a felesége története. beletettem a sajtótájékoztató linkjét!

Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.

Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!

A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.

Három színész van jelen: Léa Seydoux, Bővebben…

és ha te volnál a feleség?

Nagyon manipulatívan ír és aki nem kritikusan olvassa, annak árt. Lett volna ő a feleség szerepében, egész máshogy írna. Úgy állítja be, hogy a szerető mindig az értékesebb nő, akire végre rátalált a férfi, csak hát az unalmas, a férjeikhez tulajdonképpen csak érdekből, tulajdonosi pozícióból ragaszkodó nők nem akarják engedni a csodálatos szerelmet kiteljesedni. Úgy állítja be, hogy tőle egy férfi csak a konvencióknak engedve megy vissza a feleségéhez, az fel sem merülhet, hogy ő maradt alul a megmérettetésben. Tini korban még elmegy, hogy valaki ezzel dicsekszik, hogy ők a szerelmével végigcsókolózták a várost, kiöltözve, szép ruhában és mindenki őket nézte az utcán. Az újdonság erejét persze sehol sem említi, ami a szerető malmára hajtja a vizet. Hányan mennek vissza a kezdeti fellángolás után, amikor rájönnek, hogy a hétköznapok az új partnerrel sem jobbak mint a régivel? De persze szerinte a házasság mindig posvány, kivéve ha vele jön össze valaki. Bővebben…

te lefekszel a férjeddel?

Hébe-hóba? Néha nem annyira jó – néha pedig rossz? Semmi kedved, utálod a tested, utálod a férjed?

Vagy: persze, szenvedéllyel? Vagy: se ő, se te rég nem akarjátok már, nem is téma?

Nincs is férjed? Sosem volt?

Vagy: lobog a tűz, ez a legjobb az egészben? Átsegít a civódásokon, a nehéz élethelyzeteken? (Ti hányan lehettek?)

Amikor erről a témáról (szex a házasságban, miért nincs szex a házasságban) írni kezdtem, rettentő naiv voltam még.

Bővebben…

portrék 16.: a váláskárosult apuka

A váláskárosult apuka korábban is el-elpottyant zöldeket, de amikor Megtörténik Vele Is, onnantól a sírig ezt a sztorit mondogatja:

A férfiakkal csúnyán elbánnak a nők és csúnyán elbánik a rendszer is. Pedig én jó ember vagyok, és szívesen nevelném a gyerekeimet.

Én is kiváló atomfizikus lennék, sőt, Nobel-díjas is. Ha annak tanultam volna! Nem az én hibám.

Ez a narratíva azt szolgálja, hogy az elvált apának ne kelljen a saját hibáival, felelősségével szembenéznie, és másokat vádolhasson. A hajléktalanságot mint olyat a nők nyakába varrja, mondván: a hajléktalanok nyolcvan százaléka férfi, és a többség válás után került az utcára. Bővebben…

a házasság mint alku

Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.

Csak a pasik, a problémák mindig.

Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.

A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.

 

Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.

 

Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.

A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!

micsoda különbség

Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.

Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.

Szerintem ennél szomorúbb a helyzet. A boldog szülők hiányának vesztesei miatt. A szomorú együttmaradási statisztikák miatt.

Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.

A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)

Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.

Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.

Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.

Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.

Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)

Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.

A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.

Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.

A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.

Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a  nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.

Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.

Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.

Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.

A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.

Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).

Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!

Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…

A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.

Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.

Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.

A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.

Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.

És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.

 

*

 

Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.

barátság férfi és nő között

Létezik-e?

Miért nem szexelnek? Buzi? Nem vonzó? Az egyik vajon reménytelenül szerelmes a másikba?

Ezt amúgy tényleg megkérdezték, és jó, ha tudod, ennyire mélyen tudnak lenni:

…létezik-e valódi barátság férfi és nő között? Ilyen nincs, hacsak nem találják egymást kölcsönösen rondának, vagy irreális korkülönbség vagy valamilyen rokonság van köztük.

