asszertív kommunikáció, konstruktív kritika – audio

FRISSÍTVE 2023. június 20-án

Wertán Sára már nemcsak instán fegyelmezget, hogy ki az agresszív meg mi a lenyomás, hanem turbóban jóemberkedik is a Lakmuszon, ami ilyen szakértős-elemzős alrovat ám:

https://www.lakmusz.hu/hogyan-beszelgessunk-azzal-aki-nem-akarja-meghallani-a-tenyeket/

Ha nem hallgattad meg a lenti hangfelvételt, most ne hagyd ki!

*

Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a(z alkalmazott, hétköznapi) pszichológiából való kiábrándulásom okait.

Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:

hogy van ez, hogy a kommentelés, kommunikáció, testalkat, a szexualitás témájában folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, sőt, hatalmasodásnak, erkölcsi jópontszerzésnek, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Ennek minden morális nyereségével. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem produktív. A legjobban pedig az zavar, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, mi a jóság (mindig ők a jók), hozzá ilyen szavak: bántalmazás, agresszió, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.

Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, akkor kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag az itteni lelkes kommentelő Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában, és úgy hallom pl. a poliamór csoporttól, hogy ott is mások randijait elemzi).

És a harmadik kiegészítés: a közösség számára zavaró, de nélkülözhetetlen igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat, a másképp gonbdolkodókat formális és netes közösségeikben, a családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 15-40 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, pszichiáterrel, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, “mások felé nyitottan közeledő”, “kompromisszumra hajlandó”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)

A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:

https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-szomorusag-haromszoge-triangle-of-sadness/movie-230264

Az eredeti poszt, amelyre reagálok, és amelyet illemtanárkodásnak, nevelgetésnek találok:

Azért ez kissé modorosra sikeredett. Pl van az apám. Bruttó 2 évet nevelt, majd eltűnt. Nagyapám halála után szépen jött tartani a markát. Eddig sem szívleltem a tagot, de mi abban olyan rossz, ha azt mondom, hogy egy utolsó hulladék fosgombóc és ki fogom verdesni a fogait? 😀 Btw ez a “foglalkozik vele” rész meg ismételten elég ellentmondásos. Ha utálok valakit, azzal nem foglalkozom, csak simán utálom. Szerintem jobb, ha senki nem vígasztalja magát azzal, hogy hú meg ha, xy hogy foglalkozik velem. Nem aranyanyám/aranyapám, csak rühell, mint a szart. És jobb rajta elgondolkodni, hogy miért. Én is tudom, hogy van olyan ember, aki nem kíván nekem jót, de levegőt sem, de TUDOM, HOGY MIÉRT. És részemről nem probléma, de nem fogok valami elcseszett lelki maszturbációba, hogy na xy mennyire foglalkozik velem. Dehogy foglalkozik, szarik rám, én is rá, mert számomra meg tök érdektelen. Fontosabb lenne tudatosítani az ilyen dolgokat, nem valami közhelyes védelmi mechanizmussal simogatni magunkat. Tök természetes dolog a gyűlölet is, annak is van elfogadható formája.
@deneverszarnyasbetet köszi! Sok mindenben egyetértek veled, pl abban nagyon, hogy a gyűlölet termeszetes. nagyon sok pszichológus azt mondja, a gyűlölet a legintenzívebb foglalkozási forma a másikkal, ha valaki semleges, azzal nem foglalkozom, ha valakit utalok, arról írok, gondolkodok (pl most te is írtál edesapadrol). ezzel együtt szerintem bárkit szabad utalni, gyűlölni, ezt az érzést is megengedhetem magamnak, sőt, meg is szabad fogalmazni, mint ahogy te is. A gyűlölet ugyanakkor felemeszt, fájdalmas, hosszan együtt élni vele szerintem borzasztó nehéz lehet. 🙏🏻

*

Én:

A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, nem terelendő-nyesegetendő hajtások, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, megszüntetésükre, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.

