de hát szeret!

De sokan olvassátok most ezt, kik vagytok?

Évekig nem tudtam arról beszélni, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is volt pontosan az, ami elől én elmenekültem. Vertek? Nem. Akkor engem nem bántalmaztak. Volt egy kisgyerekünk, színházba jártunk, utaztunk sokat, jókat ettünk, társaságba jártunk, szép holmikat vett nekem az emberem. Mi a baj?

Nyomott voltam, kedvetlen, szorongó. Féltem, kétségbe voltam esve, tépelődtem, nem tudtam aludni. Egy nagy kupac szarnak éreztem magam. Később kerestem a helyeket, alkalmakat, embereket, ahol, akikkel nekem jó. Az mondjuk újabb konfliktusforrás volt. Még később önkéntelenül kerültem az érintkezést vele, mert akkor volt nyugalom. Miközben függtem tőle. A reakcióitól, a gúnyos, kíméletlen ítéleteitől. Anyagilag is. De még mindig szerettem, úgy éreztem, őhozzá tartozom. Mi lennék nélküle? Aztán, végül viszolyogtam.

De a harag, a gyűlölet sok év után tudott megfogalmazódni. Amikor kitisztult a kép, az egésznek az abszurduma. Felszabadító volt.

Már hallom is a konfliktuskerülő bulvárpszichológia, a félspirituális női öncsalás kórusát. Amivel egyszerűen mindenki jött, még szakemberek is.

A harag csak téged rombol! Engedd el!

Oké, egy pillanat. Engedjem? Elengedtem. Nahát…!

Őt nem tudod megváltoztatni, neked kell változnod! Olyan nincs, hogy egy kapcsolatban csak az egyik hibás!

És ha nincs, előrébb vagyok? Jaj, csak ki ne kelljen mondani, hogy azért tette meg, mert megteheti. Mert ti végignéztétek. Inkább rámtoljátok az egészet…

Te választottad őt, tudtad, hogy ilyen!

Nem, nem tudtam. Nem erről volt szó, hanem szenvedélyes szerelemről. Arról volt szó, hogy ő okos és erős, én meg szép és tehetséges vagyok. És ő meg engem választott. Engem, aki érintésre, közelségre, elfogadásra vágyom. Számon kéri ezt tőle valaki…?

Te behívtad, bevonzottad ezt a helyzetet, ezt a típusú férfit. Mire akar ez a helyzet tanítani? Tanuld meg most, amit kell, különben majd mindig visszatér!

Ha egy napig én lennék a belügyminiszter, a bevonzás szó használatáért statáriális és letöltendő szabadságvesztés járna ám. Úgy vinnék el bilincsben a nlc törzsfórumozóit meg a női lélekkel légkondicionált irodáikban foglalkozó, melírozott újságíróhadat…!

De vizsgáljuk csak meg a keresztény házassági tanácsadó könyvek kedvelt fordulatát: változz meg te, és a változásod az egész rendszert el fogja billenteni. Töltsd fel a szeretettankját! Ha — vegyünk egy banális és átlátható példát — az addig a gyerekfektetéssel magára hagyott, és ezért a heti három esti férjfoci ellen berzenkedő feleség vesz egy nagy levegőt, imádkozik, meditál, és elkezd nem berzenkedni, akkor én elhiszem, hogy, hát hogy a fenébe ne, lesz egy kicsivel kevésbé morgó férje. És az már eredmény, abból a szemszögből nézve. De megváltozott-e a kiáltó ellentét, hogy a feleség este hullafáradt, a férj meg, “hogy lazítson egy kicsit”, menne, este, és el, és ha nem teszi, papucsférjnek érzi magát? Nem hogy közös vacsora, gyerekfektetés nincsen, de képzelhetjük, olyan nagyon nem is beszélgetnek, nem masszírozzák egymás hátát, nem nyitnak chardonnay-t, hogy mást ne mondjak.

Nem berzenkedem, mert szeretlek. De akkor maradunk annyiban, hogy így van ez, nincs mit tenni, ő az, aki mehet, és nekem, feleségnek, az a dolgom, hogy tartsam a frontot. Akkor vagyok jó feleség, ha ő elmegy. Megoldódott-e az én problémám? Nem, nem változott semmi, csak lenyeltem, végül is a gyomor nem érez ízeket. Aztán, itt vannak még a gyerekek. Jó-e ez nekik? Az apjukat alig látják, az anyjuk meg estére kiborul, és megtanulják a mintát: ez a dolga a férfinek, ez meg a nőnek.