Bővebben…

mikroagressziók

A cím nem fog mindenkinek tetszeni, na de ők nem is akarják megérteni, mi minden rejtőzhet a szavaink mögött. Az ilyen elemző posztokban mindig éles vagyok, mögénézek a láthatónak, azt mondom ki, ami csak érzékelhető, nem nyilvánvaló, de romboló. Nem azért, mert rosszindulatú vagy eleve gyanakvó volnék, hanem mert kiismertem a stratégiákat, mert nagy dózisban kapok nem őszinte megkereséseket, mondatokat, elkenéseket, a szókimondásomért szankciókat, fagyott légkört, nem-profi viselkedést (olyantól, akinek az a muinkája), és ezek jól leírható mintázatokat követnek. Mindez népszokás, egymástól tanuljuk: a manipulációdat nem te találod ki. A manipulációd egy picike, fel sem ismert agresszió a másik ellen.

Van az erőszak nagy köre, számos fajta megnyilvánulása, ennek mindig alapja, háttere a hatalmi különbség. Van nyílt erőszak, van erőforrások egyenetlen eloszlása, státuszbeli egyenlőtlenség és visszaélés, és vannak a rejtett, finom manőverek. Csak az utóbbiakról írok most.

Nem tagadom, hogy a rendszerbe ágyazott elnyomás, vagy interiorizált elnyomás és a mikroagresszió fogalmait részben a fat acceptance mozgalomtól veszem, akik szerint mikroagresszió például, hogy ők boltokban nem kapnak a méretükben ruhát, csak online, vagy ha az eéőadóteremben nincs karfátlan szék, vagy hogy az orvos kezelés, gyógyszer helyett a fogyást javasolja nekik. Na de nem kell ostobaságokkal megtölteni az amúgy értelmes, jól használható fogalmakat. Másrészt egyik alapolvasmányunk*, Luis Bonino és Szil Péter könyve, a Hétköznapi hímsovinizmus (spanyolban: mikromacsóságok) is hasonló méretű mulasztásokról, figyelmetlenségekről, nem tudatos manőverekről ír.

Tegnap volt itt egy érdekes beszélgetés. Könnyű felismerni a manipulációt, ha a kommentelő élő paródiát ad elő, hisztizik, támad. A kommunikációs trükkök általában sokkal kevésbé egyértelműek.

Ahonnan én megfogalmazom, hogy mi ártalmas, mi manipulatív, ahonnan a beszélgetéseinket nézem: az egyenlőség és az érettség. Te is, én is. Nem kell félni, mást mondani, mint ami van, virágnyelven fogalmazni, tagadni és elhallgatni. Mindenki bírálhat, észrevételt tehet, nincs sértődés, hiszti, megtorlás, és mindenki bírálható. Van hatalmunk, szavunk, lehetőségünk, tudatosságunk mindkettőknek.

Persze lesznek, vannak különbségek abban, ahogy az emberekre tekintünk, ahogy velük bánunk, nem kell mindenkivel nyíltnak sem lenni, sőt, érintkezni sem. De egyrészt van egy minimum, ami mindenkinek jár, másrészt a különbség ne hatalomból, eredendő, szentként tisztelt tekintélyből, vagy kőbe vésett alacsonyabbrendűségből származzék, hanem például teljesítményből, egyéni szimpátiából.

Mi kinek a dolga? Mennyire legyél jó fej? A magánéletedben és a szabadidődben nem kell társadalmilag igazságosnak lenned, mindenkivel beszélgetned, időt szánnod rá, hasfájásával foglalkoznod. Gyakran előfordul, hogy levakarhatatlan kommentelők megfordítják a helyzetet, és az innen vett szempontokkal, érvekkel panaszolják nekem, hogy pont én vagyok ellenük agresszív. Nincs jogod magad ráerőltetni másvalakire, nem dolga kedvesnek lenni veled, joga van a határaihoz.

A munkahelyi struktúrában vagy mondjuk nyelvtanárként azokkal, akik hozzád járnak, korrektnek kell lenned mindenkivel. A nyilvánosságban, közfeladatot ellátva, hatalommal is élve pedig maximálisan egyenlően, tisztelettel, személyválogatás nélkül kell viselkedned, joggal róják fel neked, ha nem teszed. Egy politikus nem mondhat szónoklatot szimpátiaalapon, nem beszélhet az esetleges érzelmeiről és nem teheti meg, hogy nem fogad a fogadóóráján valakit, csak mert nem tetszik a pofája. (Mielőtt bárki felvetné: a blogom nem fogadóóra, nincs ilyen vállalásom.) És akit szeretsz, akire igent mondtál, azzal pedig a maximálison is túl legyél korrekt, bölcsen engedj, vigyázz rá. (Nagyon nem pártolom, hogy a világnak a teljes családodat és a befolyásos férjedet lobogtatod, zsebre teszed az előnyöket, nem mersz konfrontálódni, itt meg névtelenül szidod.)