A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)

hogyan jöttem rá arra, hogy az erőszakmentes kommunikáció is gáz

Van, aki nyomasztóan negatívnak tartja az örök leleplezéseimet, esetleg nem érti, mi bajom folyton – nekem katartikus leszámolni az örök pozitívsággal. A felismerés, amikor valami gyanús lesz, aztán a folyamat, ahogy rájövök: ez is torz, pedig jól hangzott elsőre. A miértek felismerése. És utána a szabadság.

Az élet sokkal egyszerűbb ennél. Nincs a sok manírra, módszerre szükség. Mert ezek béklyók. Rengeteg rossz érzésem, önmarcangolásom forrása volt az EMK (angolul: NVC) a maga lehetetlen és meseszerű emberképével. Hogy nekem ez nem megy. Nos, azért nem ment, mert az emberi természettel, a lélektan és a viszonyok valóságával nem találkozik.

Én tele voltam kamaszkoromtól buzgalommal, jóakarattal. Az volt a norma, hogy tudatosak vagyunk, segítünk, felülvizsgáljuk az előítéleteinket, normáinkat és egy jobb világért munkálkodunk. Értelmes ember nem is adja alább. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 30.: ki viszi át a szerelmet?

A történelmi jelentőségű kapcsolatboncolgató sorozat folytatódik a csakazolvassán! Mikrojátszmák, finom elnyomás, alig észrevehető hamisság a munkamegosztásban vagy kommunikációban, érzékeny elemzések. Érzed, hogy nem jó, hogy alul vagy, de nem nevezhetted erőszaknak? Ez az egyenlőtlenség.

A sorozat korábbi részeit itt találod: az egyenlőtlenség formái

Kiindulópont (és ezért nem is taglalom) az a közismert tény, hogy a házasságban (tartós kapcsolatban) a nőre marad a fizetetlen meló, tehát nem csak a háztartási és hétköznapszervezési, hanem az érzelmi munka is, a felelősségvállalással, aggódással együtt a teendők is. Ha a családban valaki szomorú, elesett, segítségre szorul, akkor a nő vigasztalja. Ha a gyereknek búja van, elakadása, a nő beszélget vele. Ő virraszt mellette vagy miatta, keres neki szakembert, cipeli terápiára. És ha a párkapcsolatban feszültség van, ha ridegedik az intimitás, a nő kezdeményez lelkizést a társával. Ő talál a neten magyarázatokat, keres párterápiát, önsegítő könyvet, akarja megérteni és megoldani, és ő az optimista: oldjuk meg.

Ő akar beszélgetni. Vagy senki már. De ha valaki, az a nő.

Sokat írtam az egyenlőtlenségről, és sokan használták saját sár elfedésére, képelen őszintétlenségekben. Ezért most már lesz egy kikötésem is:

Én azoknak a nőknek írok, és másfélékre soha nem is gondoltam, akik szeretik a társukat, a kapcsolataikba szívvel, bízva mentek bele, és közelségre, eleven érzelmi élményekre vágynak, tehát akik a férjükre mutogatnak, aki azért tartsa el őket (“anyagi függésben tart és még meg is akar erőszakolni!” műsor), miközben csalják és lenézik őt, vagy játszmáznak a szexszel, mert ők mekkora királylányok, de elvárják a hűséget, azok ne használják fel e muníciót.

Önigazolást nem szállítok (többé) a trükközőknek, de ha neked benne van a szíved, akkor vedd észre, mi zajlik. Bővebben…

mikor van vége a házasságodnak?

Tanácsadó rovatom férjeknek.

(Amúgy én nem adok tanácsot és nem segítek. Mármint ilyen “meséld el, megoldom” módon.

Pedig kérdeznek. Érdekli a véleményem, én hogy látom. Mert ugye mindig írok ilyen témákról. És az olvasó mindig magára vonatkoztat. Nagyon ritka az, akit ilyen elvonatkoztatva érdekelnek a jelenségek.

Én viszketek attól, hogy tekintélyszemély legyek – olyat nem tűrök magam fölött sem. A te dolgod tudni az életedet, és ez felelősség is. Főleg ne akarj nálam megfelelni, hogy nézzem, te milyen ügyesen visszaszóltál, lefogytál, elváltál. Én írok, emberekkel nem foglalkozom. Nekem a jelenség az érdekes. Egyáltalán, ami nem kölcsönös viszony, az nagyon félre tud menni.

