsanna.

Amúgy is rárepült minden személyes posztra. Ő nem locsogott, ő első kommentben elkezdett a saját nyomorának meghatódó közönséget toborozni. Itt ő lesz a drámai hősnő.

És aztán áldozatot játszanak, hogy őket a blogger KIHASZNÁLTA és a kommentjeikből élt.

Ilyen sztorik voltak Libus még késő nyáron, a nagy sértődött távozás után is csakazolvassa (!) kiamamatalálkozókat szervez a lakásán a tudtom nélkül, ahol kibeszéli a férje szexuális szokásait, és erre kaphatóakkal engem szapul. Izmosjogász ezeket mélyen megveti. Micsoda aljasság. Irigyek.

Kicsit több, mint fél év telik el, én edzek önfeledten és – ekkor még szorongva az örömtől és az értékeimtől – szégyenlősen. És libus nézeget, és vádaskodik, hogy ő kínlódik a testével, a lánya hallatára sápadozik és sikoltozik a mérlegen, pacsmagolja magát sminkkel, mert gyűlöli az arcát, én meg az ARCÁBA TOLOM, hogy neki is sikerülne, ha elkezdené, és nem vagyok szolidáris a nőkkel.

Én ugyan a te arcodba semmit nem toltam, de az tény, hogy három gyerek után, sokkal durvább élethelyzetben vettem komolyan a sportot, abban az edzőteremben, amitől te pont nyolcszáz méternyire laktál, kilométerekkel közelebb, mint én. Csak hát te nyafogni szerettél meg beleülni a észbe. Férjed gazdag, időd is van, a teremben van gyerekmegőrző. Hajrá!

Ezt sok pufók wannabe vágta oda nekem, hogy sérti őket, amikor visszajárbak engem lesegetni, pedig ELVI ÉS EMBERI okokból távoztak, hogy én merészelek sportolni és nem tudnak lesajnálni. Egyikük a vicces Villő.

Annyi eszetek nem volt, hogy nélkülem lefogyjatok. Nulla meg egy gyerekkel. A másik oldalról a továbbra is leszaró, kellemetlenül ápolatlan feministák rendszabályoztak kiabálva, hogy kezeljem magánügynek a sportolástomat, mert ez testszégyenítés.

Ekkor szálltam ki a feminizmusnak titulált tyúkólból. Meglátva kudarcos, frusztrált irigy motivációikat. A legjobb esetben is ágyútölteléknek használtak (kommentáljak én a transzideológia ellen, mert ők nem exponálják így magukat).

Nyilatkozom: én ebből kiiratkoztam. Ez a legcsúfabb manipuláció. Hogy a hitványság belépőjegye és fedezéke a feminizmus, a nők szolidaritását számon kérve olyantól, aki segített, adott, nem kavart. Szolidárisak. Kivéve amikor engem tépnek. Akkor elfordulnak, némák. Velem ezt meg lehet tenni. Ha visszaszólok, ők az áldozatok.

De a bónusz az volt, amikor Zsuzsanna a Gumiszobán vendégszerzőként, kicsit sem rám célozgatva, e történet után (amelyben feleségként egy férjet kívánt meg) még értekezett egy nagyot, hogy ő bezzeg és bizony nem lenne szerető. Maga miatt nem!

egymillió író országa

nyilvános poszt

Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket, igen, ez az ő bűnük, azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”. Amúgy fotósok, festők, zenészek is gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, és az is idegesítő meg sokszor vicces – de én az írókról írok, mert én az irodalmat értem.

És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-s nő kontentje a facebookon.

Mondjátok erre, hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet volt, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival, zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.

És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.

Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írásnak terápiás hatása van. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát vagy borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.

Elférünk. Sok jó ember…!

És az írónők megmámorosodnak az írástól, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.

Ha.

Többnyire nem.

De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?

Ööö… elnézést, de igen. Igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, és lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.

Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az egész “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” érzet nagyon érzékeny pontja a léleknek. Szembesülni önmagával, hogy nem, hiába hajtja, gyakorolja, mentrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (nem mintha a tömeges fogyás lenne a siker mércéje.)

