még eszünk egy kicsit

Amikor utólag jut eszembe valami, a bejegyzésem témájához tartozó, fontos részlet, vagy épp a reakciókból látom, hogy nem úgy értik, aminek én szántam, akkor háromféle lehetőségem van:

beleírom a posztba (és ezt esetleg jelzem is színes betűvel)

kommentbe írom a bejegyzés alá

új bejegyzésben folytatom a témát.

Azért választom most a harmadik megoldást, mert azt mondják az olvasók, hogy inkább csak a bejegyzéseket olvassák, esetleg az első néhány kommentet, és szeretném, ha ez nem sikkadna el. Tehát nem azért, mert most már egész héten ilyen dietetikai témákról lesz szó, rileksz. Bővebben…

mondd szépen

Igen, ez a kedvencem!

A tekintélyelvű nevelés utolsó bástyája!

Már nem hagy sírni, már nem üt, már nem szégyenít, már nem ijesztget zsákos emberrel, gerincsorvadással, nem mondja, hogy amíg az én házamban, nem “farag becsületes embert”, nem “tanítja meg a tisztességre”, nem az orvosdinasztia újabb tagjának szánja a szerencsétlen gyerekét, már nem zár spejzba, nem parancsolja azt sem, hogy meg kell enni a kapros tökfőzeléket, és nem tesz lexikont a hónuk alá.

Még köszönni sem kötelező.

De nyelvművel!

Viszonylag jól beszélő, ám nyelvészetileg képzetlen emberek, apák a vacsoraasztal fölött kijelentik:

Azt nem úgy kell mondani. Bővebben…

délben ebédelünk

FIGYELMEZTETÉS:

1396 szó

de vannak képek is

Itt a blogon sokan döbbennek rá, hogy nem úgy van az.

Azt hittük, nem is tudtuk, hogy azt hisszük, de éltük, hogy úgy van, és akkor, uramisten, egy helyzet, egy mondat, egy kis gondolkodás ébreszt rá:

nem úgy van az.

Akik korábban is kerestek, gondolkodtak, kritikusak voltak, azok is sok mindenre csak mostanában jöttek rá. Én magam is, írás közben, kommentolvasás hatására is alakulok és döbbenek.

Recsegnek az eresztékek. Nem úgy van az.

Nem kötelező gyereket akarni. Bővebben…

visszalassulás

Rohanó mai világunkban, kezdi a stíluspanelek közé rekedt újságírógyakornok a bármiről szóló magazincikket. Ez is trend és reflektálatlan szokásunk: arra panaszkodni, hogy minden milyen felfokozott, felszínes, felgyorsult, és egyre csak…!

Az emberek manapság (értékvesztett világunkban) (amikor a mai fiatalok már lassan…) (és már a túró rudi sem olyan erjedt-csípős) (nem is beszélve az alufóliás-papíros Milka eltűntéről, hát hova jut a világ?) valóban csüngenek a technológián, tényleg ritkábban olvasnak nyomtatott nagyregényeket, mint régebben, és lényegesen többet kattintgatnak felszínesen, osztott figyelemmel. Tényleg inkább választják a gyorsan és könnyen elkészíthető ételek receptjeit, igénylik az életet könnyítő gépeket, és nem kézzel verik a habot. Bővebben…

fogadd el magad

c-nek

Jaj, ez milyen egy hálás, olvasószerző, valódi feminista üzenet volna. Mennyit írhatnék én harmincas-negyvenes, értelmes, életük által szorongatott nőknek arról, hogy ne búsulj, jó vagy te így. Kitölthetném a dühöm az irreális szépségelvárásokon, lehetnék éles, gúnyos és hatásos. Írhatnék a “természetes testekről”, amelyeken ugyan nyomot hagynak az évek és a szülések, de igenis mindenféle női test szép, és büszkén viselhető, és nem kell megfelelni holmi külső elvárásoknak!

Milyen könnyű lenne ilyeneket írni. És milyen lelkes osztáshullám és helyeslés volna.

Csakhogy én nem akarok ilyet írni, és nem is tartom nagyon értelmesnek azt, aki ilyesmihez tapsol. Mert én szarul érezném magam abban az elfogadásban. És hát már megírták ezt elegen: ahogy erről szólni szokás, például így vagy így, mindig ugyanazokkal a hatásvadász, világot hibáztató, a valódi problémára (nem vagy jól a testedben, és reménytelennek érzed, hogy változtass) választ nem adó módon, azt én mellébeszélésnek tartom. Egész pontosan: az életemmel cáfolom.