Nem tudom a te életedet, és azt sem, mik színezik azt, ahogyan magadról és a másikról beszélsz. És nem dolgom ez. Viszont a lényeglátós látással látom, értelmezem és megfogalmazom, mik zajlanak, és ha ebben magadra ismersz, akkor lehet tanulság.)

Most pedig leírom, mitől mennek tönkre a házasságok. Úgy általában.

Bővebben…

miért nem szolgáltatás a szex?

vasárnapnemírokszexről… dehogynem, ma igen

Érdekes, hogy ez egyáltalán felmerül kérdésként.

A szex nem tud szolgáltatás lenni, fogalmi alapon.

Nekem. Nekik meg ugye… hát mit bonyolítom én ezt?, minden lehet áru, ez is csak konszenzuális üzlet, win-win. Csak a prűdek tiltakoznak, mondják. Nem tudok eleget a szexről!

A szex mint végrehajtandó, performatív teendő. Mutatvány. Feladat. Cél: a fizető fél kielégülése.

Még talán rosszabb is, ha az is cél, hogy ilyen idegenül a szolgáltató fél is kielégüljön. Ha ez is elvárás.

Ha erotikát szeretnél, teszi be a lábát az ajtórésbe a Farkas. Más dönti el…! Ezt nem hagyhatod.

EROTIKA. Bővebben…

most akkor mit kell gondolni…?

Előre lehetett tudni, hogy ez lesz: harsányság, talmiság, rikoltozás, hajtépés. ezért én gondoskodtam róla, hogy itt a blogon ne ugyanaz a nyúlós gumiszar legyen, ami mindent ellep és bevon mindenhol máshol. Kell előle a menedék, a tiszta hang, és az efemeren túli, hosszú távon érvényes, talán: örök állítások, amelyekre ha visszatekint a blogger ár hónaal később, nem érzi, hogy de ciki volt, hogy ilyen hevülten hajtogattuk a magunkét.

Az, amibe oly könnyű belesüppedni, feszültséget teremt, anyázást vált ki, és mindenki csak ideges lesz tőle.

Ezért a vírusról és az intézkedésekről, a politikai és közéleti reakciókról én nem okoskodtam, sőt, egy szót se szóltam. Ugye így volt…?, most félek, hogy nem. Hogy valamikor mégis rákezdtem, mondtam valamit, beálltam dialektikusan az egyik táborba, aktívan vagy mulasztással… Bővebben…

mit tegyél a hatalmaskodó férfival? 2.

Nem pont ugyanaz a cím, de ez a második része ennek.

Ott tartunk tehát, hogy a mansplainingelő, aki le akarta uralni a beszélgetést, emellett nyilvánvaló hülyeséget írt, odavág még kettőt: buta vagyok, nem néztem utána* stb., és elbúcsúzik, de nem egyszer ám, hanem tízpercenként: szevasz, nekem ez ennyi, további szép napot, képzeld csak magad mindentudónak, remélem, az olvasóid is rájönnek. És visszajár, és nem áll le. Innen lehet tudni, hogy baj van.

Aki teátrálisan elköszön ahelyett, hogy valóban távozna, az mindig gáz. Más, ha kimondod, hogy neked ez ennyi, kiszállsz (bár a legjobb némán távozni, el se olvasni), de ha valaki köszönget meg jót kíván annak, akit épp olt, az mindig fölényt akar.

Az ember ilyenkor vádolja magát, hogy basszus, nem bírtam leállni, megint belementem a kommentháborúba, hát nem ér ez annyit, most majd mit gondolnak, és érzed is: ha nem hagyod magad, akkor a mansplainingelő mellé állnak… a nőismerőseid, őt sajnálják! Mert hát olyan kedves vegán srác. És ők, ugye, az állatokért (az ember ellen).

De amiről itt szó van, az az autonómia. Arról, hogy becsicskulsz-e újra, és ezzel újraéled a traumádat, azt, hogy nem ismerték el a határaidat, a tudásodat, a te virtuális területedet, és megpróbáltak lenyomni.