És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.

Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle, a lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.

És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.

Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki lelkesedett, mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.

Én leszek a sznob.

Mit mondhat valaki, még ha van is íróvénája, amikor elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy jó, akkor én is írok, én is…? Ide nézzen mindenki?

Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…”? Ez blaszfémia.

Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” “Biztos nem árulod el ingyen, hogyan kell!” Mintha volna pár titkos fortély, tanács, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. Ez a gyenge jelleműek és téves önképűek sportja, akik gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.

De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatalabbakra.

Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!

Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen. Mindenki olyan bamba. Nem szól senki, hogy ez nem stimmel.

Miért is? Ír, ír. Nem az én ízlésem a mérce. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.

Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Na, ez mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecseműmészárlás? Hm, ez még jobb. Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!

Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, öntudatos, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.

A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de ha máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt egész névként ismételgesd hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, úgy szebb, ez mégiscsak irodalom…!, és akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.

Vagy kapsz tizenkilenc lájkot.

És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz rétegíró, gyengécske novellista sem egyikből se. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.

Aki író, az kamaszkorától komolyan nyomja, tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.

*

És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:

Mit szólsz ahhoz, hogy amatőrök…

Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?

Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.

A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.

Jó lesz az.

MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely” szintű ordenáréság.

Bolyár

Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogodé hirtelen (mágikus gondolkodás, ez is). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, de kicsit sem, és még visszakérdezett, amikor rászóltam: jó, de mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket? (Eleinte kiraktam, volt, akit saját döntésből, mást kérésre. Használtak.)

Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.

Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.

Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?

Nem. Nem is kesergek.

És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?

Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.

Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.

(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)

kérdezz valamit s én megfelelek

Nyáron nyaralok, télen telelek,

Villanyt a fára ingyen szerelek,

Kérdezz valamit s én megfelelek,

Nyáron nyaralok, télen telelek.

Miért nem volt kultúrpéntek?

Dávid fülével és a hallásával szenvedtünk, vele voltam itthon a héten. Mutatom a halláscsökkenés okát, mi házilag igyekszünk megoldani. De imádom Dr. Pault:

NSFW

Szombaton egyébként majdnem megígértem, hogy vasárnapra összerakok egy izgalmas verses posztot, de végre lazultunk (olvasás, filmek, főzés, edzés), nem volt nyugis két-három órám erre. Nem tudok igazán írni, ha G. velem van. Tündökletes, ujjongó örömű hétvége volt most ez (nem mindegyik az), kis taknyosság mellett.

Jól vagy?

Igen, nagyon. Megáldott engem az Isten: energikus, szép, erős, vicces, becsületes, tápláló, érzéki, emelkedett, okos a jelen létezésem. Ki hitte volna? Én sem. Nem vagyok optimista általábabn, hanem van életkedv bennem. Annyira el akarták venni az én-értelmezésemet, integritásomat, annyira sulykolták, hogy kiközösített bolond vagyok, de már látom: jó, hogy nem hagytam magam. Erősnek, teljesnek érzem magam. Jön a tavasz, itt nagyon szép minden évszak. Nem nyomasztódtam a téltől (pedig van rá hajlamom), ebben nagy szerepe van annak, hogy mentem sokat az erdőbe meg az ösvényekre, Dáviddal, kutyával, fát aprítani, síelni. Az életem nagyobb összefüggéseit tekintve úgy látom, beértek a folyamatok, levonható már valamennyi tanulság, és van bennem elégtétel: a hamiskodás mindig bebukik hosszú távon, energiáinkat nem érdemes a szar élet megmagyarázására, felszépített prezentációjára szánni. A kitartó írás, szeretés, edzés, a trendnek ellenálló saját lényeg, a lényegtelen részletek kidobálása és a mérgező emberek leépítése (milyen közhelyes) viszont nem azonnal kifizetődő, nem jár érte taps, konfliktus is van, nem az instant siker miatt van értelme. Esetenként a kemény szembesítés, szembesülés, az igazság kimondása rettentő kellemetlen magunknak és másoknak is, sebezhetővé tesz, de minden másból fos élet lesz.

