kik az én közösségem?

Kiknek írok én? Nőknek? Rég nem. Hatvanhét férfi tag van.

Ó, de szép volt, micsoda harmatos, naiv korszak a 2012–2015, amikor azt hittem, a nők mint olyanok az én közösségem, akiknek az üzenetem egésze szól. Nemük folytán, mindenképpen ők a megszólítandók, és ez a tagozódás legfontosabb: mi nők. Hiszen az élményünk közös: anyaság, szoptatás, konfliktus munka és anyaság között, testkép, verbális, gazdasági és fizikai erőszak, értetlen férjek, örömtelen vagy kicsikart szex, öregedés. Csupa magazintéma, könnyen lesz virális, önigazoló és a panaszkultúrába illeszthető, butítható és biztosítás- meg gyógyszerreklámokkal köríthető!

Ez tetszett meg sokaknak: wmn, Gumiszoba, Mérő Vera. Profitábilis biznisz az összevert áldozatokkal, a rákszűréssel meg a menstruációs szegénységgel parádézni.

Bővebben…

mi a baj a könyvkiadással?

Miabaj-sorozatunkból. (Egészen különböző témákban remek posztok!)!

Rácz Zsuzsa panaszolja az írók helyzetét. Németországban az átlagos vásárló, teszem hozzá, jóval gazdagabb is. A másik észrevételem, hogy a magyar kis nyelv lévén, a címek többsége fordítás, és a magyar szerző, pláne a szépirodalmi szerző, csak töredéke a 15 ezernek.

Tizenötezer…! Valami eltorzult itt. És mit jelent a demokratizálódás? További tülekedést? A kiadók ne válogassanak? Ez már megtörtént. Ennek eredménye, hogy nem lehet vele keresni! Eladhatatlan.

Nem értem, milyen információja lehet arról, hogy hányan élnek meg az írásból. Majd biztos elmeséli. Felhívja: te, Zsuzsikám, képzeld…! …ebben az országban, ahol tízezer forintokért tépik egymást emberek! És mekkora lábon? Mennyi gyerekkel, milyen palotában, milyen életszínvonalon?…

Húsz éve már temették a könyvkiadást. Nem hittük volna, hogy ma gigaalapterületű plázahelyiségek lesznek tele könyvvel, és így is túlél számos kis bolt. Miközben már moziért se fizet senki, nemhogy könyvért. Napi 6-8 órás sorozatnézések teremtettek a járvány idején új életmódot. Távolsági buszon csakis telefonnyomkodás megy, vizuális ingerek. És mégis, a neten mosolygó fogfehérítések mind írónak nevezik magukat, nyomatott könyvvel a kezükben. Esetleg könyvinfluenszernek. Látszólag virul a piac, mégis megalázó a szerzők helyzete. Sorolják is a kommentelők: váratják őket, nem kapnak előleget, se rendes honort. A magazininterjú sem segít. Nem hívják vissza az ajánlkozó szerzőt, csak hitegetik, pedig milyen eredeti, tehetséges…

Cudar a magyar szerzők élete! Who’s gonna tell her?

Bővebben…

jeles napok

Ó, jaj, elfelejtettem írni az apák napjáról! Tán nem véletlenül, de ma írok erről az igazán jeles napról:

1313-ban e napon született Boccaccio, 1930-ban pedig Zsigmond Vilmos. És rengeteg alkotó híresség születésnapja is ez: Schmidt Egon, Eörsi István, Kiló Flórián. Helmut Kohl pedig ezen a napon halt meg.

A legfontosabb, amiért nem felejtem el ezt a napot, hogy ez a Bloomsday: James Joyce Ulyssese, ez a monumentális tudatfolyam 1904. július 16-án játszódik.

1958-ban e napon végezték ki  Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. 1989-ben ezen a napon temették újra mindhármukat. Egyben a szovjet csapatok kivonulásának napja is (1991).

1963-ban ekkor lépett föld körüli pályára Tyereskova.

most már

Lebegő könnyűség, derű ez, hogy nincs bennem már hiúság. Se a külsőmmel, se a tehetségemmel kapcsolatban. Teljesen eltűnt, mert nagyon sok elismerést kaptam, és beteltem velük. Nem szeretem az ilyesmit.

Hanem hazug vádak tömege jött, mert Szentesi Éva begőzölt.

A hiúság azt jelenti, hogy nem tudom magam biztosan, hanem éhezem, hogy mások is, mindig új nézők jelezzék vissza, erősítsék meg, hogy fontos vagyok, szépeket mondjanak, ámuljanak még jobban, “szeressenek” (nézegessenek).