Ezért én nem bánom, ki mit gondol arról, hogy nem hagyom magam. Ki mindenki gondolja, hogy én rugalmatlan vagyok, nem vagyok nyitott. Húsevő vagyok, és aki vegán, az azt akarja, hogy nyitott legyek – de kinek a játszmája ez és ki itt a zárt? Okés-e, ha korrigálni akarnak, és hogy megtehessék, őrjáratokat tartanak, pirossal húzzák alá mások élményeit, preferenciáit? És máris kitalálja az erkölcsi alapot, hogy én általánosítottam és mindenkire mondom és ez nem igaz – az igazságosságot követeli egy szubjektív élményen. És erőből nyomom meg nárcisztikus vagyok, ő a békés, Miközben én vagyok az, aki nem is akartam vitázni, a saját, jól ismert, szubjektív világomat nem akartam senkinek a szubjektív (objektívnak gondolt) mércéjéhez igazítani. Nem volt semmilyen kérdés, ő tekinti vitának a helyzeteket. És ő odajött korrigálni és azt hitte, mi tehát beszélgetünk, vitázunk, és majd ő megmondja.

Aztán rámszállnak bosszúból a haverjai, de azt sem bánom. Arra is nemet fogok mondani, deklarálom az énhatáraimat. Legalábbis ezen a kicsi eseten gyakorlok a nagyokra.

Mert nem ment ez jól nekem akkoriban, régen – és most is büntetés jár érte, ha meglépem, de ha nem lépem, akkor újraélem azt a szenvedést. És abból lesz az önkárosítás, amikor úgy felgyűlik több eset. Én erre jöttem rá tavasszal: ezeket a feszültségeket ki kell sütni.

Amikor szembeszállsz (vagy ha edzel, küzdesz a célodért, bármi!), ebben kell bíznod: mindenki mindenfélét mond majd, de te vagy egyedül az, aki tudod, ki vagy, mi történt, mit akarsz. Biztosan tudod!

Biztosan tudod?

Én biztosan tudtam. A manipulációt is, a blogot is, az edzésemet is, a talmiság elleni tiltakozásaimat, az iskolai erőszakot is. Csak féltem.

Nekem ez a traumám, ahogy a tegnapiban írtam: a mansplaining és a blöff, hogy kicsiként én elhittem, hogy ők tényleg okosak, és megtehetik velem, megérdemlem, mert én nem vagyok értékes, és nincs méltóságom. Kínban érzem magam ettől, hogy 44 évesen a gyerekkoromról beszélek, rinyálok. Pedig mindannyian sérültek vagyunk, nem kell ezt szégyellni, és nekem a sajátomat meg kell gyógyítanom, én vagyok érte a felelős. És aki ezt agressziónak nevezi, az nem igazságos, nem érti. Másképp ítél meg nőt és férfit? Vagy eleve ellenszenvez velem mint “túl nagy egójú, hangoskodó, mániákus” valakivel, esetleg elfogult a témában (pl. vegán sértődés, barátért “kiállás”)?

Akik arra intenek: engedd el, azok valójában azt üzenik: el kell viselned, rendben van a status quo, vagy legalábbis nincs mit tenni ellene.

De, van. És nem a kis nőies EMK meg asszertív izélgetés, én ezekben nem hiszek. Bármilyen melót beletehetsz, olyan, mint ha úthenger alá ültetnél palántát.

Az autonómia az, amiről beszélünk. A kioktatás, föléd-tudás az autonómia megsértése.

A másik fél persze nem fogadja jól, ha rámutatsz, hogy ő most nevelget. Ő nem! Mit jelent a nevelgetés? Azt, hogy előíró jellegű, amit kijelent, hogy mi helyes, hogyan kéne élni, mivel használunk a Földnek, mi nem üdvös, nem tanácsos, nem építő, mi ellenben a tudományos igazság vagy a hittétel, mit nem néz ő jó szemmel, vagyis lengeti a mutatóujjat, és majd ő megmondja – tehát nem a konkrét támáról beszél, magáról is csak úgy, hogy a saját verzióját mint helyes utat jelöli meg. Szokták még hangoztatni, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a jó, de csak magukra értik, hogy félretehessék a te állításodat. Ez is csúsztatás, arra jó, hogy leszóljon téged, aki mennyire nem vagy elfogadó (egy ténykérdésben).

