mószerolják a sportot

Hol a hiba az érvelésben? Törzsolvasóim jól tudják. Bővebben…

annyi mindent kaptál

Szaunázási kötelezettségeim nemsokára fájdalmasan elszólítanak e kényelmes, félkönyéken fekvő, fagyasztotteper-evő állapotomból, így most gyorsan leírom nektek, mert ez elvi kérdés:

Annyi mindent kaptál. Használd jóra!

Úgy értem, hogy ez kutya kötelességed. Bővebben…

te is utálod a tested?

Megint egy poszt, amely nem “érzékeny és megértő”. Ezzel szemben igazat mond, nem gyáva, nem önáltató. Van, aki ezt nem bírja. Neki nem javasoljuk a blog olvasását.

Bemutatom és lebontom az önelfogadás és testpozitívság állításait, érveit, mert önösek és infantilisek, a tetejébe még improduktívak is. Ne dőlj be nekik! Bővebben…

mit vársz az emberektől?

Mi az, amit elvárhatok a világtól?

Döbbenten figyelem azokat az embereket, akik a belső bizonytalanságaikat, problémáikat, igényeiket másokkal, az egész világgal oldatnák meg, és ha nem kapják meg, amit akarnak, verik az asztalt és hibáztatnak másokat.

Persze mindenki szeretne érdekes, fontos, vonzó lenni. Tiszteletben tartva lenni az érzékeny pontokkal együtt. De mi történik, ha nem kapom meg?

Jár-e nekem az, hogy elismerjenek? Jár-e az, hogy ne mellőzzenek? Hogy megkönnyítsék a dolgom? Hogy a közösség segítsen nekem? Vagy azt ki kell érdemelnem?

Ha identitásnak nevezem a furaságomat, és kisebbségi leszek tőle, akkor nekem védelem jár? Ha fétisnek gondolom a 35-ös térdzoknik iránti gerjedelmemet, ami már egyben identitás, akkor azt tiszteletben kell tartania mindenkinek, és akkor nem ciki, ha tizennégy éves lányokra csorgatom a nyálam… Milyen könnyen bejár az ajtón a farkas.

Elvárhatom-e, hogy ne traumatizáljon, sértsen, triggereljen senki? 

Egyszer egy nő, akit kedveltem és aki csúnyán megváratott, mire is mondtam neki, hogy három gyerekem vár otthon, azt állította, hogy én ezzel őt triggereltem, mivel neki még nincs gyereke. Azóta gondolkodom ezen. Mindketten áldozatnak éreztük magunkat. Én, mert húzta az időmet, ő, mert szerinte neki szántam ezt a mondatot, vagy nem, de mégis úgy érintette, miközben én nem tudtam, hogy gyerektéma neki fáj.

Kinek dolga azon őrködni, hogy bárkit hogyan érint valami? Ráadásul nem is jelzik vissza, nekik “rosszul esett”, évekig hurcolják (főleg a nők), akkor is, ha senki nem akarta sem őket, sem  a csoportjukat, sem a konkrét ízlésüket bántani, csak épp mondott valamit – és ezt jól tudják. Volt olyan olvasó, akinek az volt a sok, hogy én mellesleg, még csak nem is ontopik, valami gúnyosat írtam a neszkávéról, mert ő azt issza. És sokan mások isszák. Akkor én írjam csak azt, hogy nekem mi a finom kávé, hansúlyozva, hogy nem vagyunk egyformák, de számomra, az én szememben, az én személyes véleményem szerint… illy (mindig sóhajtok, amikor így magyarázkodnak a bloggerek, ennyire nem merik a választásaikat deklarálni).

Én adom is, de állom is. Tegnap amerikaias helyen kaptam gúnyos beszólásokat a ketóra, amit nem taglaltam egyébként. Nem tudnak megingatni, nem fáj, és nem vált ki belőlem magyarázkodási kényszert sem. Az önbizalomról van szó.

Fejezzem ki, hogy minden tiszteletem a neszkávéivóké, mint embert nagyra becsülöm őket, de azért vanank gyártásbeli, minőségbeli, etikai aggályok, és ők vajon a talpukon hordják az ízlelőbimbóikat? Én a teamániásokat sem értem, és azokat sem, akik cukorral vagy tetemes tejjel isszák a kávét, és nem gondolom, hogy ettől normatív volnék, egyszerűen a preferenciámról írok, amely nem szentírás.