És épp azért voltam képes a makacsul egyedi utamra, mert dörömbölt bennem, hogy ezek a cikkek hamisak, ez önvigasztalás, ez nevetséges, és szövegnek is rossz. Patetikus, hamis, és csupa csodálatosan ápolt, vékony nő hajtogatja ezeket. És odagyűlik a sok, szerepébe zárt, leharcolt nő helyeselni.
Bővebben…

örömeim

Minden milyen jó most. Minden. Nem a kín és aggály hiánya, hanem pozitív jelenvalóság: mély elégedettség szőrtüszőimben, gyomromban.

Volna mit elpakolni, letakarítani, megbeszélni, befizetni, persze. Mindig van.

Mégis, rendszeresen döbben a szívem: hogy lehet ennyire szép és teljes minden?

cropped-kc3a9pernyc591fotc3b3-2015-07-07-0-00-32.png

Hol voltak ezek az örömök eddig? Ez a stabil, egyszerű, időjárásfüggetlen? És hogy lehet, hogy az a sok para és ziláltság, az, hogy elsőt kezd a lányom, az, hogy macerás a közlekedés, hogy jön a hideg, hogy nem működik a cirkó, hogy nem találom a nemtommilyen szerződést, ez mind nem számít?

Végignézek jelen életemen, és megállapítom, hogy felnőttebb, felelősebb, egyszemélyes örömök vannak benne, mint bármikor. Bővebben…

felhívás egynémely olvasóhoz

Kedves olvasó!

Azért vagy itt, mert idekattintottál, nem másért.

Érted? Te. A te gépeden, a te kezeddel.

Ne írd, hogy csak felugrott a poszt a facebookon (az is azért van, mert lájkoltad az oldalt). Vagy hogy egy ismerősöd linkelte, nem tehetsz róla. Vagy hogy nem is olvasol sokat, csak öt perc.

Felnőtt ember felelősséget vállal a kattintásaiért. Senki nem rohan utánad blogposztokkal.

Ha úgy döntöttél, elmélyedsz a szövegben, és nem mondjuk Garfield videókat nézel helyette, akkor feltételezem, hogy neked ez jó.

Ha pedig úgy döntöttél, hogy kapcsolódsz a beszélgetéshez, amely értelmes, jóhiszemű és őszinte, és amely beszélgetésnek deklarált vagy jól letapogatható normái vannak, és eközben velem vagy a többiekkel (“ti feministák”) olyan bunkó vagy, amilyen élőben sosem mernél senkivel lenni, holmi szabad vélemény jogára hivatkozva, a nagy bátor névtelenségben, akkor én például megvetlek.

Ez miért jó neked?

Másvalaki felületét használod, és dúlod épp, amelyet ő munkával, pénzzel, lelkesedéssel tart fenn, és ahol nem feszengeni, magyarázkodni, vitázni akar. És nem érted, mi ezzel a baj.

Én nem vagyok forrása a te véleménykifejtési jogodnak, és nem vagyok köteles semmilyen zavaró, ámokfutó, szándékosan értetlen tartalomnak itt figyelmet vagy publicitást szánni.

Nem arról van szó, hogy mennyire van igazam, én mit bírok elviselni, vagy hogy hogyan kezelem az “ellenvéleményt”. Úgy, ahogy — ez nem számít.

Hanem arról, hogy TE miért csinálod ezt, amikor láthatod, hogy nem, nem, nem.

Ha látod, hogy ez nem az a hely, ahol építőnek és értelmesnek számít a mondandód, akkor miért nem máshol nyomatod az ideológiát, a gyűlöletet?

Nem is jelennek meg ezek a kommentek, következetesen. Többször írtam, hogy ez nem szint, ezzel szóba se állunk, és azt is, hogy lopott szöveget nem engedek be. Azért sem engedem be ezeket, mert a beszélgetés minőségét, az őszinte megnyílás és értelmes érvelés esélyét durván rontják. Ti nem vállaljátok a személyes dolgaitokat, idézetek és másoktól vett érvek mögé bújtok. Ha mégis van személyesség, akkor nyávogás van, meg mások gyűlölködő hibáztatása.