És sértődésre se hajlok.

Ez a kettő gyenge emberek sajátja, és még a tehetségeseket is elsorvasztja, önössé teszi.

Nem is őrlődöm, nagyon könnyen túllépek: oké, ez is értetlen, ellenérdekelt, vak, seggfej, hát, ez van, nem így tűnt, próbáltam egyenrangúnak kezelni, de akkor ez van. Haragudni minek, inkább aggódom. Elég szar ez neki.

Bővebben…

üde, esztétikus, pihentető film a Véletlenül írtam egy könyvet

Ismét, és milyen hamar az előző után!, azt tudom mondani, hogy irány a mozi családostul! Végre a műfajnak több, nívós darabja is van. Felőlem ehettek kukit is, én olyanba nem járok, de akárhol is, üljetek be erre, Lakos Nóra rendezésére 6 fölötti lánygyermekkel, a húgotokkal, anyukátokkal, férjetekkel. Öleljétek át őket! Ez a film szívmelengető, emberi és kitűnően egyensúlyoz a giccs határán – olykor mindig nagy poén jön.

Egy kiskamasz, akinek meghalt az anyukája, éli az életét, a művészapukája kedves, elvarázsolt fickó. Nina sportol, barátnőzik, megtetszik egy fiúnak és civakodik a testvérével, idill a kertvárosban. Közben azon szenved, hogy író szeretne lenni, majd az írói elakadásnak a dkumentéálása, illetve az utcabeli Lídia, az írónő mentorálása folytán válik mégiscsak íróvá. Így a könyv olvasóit, a film nézőit is kiokosítja alap bestsellerírásból (show, don’t tell, cliffhanger, perpektívaváltás).

Nagyágyúk a színészek: a szép-okos-érzékeny Rujder Vivien eddigi élete legnagyobb filmszerepében látható; Tenki Réka, Lovas Rozi, Mucsi Zoltán. A családapába, Andrásba (Mátray László) beleszeretsz kicsit (te, nem én!!!). Bővebben…

miért mumus a magyar? 2. (az irodalomról)

Az előző posztban arról írtam, hogy a magyar közoktatásban többnyire nem tartják meg a nyelvtanórákat: a tipikus magyartanár nem tudja, nem is szereti a nyelvtant, és így persze a gyerekek se szeretik, nem értik. Eközben létezik az extra elvárás is, hogy a magyarórának, irodalomnak és nyelvtannak is élménynek kellene lennie. Lehetne szeretni, van is ilyen csodatanár, csak általában rosszul tanítják.

Márpedig a nyelvtan a tankönyvből nem lesz vonzó, még érthető sem. Pedig a nyelvtan nagyon-nagyon kell a felvételihez, ami nagyon helyes. A feladatsor kompetenciaalapúan kérik, nem elméletként. Ezért lettem keresett.

Az általánosan áldatlan iskolai helyzetről írtam tehát az előző bejegyzésben, itt tudod elolvasni: miért mumus a magyar? 1.

Nagyjából ezt mondtam el itt is. Talán olvasni nincs időd, vagy csak szereted a hangfelvételeket:

Ma arról írok, hogy ugyanezeknek az iskolai hiányoknak köszönhetően milyen sokan nem értik a magas irodalom fogalmát (amit én igazi vagy valódi irodalomnak nevezek). A hozzá nem értő, könyvet ritkán kezébe vevő típus szerint teljesen önkényes, mit jelölnek ki kötelező olvasmánynak, híres írónak, Nobel-díjasnak.

Sem a zenében, sem a sportban nem szokták vitatni a hozzáértést. Mindenki tudja, hogy ha tiszta a hang, magas színvonalú a zene, a játék, a közönség csak akkor élvezi. A könyvek kapcsán mégis hangoztatják, hogy szubjektív, hiszen kinek ez tetszik, kinek az

mitől rossz egy szöveg?

Miért pont azok a művek a nagy művek? A Nobel-díjasok? Nem is nagy cucc. Ez a Nobel-díj…? “Olvasgattam, nem egy nagy szám.”

Íjj, ez kellemetlen. A burgerpogácsa fűszerezésén finnyognak így. Bővebben…

miért mumus a magyar? 1.

Miért mumus a magyar nyelv és irodalom tantárgy? Miért gondolják az irodalmat szubjektívnek, megfoghatatlannak? És miért nem tartanak a magyartanárok nyelvtanórákat szinte egyáltalán?

Ha van magyar átok, ez az.