És senkivel sem viselkedhetsz játszadozva, sugallva, célozgatva. Nyíltan mondj nemet is.

Ez a képesség, hogy csakis egyenesen, magadat vállalva, érthetően kommunikálsz, csak akkor működik, ha nem vagy infantilizáló, utált, unt, menekülős, be nem vallottan szar kapcsolatban a másikkal.

A mikroagresszió a kommunikációs helyzetekben mindig sémákon, észrevétlenül elsajátított mintákon alapul. Sokan azt hiszik, hogy olajozzák ezekkel a beszélgetést, segítőkészek, kedvesek. Másokból a tehetetlenség, a figyelmetlenség beszél.

Ezért most nem annak adok tippeket, akit a mikroagresszió ér, hanem annak, aki elköveti.

Nem meghallani a másikat, elterelni a szót

Ha valaki olyat mesél el, ami számodra tabu, nehezen kezelhető, furcsa, akkor úgy teszel, mint ha el se hangzott volna, és másról beszélsz. Egyszerűen süket fülekre talál a másik, nem reagálsz érdemben.

Mit tehetsz?

Látod, hogy neki fontos a téma? Akkor reagálj a szavaira. Megijedtél, hogy valamit vár tőled, tehetetlennek érzed magad? Nem kell melléállnod, ne is hagyd, hogy belehúzzon az ügyébe. De fejezd ki az együttérzésedet, vagy csak azt, hogy tudomásul vetted, amit mond. Sokszor ennyi elég. Azt is kifejezheted, hogy neked ez a helyzet nehéz, vagy hogy nem vagytok olyan viszonyban, hogy veled beszélje meg az aranyerét. Csak mondj valamit! Süket fülekre találni megalázó lehet.

Rohadt idegesítő és sértő az is, amikor valaki elmond valami fontos eseményt, feldúlt állapotában, amelyben szerepel egy doboz 20 százalékos tejföl, és akkor te “jut eszembe” alapon elmesélsz egy kacagtató történetet a kiszakadt tetejű tejfölről. Ez azt mutatja, hogy nem figyelsz a másikra. Ha élete szerelmének nehéz történetét mondja el, arra ne mondd el te is a te nagy szerelmedet, hanem adj neki időt, figyelj, kérdezz. Ez most kinek az ideje, beszélgetése? Lehessen nála a labda, máskor úgyis nálad van. Ne használj senkit egyoldalúan!

Átfogalmazni és ezzel átértelmezni

Így lesz konfliktus, vita abból, ha valaki egy visszaélésről beszél, amit ellene követtek el. Mindig valami bajod van. A múltkor is volt ez az ügyed. Ezzel voltaképpen azt fejezed ki, hogy nem hiszed el, amit mond. Nem amiatt van ügy, aki szóvá teszi, hanem amiatt, aki elköveti. Ha átfogalmazod, akkor megvonod tőle az empátiát.

Túlzó, pejoratív szavak használata: rámripakodott (valójában megkért valamire), kiakadt, balhézott (szólt valamiért). Ne túlozz! A semlegesség gyönyörű.

Mit tehetsz? Használd azt a szót, amit ő, vagy hasonlót, szorítkozz a tényekre, és kerüld azt, hogy őt minősítsd. Legyél tudatában, melyek a terhelt szavak. Ha nem hiszel neki, azt is megmondhatod. Aki arról beszél, hogy nehéz neki, vagy bántják, az – ha ezt nem mellébeszélős kifogásnak használja – nem panaszkodik, nyavalyog és meg van sértődve, hanem egy fontos problémát jelzett. Mindez persze csak akkor igaz, ha neked dolgod a problémát kezelni, mert például a főnöke vagy anyja vagy, ne hagyd, hogy traktáljon vele, ha nem kedveled és nem is dolgod ő.