Sokszor kértem, írtam már ezt. De nem adod fel, és így világos: zaklatni, piszkálni akarsz.

Ez ciki.

Nem írok elő neked semmit. Nem tiltok be semmit, nem hallgattatlak el, nem szégyenítelek meg. Nincs ilyen szándékom, nincs ehhez eszközöm sem. Azt gondolsz, amit akarsz. Csak ne nyomd rám.

A blog nem szolgáltatás (azért fizetni szokás), nem vagyok veled semmilyen jog- vagy egyéb viszonyban, ezért ne reklamálj és ne követelj itt semmit, és nem kérem a visszajelzésedet sem.

Ne légy infantilis, és ne akarj magadnak a bloggerből eszményt se faragni. Nem tudom megmondani, hol csajozz, mitől lesz nőd, mi a titka annak, hogy szexhez juss, és ez nem is dolgom. Ezek itt szövegek. Valahol van ember is, de azt nincs jogod minősítgetni, nem vagy vele kapcsolatban. Ezek publicisztikai szövegek, akként olvasd őket. Itt nincs ideológia, se “genderfeminizmus”, én nem igazodom semmihez, ez a véleményem. Neked is lehet véleményed, engem nem zavar.

Ha eleget olvastál életedben, felfogod, mi a szövegek célja, és jóra használod. Ha nem, semmi dolgod itt.

valódi szeretet helyett

Bele akartam írni az előzőbe, de aztán önállósodott:

és hány, de hány olyan férfi van, aki csak arra utazik a párkapcsolatában, hogy “ne legyen balhé”. Hogy békesség legyen, nyugodt este. Hogy ne zárja el tőle a nő a testét, kedvességét, jókedvét válaszképp arra, amit csinál, és ami nem szép tőle. Vagy lehet akár némaság is, de feszültség, hangos konfliktus ne legyen.

Tehát a férfi nem szeretetalapon működik, nem vállal valódi felelősséget kettőjük mint pár jóllétéért, nem törekszik arra, hogy igazságos legyen a munkamegosztás, nem akarja őszintén a partnere javát, és nem revideál akkor sem, amikor hibázik, vét, csak a büntetést próbálja elkerülni. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 28.: most haragszol?

A legutóbbi írásom:

most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

nagy olvasottságot hozott, és heves kommentözönt váltott ki. A látható kommentet jelző szám (210) mellett a szerkesztőmben a negyvekilences szám van pirossal: ennyi be nem engedett, amúgy nagyon ostoba, elvakultan ideológiai komment is érkezett.

Mindig öröm ez egy bloggernek, és megihleti új témákra.

Az egyik amelyet törzsolvasó írt, ez áll:

Csak azt nem értem, hogy tudod ilyen hideg, részvétlen, haragvó megvetéssel odalökni, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”.

Haragvó.

A blogger haragszik. Miért haragszik? Nem szép tőle.

Eleve, egy nő, amint haragszik, ejnye.

Miközben egy agresszív, nőgyűlölő kommentre reagáltam a bejegyzéssel. Azt persze vagy szó nélkül hagyja, vagy egy mondattal elintézi: persze, azt is elítélem. Bővebben…

most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

Megint ráömlött a blogomra (kivehetetlen, bosszantó folt) egy kilométeres, névtelen, kioktató komment, egy valószínűleg lefordított redpilles szöveg részlete.

Amelyben arról értekezik az ismeretlen szerző, hogy a férfiak milyen szeretettel fordulnak általában a nők felé, felveszik őket például, amikor ázottan baktatnak az út mentén, és hazáig viszik, nahát! Ellenben a nők nem tesznek ilyen szívességeket a férfiaknak, és nem szeretik őket.

Az első kérdésem, hogy ugyan, miért a férfiak feneke alatt van már megint az autó. Miért ő az erős, aki segíteni tud, és miért képzelünk el sorra olyan helyzeteket, amelyekben a nő szorul rá valakire. Ennyire kézenfekvő ez, hogy minden példában ez a séma szerepel? Ja, mert ők az erősek, mi meg a gyengék, értem.