Hogy nézel filmet, honnan szerzed be?

Aki a legális beszerzéshez ragaszkodik: remek kölcsönzők vannak az egyes kultúrintézetekben, G. mint spanyoltanonc, a Cervantest ajánlja, így néztük az Ay Carmelát Carmen Maurával és az Ártatlanokat a hétvégén, mindkettő felébreszti a baloldaliságot. Keress rá az adott filmre, vagy: e-cinema/legal films online keresőszavakkal ésfesztiválok linkjein találsz bőven kínálatot. Akit nem zavar az illegál, az meg torrentel, nCore például.

Mi van Villővel?

Nem tudom. Én ugyanazt látom, amit ti, sőt, kevesebbet, mert a fb-n tiltva van. Eltűnt ugye az instája és az összes kommentje is onnan. Valami bizonyára ráébreszette, hogy nem hoz boldogságot a görcsös önmutogatás, vagy csalódott, mert a hashtagözön ellenére nem lett követőtábora? Lehet, hogy nyomásnak érzékelte, hogy sokan tartottuk viccesnek. Vagy új életet akart kezdeni, és szabadulna a nagyon bénácska netes nyomaitól. Nekem fontos, sőt, elégtétel, hogy a szemétkedései, hazudozásai, lelopásai eltűntek.

Update: megvan, a fórumon mocskolódik hangzatos álvéven, elég átlátszóan.

Te nem vagy semmiárus?

Nem, én innovatív és valós “terméket” hozok létre, amelyben minimális a szerepe a dizájnnak, a körítésnek, és nem szabok árat. Épp ezért csak nyolc év erős blogolás után, óvatosan és bocsánatkérve toboroztam a tagságot, van olyan közöttük, aki 200 Ft-ot fizet. Szerintem ha egy tudásfajta fent van a neten ingyenesen, pl. életmódguruk tucatjainál, angolul és magyarul, akkor azt pár hónapos tapasztalattal üdvözülten, önjelölten átfogalmazni, bekeretezni, saját névvel ellátni, “munkafüzetté” vagy nyomdai termékké rendezni, beárazni, hirdetni és harsányan árusítani kóklerség, átverés, és komoly ember nem költ ilyenre.

De a hivatalos könyvkiadást is megvetem, a szerző kap a legkevesebbet, a rendszer őt sarcolja, és még mindig nem kaptam honoráriumot, igen magas eladások és újranyomás mellett. Ugyanezt gondolom a távedzők, terveket küldők mindenféle netes közösségéről. Nem komoly emnber, aki ilyet árul, és aki ilyenért fizet, az se. Valójában fellengzős “újításokról” (“felejts el mindent, amit eddig tudtál…”), nők hülyének nézéséről, “otthonról elérhető” termékről (valós jelenlét, segítség, helyszín, szolgáltatás nincs, iszonyú olcsó), felszínes közösségi tagság és olcsó motivációs szövegek árusításáról van szó, a többi hasonló szereplővel való gyilkos versenyben. Példa erre duciforradalom, Lupui Iza vagy Pór Ági. Tényleg tajgetosz az, aki nem tud összerakni magának edzést és kívül keresi a motivációt. Maguk az eladók/válallkozók nem példaképek, idővel egyre rosszabb állapotban vannak. Komoly ember nem fordul hozzájuk, komolytalanon ők sem segítenek, csak eltelik az élet,  igazából amiért fizetnek, az az önfelmentés lehetősége: “befizettem rá, adtam egy esélyt, legalább tettem valamit”, “sajnos, nem segít rajtam semmi”, “nem működött”, “eleinte követtem”.

28 éves sincs még itt.

Lehet szép szavakkal, lelkizve a nőkhöz közelíteni, de megint az edzés sikkad el, a képek szerint Ági életében is.