Bagatellizálni

Mindenkinek nehéz a beilleszkedés vagy Gyakori az ilyen, mással is előfordul.

A valóság: semmi gond nem lenne, őt egy konkrét dolog zavarja. Most mondta el, arra vár választ. Lehet, hogy veled van baja, ebben az esetben cinizmus az, hogy hát sajnos, nehéz az élet vagy hogy ez csak félreértés. A nem nagy ügy féle állítás sem vigasz, igen sértő, azt mutatja, nem veszed komolyan.

Mit tehetsz? Most tied a terep, nem segítek.

Öndefiniálni, te jó ember vagy és helyesen cselekszel, MIKÖZBEN az illető azt teszi szóvá, hogy nem vagy olyan, vagy hogy akármilyen is vagy, nem kér belőled:

Én mindig komolyan veszem az ilyesmit.

Nem szoktam senkinek tartozni.

Ezzel tagadod, amit állít.

Én ezt csak segítőleg mondom, nincs bennem semmilyen rosszindulat.

Mit tehetsz? (Megint válaszold meg te!)

Bevetni a “mi már rég itt vagyunk, ismerjük a viszonyokat, majd megtudod te is” mondatot.

Ez valójában hatalomdeklaráció, azt sugallod vele, hogy az újnak kevesebb a joga, lejjebb van a hierarchiában.

Mit tehetsz? Ne mondj ilyet, egyforma joga van neki is, semmire nem hatalmaz fel az, hogy te már régebb óta vagy ott.

Amikor tenni kéne valamit, akkor az életedről mesélsz

Be kéne fizetni valamit, erre te elpanaszlod, hogy megint nem fizetett tartásdíjat az exed. Megmagyarázhatod a nehéz helyzeted, de előtte mondj ki egy rövid mondatot, ami valódi válasz arra, hogy mikor fizetsz. Ne kibúvó legyen.

Mit tehetsz? Mondd meg, ha épp nincs pénzed, vagy ha nem szeretnéd igénybe venni azt a valamit, mert így korrekt. Ne arról beszélj, hogy az a valami milyen sokba kerül!

Bármi kapcsán arról beszélni, hogy te azt jól ismered/unokaöcséd/bejáratos vagy oda

Ne használd a másikat arra, hogy a fontosságodat bemutasd. Ha ismersz híres embereket, erről hallgass, semmilyen információértéke nincs. Erről külön poszt is volt:

portrék 8.: aki mindenkit ismer

Éreztetni valakivel, hogy segítségre szorul

Majd segítek szívesen! Ha nem kér a segítségedből, nem fogadja el, akkor pedig tüntetőleg levegőnek nézed. 

A segítség lefele van. Azt deklarálod vele, hogy bennfentes vagy. Ha nem kérte, nem egyértelmű, hogy problémája van, inkább ne!

Mit tehetsz? Ne tegyél ilyet. Hagyd békén, ne árts, ne okoskodj körülötte.

A gonosz dicséret

A másik témáit emlegetni, kíváncsiskodni, megdicsérni, de egy kicsit úgy, hogy értse, hogy nem tartod sokra. Színtiszta manipuláció. Tudom, hogy ezzel tele az összes szomszédasszonyos tévésorozat, de egyáltalán nem vivcces, ellenben genyaság. Sem az irigykedésben, sem a sunyi pletykában nincsen semmi vicces.

Fogyózol? Látszik! – amikor mondjuk futott egy félmaratont.

Mit tehetsz? Dolgozz az önismereteden!

Túlzástól óvni, aggódni

Ez a te sportmániád… nem félsz, hogy lesérülsz? Mi lesz a gyerekekkel?

Vigyázz ezzel a koplalással.

Tudod, hogy ez úgy hat, mint valami átok?

Mit tehetsz? Ismerd fel magadban, ha nem érdekel igazán a témája. Nem kell udvariasan megdicsérni, másokhoz csatlakozva sem. Ne aggódj érte, felnőtt ember. Ne legyél normatív. Ismerd fel magadban azt is, ha nagyon is érdekel, mert te is szeretnéd valójában azt, amije neki van, de ő maga azzal szembesít, hogy te ehhez kevés vagy.

* A másik a Mérgező szülők, Susan Forwardtól.