Nyom, oktat és ellenőrt játszik.

Ne feledd: te nem tudhatod, ő tud mindent. Nem szereti, ha az ember, és olvassak:

 

Fú, de sunyi. Ha türelmesen kielemzem, mit művel, akkor én a szájába adok olyat, amit nem mondott, tévedhetetlennek hiszem magam és a követőimnek bizonygatom az igazamat (valami tudatos játszmát képzel a helyzetbe), nem vagyok nyitott, satöbbi, mindig ugyanazokkal a szavakkal. (Persze, hogy nem mondott olyat, persze, hogy nem érzi a motivációját, mert én a mögöttesre mutattam rá, ő pedig nincs tisztában az érzéseivel – az érzéseivel persze én se, meg nem is érdekel, én csak a mindig egyforma dinamikával vagyok tisztában.)

Ez amúgy kényes téma, azzal szembesíteni, hogy ő a századik ilyen: azt hiszi, ő mennyire egyedi, mert mindenki kritikátlanul rajong a bloggerért, de majd jön ő, ő lesz az okos, a vesémbe lát, rajtakap. Pedig pont ugyanazt nyomja, halál unalmas. Ezt nem illik mondani, nem is szoktam, de tényleg azt hiszik, a spanyolviaszt találták föl.

Nem akarsz elkullogni, nem akarod egyszerűen letiltani, sem kiakadni rajta – hogyan tudsz mégis falat emelni a mansplaining elé?

Gondolod, hogy majd pengén érvelsz, és akkor az az erőd. Ő viszont mindig odarak egy új propagandalinket, mindig az lesz a tudás, amit ő beszopott, az adott témában üzletelő, ragyogó szemű megmondó a tudományos forrás. Mindig elkeni, eltereli a szót, mindig harsány és rosszhiszemű. Miért? Mert győzni akar. Miért akar győzni? Mert az nem lehet, hogy ne győzzön, mert te nő vagy, illetve ő frusztrált, hogy nem elég okos. Az, hogy belemész a szőrözős, fél órán belül ötven kommentet generáló részletvitába, amelyet már lefolytattál vagy végigolvastál százszor, nem megoldás. Vannak viszont válaszok, lehetőségek, amelyekben nincs elkullogás, nem időrablóak, viszont lezárják a vitát, ha téged nem érdekel. Jogod van, hogy ne érdekeljen. Módosítva élőben is működik:

Semmit nem válaszolni, el se olvasni, agyadba nem engedni (ez esetben a te faladra hülyéség kerülhet, maradhat rajta és terjedhet tovább, de olvasatlanul is törölheted a kommentjeit).

Ha ő jött oda a te oldaladra, ő szólított meg téged, ő dumált bele a te mondandódba: ne engedd, hogy úgy fordítsa a szót, mintha te érdeklődnél az ő útja, verziója iránt, mintha te kérdezted volna őt, te mentél volna oda. (aki ezt nem érti, nem ért semmit) (ez a “nem vagy nyitott” zsarolás, hittérítői tempó, kommunkációs erőszak)

“Fentebb ezt már leírtam, kérlek, olvasd el!” (az eredeti állítást, amibe belekötött), vagy újra odamásolni ugyanazt az érvet, amit már írtál, ha belementél (ezt következetesen, amikor értetlenkedik, nem vesz figyelembe valamit).

Mint egy hülyegyereknek (hiszen az), újra meg újra, végtelen türelemmel ugyanazt. egy pillanatig nem minősíteni, nem bizonygatni, nem mutatni gyengeséget, nem hagyni magad provokálni, és semmi indulat!

(provokatív kérdésre, “akkor szerinted minden vegán hiánybeteg?” típusú sarkításra): “pontosan azt írom, amit gondolok, erre kényes vagyok, sok munkám és nagy rutinom is van benne. Próbáld értelmezni, amit már írtam! Kis segítség: ne magyarázd bele, ami nincs benne, válaszd el a szavaimtól azt, ami csak a te fejedben van, és légy jóindulatú.”