Vagy, egyszer csak, de ez már merész álom, a férj felajánlja: akkor te most (napközben) menj el fodrászhoz nyugodtan. De a bura alatt a nő egy görcsben van, tudja, neki ez nem jár, várják haza. A férj is lesi az órát, és hívogatja a feleséget, látszólag azzal, hogy hol a pelenka, hol a kölesgolyó, valójában azt kéri: gyere már haza. Elszokott tőle, vagy sose érzett rá. Nem szereti ezt az egészet, és persze a gyerekek se.

Ez a helyzet, amiről írok, nem bántalmazás, ez sima hétköznapi egyenlőtlenség. De lehet persze próbálkozni. Viszont ahogy horzsolást elkezelgetünk otthon, nyílt töréssel meg megyünk a traumatológiára, úgy a bántalmazóval se kísérletezzünk inkább. Nem lesz jobb. A bántalmazóval, és e fogalom tág köréről is írok majd, a bántalmazóval szemben a menekülés az egyetlen megoldás, az is roppant veszélyes. Nincs min változtatni, megbeszélni, mediálni, mert, definíció következik, az ő érdeke a moccanatlan dominancia fenntartása a másik rovására. A másik eleinte ezt a jellegzetes dinamikát összetéveszti a féltéssel, a befolyásos férfi lényegi vonásának tartja mindezt, és megmagyarázza magának, hogy nem könnyű szülővé válni, sok a feszültség, meg a férfinak annyira nehéz gyerekkora volt… épp az a dolgunk, hogy segítsünk… És vannak még nyugalmasabb időszakok. Amikor sétálhat kint a rab, vagy tejszeletet kap vasárnap. Nem is olyan rossz.

Változz meg te, ezt mondták. Olyan helyzetben voltam, amikor egyszerűen azt kellett mondani: változik a halál. Mármint a kapcsolaton belül, a kapcsolatért nem változom. Ha változás az, hogy lelépek, akkor változom. Nem hiszitek el, hogy eddig mennyit próbálkoztam, reménykedtem? Változzak? Hát velem van itt a bibi? De tegyük fel. Anyám is azt mondta: nem mosogattam eleget. Ő az én szelídségem, elfogadásom hatására majd kedvesebb lesz? Kimutatja: mégis szeret? Nem fog kiabálni és ítélkezni? Hát miért engedné a foga közül a zsákmányt? Vagy ha határt húzok, konfrontálódom, majd belátja, amit soha nem látott be? Nem, szorít még egyet a srófon. Ha látja, hogy tetszem valakinek, más örül a társaságomnak, ordít, nem hagy aludni, és nem mehetek el egyedül otthonról, napokig követ, mint az árnyék. Földhöz vágja a tárgyakat.

Nem, nem ütött meg soha. Vér nem folyt. Sokkal gazdagabb az eszköztár itt.

Nem, nem bántalmazó. Á…! Azok az újságban vannak! Szóváltást követően! Büntetett előéletű élettársa! Italozás közben! Több késszúrással! (DE HÁT MIÉRT NEM HAGYTA OTT? Tán mert ami előtte volt, azt ő maga sem tekintette bántalmazásnak, intő jelnek? Ahogy ti, fejcsóválók sem? Sőt, lehurrogtátok volna? Hogy kibeszéli szegény férjét?)

Már túl voltunk azon a ponton, amikor az ultimátum még ért volna valamit. Nem, nem fogok semmilyen lelki energiát ebbe fektetni, mentem az irhámat. Kiszállok, elég volt. Akkor jön persze a manipuláció, a gyerekre hivatkozás, a szex mint fegyver. Fenyegetőzés, kényszer, aljas szavak, alkukísérletek, zaklatás.

De hát miért? Hát a segged is ki van nyalva! Hát nem mentünk Lisszabonba? Hát mereszted itthon a picsádat, hát mi kéne még…? A gyereket nem engedem! Te elköltözhetsz, neki viszont ez a bejelentett címe! És katolikus!

Aztán, és ehhez nem kell kereszténynek sem lenni, itt van a többnyire nőktől érkező bűntudatkeltés. A házasság nem méznyalogatás, minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nekünk is voltak kemény harcaink. De ha igazán szereted… Könnyű azért szeretni valakit, mert kényelmes vele! De a hülyeségeivel, a problémákkal együtt…! Hát nem szereted?