Még mindig Szentesi?…

Meg az összes önáltató, akinek több éves távon bebukott a stratégiájaVan bennem egy ilyen, hogy nem bocsátok meg és amíg ugyanazt nyomja, addig én is ugyanúgy elmondom, miért sivár, nulla teljesítmény, blöff, olcsó átverés az ő “újságírása” és “sikere”, csakúgy, mint a hisztis influenszereké. Engem ez felbasz, és az is, hogy a nőtömegek megkajálják és önigazolást meg elvi, értékrendi, feminista témát gyártanak belőle. Beszarás, hogy még ezek a felszínes hazudozók, szalmaláng-emberek fölényeskednek erkölcsileg- Tudjátok, mihez képest mondom: én valóban tudok, élek jobbat, kicsit hirdetem, soha nem pózolgattam, valóban edzel. Aki felszállt arra a vonatra, hogy mutogatni kell a jó kinézetet, az enteriőrt, menő helyeket, és ezzel szerzett ismertséget, az ne vádakodjon meg érzelegjen, követeljen szeretetet és megértést, amikor szarul van (a követői nem a barátnői, pláne nem a terapeutái), hanem hozza rendbe magát. A kommentelők még elképesztőbben fröcsögnek azok ellen, akik nem hisztiznek, csak edzenek, anyaként is. Ez nem vezet sehová, iszonyatos mentális, testi állapotban vannak.

!!! Én senkitől nem várom el hogy ő is kiossza Szentesit, odaírja, együtt utáljuk stb. Bár ha eredetileg többen mondták volna, névvel, józanul, hogy ez ciki, ha nem szívecskék meg taps járt volna a mindent megmagyarázásért, az olcsó vonaglásokért, gyenge poénokért és a rinyálásért, hanem tömegesen az, hogy ez mi?, akkor nem vált volna semmihez nem értő, búvalbaszott, újságírás-tagadó kattintásvadászattá, valamint unatkozó nők gyülekezetévé és feszültséglevezetésévé a wmn. De az a fontos, hogy nincsen semmilyen elvárás, ne “állj ki”, ha nem szokásod, én nem toborzok. Akkor mire jó ez, én mit akarok? Érvek, érvtípusok, szempontok gyakorlására, készséggé fejlesztésére, saját hamisságaink felismerésére, az őszinte, valódi tartalmak felismerésére, magunkban gondolkodni az önáltatásainkon, a női netes beszédmódon.

“gerle éva bikini”

Erre jött most egy csomó keresés. Tettem ide képeket:

fotótár

Milyen bejegyzések jönnek?

Írom a negyedik részt az egészen vén leanyokrúl, egy speciális és ciki 40-50-es viselkedésről, aztán az identitások autentikus voltáról az aktuális döbbenetemet, szerelemről meg az infuenszerek pofán baszódásáról. Jön a költészeti posztsorozat is.

Fotózok gyakorlatokat is, nagyon pörgök, akrabatika és nehéz súlyok, CSAK RENDET KELL MÁR RAKNI, ilyen volt:

ilyen lett, mert legó meg minden:

az első hónap után

Ez egy nyilvános poszt, amelyben beszámolok a januárról, egyben biztatnék csatlakozásra azokat, akik eddig halogatták, vagy csak ritkábban járnak erre. És azonnal jön egy új poszt is, ami jelszavas. Bővebben…

Védett: a változókor csúfsága

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

amikor a gazdag nők nem értették

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 4.

– nyilvános poszt –

Ez is egy csodás eset: beleütköztem a Gazdag Nőkbe, akik nem értették. Beleütköztem, pedig én arra nem is jártam, amerre ők. Vajon ezek a nők mikortól kezdtek üveges szemmel nézni az órán, kizárólag adatot és tényt tanulni és azt is csak dolgozatra, vizsgákra, szóval hol hullottak ki az irodalomoktatásból a menő, képzett nők? Mikor lettek ennyire rossz fejek és falkalények? Olvastak-e valaha értőn, élvezettel szépirodalmat?