A minap olvasom, de kezdek durván elkanyarodni, mondjuk nem baj, mert szeretitek, hogy vannak örök divatnormák, ilyen az, hogy színes hajgumit nem hordunk nyolcéves korunk után. Nem jöttem zavarba.

Máshogy kell írnom? Vagy máshogy kellene engem olvasni?

Ami drága, az mindig érzékeny a megszomorodott országban, tudom. Vagy épp támadási felület. Valakit nyomaszt, hogy nem tudja rászánni magát a sportra, és beleköt abba, hogy nekem “almás gépem van” és kirakom, hogy de bezzeg én Madridban futok. Pedig ő sem szegény, de ez a kifogás kéznél van.

Érzéketlen vagyok akkor, amikor bármilyen minőségi, pénzbe kerülő jóra (“jav”) voksolok? És: tűnődnek-e ezen a “sikeres énmárkák”, a pálmafa alatt pózoló, feszes hasú instagramlányok? Vagy magyar utánzóik, akik ráadásul keményen promózzák az edzőjüket, kozmetikum-partnerüket, kedvenc éttermüket?

További érzékenységek: van egy hitem, meggyőződésem. Vegán vagyok, kirúgtak, perelek:

https://www.bbc.com/news/uk-46385597

Sült hús szaga terjeng a kertváros fölött. Egyesek húsosfazékot, zsíros melót és hasonló metaforákat emlegetnek. Változzon meg a nyelv!

Hogy ne sértsenek meg, ezt elvárhatod? Ezt például igen. Jogod van nyugalomban létezni, de nincs jogod figyelemre, külön bánásmódra, extra kíméletre az interperszonális kapcsolataidban. Egyenlő bánásmód – ez a politikai közösség, az állam és intézményei kötelessége, nem a magánembereké. A magénember válogat, és joga van. Bántani nincs joga.

A szólás, szóvá tétel joga érvényes? Igen. Ha gond van, nagyon is. Csak az asztalverés a mókás.

És azt megtehetem-e, hogy beszámolok az érzéseimről, arról, hogy – fiktív példa – milyen rossz azt hallani sebes, ekcémás bőrrel, hogy a szép bőr a nőiség fontos fegyvere, és akkor majd az emberek megértik, érzékenyednek és nem mondanak ilyeneket?

Nem, nem várhatod el. Jelezhetsz ezt-azt az embereidnek, de én nem gondolom, hogy érdemes kijelölni az ilyesmit ügynek. Nem írhatod át a szokásokat, a nyelvhasználatot, ne legyél dühös a világra. Mindannyian lavírozunk, kanyargunk benne, nem csak te.

Ugyanakkor az amerikai, angolszász kommentelők szépen leszoktak például a kövériszonyos megjegyzésekről, a nyílt szexizmusról, a nőhibáztató beszólásokról és a transzfóbiáról is. Szélsőséges kis helyeken megy csak a gyűlölködés, mert erős a nyomás, hogy nem macerálunk senkit ezek miatt. Viszont az érzékeny csoportok mintha vérszemet kaptak volna erre, és szerintük az is sértő és mikroagresszió, ha egy teremben csak szabványméretű és karfás székek vannak (mert a kövér nem fér bele), vagy ha valaki a facebookon edzőtermi fotókat posztol, mert ezzel a fitneszipart tolja az illető. Vagy trigger: ők, akik már gyógyulnak a diet culture kórságából, vissza fognak esni (újra lemennek edzőterembe)! Vagy csak fáj nekik más sikere, kinézete.

És a mellőzöttség? Elvárhatom-e, hogy ne legyek láthatatlan privát embereknek, privát ízlésük szerint? Hogy észrevegyenek, vonzónak tartsanak? Ööö, nem. Fejlesztened kell magad, kitalálni aktív, közösségi stratégiákat, elmenni fodrászhoz, rájönni, hogy esetleg mi a gond veled. Nem pedig szidni a társkeresőt, ahol felszínesek és érdekvezéreltek az emberek és mindenki türelmetlen.