De, szeretem. Azt nem szerettem, hogy fogoly vagyok mellette. A bűntudatom, önmarcangolásom foglya. Szerettem őt, de nem szerettem éhezni, jó szóra, ölelésre várni. Mivel szerettem, borzalmas volt, hogy nem felel. Hogy, teszem azt, még a nagyon korai időszakban esténként reménykedem, jön-e akkoriban aludni, amikor én, lesz-e valami, szó, ölelés, érzés. De nem, neki saját élete van. Tévét néz, járkál, szöszmötöl, veri a gépet. Ha mégis lejön, fekszik a hátán.

Elalszik? Nem alszik? Nem alszik! Sőt, a farkát gyúrogatja! Ez közeledés! Lehet, hogy lehet…? Ma lehet? Odafordulok, megsimogatom, és megint két eshetőség van, leveszi a kezem magáról, rámmordul, vagy engedi. Hurrá! Én vagyok a szenvedélyes nő, aki még erre is képes! Kirobbantotta őt sziklabörtönéből! Megdugott a gyerekem apja…!

Ami ritka, az értékes. Néha, mégis, lehet. És bármit megteszek, hogy neki jó legyen. Pedig már nem olyan a testem, félek, nem tetszem neki. Mégis, ad magából. Talán szeret! Szereti, hogy nem hisztizek, én nem vagyok olyan, hanem türelmesen, szeretettel… kitartás, akkor jobb lesz!

Csak az a furcsa, fémes íz utána, azt nem értjük. Erről ábrándoztunk-e tizenhat évesen? Ezt ígérte-e ő maga az elején?

Nemrég közönségtalálkozón voltam, női sorsokról beszélgettünk A vágy villamosa című Tennessee Williams-darab aprópóján. Mivel régen láttátok: az egyszerű származású Stanley és Stella szenvedélyesen szeretik egymást. Amikor a zavaros múltú Blanche, Stella nővére megjelenik, összeomlik a szép házasság. Stella egyébként gyereket vár. Nő a feszültség. Stanley kiabál vele. Stanley részegen jön haza. Stanley megüti. És megtudjuk, Stanley azért is haragszik annyira, mert Blanche elkótyavetyélte a családi birtokot. Pedig az, a Luisiana államban máig (nem tudom, akkor még biztos) érvényes napóleoni törvények értelmében a férj vagyona.

Hoppá.

A rendezés nem áll annak az útjába, hogy erre felfigyeljünk.

Az egyik hozzászóló, neves feminista pszichológus egyébként, megreszkírozza a bántalmazó és a mazochista szavakat. Az ifjú színésznő, Stella megformálója azt mondja: de nem, ez nem bántalmazás! Ők nagyon is erős kapcsolatban élnek! Csak az indulatok, a heves érzelmek…! És főleg: Blanche! A bajkeverő!

A néző persze olyan, hogy ha nagyon forszírozza a cselekmény, hogy Blanche őrült, akkor elhiszi. Akkor az erős mellé áll, észre sem veszi, és nem hallja meg Blanche igazságát (megint: prostituálunk, könnyen gyűrhető nőt akarunk, majd megvetjük érte). A néző szeretne hinni a szép kapcsolatban, a kellemetlen közjátékok nélküli életben, és nem zavarja, hogy itt milyen súlyos és önző férfiérdekek működnek közre, hogy Blanche eltűnjön az elmegyógyintézetbe.

Blanche viszi el a balhét. Az ő igazsága nem érvényesülhet.

Aztán feláll a neves elmegyógyász, ezt ő mondja el magáról, fejcsóválva korrigál mindenkit, rosszul használták a skizofrénia szót, és kifogásolja, hogy nagyon eltolódott a beszélgetés női irányba! (Női sorsok. A vágy villamosa. Hat színésznő, és a közönség négyötöde is nő. Tetszett volna formaegyre menni.) A nőknek az a bajuk (ezt egy másik előadáshoz kapcsolódva mondja), hogy nincsenek eléggé helyrerakva. Azért mondanak, tesznek ilyeneket! Mert a férfiak nem mernek eléggé kemények lenni!

És torkunkra forr a szó megint.

De a többiektől azért azt kérdezem, a szenvedélyesen érvelő színésznőktől, akik állítják, ez nem bántalmazás: biztos? Oké, Stanley kedves is. Persze. Oké, Stella szereti Stanley-t (naná, ezért nehéz kiszállni, és ez az egyetlen vigaszunk, ezt építgetjük magunkban, különben az egész létezés sívó pusztaság lenne. De amit építettünk, leomlik reggelre). Azt is elhiszem, durvábbakat is átéltünk már többen. Meg hogy ami nem öl meg, az megerősít, és bölcsebbek lettünk, és kellett az a figyelmeztetés az élettől. De akkor egyetlen tesztkérdésem van: ha Stanley nem bántalmazó, akkor, ha mondjuk egy sors-katalógusból választhatnánk, kívánnánk-e ezt a sorsot, ilyen férjet a saját lányunknak? Na ugye.