Alig akad magyar szakos tanár, aki igazán érti és szereti a nyelvtant. Nem tudom, más tantárgyakkal mi a helyzet (lehet, hogy senki nem szereti és nem is érti a tárgyát), de az biztos, hogy magyarnál ez el tud sikkadni. El lehet játszani, hogy mintha. És ez itt két tantárgy: két jegyet adunk, pedig/akkor is, ha egy szakot végeztünk. Ezekkel kezdődik a bizonyítvány, és mindkettő mindig beszámít.

És valahogy mégse.

Egy: a népek az irodalmat nem veszik komolyan. Mert a költő az érzéseiről vekeng, az meg kit érdekel. Lúzer!

Tényleg vannak könnyedén parodizálható költők, alkatok és korszakok. De az irodalomhoz és főleg a költőkhöz rengeteg butaság, leegyszerűsítés, mítosz és önmagát ötször túlélt, lezüllött romantikus toposz tapadt. Padlásszobák, lázadók. Az éhező, izzó szemű, szerelmes költő (a típus ma is létezik, a neve Marczinka Csaba).

Voltaképpen a “magyar” művészeti tárgy. “Szubjektív.” “Nekem ez tetszik, neked meg az.” “Mindenkire másképp hat.” “Miért nem kelti fel az érdeklődést a tanár?” “Ez engem nem szólít meg.” (Ki rója fel egy egyenletnek, hogy nem vonzó?) Micsoda egoizmus állandóan hirdetni a véleményt, hogy mi tetszik, mi nem!

De ki mondta, hogy könnyed szórakozás lesz? Bővebben…

az új irodalomról

Én csak irtóztam a felolvasásoktól, a dörgölőzéstől, a nepotizmustól, meg hogy mindig az számít, ki kivel van jóban, kinek van lekötelezve. Úriszten, mondtam, ennek semmi köze a minőséghez. Jól kiismertem ezt irodlomtnörténész, kritikus emberem mellett is, ki mindenkivel és hogyan kell, lehet jóban lenni, kiknek a hálája segít, és ez mindig is taszított, és nem kértem a pártfogásából.

De történik ez egyébként is. Ez a fontosabb:

és még:

jobb s rosszabb könyvekről

Vásároltam szombaton. Új Sofi Oksanen, a háborúról és szexuális erőszakról! Líraválogatás, csak miheztartás végett. A többi régebbi, de szeretett íróktól:

A gyermektörvény már megvan, ajánlottam is, katartikus. Ajándék lesz.

*

Kezdetben volt a varázsige. Aztán a közös dünnyögés, az átkozódás. Az altatódal és a szerelmes suttogás. A halálhörgés.

Aztán jött a történet: még futtában elmesélte, aki ott volt és látta. Hogy baj van, vagy hogy elejtették, megnyerték, rátaláltak, jöjjenek mások is – hírt adott lélekszakadva azoknak, akik nem látták (később ő a krónikás, lantos, hírnök, még később: fotóriporter, videós újságíró).

Aztán lettek könyvek: előre megformált, közvetített, kiagyalt történetek.

A legjobb könyv (ezt nevezem igazi irodalomnak) nem ítél jóról és rosszról, effélét nem is tételez. Azt tudja és mutatja meg, éspedig fájdalmas pontossággal, mi minden emberi létezik a nap alatt, de ezt sem okvetlen a valóság szerint, hanem akár mágikusan, mitikusan vagy stilizáltan. Tudja, hogy érted. Hogy nem kár bíznia benned, mert okos és érzékeny vagy. Bővebben…

mikben vannak nők, te jó ég…

Bírd ki! Jó poszt, van a végén vers is!

A másik: imádnám kirakni nyilvánosba, de hétfőtől Komoj Ember Vagyok és lesznek nagyhasú kollégáim.

Tudom: miért nézem, ha nem tetszik, hogy mikkel töltik nők az idejüket.

Mindig ezt mondják. Én meg nevetek: annyira kiszámítható, mikor rántják elő a Közügyekben Lubickolók, hogy törődjön mindenki a maga dolgával. Ne mondd ki, hallgass! Ne merd kinevetni sem!

De én szólok, mert ez nem csak hamis, ízléstelen. Ebből tragédia lesz.

Miből? Vesszőparipámból, a kövérségből?

Nem. A hazudozásból.

Valóban nem tetszik. Mondjuk, csak ízlésalapon nem tetszik – ha így volna, miért ne írhatnék róla? A buta önimádat, jogosultságérzés, önérdekű lobbizás sem tetszik. A nárcisztikus szelfizgetés… jellegtelen apróságokkal hősnősködni: “instagram vs valóság”, ez a bátorság – hány évesek vagytok? Ki ne tudná, hogy vannak torz képek, és van olyan is, amin épp minden jónak tűnik? Ki ne tudná, hogy az arca, teste is dinamikus?