Túl sokat hallottam már a sztorikat. Valaki akart valamit másvalakitől, aztán csalódott a várakozásában, és szidta, hogy a másik lenéző, nem veszi őt emberszámba, “manipulál azzal, hogy nem ír vissza”, “hol ilyen, hol olyan jelzéseket ad”, “egyszer egész közel jött, tudom, mit akart, de az utolsó pillanatban visszahőkölt”.

Mi történt? A másik határt húzott, nem tett energiát a kapcsolatba, elzárkózott. Zavarban volt, udvarias volt legfeljebb. Nem volt kedves. Miért? Mert a kezdeményező fél sok volt, terhes vagy érdektelen. És erre kitalálta, hogy ő akkor áldozat.

Ha te mész oda, tied a felelősség. Ez a netfogyasztásodra is igaz: te azt döntheted el, mit posztolsz te, és miféle tartalmakat engedsz a hírfolyamodba. Azt nem kontrollálhatod, más mit tegyen ki. Hiába nyavalyognak a wmn.hu-n, olyan nincs, hogy egy influenszer téged megszégyenít a kockahasával, “arcodba tolja a fogyását nagy kevélyen”. Nyugodtan kikövetheted az összes fitspo csajt, ahogy nem olvasod a bonsainevelgetőket sem.

Válogasd meg te, milyen tartalmakkal veszed körbe magad! Nagy a választék, és ma már személyre szabhatod. Van reklámmentes tévé is. Ne a világot vádold, nem az a dolga, hogy a te igényeidet szolgálja.

A SJW azt jelenti, hogy social justice warrior, általában az interneten nyomják, és elég meghökkentő megnyilvánulásokat láttam. Például a fat activistok követelése a tisztelet és méltányos bánásmód, a kellő méretű, kényelmes repülőgép-ülés (ugyanannyiért, világos), és persze oldják meg nekik – a méretügyben igen kényes, fizikai törvények miatt korlátos – hullámvasutat, kórházi ágyat, hordágy-szállítást. Kétszáz meg annál is több kilós emberekről beszélünk. Továbbá legyenek ők is szépként és normálisként megjelenítve. Reprezentálja a modell, a média az ő testét is. Legyenek ikonjaik. Könnyítse meg vásárlásukat a divatcég. Gyártson olyan méretet! Igazodjon a világ a kövérséghez, ami szerintük egyféle, normális testverzió, ártalmatlan és amúgy sem lehet ellene tenni – mert ha nem igazodik, az elnyomás.

I respect and celebrate my body. I love my rolls, my cellulite, my wounds and marks.

Mi az, ami jár? Tényleg jár?

Nem várhatod el, hogy béleljék ki az életed. Ne legyél naiv és lúzer, panaszkodó üzemmódú. Ne pakolj másra terheket. Ne ravaszkodj, ne zsarold erkölcsileg, hogy ő csak akkor jó ember, ha az elvárásaid szerint viselkedik. Gondoskodj az igényeidről! Vállalj felelősséget!

Te is legyél abban a helyzetben (hozd magad olyan helyzetbe), hogy megértsd: aki türelmetlen, nem elfogadó veled, az miért teszi. Milyen ez a másik oldalról. Ne horgonyozz le az áldozati tudatban! Erre nekem jó volt a blog. Fiatalon én fantáziáltam egyoldalú kapcsolódásban, csodálattal. Annyit mondok, a túloldalon lenni nagyon durva. Bocsánatot kérek.

Elutasítottam, nem szépen beszéltem vele, írta az egyik komoly rajongó. És még hányakkal viselkedtem így! Majd bánni fogom. Beléjük martam.

Hüledeztem: hát az nem számít, hogy nekem mi az igényem, mi bírható? Én köteles vagyok viszonozni a kezdeményezést, pont olyan komolyan venni valakit, ahogy ő engem? Aki aztán a minimálkedvességet benézi, és utánam mászkál, elhalmoz, érzelmileg nyomaszt?

(Ezek reménytelen rajongók voltak. De még az egyéjszakásokban is, kölcsönösségben is, a nagy szerelmek után is igaz: ha nem keres, ha eltűnik, érts belőle. Könnyebb eltűnni, mint egyenesen fogalmazni és hallgatni a szemrehányásokat, kielemzéseket.)