Mindjárt átgondolom ezt, csak leteszem a STIHLemet. (Remek rönköket találtam, készülök a télre.) Bővebben…

képtelen helyzetek

Én valami olyan szinten nem tervezek, nem élek beosztással, és nem vagyok aggályos, hogy az szörnyű.

Komolyan mondom. Nem vagizok, hanem rezignáltan veszem tudomásul ezt a hajlamomat, amelynek megváltoztatásához újra kéne installálnom magam, és az valahogy nem megy.

Ez azt jelenti, hogy nincs határidőnaplóm.

cropped-emlc3a9kkc3a9-szelc3addc3bcl.jpg

Bővebben…

hiteles

melléknevek sorozat 25.

Ez baromi érdekes most, micsoda inspirációk áramlanak! Még a hülye kommentek is hasznomra vannak.

Leleményes cím, érzékeny reakció és továbbgondolása a “primal” című bejegyzésnek Isoldénél:

Fagyott tavi nádas húrján citerázni

Én csak azt nem értem, honnan jön ez, hogy hitelesnek kell lenni.

Miért kellene hitelesnek lennünk, kinek a kedvéért?

Ki mondja azt, hogy jó, van ez, amiről beszélsz, de akkor azt tessék teljes elvhűséggel tolni?

Nem tolom.

Ez itt, kérem, a csodálatos huszonegyedik század, az alternatívák bősége: összerakhatom elemeiből a létemet. Még vicces is, nem számít, hogy egységes legyen, nem kell összeillenie, nem kell egy színben tartanom.

Nem dogma, nem eszme, nem elv, nem szabálylista. Nem kell a véremet adnom érte. Nem kell, hogy mindenemet irányítsa. Bővebben…

a normalitás köre

Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.

Hümmögök.

E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.

Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!

Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.

Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.

Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)

Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.

Az alma nem piros. Bővebben…

beérni a munkába

Profin hétfő reggelre időzített bejegyzés. Vasárnap van, tizenegy óra, itt pihegek, mert délután, sajnálom, de nincs más szó: SZARRÁFOSSÁROMMÁ izmoztam és nyújtottam magam, súlyemelés, akrobatika, ugrókötél, lengedezés, sprint, evezés, kézi súlyzós és gépes mindenfélék, és a gyerekek is boldogan és spontánul ugrabugráltak körülöttem. Közben meg lehetett figyelni a póztanulókat, ma extrém szép és feszes testek voltak, nők is, férfiak is, és nem egyfélék ám (nem is egy kategória, így ránézésre).

Nincs is ennél jobb érzés, mint így feküdni itt a testemben, olyan elégedett, áradó ilyenkor, és, milyen érdekes: megkapta a fehérjéjét, most nem kér enni. Mert amúgy folyton: a hajvitaminomban meg a BCAA tablettában, de még a sima multivitaminban is extra adag B6 vitamin van, és én ezt nem vettem észre, és az baromi nyugtalan ehetnéket csinál, és már megint, ez már egyszer megtörtént (a múltkor az Elite Woman Athlete vitamin szedését emiatt függesztettem fel, és tértem át a szerényebb Performance-ra. Kibírom én, fegyelmezett vagyok, csak azért mégsem mindegy, mennyire falkaparós a kajatéma). Ám azt megint nem tudtam kiokoskodni a hétvégéből, hogy maradjon reggelre egy illykapszula. Egyszerűen nem bírtam ellenállni ma a harmadiknak, edzés előtt, valahogy azt képzelve, majd csak lesz valami.

De nem lesz. Nincs itthon kávé. Az én hétfő reggelemnek ez a nagy gondja, de majd előveszem a filterpapírokat, és elbiciklizem egy csomag darált kávéért, ilyenkor Lavazza vagy Segafredo jöhet szóba, esetleg Davidoff. Bővebben…

“primal”

Ősi, eredendő.

Volt egy kajarecept a KetoDietBlogon, hogy az ketogén, paleó és egyben primal. (A ketogén egyébként mint lowcarb alirányzat a paleó egyik leágazásának tekinthető, és a lényege az anyagcsere-kapcsolóátállítás: zsírból élünk, nem glükózból. Nem azért nem eszem croissant-t, mert a szénhidrát rossz, vagy mert az ősember sem evett, hanem mert akkor nincs ketózis.)