***

Bölcsebb lettem, igen. De szeretnék nem ennyire bölcs lenni. Szerettem volna szelídebben rájönni. Szerettem volna kevesebbet sírni, kínlódni, egyedül tépelődni, rettegni.

De ott van a fiad! Ő sem lenne!

Igen. Miért ára őneki okvetlenül az az oxigéntelenség, amelyben évekig éltem?

Nehéz elmondani a történetünket. Nem csak azért, mert az ember szégyelli, és nem akarja kibeszélni a partnerét, esetleg fél. (“Szétdumáltad az életünket. Összevissza locsogsz-fecsegsz. Konfabulálsz.”) Már rég biztonságban is: nincsenek szavaink. Azért sincsenek, mert ami az egyszeri beszélgetőpartnerünk fejében van, abba nagyon nehéz beleilleszteni azt, amit átéltünk. Egyszerűen Közép-Afrikában nincs szó a hóra. És magunknak is borzasztó nehéz. Ráébredni, a szégyenen túl: nem velünk van a baj, nem arról van szó, hogy ezt érdemeltük, kiprovokáltuk, és bennünket nem lehet szeretni. Nem is arról, hogy fáradt a munkája miatt, meg persze, hogy féltékeny, meg “nagy koponya, nehéz ember”.

Már nem haragszom. Azt át kell élni, és elmúlik. Most lesújtó véleménnyel vagyok. Ez nem múlik el. És erős vagyok, és ragyogok.

Most akkor én egy frusztrált, keserű, minden bokorban ellenséget látó nő vagyok, ahogy azt egy kissé kétdimenziós anyatárs a fejemhez vágta az anyukás fórumon? Ezen lovagolok? “Szítom a nőket a párjuk ellen”? Most akkor én verem az asztalt? Kierőszakolom, hogy én legyek a domináns? És vadászom a férjemben is, hátha rajtakapom, hogy ő is bánt?

Nem. Nem lovagolok, bár elég nagy ez a ló, elférünk a hátán sokan, nincs olyan sok ülőhely másutt. De aki ezt mondja, az egyszerűen fél. Nem akar erről beszélni. Szembenézni. Nem akar gondolkodni.

Nekünk se mindig méznyalogatás a házasság, vannak gázos területek, és részben ugyanaz az egyenlőtlenség az ok, amitől senki sem függetlenítheti magát (például, hogy a környezet mást tart elfogadhatónak tőle és mást tőlem, lásd családunk mizériáját). De világos, hogy nem bántalmazás.

Kedves utódom, te, még nálam is fiatalabb, ha olvasol: ugye ismerős? Te is rámész?

43 thoughts on “de hát szeret!

  1. Ismeros, fajdalmasan ismeros…
    S a igazan nehez h tiszta szivvel meghuzzam a hatart. Nekem ennyi az elfogadhato. Ezen felul mar bantlmazas es nem turom.
    Koszonom.
    Irjal meg errol.

    • Kedves L, az egész, úgy ahogy van, egyenlőtlenségestül, otthon maradóstul, szarospelenka kizárólagos cserélőjéstül, pornót a másik gépén felfedezőstül, anyós szemétkedésére hallgatásostul NEM STIMMEL. Borzalmas szenvedés és veszteség mindenkinek, a férfiaknak is a nők megalázottsága és túlterheltsége. És hogy szeressük így őket? Hiszen a szeretet, ez a tanulság, kiszolgáltatottá tesz. Szeretek szeretni, szeretnék szeretni, de csak ha a másikban megbízhatok.

      • Uristen, ebben vagyok benne! Nem tudtam, mi bajom. De most ebben vagyok… Jaj, szomorú lettem nagyon….jaj….
        Mi lesz velem???

  2. S ami nagyon szomoru, h “ertelmisegi csaladokban” egyre kifinomultabb eszkozokkel, egyre kevesbe egyertelmu jatszakba burkoltan jelenik meg a no onbecsulesenek a kioltasa.