Szóval nekem nem dolgom fű–fa–virággal kapcsolódni, segíteni, lelki támasz, reménység, megértő fül lenni. Mert a kapcsolódásból zaklatás lett.

Jogod van viszont a saját talpalatnyi helyedhez. Ha más lép be oda, ha ő akar valamit, és nem hivatalból dolgod ő, akkor jogod van az integritásodhoz. Ahhoz, hogy megválogasd, ki lehet a közeledben. A nyugalomhoz is. És nincs ilyen, hogy de őt kitaszították és milyen magányos, és bízik benne, hogy te majd megérted. (Tibi!)

Nem megyünk túl sokra ezzel persze, hogy jogod van, mert mire mész egy kikényszeríthetetlen joggal? Mi van, ha senki nem viselkedik e tisztelet jegyében, röhögve használnak? Mégis fontos. Hogy tudd: ha valaki zavar, ha időrablónak, negatívnak érzed, akkor nem te vagy a bunkó, nem neked kell akrobatikáznod, sem őrlődnöd ezen. “Tilts le.” Bazmeg, inkább ne írj, ilyen egyszerű. Elemi jogom, hogy ne nyaggass.

Lehet szólni, jelezni. Nem, nem elég ignorálni, udvariasan hárítani. Nemet kell mondani, Megkérni, ne írjon.

Viszont nem kell megmagyarázni. Nem kell érveket felsorakoztatnom, és nem kell, hogy ő arra rábólintson, hogy “ja, így értem, igaz, megyek is”. Én bedőltem ennek, hogy akkor lehet csak igazam, jogom, ha megindoklom, ő pedig elfogadja. Dehogy fogadja, hiszen ő nyomul. Akar valamit, tőlem vagy a környékemen. Nem biztos, hogy szerelmileg, hanem mondjuk egózni, legyőzni, önigazolni. És ezért nem fogadja el, amit kérek, vagy nem vesz róla tudomást. Bekussol, aztán újra ír.

Azért, mert csak. Nem vagyok ettől rossz ember, és nem baj, ha utálom a nyaggatókat meg a behízott, öntelt fejüket. Nem vagyok gonosz, ha nem akarom azt, amit nem akarok. Nem jár tőlem semmi, nem vagyok anyu, ezekkel az emberekkel csak rosszabb lesz, egyre arrogánsabbak. A rossz érzés jelez, érdemes neki hinni.

Gyógyító ezt tudni.

orthorexiás vagyok, jaj

Megvettem csütörtökön az Orthorexia című ismeretterjesztő könyvet, amelyet Renee McGregor RD írt és a könyvem kiadója jelentetett meg Magyarországon.

Az RD azt jelenti, hogy Registered Dietetian, tehát nem orvos, de nem is önjelölt okos, és nem csak nutritionist. Az orthorexia jelenségét elsőként egy San Franciscó-i orvos írta le 1996-ban, Steven Brathman azokat jellemezte így, akiknek rögeszméjévé vált az egészséges táplálkozás.

A könyv bemutatja az egészséges-tökéletes étkezés és edzés hajszolását (röviden ez volna az orthorexia), továbbá az orthorexia és az anorexia nervosa, a bulimia nervosa, valamint a kényszerbetegségek hasonlóságait, sok esettanulmánnyal, és részletes magyarázatokkal.

Értem én. Ez alapján én bizony vastagon ortorexiás vagyok. A 2015-ös állapotom egyértelműen: abban az évben megtanultam és kikísérleteztem magamon mindazt, amit azóta tudok és élek. De talán a mostani állapotom is orthorexiának számít, legalábbis határeset. Most mi lesz velem. Ingatom is a fejem a két tenyerem között búsan.

Most annyira vagyok eltökélt és a saját szabályaim betartásában szigorú, amennyire éppen azt érzékelem, hogy jobb szeretnék lenni. Tehát nem annyira, mint az elején, mert már kitanultam, felépítettem a testem, jól vagyok. Nem kell megfeszülnöm, nem is szeretek. (“Eddzen, aki szarul néz ki.”)

Tavasszal például nem voltam ennyire energikus és erős, meg jobban akartam futni, akkor csináltam a böjtömet.