Már megint egy terminus, ezek tele vannak ilyen sosem hallott szavakkal. Rákerestem hát, mi a bánat az, hogy primal. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 27.: nem hisz nekem

A ma kivesézendő egyenlőtlenségünk kommunikációs és érzelmi természetű, és megfigyelésem szerint nagyon gyakori.

Hányan vagyunk, akik azért esünk kétségbe időről időre, mert általában jó fej, együttműködő, érzelemgazdag ugyan a partnerünk, mélyen és elemien érezzük, hogy mennyivel jobb nekünk, mint sok nőnek, viszont ez a partner időnként egyszerűen nem hallja meg és nem hiszi el, amit mondunk.

És szinte csak ez a baj vele.

Bővebben…

szeptemberi nap

Hat óra öt. Ideje felkelni…

Régi NOKIA-m beszélő órája. Halál idegesítő, de ez legalább biztos.

Ma magamtól nem ébrednék. Néha sikerül, akkor viszont 4-től, olyankor a legjobb az agyam, rám világosodik a hármas ablak felől, és délben már támolygok.

Most menni kell.

Lerobogok a galéria lépcsőjén, pisilek. Megmérem magam, még lengén. Éhgyomorra víz, bele gyógyszertári C-vitamin.

Illy bekapcsol.

Tessék-lássék elöblít két müzlistálat és négy kiskanalat, azokból mindig hiány van. Megőrülök, ha két gyerekem eszik, és nem egyforma a tányérjuk vagy a kiskanaluk.

Illy cirpel, hát szia! Fekete kapszula, kapucsínós csésze, bele diónyi vaj és egy mokkáskanálnyi kókuszzsír. Mi, ketogének, így kezdjük a napot. A zsírt be kell vinni, és nem egyszerű. Nehezen reagál a gomb, pedig most szerelték. Egy adag, még egy. Víz, bele hét gramm glutamin, tíz gramm kreatin. Magnézium, kalcium. Bővebben…

egy éve

Nevezetes nap a mai, több szempontból is. Egy elég jelentős katolikus ünnep. Aztán, Szendrey Júlia megismerkedése Petőfi Sándorral, és egy évre rá az esküvő. Születésnapja továbbá valakinek, aki a szívemhez nőtt, de már elszakadt.

De még iskolai szülői értekezlet is, hát, ez kemény volt. Na, de ma nem ez a téma.

És, amivel igenis kezdünk mondatot, én speciel minden másodikat, egy éve, nem egészen tökéletes németséggel felírtam egy füzetbe a következőket:

a dán ötkoronás lyukas

a dán ötkoronás lyukas

Eltelt egy év, és én most értékelek. Jó ez, és egyre jobb.

Én nem tudtam pontosan, mit fogok megváltoztatni, és nem tűztem ki konkrét célt. Csak innen tűnik ez egy következetes, egy irányba tartó folyamatnak. De hányszor kellett újratervezni, átértékelni, meghaladni, ó.

Szerintem pontos célt kitűzni gőg és gépiesség, illetve nagyon profi, nagyon informált és vasakaratú emberek képesek pontosan a kitűzött célt teljesíteni. Mert ők ismerik a változókat. Bővebben…

milyen jó, hogy voltak, akik

…nem okoskodtak, hanem odaálltak, és megindultak.

Nem facebookon elméletieskedtek. Nem kattintgattak unatkozva. Nem érveltek érdemi infók nélkül, ám marhára magabiztosan. Nem igazolták látszólag racionálisan az igazolhatatlant. Nem féltették szent sírhalmainkat az okostelefonozó idegenektől, sem derék rendőreinket az erőszaktól, kies hazánkat pedig a szeméttömegtől.

Voltak, akik nem főztek-takarítottak, nem “pihentek”, nem “a családdal” töltötték az időt, nem gyerekzsúrba mentek, és nem is tankönyvet kötöttek.

Én egyébként igen. Én csak néztem, dermedten… még tájékozódni is csak épphogy próbáltam. Én már félek valahogy segíteni, szenvedést látni. Remélem, lesz még kvótám, idővel.

Képernyőfotó 2015-09-07 - 4.58.01

Veres Viktor fotója

De milyen jó, hogy voltak, akik ki tudtak nézni a saját, szintén nem könnyű életükből, és embert láttak, sorsot és nem aggályt. Bővebben…