Vannak ezek a SEO optimalizált facebookkalandorok, jól beágyazva: ilyen cég, olyan meghívás, előadás, kölcsönös szívességek, import tanok, belőtt hajú páros szelfik a hasonlókkal. Az idősebb, vidéki (agglomeráció vagy mélyvidék) bestsellerolvasóknak, a selfhelp-piac alsó harmadának szánják a kontentet: terükbe balról Provident-behajtó érkezik, jobbra elbaszott, gyomos építkezés figyelhető meg, sréhen egy félbehagyott Norbi Update program, és épp becsönget az ismerős bjutivállalkozó, hogy elfogyott a hagyma, pedig csak úgy odatenné az ebédet, aztán szalad is, délután várja hősnőnket körömmatricázásra; a hátuk mögött élősködő, kopasz férj, középen meg ezek az egzaltált oldalak, szép idézetek, tanácsok és tutorialek nyitva valami romos PC-n. Kedélyes a nyomor. És egyre csak áhítoznak a net előtt a jobb életre. Bővebben…

csatlakozz te is!

Nem késtél le semmiről!

Sokan kérdezitek, miért jelszavasak újabban a blog írásai (a többségük). Mit kell tenni a jelszóért.

2021 januárjától ráálltam a bloggeri-regényírói életre, és szeretném az energiáimat erre koncentrálni. Nagyon sokat dolgozom, és nem szeretném, hogy ebben ilyen sokan zavarjanak, hátráltassanak. Nincs kedvem, türelmem se lesegetés és taglalás tárgya lenni, se rosszindulatú kommenteket kezelni, “okos, de ördögügyvédje”, “intelligens ellenvéleményt megfogalmazó”, épp csak erre járó, máris támadó kommentelőknek elmagyarázni az alapokat, meg hogy ha nincs benne igény, hogy az egészet megértse és jóra használja a saját életében, akkor miért értelmetlen belekötni a részletekbe és rajtam számon kéregetni mindenfélét.

A blog újfajta működését itt hirdettem meg:

új év, új élet – gyere tovább!

Az írások témája és stílusa, értékrendje nem változik, tehát a blogot már jól ismerőknek szánom az eddig megszokott nívót. A csatlakozók száma, emberi kvalitása, stílusa és visszajelzése, hogy kell ezt szerényen mondani, kedvemre való, valahogy minden komolyabb, jelentősebb, nyugodtabb végre, és a csatlakozók arról számoltak be a váltás óta, hogy nekik is tetszik így a blog. Van, aki szívesebben is kommentel. Az elmúlt három hétben mindössze három nyílt poszt jelent meg, a többi jelszavas volt. Nekem nagy öröm és lendületet (meg az íróasztalom, a kályha, az egésznek a hangulata!)

Írj, ha szeretnél részese lenni az ovasói körnek!

csakazolvassablog@gmail.com

Írd meg, hogy kerültél a blogra, mi a jó neked benne, milyen témákat olvasol szívesen és hogyan tudsz hozzájárulni. Írd meg a teljes nevedet is.

Nyílt marad és a fejlécből kattintható a röhejes wannabe-k aprítása itt és itt, a kultúrnapló, az edzésnapló, valamint a régebbi írások.

Nagyon igyekszem pontos és gyors lenni, és biztatok mindenkit arra, hogy ha ebbe hiba csúszik, akkor írjon, szóljon! És elnézést kérek attól a két jelentkezőtől, akivel hibáztam.

 

huffnágel kigolyózása a goldenblogról

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 3.

A Zsarnai-ügy. Ami miatt úgy dühöngtek. Pista, fájt? Na, itt egy zsepi.

Mindez 2014 novemberében történt, és pompás történet, én büszke vagyok rá. Bővebben…

új év, új élet – gyere tovább!

A blogger neve Gerle Éva, Budapesten él, tíz éve lakik a hegyen, itt is született. Wikipédia. Végzettségem szerint magyartanár vagyok (ELTE), aztán rátettem egy angol szakot, amelyet elégséges nyelvtudás híján főiskolán kezdtem, majd az ELTE ötéves egyetemi képzésén fejeztem be. Gimnáziumban tanítottam okos (vagy gazdag) gyerekeket 1999 és 2007 között. Tanultam, de nem tudok japánul, finnül, franciául, oroszul, squasholni és gyorsúszni. Szerkesztő, fordító, újságíró, főleg blogger vagyok. Három gyerekem van, ők most 20, 13 és 11 évesek. 2012 decembere óta vagyok özvegy. Gyerekkorom, írói vénám és sajátos alkatom révén szuggesztív, gazdag nyelviség szövegeket írok. Mindig harsány reakciók: csodálat és utálat fogadta minden kezdeményezésemet, meglepő módon velem kapcsolatban értelmesnek hitt emberek kivetkőznek magukból.