“Anomáliával (kivétellel, szabálytalan esettel) nem érvelünk.” (Ez akkor van, amikor pl. egy szem kövér ember kiáll, hogy neki tökéletes a vérnyomása, vérképe, vagy a Vegán Testépítő legendája, amit ha kicsit megpiszkálsz, borul, mivel csak promóciós termék.)

“Bárki, aki a testemre, étrendemre, egészségemre megjegyzést tesz, rakja mellé a saját DEXA-ját, fürdőruhás fotóját és vérképét. És találkozunk tíz év múlva, és akkor is ugyanezt tegyük ki. És utána kérdezzünk meg másokat, mit látnak.

“Nem spekulálhatsz ellenem, hogy én biztos beteg vagyok, meg biztos nem élvezem az edzéseket. Ez agresszió.”

“Gondolkodhatom másként, jogom van ahhoz, hogy ezt tiszteletben tartsák, ne nyaggassanak miatta. Felnőtt vagy, dolgozd fel.”

“Ha a kedvesség, elfogadás, tolerancia neked fontos, akkor gyakorold te.”

“Nem vagyok köteles megmagyarázni, érvelni sem. Nem hívhatsz így tetemre. Nem attól lesz igazam, hogy neked beszámolok több évnyi felismerésről, olvasmányról, mint valami vizsgabizottságnak.”

“Ha érdekel a téma, és nem csak győzni akarsz, akkor olvass te utána, menj el egy előadásra a témában.” Vagy (én bloggerként) “erről már írtam: (link)” (lehetőleg tldr fajtát, bassz ki vele, mert ebből látszik, hogy tényleg nem érdekli mélyen)

Ez az utóbbi azért fontos, mert rengetegen belesétáltunk a csapdába, hogy húsz releváns poszt és ötszáz érvelő komment után hagytuk, hogy magyaráztassanak maguknak álnaiv kérdéseikre, elölről az egészet. Gyere ki a hóra! Mi van, nincsenek érveid? Akkor én nyertem! – Nem, barátom. Te verekedni akarsz, erőt demonstrálni, éhezed a feszkót, és erre használnál. Rám ilyen helyzetekben rendszeresen odacsődítették a vegán, antifeminista, szentesiévarajongó stb. haverokat is: figyeld, balhé van, tiszta csőcseléklogika. A nőket (feminizmus témában például) gyakran magyaráztatják így, kifárasztják, pedig ha valóban téma érdekelné őket, akkor önállóan megkeresnék a szakirodalmát, és nem lenyomós csatározást rendeznének belőle az arénában. Ha meg a véleményed érdekelné őket, akkor csak elolvasnák, amit leírtál, és nem kezdenének hajszába. Zavaros álnevű kommentelők a blogon: érdekelne a véleményed arról, hogy (provokatív kérdés, miért nem uránbányászok a nők, ha akkora az egyenlőség, miért szeretik a néger faszt, miért mindig a rossz fiú tetszik nekik)… EZ NEM KÉRDÉS, ez szemétkedés és lenyomás.

“Nekem nem voltak hozzád kérdéseim. Miért faggatsz engem, mit akarsz tőlem? Ez provokáció.”

“A vitám, az erre szánt időm nem szolgáltatás, nem jár.”

“Nem tetszik, hogy parancsolgatsz, le akarod uralni a beszélgetést.”

“Honnan veszed, hogy én vitázni akarok? Hogy minden helyzet vita, pusztán attól, hogy te vitázni akarsz? Vita akkor van, ha két ember akarja, és nyitottan, az értelmes vita szabályai szerint, egyenlő felkészültséggel, szándékosan e célból ütköztet, és nem egózik, viszont valóban nyitott. Szerinted itt ez van?”