  3. Nos, így van… és még a leginkább egyenlőségre törekvő családokban is ott van a hímsovinizmus, rejtetten, egyszerűen, mert kényelmes. És a gyerekekkel otthon maradt anyákra rátelepszik az elvárás, hiszen csak otthon ülnek, ráérnek ugyebár.
    Nehéz teher ezt tisztán látni barátoknál, családon belül, még nagyobb otthon…. és még nehezebb a jelenséget úgy kommunikálni, hogy elgondolkodást és ne védekezést váltson ki az érintettekből.

  4. Azt, hogy be kéne tiltani ezt a “bevonzás” szót már rengetegszer éreztem én is. Pszichológusként úgy érzem, ez a vonzás szabályai, meg Titok, meg ez az egész rosszabb hatással volt a társadalomra, mint bármi mostanában. Rosszul vagyok én is, ha meghallom.

  5. Nem találok szavakat…szerencse, hogy neked sikerült. Mélységesen le vagyok sújtva és nagyon, de nagyon ismerős ez az egész…

  6. Visszajelzés: csak az olvassa

  7. Ugyanazt a nevelést kaptam anyámtól, mint a fiútestvérem. Azt a mondást, hogy “Az asszony szoknyája mindent el kell, hogy takarjon…” ezt az anyósomtól hallottam először. Aki amúgy jogász doktor volt.

    • És ő is ugyanazt a nevelést adta a fiának is, lányának is. Mindketten ezt a mondást tanulták 😉

      Épp tegnap hallottam egy játszótéri ismerőstől, hogy válik a barátnője. Az apósa két családot tartott, egy hivatalosat, házassággal, gyerekkel és egy együttéléseset szintén gyerekkel. A nők tudtak a másik családról, és elvárást volt, hogy ezt elfogadják. A férj ezt a mintát látva, úgy gondolta, család, házasság, gyerek már van, akkor ő most keres magának egy élettársat is. És meglepődött, hogy a felesége el akar válni. Após, pedig kiosztotta a nőt, hogy mit képzel ő, egy asszony szoknyájának akkorának kell lennie, hogy mindent betakarjon….

  8. A bejegyzést és az eddigi hozzászólásokat végigolvasva azt mondhatom: szó szerint ebben éltem én is hosszú évekig és minden egyes leütött karakterrel egyetértek. Nagyon pontos tükör, mintha én írtam volna magamról! Köszönöm! Emlékszem, mekkora sokk volt, amikor először ki tudtam mondani: én egy bántalmazó kapcsolatban élek. Nem volt könnyű. de kiléptem. a hogyan tovább még nem egészen tiszta, de legalább már egyenes gerinccel létezem a világban.

  9. Visszajelzés: szép szimmetria | csak az olvassa

  10. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  11. Visszajelzés: mi az, mit kétes távolban keres | csak az olvassa

  12. …nem, nem szeret. Ez nem szeretet. Erre nagyon hamar rájöttem. Ki is mondtam. És meglepi: az emberek nem szeretik, ha kimondod! Akkor kapod a fent is említett “jótanácsokat”. Vagy szimplán bolondnak néznek.
    Ó, igen, nagyon ismerős a történet. Én is végigjártam. Happy Endet kértem a Jézuskától karácsonyra. Talán jövőre elhozza, ha jó leszek.
    …meggondoltam. Eleget vártam, inkább magam megyek érte. 🙂

  13. de jo ez a bejegyzes! eddig nem akadtam ra. csak igy a bevonzasnak koszonhetoen. 🙂 sok dolog ismeros innen-onnan, a fodraszos pelda nalunik sokszor elofordult, de sajna nem fodrasszal, hanem csak siman kajavasarlassal, amikor nem akartam gyereket vinni magammal. (allitolag nekem a vasarlas elvezetes volt, szorakozni jartam a lildbe, hat ezert kulon robbantam.) szerencsere az utobbi honapokban valtozott a dolog, es bar tudom, hogy ezerszer a hataran van, hgoy ramtelefonaljon, megsem meri megtenni. remelem, ido kerdese, es nem is akarna majd. 🙂

