merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…

ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…

tények, személyes megélések, vélemények

Az elmúlt napok témája számomra ez. Személyes ügyben és a Közéleti Kommentolvasásban is megjelent:

tény és vélemény.

Mennyire nem értik e szavakat! A magukat okosnak hívők, hosszú mondatokban fejtegetők, okos terminológiát és szerkezeteket használók sem.

Tény és vélemény különbségét kiélezik, bizonyos állításokra rásütik, hogy az “csak” vélemény, és ezt a különbségtételt arra használják, hogy az állítást semmibe vegyék, lesöpörjék az asztalról, betudják valami szubjektív kis semmiségnek, amellyel nem kell számolniuk. Nem számít, hiszen az csak egy vélemény, különben is, az övé ez, az enyém meg más, mindenkié más, tehát nem is kell figyelembe venni… Tényeket követel.

Pedig nem a véleménye a más. Hanem az érdeke. És ez teszi szándékosan ellentétessé a véleményét.

Például az az érdeke, hogy ne derüljön ki valami, mert titka, takargatnivalója van. Vagy hogy megússzon valamit.

Vannak vélemények, amelyek mögött nincsen tény, és mégis komolyan kell venned őket. Például a tintahal nem finom valóban nem tény, mégis fontos szempont, ha közösen vacsorázol az illetővel.

Máskor meg az van, hogy amit véleménynek mondasz, hogy ne kelljen komolyan venned, az éppenséggel tény. Te úgy érted, hogy az állítását neked bizonyítsa be jogilag, racionálisan, mert különben semmibe veszed, nem hiszel neki, nem alapozhatja rá azt, amit mond. Akkor most értesülj róla: attól, hogy csak egyvalaki tudja, vagy nem büntetőjogilag igazolható, még lehet valami tény. Egy sor tényállítást úgy teszünk, hogy senki nem akarja, hogy bizonyítsuk. Kivittem a kutyát már hat előtt, ez nem attól tény, hogy láttál a parkban. Ma zöld smoothie-t csináltam, mert a szeder elfogyott. Ez is tény. Ha nincs tanúm vagy nyom, mondjuk a szemetesemben a kidobott mélyhűtöttszeder-zacskó, akkor is tény. És ebben nem kételkedsz. Abban sem, hogy tegnap egy kis hőemelkedésem volt. Pedig nem tudom bizonyítani.

Az a kérdés, milyen témákban van kedved kételkedni, és miért pont azokban. Miért kételkedsz abban, hogy sosem éreztem irántad erotikus vágyat? Úgy érted, hazudok, csak ezt nem mered így kimondani? Reméled, hogy hazudok? Vagy azt gondolod: nem számít, hogy éreztem-e vágyat? De, számít, ha kettőnk kapcsolatáról van szó, és épp azzal vádolsz, hogy én kikezdtem veled. Nem akarod megérteni, hogy én nem ragadhattam rád, mert nem éreztem ilyen vágyat, sőt (ez is tény) az egyoldalú, makacs kívánkozás engem taszít.

Tényekről lehet hazudni, hogyne lehetne. De akkor azt mondd, hogy hazudok, ne azt, hogy a tényem nem is tény. Az a kérdés, hiszel-e a másiknak. Minden marakodó kommentelő, bizalmatlan barát, gyanakvó házastárs figyelmébe: ne akarj olyannal beszélgetni, kapcsolatban lenni, akinek következetesen nem hiszel, pláne ne várj tőle bizalmat vagy őszinteséget. Ne használd a kapcsolatot a kételkedés keretéül.

Tény lehet érzés-állítás is. Nagyon féltem, hogy ettől a vihartól már teljesen szétázik a tető. A tény nem attól tény, hogy bebizonyítható, vagy hogy semmi köze az érzésekhez. Egyszerűen attól tény, mert úgy történt. Nem az a kérdés, reális volt-e a tető szétesésének veszélye – itt az a tény, hogy féltem. Nem kell agyi CT, hormonok mérése, tanúvallomás ahhoz, hogy tényként állíthassam: féltem. Szerintem ez a kabát ronda, az a vélemény. Nem sok minden következik belőle, de ne vedd meg neki ajándékba, mindenesetre. De az én álláspontom az, hogy ez a kabát ronda vagy hogy nem venném meg ezt a kabátot, az megint csak tény.

Azért szőrözök ezen, mert ez alapprobléma. Igen sokan azt várják, hogy én csakis tényeket írjak a blogon, bizonyítsak mindent, számoljak el, de olyanok mondják ám, akik eleve úgy jönnek ide, hogy nem hisznek nekem, és nem ismerik el a jogomat, hogy írhatom, amit gondolok. Miért kell nekünk akkor beszélgetni, mit akarnak ők itt? Vagy pedig: akkor van rendben az állításom, ha konszenzus jön létre. Akkor érvényes. Megteremtelnek egy keretet, amelyben nekem akkor van objektíven igazam, ha ők vagy a hozzájuk hasonlók egyetértenek velem. Az én igazságomra vagy örömeimre, pláne a testélményemre nem kell pecsét.