2019 nyara óta újra szerelemben élek. Sokat járok az erdőbe, futok, úszom, súlyzózok. Muzikális vagyok, de a zenéhez nem értek, a populáris kultúra a legelemibb formában sem érdekel, de irodalom, színház témájában adhatsz a véleményemre. Állom a szavam, protestáns gyökereim vannak, erős lelki-szellemi hangsúllyal. Tudok magyarul, hiszek az életben, a gyerekekben, a szerelemben, az erőben. Nincs pofám veszteséggel, rinyálással szerepelni: amikor sajnáltak, az nagyon visszás volt, mert amikor jobbra fordult az életem, akkor meggyűlöltek. Extrém szuverén vagyok, nem félek konfrontálódni, és megvetem a felszínességet.

 

Röviden összefoglalom a posztot (2021 szeptemberében):

A blog üzemeltetése 2021. január 1-től profibb lesz, hogy a blogger személyét, idejét, ihletét, magánéletét védje az időrabló üzemektől, a trolloktól, a személyeskedéstől és fenyegetésektől. Erre azért van szükség, mert a 2013-14-es leglelkesebb olvasók, a blog önös használói, akik fórumnak tekintették a szerzői jellegű blogposztok kommentlehetőségét, és itt ismerkedtek, évek óta próbálják tönkretenni a bloggert pletykákkal, rágalmakkal, zaklatással, nagyrészt kompenzálásból, személyes bosszúból, vagy mert a blog a képtelen elvárásaikat nem tudta teljesíteni.

A csakazolvassa blog nem ír kövérnő-apoteózist, nem “szexpozitív” (vagyis, ellenzi a pornót és a felelőtlen szexet), nem tekinti nőjognak az abortuszt, nem komálja, ellenben rendszeresen bírálja a transzhülyeségeket, az agresszív gyermektelenséget, a harsány szingli-öntudatot, a vegánságot, a kamu-környezetvédelmet, a body positivity címkéjű önfelmentő hazugságot és a netes, érdekalapú, szimpátiára hajtó magamutogatást. Így és emellett feminista, csak az életet és a valóságot annál jobban tiszteli. Emiatt sokan neheztelnek a bloggerre, pedig régóta csak a blogon fejti ki a nézeteit. Sokan azért “csalódtak” benne, mert naponta edz 2014 óta, és ez látványos és örömteli. Nem ezt várták volna!

Mivel a támadás nemtelen, agresszív és széles körű, és a blogger javaival a zaccból sikert főző kalandorok próbálnak befutni, akik emellett agresszíven támadják is a bloggert, ő megvédi magát: nem hagyja feledésbe merülni, kik és miért próbálnak 2015 óta az ő humán és szellemi erőforrásaival, plágiummal érvényesülni, kik a koppintók és lejáratók, mik a tetteik mozgatórugói. 2020 áprilisában ez odáig fajult, hogy elhatároztam, kemény leszek – és kemény is vagyok, semmi rinya. Nem fog megszűnni a blog, sem az életem szépsége, teljessége, visszaszólok, ha azt érzem helyesnek, vállalom magam, nem zuhanok össze, továbbra is csinálom azt, amiben hiszek.

A bejegyzések többségét 2021 januárjától csak az e-mailben jelentkező, bemutatkozó, a blogért áldozni hajlandó olvasók láthatják. A jelszó havonta változik. A blogot olvasni kiváltság, emellett önkéntes. Bármikor le lehet iratkozni, ebből nincsen konfliktus. A blogger nem kezel adatot, és nem gyűjt szimpatizánsokat, nem toboroz, nem áll be táborba. Nem akar több olvasót, mint amennyi magától jelentkezik.