  14. én is idekavarodtam, ehhez a bejegyzéshez. Idézett szeretet-benzinkutas némiképp korrigálta nézeteit: “változzunk együtt!” – de ez is hamisan cseng, mert csak “normális” kapcsolatban érvényes, ott meg alapból, különösebb nekibuzdulás, szertartásosság nélkül.
    És kipróbáltam én is a mosogatok-hátha-jobban-fog-szeretni módszert:) senkinek sem ajánlom, csak egyre dühösebb és frusztráltabb lettem. Pedig nem bántalmazást, még csak nem is kiabálást vagy durvaságot akartam orvosolni vele, csak a saját levertségemet, meg nem értettségemet. Aztán virrasztottam, olvastam, gondolkodtam, kerestem a baj okát, s valahogy megvilágosodtam. És egy ünnepélyes, jelentőségteljes pillanatban kimondtam az igazságtalanságot, ami mindennapjaim alján lapult, nem is a tények szintjén, csak elejtett szavak, fejsejlő mintázatok mögött. És ő megértette, mert pont azt akartuk, hogy a mi házasságunk ne “olyan” legyen, és mégis szinte… és amúgy is érezte, hogy baj van. Akkor egy pillantást vetettünk a pokolba, amivé lehetünk… én meg a lelkem olyan bugyraiba, ahová nem kívánkozom. És el sem akarom képzelni, hová vezet, ha nem látom meg, nem mondom ki, vagy nem érti meg, ha tovább őrlődöm, mert egyre inkább megkeseredtem. Nem folytatom. De pokolba visz az az út.
    A kimondás pillanata viszont olyan volt, mint hosszú bezártság után, sötét pincéből a fényre jönni, és szabadon nagyot lélegezni. És azóta is érzem, így kellene élni mindíg, a mindennapok apró döntéshelyzeteiben is erre haladni, hogy ez legyen a meghatározó létállapotom, ez a felszabadult lélegzés.
    Ezért önvizsgálattal olvasom, amiket írsz, Csakazolvassa, amolyan női isteniszínjátékként.
    (Akkor még nem ismertem ezt a blogot, sőt, a fenti élmény nélkül talán meg se érteném a finom különbségtételeket – na jó, lehet hogy mégis, mert mindig is idegesítettek a csúsztatások, féligazságok, instant receptek. És azt is szoktam mondogatni, hogy nem az összes anya dilizett be mostanság, s még kényelmesen el is nevezik ilyen-olyan neurózisnak, hanem a világ a hülye, azon kellene korrigálni.)
    Na.

    • Ez nagyon tartalmas komment, szeretném, ha sokan olvasnátok.

      És így most mi lesz veletek? Vannak neki is felismerései? A nők felismerésétől nem jön rendbe a kapcsolat, legfeljebb a saját önbecsülésük.

      Lehet, hogy a megnemértés oka, amiért sokan csalódottan vagy dühösen távoznak innen, az, hogy nem veszik észre a különbségtételeket, és eltört/poros/el van tájolva a hazugságradar?

      Olvasd el a többen vagyok c. interjút!

      • Amikor ki tudtam mondani,az nagyon nehéz volt, mert nagyon sok gyötrelem volt mögötte…pedig Ő is tudta. Csak bujkálnak, ajtót csapdosnak, elhúznak a francba otthagyva 1-2-3 gyerekkel. Mert szólsz. Nem követelőzöl, meg ordítasz , csak kijelentesz dolgokat hosszú idő csendjei után. Nézem a konyhapadló felrepedt mázát…( az egy tányér, vagy valami keményebb lehetett??,,,) a mosogató horpadásait…Talán épp akkor szóltam, hogy le kéne festeni a kerítést? Mmmm…sajnálom, hogy minden egyes repedéshez, karcoláshoz, nem húztam egy nyilat.( 1. 2. beszólásom) vagy lehettem volna boldog is, hogy ezek a repedések nem a koponyámon vannak?Azok begyógyultak volna, de a mosogató meg a padló “sebei” a mai napig ott vannak.

    • Megdöbbenek mennyire pontosan írtad ezt le!
      És elmerengek, miért érint ennyire mélyen?
      És elgondolkozom, hogy vajon a mi kapcsolatunk milyen? (Szerintem jó, de… ?)
      És mi mindenre lenne megoldás, ha azt érezném, szabadon lélegzem?
      És … köszönöm énis!