A felszínes műsor, az elismeréskövetelés – okos szó és bármilyen teljesítmény nélkül. A hódolatigény: az öregedő ugyemilyenjónővagyok magamutogatás (Szentesi Éva, Mérő Vera, Villő). A cipő-ruha-outfit-esemény, a holjártam-merreutaztam kétségbeesett lengetése – ez viszonylag ártalmatlan, csak hát véresen ostoba. És normává vált úgy, hogy nem egészséges, nem zöld, nem őszinte. Hanem manipulált, látszatkeltő, tékozló. Ezt ki fogom röhögni, éspedig hangosan, amikor nőimitátor kéri rajtam számon, hogy nem sminkelek és nincsen műanyag a körmömre ragasztva, “nem vagyok nőies”.

A gyalázatos, politikainak vagy akár életművészetnek tűnő virtue signalling nem ártalmatlan: az inkvizítori kihirdetése annak, hogy amit Én Hiszek, Az A Helyes, Amit Én Bírálhatatlannak Tartok Széplelkűsködve, arról te sem szólhatsz egy szót se. És odagyűlnek, ahol én kezdtem a témát, és elmagyarázzák, hogy miért nem mondhatom ki, amit gondolok. Olyan emberek minősítgetik az irodalmat, szép szövegeket, akik semmit nem olvasnak. Vallássá lett egy sor értékrendbeli vagy ízlésbeli választás. Azt kell elfogadni, és fel se vetheti más, hogy a “bátran” hirdetett másság, a furabogárság erőszakos-kedves sulykolása milyen érdekeket sért. Soha nem szoktak elgondolkodni azon, hogy esetleg nem ők az áldozatok, nem őket bántják, hanem az ő fene nagy, üres önbizalmuk, nyomakodásuk bánt mindenkit.

Én azért írok erről, mert ez itt az én nőgenerációm, akikkel mindezt megetették és akik úgy fölényeskednek akár szakkérdésekben (általános iskolai olvasmányok), hogy fogalmuk sincs. Ezeknek a nőknek a fele a blogomon eszmélt.

Felelősséget érzek, mert tudok jobbat, értelmesebbet, nem-üzleties mondandót, igazán építőt. Nem felszínes jóemberkedést. Egyeneset, igazat, terápiás hatásút.

Csalódott vagyok a mélyrepülés miatt, hogy ezek és erre használják a nőket – a nőket, akiket én ébresztgettem. És nem lett, nem tudott lenni mégsem jobb életük. Nem értették meg, mi torz, hamis, zsákutca. Viszont nagy számban születtek “akkor én is írok! mostantól engem ünnepelnek!” buzgalmak, keserves és pusztító eredménnyel.

…’sz nem tudok

Olvasni, csak írni.

Új üdvöske van a wmn-nél, aki lelkesen megírja mindazt, amiről a többiek pontosan tudják, hogy cikk és hazugság. Így nekik nem kell a szextémát és az “alma alkatot” elvállalniuk. De az is lehet, maga kezdeményezi a kínos témákat. Bővebben…

sorscsapásaink, a túlduma és a jó élet

Én megőrülök ezektől. Felidegesített Bővebben…

olvassuk újra! (nemtudomhányadik rész): majd megöregszel 2.

Előkerült az eredeti anyag a Tesóm Által Felhozott Dobozokból, melyek a kilencvenes-kétezres évek kincseit őrzik, sok más mellett!

Merthogy a Majd megöregszel… összeállítást sokan kattintják újabban, jelenleg, ha inkognitóban keresek rá, a tizedik találat: Bővebben…

kedves naplóm! november végén (első rész)

Dobozok. Sok, és nagy.

Majdnem két hete itthon vagyok. Egyszer voltam színházban, egyszer ügyintézni és dokinál. Sokat fekszem. Bővebben…

adhd és más presztízsdiagnózisok

Előre bocsánatot kérek… de nem is, mert nem bűn ez – ha az lenne, nem követném el. Szóval disclaimer:


Vállalom az esetleges megbántódást, és most is egy szent tehenet, felfutóban lévő korszellem-jelenséget elemzek, vele egy olyan netes “művészt”, aki láthatólag több olvasóm kedvence.


De hogy én túlírom és verébre rontok ágyúval, mondják.