De persze edzek (újra, amióta nagyjából begyógyult az anyajegyeltávolításom hege). Az edzés alap. Ez azt jelenti, hogy nem a lényeg, az élet célja, hanem az alap a lábam alatt. A lábam alá ritkán nézek, de azon állok, arra épült mindenem.

És nem, nem bíztam meg a szakemberekben. Elmentem, elvégeztettem a szakszerű vizsgálatokat, meghallgattam, amit egy kiválóság mondott, egy kicsit szedtem is az általa felírt gyógyszert, ami (ugyanez a szer) eddig sem hozta rendbe a pajzsmirigyem. Az én Basedowom ellen (ez volna az eredeti betegség) a terhesség volt a jó, és aztán a testsúly-normalizálás, zsírszázalék-csökkentés, kemény edzés és a szénhidrátcsökkentés.

A Basedow is autoimmun betegség, az autoimmun betegségek a gyulladással mutatnak szoros összefüggést, és a low carb és a carb folyamatos, intenzív felhasználása csökkenti a testszintű gyulladást.

A könyv magyar függeléke arra biztat, keressünk háziorvos ajánlása alapján szakembert, lehetőleg hivatásos dietetikust, és ne az interneten tájékozódjunk itten. Ahol azok a bloggerek meg mindenféle csodamódszerek vannak.

Értitek. Internet = ellenőrizetlen, érdekalapú katyvasz, igazi tudás = nyomtatott könyv, egyetemen tanított információk. Jól értem én ezt?

Persze, van, akinek internet ezt jelenti: magyarul, színes-szagos, harsányan ígérgető, izgalmas, a hiovatalos-szárz-szürke tényekkel szemben csodát ígérő honlapok, instagramprofilok. LifeTilt és társai.

De hiszen ez sima igénytelenség. Becsaphatóság, restség, hiszékenység. Az, hogy nem vagy igénytelen, nem jelenti azt, hogy valami doktorhoz mész, és mindenki más hülye. Sem azt, hogy nem használod az internetet informálódásra. Az interneten minden fent van. A jó válasz is, az érdek nélküli csoda is.

Én nem vettem semmit a neten át, nem beszélt rá senki semmire. Én Peter Attiát olvastam, ezt itt, vagyis ennek a régi verzióját:

https://peterattiamd.com/category/ketosis/

És erősen nem értem ezt az egészet. Mi ez, hogy ne az internetnek higgy? Ne legyél buta? Nem vagyok. Csak a hivatalos, felkent tudományban higgy? Hátööö, azt tudjuk, itthon milyen. Még csak nem is hallott a nem-veszélyes ketózisról, mert csak a ketoacidózisról hallott. És azt állítja, Alimento például (egyébként az interneten, borzasztó, elsöprő magabiztossággal), hogy mindegy, a vércukrod éhezés vagy kalóriadús ketogén étkezés következtében csökken le, mindegy, mi vezet a ketózishoz, a test nem tudja a különbséget.

Most erre mit mondjak?

Én ahogy elnézem és megtapogatom magam, vagy összevetem a gyűlő DEXA-adatokat a sajátjaimmal, bizony nem mindegy, hogy eszem-e tápanyagdús ételeket vagy nem.

Az eredeti könyvszöveg is tele van ezzel, hogy jajaj, az internet gyanús, híg, téved és átver. Ne vicceljetek. A PubMed nem az interneten van? Azok az okos-kopasz orvosok nem a neten néznek utána konferencia előtt vagy csak úgy, tájékozódván, tudást korszerűsíteni, felfrissíteni? Hanem poros könyvekben? És ha egy komoly alter netes szereplő olyat ír, ami nem állja meg a helyét, nem szednék szét azonnal, pont a net közösségi kontrollja miatt?

Lényeg a lényeg: én nem tagadom, hogy aszerint, amit a könyv összefoglal, levezet, bemutat, orthorexiás vagyok. Sue is ezt írta: tudja, hogy ő is annak számít. Engem is nyomtak már ezzel fura testalkatú emberek. Oké, az vagyok.

De van véleményem arról, hogy az orthorexia kategóriája milyen fogalmi-gondolati keretben született. Lesújtó véleményem.