Az én erről azt gondolom, hogy… állítása az, hogy én erről ezt gondolom. És ugye nem akarod nekem azt elmagyarázni, hogy ami a főmondatban áll, az nem igaz, tehát hogy én nem is úgy gondolom…? Eljutottunk a lényeghez: szeretnéd te is kifejezni, te mit gondolsz, te is úgy, legyen az is érvényes. Nyugodtan. Csak ne sérts blogos normákat, kéréseket, és ne gondold, hogy aki nagyon löki, annak biztosan igaza van. És ne sértődj meg, ha válaszol arra, amit írsz.

Neked meg lehet igazad, bármit is jelentsen ez, csak az is meglehet, hogy a partneredet a te véleményed egyáltalán nem érdekli, és “elgondolkodni” sem akar róla. Valójában a különvéleményed fejtegetésével az idejére és a figyelmére formálsz jogot, mégpedig igen udvariatlanul.

Minden mondatom eleje az, hogy én azt gondolom – és ez maga a blogolás. Bővebben…

te miért hallgatsz? – frissítve (csillagos jegyzet)

Ha már eleget mondogattuk, hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni, meg hogy ha nem lett volna az a szörnyű házasság, akkor nem lett volna az a három szép gyerek sem, meg hogy azért az éremnek két oldala van, és kell árnyalni a történteket, és már fuldoklunk a saját átírásainktól, cinkos-társult kussolástól és a gyáva titkolózástól, netán komoly belső késztetésünk van, hogy valami érdemit, innovatívat mondjunk, akkor előfordul, hogy szembe találjuk magunkat valódi, súlyos történetekkel, netán a sajátunkkal, vagy olyannal, ami a szeretteinket elemien érinti, vagy ha elvibb, gondolkodóbb, ügyek iránt elkötelezett népek volnánk, akkor az igazságérzetünket.

És olyankor azt javasolják nekünk, hogy ezt ne most, erről inkább hallgassunk, ez nem ilyen egyszerű, nem szabad hangoztatni, “nem kell sulykolni”, az nem tesz jót, nem így kell, ne neveljük bele a gyerekbe.

Miért szisszennek fel azon, ha valaki kimondja az igazat? Már mi a bánatért hallgatnánk?

Csak a tiszta beszéd van a hatalom, a zavaros ügyek, az elnyomás ellen. Bővebben…

aki a szélén táncol

Van ilyen ismerősöd?

Válságba került, lehet róla tudni, hogy iszik, hogy anyagi problémái vannak, érzelmileg nem stabil. Fura, harsány dolgai vannak, vagy éppen csendes, egészen eltűnik. Olyan is van, aki ilyenkor nagyon hülyén facebookol, előkerülnek a szívecskés keretes képek, buta alkalmazások. Üzenetekre nem válaszol.

De nagy baj nincs. Már azt hitted, öngyilkosságra készül.

Még bejár, még lehet látni, még a múltkor nyaralt, jól volt, nevetett. Optimista tervei vannak, mindig csak tervek. És mémek: mindig van tovább. Nem attól vagy győztes, hogy nem kerülsz padlóra, hanem hogy felállsz. Bővebben…

a szüleimnél lakom

Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.

Azóta se hevertük ki. Bővebben…

odafigyelek a kis lelkére

Olvasom amúgy helyes, jó fej nők beszámolóit. Van nekik egy gyerekük, és már-már reszketve írják, hogy a kis lelke, meg az ő érzékeny kapcsolatuk, finom beszélgetéseik. Milyen csoda is a kis Jenőke, de nem is, mert az ilyen plüssállatszerű gyerek inkább lány, szóval micsoda egy csoda ez a Juditka, és növekszik és milyen érzékeny és nahát, hegedülni jár (aztán majd nem jár), de amúgy meg máskor simán rábassza az ajtót anyára, de ő ott áll és filózika rábaszott ajtó mögött: akkor most kopogjon-e és beszéljenek-e, ahelyett, hogy elküldené a jó büdös francba az Hát ilyen a kamaszkor, ugye (ilyenkor már megjelenik némi irónia és vicceskedés). Keresik önmagukat, feszegetik a határokat. (Nem, nem ilyen. Hanem elbasszuk. Túlkontrolláljuk és túlmártírkodjuk: mi magunk boldogtalanok vagyunk és boldogtalanul intézzük a nevelésüket is.)

Ez az ömlengés önmagában is kínos. Bővebben…