  15. Visszajelzés: végül is nem ver | csak az olvassa

  16. Visszajelzés: már csak egy kicsit | csak az olvassa

  17. Visszajelzés: miben éltem én, úristen | csak az olvassa

  18. Nem tudnék mit hozzátenni, így van ez mind. Meg mint a “Már csak egy kicsit” bejegyzésben. Meg a többiben. Még az érzelmi zsarolásról-bántalmazásról tudnék mesélni, de ezt is ismerjük már. Fura, milyen jól működik ez a játszma, amivel bűntudatot lehet kelteni a feleségben – ő az oka a házasság boldogtalanságának, hogy mindig kell egy másik is a házasságon kívül. A többnyire ki sem mondott “boldogtalan vagyok, de nem hagyhatom el a családomat” érzékeltetésével pedig mennyire zsarolható a többi nő! Egy bizonyos ideig – ez sok év is lehet! – abban is reménykednek, hogy majd ők olyan jól megvígasztalják a pasit, hogy az a végén mégiscsak elválik a kedvükért és aztán hurrá, boldogság! Vagy fölfogják, hogy a férfi sem a házasságában, sem a házasságon kívüli kapcsolataiban nem vállal felelősséget és otthagyják. De mindig van másik nő, aki a kedves, intelligens, szemmel láthatóan elhanyagolt férfit egy időre megsajnálja, sőt, komolyan bele is szeret. (Mindkét szerepet megismertem és sajnálom is a “játszóikat”.)
    Annyiban más most a helyzet, mint mondjuk a 70-es években, hogy akkor még szavaink sem voltak arra, hogy ezt elmondjuk!
    Mégis fura, hogy a fentihez hasonló kettős kapcsolatok tudtommal mind az egy férfi-két nő szereposztásban léteznek. Házasságban élő, azt fölbontani nem akaró, de a magát szüntelenül egy másik férfivel vigasztaló nő típusa mintha nem is létezne. Vajon miért…?

    • De, létezik, gondosan titkolják, mert tabu, és a férfi kevésbé akar talán elköteleződni, például a más gyerekeinek nevelésére nem annyira kíváncsi, vagy ő is nős. A szerető nők gyakrabban egyedülállóak.

  19. egy éve írtad, én most akartam meghallani. arra már rájöttem, hogy az is eröszak, ha felém repül a joghurtos doboz. arra is, hogy ha nem szeretkezünk, az azért van, mert neki nincs kedve hozzám, mintha én nem lennék elég jó. ami tök hülyeség. meg elmegyünk párterápiára is. és komolyan vesszük. és nem azért nem lépek le, mert félek, mit mondanak, vagy mi lesz a gyerekkel. azért nem lépek le, mert félek, akkor be kell ismernem, hogy az elmúlt évek újrakezdései, minden, amiröl azt hittem, elöremutató volt, az csak káprázat és porrá hull. félek elveszteni ezeket az éveket, mintha akkor elveszteném az értelmüket is. pedig egyre jobban vágyom magamban létezni.

  20. Visszajelzés: az egyenlőtlenség formái 14.: ha gyenge vagy, szeretlek | csak az olvassa

  21. huh.. tátott szájjal, ömlő könnyekkel, nagy nehezen sikerült végigolvasni.. (te jó ég!!!) eszembe jut egy gyerekkori visszatérő álmom : kiabálnék, de nem jön ki hang a torkomon. lassan két éve ez valóság. itt meg, ráakadtam a történetre, ami az enyém is… szóról- szóra.