A könyv például rámutat arra, hogy az élelmiszereknek, egyes fajtáknak, illetve mások mellőzésének nincs olyan hatása az egészségre, mint hisszük, vagyis nincs értelme ennyi szabályt bevezetni. Táplálékfajtát akkor zárj ki, ha az orvos azt mondta, mert különben megfosztod magad értelmetlenül fontos tápanyagoktól.

Miközben a képzett, városi, nem-három-műszakban, nem-hármasikrekkel-éjszakázó ismerőseim nem és nem mozognak, ellenben ülnek, stresszelnek, túlesznek, elhíznak és előrehajolni nem képesek, nem ám hídba lemenni, mi azokért aggódunk nagy tudományosan, akik velük szemben csinálnak valamit. Ők bizonyára túlzásba estek, és veszélyben vannak! Pótlék és kényszeresség. Menekülés és mentális torzulás.

 Onnan biztosan.

Mintha mindenféle átlagtól való különbözést, kilógni merést, többre vágyást, kíváncsiságot, tehetséget, élménykeresést, örömöt ferde szemmel figyelne a Normalitás Őre. Maradj csak köztünk, a szürke tömegben! Ne legyenek, nem lehetnek egyéni preferenciáid, saját elképzeléseid arról, hogy milyen testben érzed jól magad, és azért mit vagy képes és hajlandó tenni. Ha furákat eszel, ha hozzánk képest sokat edzel, ha próbára teszed a tested, akkor te megtévesztett áldozat vagy.

De hogy néztek ki ti, normálisak, mivel telik a hétvégétek, és mennyit bírnátok futni, jajdulok fel én. Én nem akarok úgy! Annyit mondok: ha én erős, fejleszthető testet kaptam, az nagy érték. Nem fogok vele visszaélni, eltunyítani, tévé előtt, autóban, irodai széken tönkrelustítani, fájóssá hanyagolni, elherdálni csak azért, mert mindenki ezt teszi. A normális nem normális!

Érdekes, hogy a könyv mit talál az öngyógyítás, saját tájékozódás témájában önjelöltnek, veszélyesnek, túlzónak. Amúgy nem ítéli el, nem rossz az, de. Mindig van de. Ha nem talált választ a hagyományos orvosi kezelésekben, akkor ő már minden hülyeséget elhisz. A legdurvább orthorexiás esetnek titulált lány a bőrproblémái miatt kiiktatta a tejterméket. Nem átallotta! “Hiába láttam el tudományos érvekkel alátámasztott tanácsokkal, ő inkább azt hitte el, amit az interneten olvasott.” Nem kis elégtétellel jegyzi meg a szerző, hogy amikor ez a lány meggyógyult az étkezési zavarból (a szerző rendelésén, csakis), akkor gyógyszerekkel hozta rendbe a bőrét.

Egy másik fejezetben leírja, mit tart a brit és amerikai kormány elégséges, megfelelő testmozgásnak egy átlagos felnőtt esetén:

hetente minimum két és fél óra mértékletes aerob tevékenység (enyhe pulzusemelkedés) és és saját testsúlyos gyakorlatok, vagy heti két pilates/jóga.Vagy: heti egy és egynegyed óra intenzív aerob edzés és legalább két erősítő edzés. Vagy ezek ötvözete, de mindenképp aerob (kardió), akár intenzív, akár mértékletes, és erősítő gyakorlatok.

Nagyon szomorú, ha valaki, aki fiatal vagy kora középkorú, ennyit bír és igényel.

A testhasználat az alap (gyaloglás, kutyaséta, bringás közlekedés, gép nélküli komoly házimunka), az edzés pedig azon felül van, a jellege, célja, öltözéke, szerepe is más. Az edzésben legyél kíváncsi, mozdulj ki a kényelmes, ismerős mozdulatokból, folyamatosan fejlődj – és élvezd. A szellemed is nő általa.

“Kóros mértékű sportolási megszállottság” a tünet. Vajon mit jelent ez, honnan nézi, mihez viszonyítja? Ami neki már sok? Amit egy lusta városi ember nem szívesen csinálna?