Nyilvános marad és folyamatosan frissül az edzésnapló és a kultúrnapló, ezek ajánlók is.

Hamar kialakult és remekül működik az olvasói kör, illetve a jelszó-küldés, kisebb döccenőkkel. Senki nem vár el most olyat, amire ez a blog nem alkalmas. Kérünk mindenki mást: a kíváncsiakat, feszültségvadászokat, unatkozókat, bosszúéheseket, hogy máshol kompenzáljanak. Az üzemeltető és a valódi olvasók is ezt kérik. Ugye azt írják, “Gerle Éva leszerepelt” stb., már nem is ír, boldogtalan, illetve megőrült, perek, tönkremenés – akkor nem is érdekes, amit ír. Ugye? Na. Nincs neki hatalma. Nem kell lesni, elemezni, rágni. Nem lehet a csakazolvassát azzal macerálni, hogy más bezzeg milyen sikeres, hogy néz ki stb., mert ő önmaga és nem majmol senkit.

A csakazolvassa írásokat és rajzokat publikál, nem közösség, mozgalom, önsegítő csoport, nőklub. Amikor ilyesmi volt, akkor itt üzengettek egymásnak civódó házasfelek, elhidegült barátnők, mások a bloggerre akaszkodva, jóindulatát kihasználva akartak befutni. Ennek példái nagy tömegben itt.

Ma pont ők támadják agresszíven. A többéves folyamatból iszonyú irigykedés, rosszindulat lett, ingyen pszichológusnak, tanácsadónak használták a bloggert tömegesen. A blogger dolga, hogy a maga értékrendje, érdeklődése szerint, szabadon minőségi szövegeket írjon, és óvja a magánéletét. Kilenc és fél éve.

A posztgyakoriság havi 15-25, a témák: társadalmi és médiajelenségek elemzése, a családok, nők helyzete, a kapcsolatok és a gyereknevelés dinamikái, a rendszerkritika, irodalom, sport, életmód, illetve személyes, múltelemző témák, gondolatkísérletek. A támogató olvasók száma állandó, lassú növekedésben. A kattintások így alakultak 2020 januárja óta (konkrét számokat nem közlök):

Új elem: a rajz. Műfajilag karikatúrák, erősen stilizáltak, ötletalapúak, szabad kézzel, pár perc alatt, javítás nélkül, fekete töltőtollal, nyomtatópapírra készülnek. Részben nyilvánosak (fejléc, egyes posztok, edzésnapló), részben egy későbbi terv megvalósulására várnak.

*

Gyere tovább – illetve, gondold meg, mit akarsz, mi a te igényed. Csak a kedvemért, barátságból vagy rosszul értett lojalitásból nehogy! Ez itt nem reklám vagy mézesmadzag, nem vadászok olvasókat, nem célom terjeszkedni. Minden, amire vágytam, már megvan, inkább visszavennék: le kell hántanom belőle azt, ami ártalmas, fölösleges, időrabló.

És ezt már korábban meg kellett volna tennem, na, mindegy. Bővebben…

hogyan lettem úrinő

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 2.

és magyaróra

és karriertanácsadás

Elit, budai, felső-középosztálybeli…! Én!

Engem ez annyira megdöbbentett. Rögtön csekkoltam: nem laktunk fűtve öt szobát, nincsenek a falon havas tájak, meztelen nők meg almafák. Nem éltünk lazacon, nem ültünk langyos vízben, nem borongtunk, hogy mások mennyire nyomorognak. Itt a megfejtés, meg itt. Viszont nem is harc az élet, csak úgy tesszük a dolgunkat, de nem nagyon. Nincs nagyravágyás. Praktikus, de nem materiális anya. Apám kifejezetten spirituális, ül és mereng (na, ilyen szépet sem írtam még róla).

Hogy a picsába lettem én felső-középosztálybeli?

Kinek mi. Social box is in the eye of the beholder, ahogy Roussoe, a híres holland festő írja. Neveztek már a blog alapján prolinak is. Bővebben…