    • Nem vagy egyedül Anna. Nekem is volt ilyen, mint egy légzésfigyelő, úgy másztam be az ágyba. Annyira ráállt a fülem, hogy néhány hónap múlva már négy-öt féle légzéstípust meg tudtam különböztetni. Eleinte csak meglepődtem, vagy elmosolyodtam, hát ilyen egy kapcsolat, jóban-rosszban, így szép, ettől csak még jobban szeretni fog, jegyzi, tudja, számítja, mindazt amit nem tesz én viszont kibírom és nem szólok.
      Aztán, amikor néha már mertem fájdalmat érezni emiatt, nem hessegettem el a feltörő gondolatokat (te mindig olyan kritikus vagy, nem hogy örülnél, hát szeret!) akkor néha már fojtogatott a sírás is, és arra felébredt, elmondani dehogy mertem, makogtam valamit, ő meg maga mellé gyűrt, na gyere, aludjunk nincsensemmibaj. (ha sírnál én aludnék vajon?)
      A komisz, élesen kúszó torokfájdalom csak jött, minden egyes este, amikor így feküdtünk le, de jöttek vele a hamis, nyugtató és elfedő gondolatok is. Fáradt. Szeret. Érted dolgozik. Mindenkinek lehet rossz napja (de ennyiszer?) Hülyeségek a női lapok heti 5 X 5 póz cikkjei, talán csak nyomasztja valami (de este még vidám volt!) Megtanultam tovább és tovább visszatartani a fájdalmat, kusza önámító hazugságok egész boglyája alatt feküdtem, egyre csak fulladoztam a súlya alatt, miközben olyan könnyű volt pedig gondolatban felmenteni.
      A lélegzettípusokat fázisnak neveztem, egyes fázis, onnan még van visszaút. Egyszer tavaly novemberben is, meg aztán januárban, akkor fordult felém és micsoda szex lett belőle! Reggel még össze is kacsintottunk, cinkosan, túljártunk a nap eszén.
      Kettes fázis, amikor mindenképp nekem, és erősebben kell kezdeményeznem, de hiszen én vagyok a csábító nő, a magazinok háttal, ásító férfin lovagló amazonja, még jó hogy a csipkéset vettem fel! Igaz, az reggeli fotó, de nekem sikerül este is, hát itthon vagyunk, itt az otthon melege, ágy asztal étel élet ezért vettem vörösbort, meg két szelet steakhúst, másfél kilónyi tellett volna az olcsóbból, szexivacsorapóz nem volt, egyedül a hús áráért nem volt kár.
      Harmadik fázisban már mélyebben alszik, mint én egyáltalán szoktam, de a múltkor is majdnem volt akkor valami, biztos hogy akarta mert éreztem ahogy tapogatta a hasam, belenyúlt a bugyimba, kár hogy visszahúzódtam (igaz, a döbbenettől), szóval innen még van esély, készséges leszek és vagyok, érzi, érzi, mindent jegyez, hisz sosem panaszkodom, nem sírok és nem követelek, ekkora hát az ő szabadsága, nincs rajta nyomás, egy tenyérnyi nyomás se, még simítani is csak óvatosan, nehogy azt higgye, tán kérnék valamit.
      Negyedik fázisban belesírok az álomba, belealszok a sírásba, sírnivaló mindaz az ész, érzék és figyelem, amim van, és mégis erre használom, hogy minden egyes alkalommal, csúnyán és csipkebugyisan erőszakot vegyek magamon, de csak csendben, halkan, nehogy felébredjen.

        • Ilyesmit vált ki belőlem egy-egy bejegyzésed.
          Elkezdtem olvasni a blogot az elejétől, és a folyamat, amit leírnak a posztok (téma, sorrend és hangulat) emlékeztet arra a folyamatra, ami az én életemben is lezajlott néhány éve. Egy súlyosan bántalmazó kapcsolatban éltem, amit, vidéki, csóró, ám ambíciózus és kitartó fiatal nőként főnyereményként éltem meg, hisz diplomás volt, jómódú, helyes és világlátott, szabad és magabiztos, Svábhegy, sokbarát, Amszterdam.
          Ellentmondásos, de ez a tökély erősítette fel bennem mindazt a kétséget, amit óvodás korom óta hordoztam. Talán azért, mert mindig azt hittem, ha mindent megteszek, dolgozok, tanulok, szép leszek és jó kapcsolatom lesz (rendes család,tanult fia, jómód és vidámság) akkor majd mindaz a nyomorult mintázat, amit a tengődő családomban láttam gyerekként, kikerül, sőt, én ki tudom kerülni.
          És amikor ebben a kapcsolatban sem szűntek meg a kétségeim, fájdalmaim, hiába minden külsőség, akkor borítottam.
          Most ennek a folyamatnak éppenhogy csak vége. De vannak olyan történetek, amik sosem lettek elmondva, leírva, sőt, szavak szintjére emelve se, csak az érzet maradt meg, az élmény, a hangulata a jelenségnek. Mint ez is, az alvás és a ma-sincs-szex kombó, pedig olyan, de olyan szép voltam, az iroda összes férfijának tetszettem, de én velük még egy kávét se, soha!
          Ugye milyen tipikus?
          Bocsánat, a témánál maradva.
          Ahogy olvasom a posztokat, felidéződnek ezek az emlékek, és megfogalmazódnak, pontosabban és tisztábban, és élvezetet okoz az, ha leírhatom. Az is, ha sikerül jól leírni (szeretek írni, szeretNÉK jól írni, de nagyon félek)
          De elsősorban a helyükre kerülnek ezek a kockák, ha mondhatom így. Egyrészt tisztulok, mert nem elkenem az emléket, hanem kimerevítem, másrészt néha azt képzelem, hogy mint valami pogány istennő, növesztek minden ilyen képkockával egy új tollat, más színűt, és egyre nagyobb, láthatóbb és erősebb leszek tőle.
          Hát, valami ilyesmi.
          🙂

  22. Visszajelzés: én leszek a belügyminiszter | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: jobban tudja az életedet, mint te | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: a klasszikusok | csak az olvassa — én szóltam

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s