Én is láttam olyat, aki rágörcsölt. Aki konkrét, ám irreális célt hajszolt, és  frusztrálódott. Nem élvezte, de még hatékony sem volt. Nem a mennyiséggel vagy a fajtával volt a gond, nem attól volt szomorú a történet, hanem az attitűddel. Az önromboló mondatokkal, a nyugtalansággal, hogy neki valamilyennek kéne lennie, és hogy miért nem olyan. A csodavárással.

Én sokat írtam az edzéseimről, mert én máshogy csináltam, mint a kitaposott út. A példám innovatív és tanulságos, demonstratív volt, egyfajta lázadás is a háromgyerekes középkorúság ellen. De ma már azt mondom: az elején egy kicsit ráizgulunk, ez természetes, de sportolni végső soron egyszerűen, sok duma nélkül érdemes. Nem beérni csacskasággal, de nem ezen pörögni.

Az orthorexia miatt aggódó beszédmód gyanakodva bírálja azt, aki konditerembe jár, fittségről beszél vagy ekként jeleníti meg magát. Minden ilyen tartalmat is divatnak és felszínesnek, nőellenesnek, elnyomónak, trestszégyenítőnek tart, mert ő maga ilyet nem csinál. Erről van szó. Hogy ti nem sportoltok eleget. És ha túlzásnak nevezitek azt, aki jólesően sportol, akkor a mérce eltolásától ti majd rendben lesztek.

El nem romlott mozgásszervvel életörömdús emberek mindenféle cél hajszolása nélkül, örömmel járnak edzeni, ennek pedig az atletikus test mellékterméke, nem célja. És ennyi. Aki ezt túlbonyolítja, annak magával van sara. Szerintetek nem kell a lelkesítő példa? És csak mert nem vagyok orvos, nem lehetnek érvényes tapasztalataim, valamint biztosan árulok valamit és kuruzsló vagyok? Mi ütött belétek?

Hogyan élnek, mit esznek, mennyit mozognak azok, akik nem orthorexiások?Azt is megtudjuk a könyvből, hogy a brit kormány ajánlása szerint a szénhidrát szükséges, napi adagja 300 gramm (férfi) és 260 gramm (nő), ha mérsékelten mozog és szeretné megtartani a súlyát.

Aztakkk. Úgy is néztek ki.

Teljes élelmiszercsoportok orvosilag indokolatlan, kényszeres kizárásáról ír a könyv, és eközben mi mindent tekint normális ételnek, hajaj. Szerinte nem kellene a cukrot, az édességet, a lisztet, a feldolgozott ételeket kiiktatni, azok is rendben vannak. Minden rendben van, ami megszokott.

Szerintem meg nincs rendben, hanem rászoktattak minket, és ehhez érdek fűződik.

Én amúgy nem zárom ki a kovászolt, hosszan kelesztett, jóféle gabonából készült kenyeret, újabban egy-két szelete alkami élelmiszer, ahogy a rizs is és egy-egy pompás süti. Kizárom viszont a cukros üdítőt, a gyümölcslének nevezett pancsot, a gumicukrot és társait, a buherált péksütiket, a csipszet, a tejcsokit, a transzzsírt, a gyorséttermi kajákat, a pizzát, a növényi tejtermékhelyettesítőket, mert ezekre semmi szükség. Szerintem nem csak a kalória számít. Ezek nem is finomak.

Nem akarok olyan tápanyag- és ízvilágban, helyeken, asztaloknál létezni, és főleg nem akarok úgy kinézni, ahogy azok, akik ilyeneken élnek.

Pontosan tudom, magamat is látva, a saját közérzetemet pedig elevenen érzékelve, mit csinál a testemmel az, ha mondjuk több édességet vagy lisztes dolgot eszem. Nem jó. Nem a kényszer vagy a bűntudat miatt, hanem mert úgy már semmi sem finom, elvész az, hogy táplálom a testem, mert szüksége van rá. Eltűnik az elemi éhség és csak a “de finom” marad, egy fura mohóság, még-még-még. Ezt bizonyos élelmiszerek és kombinációk csinálják, kelbimbó és kacsamell sosem.