!!! (Mellékszál, külön posztot nem ér: ez az érthetetlen ebben az importcikkben, pedig Gyárfás Dorka egy viszonylag éles kés a Wmn konyhaszekrényében. Ezek a helyzetek, amikről a szakértő ír a Vice-on, nem viták. Szó nincs nyitottságról, meggyőzésről, intellektuális ütköztetésről, Platónról. Ezek érdekkonfliktusok, játszmás helyzetek, erődemonstrációk. Apuka is a gyerek felügyeletét akarja mondjuk, meg nem akar tartásdíjat fizetni és a másikhoz alkalmazkodni, persze, hogy mindent bevet. Az is csúsztatás premisszaként, hogy aki a cikket olvassa, A Szent Wmn-olvasó, az a jó ember. Ő csak védekezik, neki van igaza, és a másik a nárcisztikus… pusztán azért, mert a másiknak élesebb az agya, vagy nem olyan tehetetlen, amikor az érdekeit védi. Fujj.)

“Sértett ember ne vitázzon, az nem vita. Ha belém kötsz, direkt nem érted, amit írok, a nyakamra jársz, az nem vita.”

(És főleg akkor nem, ha irigyli a másik elérését, a követőit, és erre hegyezi ki a dolgot: te itt a követőid előtt akarsz kinyírni /mártírkodás/.)

“Moralizáló, gyerekes, giccses propaganda vitázik itt a biokémiával.”

Ha azt érezteti, hogy ha nem mész bele a vitába, akkor nincs érved, és ő győzött: “Azt hiszed, gólt rúgtál, sőt, meccset nyertél. Nos, a helyzet az, hogy nem akarnak veled focizni, mert béna vagy.”

“Nem kell szépen beszélnem és minden apró kötözködésedet megfontolnom, mert egyszerűen igazam van. Te beledumálni akarsz csak. Nyugi, téged senki se bántott.”

“Nem vagyok tévedhetetlen, te viszont tévedsz, egy olyan szinten, hogy ahhoz nekem nincs energiám.”

“Szerintem csak unatkozol.”

“Úgy látom, az egészet nem érted, és nem is akarod érteni.”

“Az előbb jeleztem finoman, hogy nekem ez nem jön be, de akkor mondom még egyszer: NE. A hangnem, az indíttatás, az egész… ÁLLJ LE.” (ez csak akkor működik, ha nem mentél bele a vitába, egy flame végén nem okés)

És lehet nevetségessé tenni, fricskát kiosztani. A focis például, vagy valami maró irónia. A fricska az, ami elemi öröm tud lenni. Gyógyító. Ő persze egócsorbításnak éli meg – és a férfiegó nem csorbulhat.

Ha ellenállsz az agreszív mansplainingnek, a kibicek majd rémüldöznek, miért veszel mindent olyan komolyan, mész bele a vitába, ezt már írtam, de sőt, jön az, hogy nem sajnálod őt, hát nem olyan képzett, nyomorog, gyerekei vannak! (Kozmáék, ez kurva jó volt, akkor írta egy nő, amikor a maestro halálosan megfenyegetett)

* Nem tudom… lehet, hogy ez a fiú komolyan azt hiszi, hogy nem olvastam vegán témában évekkel ezelőtt a közkeletű megmondókat, szinte mindent? Miközben könyvet írtam étkezésről, és tételesen cáfoltam a vegán hittételeket vagy öt hosszú, elemző posztban? Ez tök sértő, hogy úgy magyaráz, mintha én a nullán állnék, és újdonság lenne nekem Varga Balázs. És persze influenszereket/vállalkozókat linkel. Nem zavarja a drukkerhangulat, az anyagi érdek?

Ha nem azt mondom, amit ő “tud”, akkor én nem vagyok felkészült. Ennyi a lényeg. És jön a kognitív disszonancia, és bosszú.

De aki itt a blogon annyira egyetért, “bólogat”, lelkesedik, majd feljajdul akkor, amikor pont nem a saját hitét, hobbiját, szokását olvassa visszaigazolva (margarin, kávé, városi autózás, babahordozás, kitörés napja, kézműves igénytelen kismamafabrikálás…), az is ugyanez. “Eddig szerettem a blogodat, de….” Azt sugallja ezzel: köteles vagyok pontról pontra minden kis hiedelmét visszaigazolni, megerősíteni, csak mert neki az a kényelmes. Mintha ez lenne a szolgáltatás. “Csalódtam benned!” Rémisztő, mennyire nem vonatkoztatnak el. Mennyire tekintélyelvűek, kritikátlanok, hataloméhesek tudnak lenni.