Ó, de hiszen a világból nem a béke, az elsimítás, nagyvonalúság hiányzik – az erre vágyók sem nagyvonalúak. Inkább megalkuvók. Nagyvonalúságra pedig nincs mód, mert ellentétes érdekek vannak, éspedig nem vélekedésekben, ízlésben, hanem az anyagi-fizikai valóságban. Nem jön ki a matek. A felismeréséhez éles elme kell, ami máris konfliktuskeresőnek, agresszívnak tűnik, és csak férfiaknak engedélyezik a használatát. Pedig a bátor szó hiányzik a világból, amely felrúgja a sunyiság kompromisszumát. Nem én vagyok agresszív, hanem olyan elvadult dolgok zajlanak, amelyek ellen pontos szavakkal szólni kell.


És nő vagyok. (Akként is aláznak, amikor kiállok. A testemmel.)


Mi nők tipikusan kerüljük az ütközést, a nyílt állásfoglalást, elvek helyett a gyakorlatra figyelünk, hogy mindenki lakjon jól, és pont ezért lettünk kihasznált erőforrások. Ezért nem becsülik semmire a munkánkat, a személyünket, nemünket, mert ezt meg lehetett velünk csinálni. De amikor végképp lestrapálódtunk az ingyenmelóban, még akkor sem szóltunk. Önként jelentkeztünk segíteni! Jóindulatú vagyok, tehát nő vagyok. Mifaszban vettem részt én is, idegeneknek…


Az anyaságra való gondoskodási hajlamunkat, segítőkész reflexünket, empátiánkat felnőtt férfiak élik fel. Drogos kéregetők (“pedig te jó fejnek tűntél” – “mindenképpen az vagyok, mert a családomra és magamra költök, nem érzelmi zsarolókra”). Részeg bántalmazók (aka hajléktalanok). Önazonosságot kínál a liberális ügyek körül networkölő, középkorú nőknek: én az vagyok, aki segít. Megyek, intézem, adakozom, ha cserébe egy kicsit fontosnak érezhetem magam! Mindenféle ügyekben részvényessé válnak, az osztalékuk az önbecsülés. Pedig már szétosztogatták magukat: nekik kellene három hónapot aludni, két új cipő, wellnesshétvége, egy jó ebéd, amit más főz meg, és eléjük teszi… saját idő, nevetés, szeretve lenni, önös csacskaságra költeni pénzt. A pihentebb állapotból derengene a lényeg nekik is. Mert agyonhajszolva azt sem látják, mi a bajuk.

Bővebben…

az olvasást népszerűsítik

Szerintem az #olvass meg a többi is ordas nagy kamu.

Semmi sem az, ami. A felszínen az ügy nemes, a píár profi, de igazából kínos önpromó, önérdekű hiúskodás megy. Ez különösen világossá vált a Könyvfesztivál-botrány idején. Címlapra vágyó, teljesítmény nélküli parádézás:

https://24.hu/kultura/2023/10/03/john-scalzi-szabados-agi-budapesti-nemzetkozi-konyvfesztival/

Annyira kínos… de nem áll ez sem önmagában. Pankotai Lili tegnap a tizenhárom aradi vértanú mellé tizenhárom távozó tanárt tett, úgy harsog. Én többre tartanám őt, ha nem lennének suttyó hibák a slamszövegében. (Eleve a slam: demokratizáló szerepű műfaj bárki tehetségtelennek, ráerőltetve a hallgatóságra, csak sok alkohollal tűrhető.)

Pressmann Kossuthot, Széchenyit, Petőfit emlegetii, és Alice Osemant, a Heartstopper szerzőjét meg az LMBT-gyerekek szüleit nevezi hasonló hősöknek. Miafasz.

Látom, “kivéreztetve” flashmobot tartottak a miniszterelnöknek, álvéres álruhában álzenére álelheverve álvirágokkal.

Sárga csillagot emlegetnek a könyvfóliázás kapcsán (a fólia volna a sárga csillaggal egyenértékű megkülönböztetés), oda és vissza vannak a saját jóságuktól a többnyire ijesztően kommunikáló, fogalmatlan és/vagy agresszív LMBT-mozgalmárok, az új világ prófétái, akik szerint az ő különleges szexualitásuk a lényeg, az ügy, aköré kell a küzdelmet szervezni, de aki heteroszexuális és gyereket nevel, az kussoljon, az bigott.

És mintha nem volnának kártékony, gyerekeknek nem való tartalmak. De, vannak. Meleg aktivisták szerint is:

Látom, festményeket öntenek le paradicsomszósszal, műtárgyakat rongálnak “klímaaktivisták”. Csak tudnám, a festmény mit vétett és mit remélnek ettől. Bővebben…