Sajnos, amikor emberek azt mondják, imádnak enni, szeretik az ízeket, akkor erre a falánk, lusta, rekreációs jellegű eszegetésre gondolnak, vele együtt az összes ünnepi, hagyományos fogásra, terített asztalra és traktára. Számukra az, ha pont eleget és minőségit esznek, fogyókúra, szenvedés. Ahogy az edzés is büntetés, ledolgozása a bűnnek.

Főzök, és élvezem. Mesterséges korlát és mindenféle számolgatás nélkül eszem. Egyik nap többet, a másik nap kevesebbet, összesen pont eleget, és nem vágyom arra, hogy “mindent ehessek”, hogy legyen vége már “a diétámnak”.

A “diétámra” vágyom, amelyet értékalapú választás, önmegfigyelés, a jó közérzetem alakított ki. Nem más mondta, nem számolom, nem kell betartani – én kerestem magamnak. Nem hittem el és nem fogadtam el például a tejtermékmentességet, sem a húsmentességet. Az edzés utáni elemien éhes állapot kérte pont azt, amit enni szoktam. És volt, hogy szénhidrátot kért, máskor inkább zsírt, fehérjét. Nem egyszer savanyú gyümölcsöt akart, vagy zöld levelet, nyersen harsanót, máskor sót.

A viszontagságoknak való kitettség is kérte a konkrét ételféléket: erdőben mozgok, gyaloglok, kint vagyok a hidegben, és nem teszem le a bringát sem esőben, sem fagyban, sok éve már.

És ezért biztatnék mindenkit a zúzásra. Mert akkor megérted a tested. A komoly, határterhelést jelentő edzésre biztatlak a tanulás, előkészítés után, középhaladó szinten. Ne állj meg, ne csak tornázgass. Próbáld ki, milyen a guggolásban vagy fekve nyomásban a bukás, a sprint, a pihenő nélküli szett, az intervall, a hosszú táv, a megterhelt keringés. Ha az élmény elemi, akkor a tested azt kéri, amire szüksége van.

Meg az anyagcseretréningre is biztatnék mindenkit, hogy tudnillik a teste ne csüngjön ennyire kizárólag a cukron, hanem tudjon zsírból is energiát nyerni. Ha nem dideregsz a hidegben, ha fél-egy napokat jól bírsz evés nélkül, ha nem vagy rosszul tíz kilométer futás után és “frissítés” nélkül, akkor jól működsz. És ez edzhető, fejleszthető is. Ne hagyd elveszni ezt az értékes képességedet!

Tudom, hogy nem vagyok étkezési zavaros. Régebben, túlevő koromban voltam étkezési zavaros. Enyhe fokban voltam túlevő, ami semmi ahhoz képest, amit az amerikai beszámolókban olvasok, és amiről Dia ír itt:

https://www.duciforradalom.hu/l/kajafogsag/

Ráadásul az én túlevéseimet a hétszeres szinten pörgő pajzsmirigyem is hajtotta.

A közegem gyanúsnak, fura túlzásnak tartja azt, ha én 50 vagy 100 gramm szénhidrátot eszem, és egy héten ötször edzek. Ez nekik nem fér bele, ez már orthorexia.

Én azt mondom, olyan károsodásokból, elhanyagoltságokból, stresszből próbálunk helyrejönni, olyanok a körülményeink, hogy arra csak erős válaszok vannak. Nem normális válaszok. Ez az orthorexia.

Maradok orthorexiás, köszönettel – és jól vagyok így.

mi kell a népnek?

Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.

A nép mástól várja a megoldást.

A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.

A nép csodálni és követni akar valakiket.

A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is léehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, körbenyalt szervezőjét. Bővebben…

szerzetes

Ahhoz, hogy a tested ne teher, nyűg és lassan elvaduló, külön élőlény legyen, bizonyos puritánságra van szükség. A cella puritánságára mint alapállapotra. Korai kelés, hideg víz, darócruha, vaj és kávé, bacon és áfonya. Nem erőltetésre, gyötrésre, harcra van szükség, és nem trükkökre, csodaszerekre, mentális bűvészkedésre, úgynevezett motivációra, önrábeszélésre, hanem letisztult, érett, nyugis egyszerűségre.

Biztos vagy abban, amit csinálsz. Amit csinálsz, magától értetődik. És csinálod, tényleg. Azért, mert így a jó neked.

Bővebben…