mikor van vége a házasságodnak?

Tanácsadó rovatom férjeknek.

(Amúgy én nem adok tanácsot és nem segítek. Mármint ilyen “meséld el, megoldom” módon.

Pedig kérdeznek. Érdekli a véleményem, én hogy látom. Mert ugye mindig írok ilyen témákról. És az olvasó mindig magára vonatkoztat. Nagyon ritka az, akit ilyen elvonatkoztatva érdekelnek a jelenségek.

Én viszketek attól, hogy tekintélyszemély legyek – olyat nem tűrök magam fölött sem. A te dolgod tudni az életedet, és ez felelősség is. Főleg ne akarj nálam megfelelni, hogy nézzem, te milyen ügyesen visszaszóltál, lefogytál, elváltál. Én írok, emberekkel nem foglalkozom. Nekem a jelenség az érdekes. Egyáltalán, ami nem kölcsönös viszony, az nagyon félre tud menni.

Nem tudom a te életedet, és azt sem, mik színezik azt, ahogyan magadról és a másikról beszélsz. És nem dolgom ez. Viszont a lényeglátós látással látom, értelmezem és megfogalmazom, mik zajlanak, és ha ebben magadra ismersz, akkor lehet tanulság.)

Most pedig leírom, mitől mennek tönkre a házasságok. Úgy általában.

Bővebben…

miért nem szolgáltatás a szex?

vasárnap… dehogynem

Érdekes, hogy ez egyáltalán felmerül kérdésként.

A szex nem tud szolgáltatás lenni, fogalmi alapon.

Nekem… érdekes. Nekik meg ugye… mit bonyolítom én ezt, minden lehet áru, ez is csak konszenzuális üzlet. Csak a prűdek tiltakoznak, mondják.

Ha erotikát szeretnél, teszi be a lábát az ajtórésbe a Farkas. Más dönti el…! Ezt nem hagyhatod.

EROTIKA. Bővebben…

most akkor mit kell gondolni…?

Előre lehetett tudni, hogy ez lesz: harsányság, talmiság, rikoltozás, hajtépés. ezért én gondoskodtam róla, hogy itt a blogon ne ugyanaz a nyúlós gumiszar legyen, ami mindent ellep és bevon mindenhol máshol. Kell előle a menedék, a tiszta hang, és az efemeren túli, hosszú távon érvényes, talán: örök állítások, amelyekre ha visszatekint a blogger ár hónaal később, nem érzi, hogy de ciki volt, hogy ilyen hevülten hajtogattuk a magunkét.

Az, amibe oly könnyű belesüppedni, feszültséget teremt, anyázást vált ki, és mindenki csak ideges lesz tőle.

Ezért a vírusról és az intézkedésekről, a politikai és közéleti reakciókról én nem okoskodtam, sőt, egy szót se szóltam. Ugye így volt…?, most félek, hogy nem. Hogy valamikor mégis rákezdtem, mondtam valamit, beálltam dialektikusan az egyik táborba, aktívan vagy mulasztással… Bővebben…

mit tegyél a hatalmaskodó férfival? 2.

Nem pont ugyanaz a cím, de ez a második része ennek.

Ott tartunk tehát, hogy a mansplainingelő, aki le akarta uralni a beszélgetést, emellett nyilvánvaló hülyeséget írt, odavág még kettőt: buta vagyok, nem néztem utána* stb., és elbúcsúzik, de nem egyszer ám, hanem tízpercenként: szevasz, nekem ez ennyi, további szép napot, képzeld csak magad mindentudónak, remélem, az olvasóid is rájönnek. És visszajár, és nem áll le. Innen lehet tudni, hogy baj van.

Aki teátrálisan elköszön ahelyett, hogy valóban távozna, az mindig gáz. Más, ha kimondod, hogy neked ez ennyi, kiszállsz (bár a legjobb némán távozni, el se olvasni), de ha valaki köszönget meg jót kíván annak, akit épp olt, az mindig fölényt akar.

Az ember ilyenkor vádolja magát, hogy basszus, nem bírtam leállni, megint belementem a kommentháborúba, hát nem ér ez annyit, most majd mit gondolnak, és érzed is: ha nem hagyod magad, akkor a mansplainingelő mellé állnak… a nőismerőseid, őt sajnálják! Mert hát olyan kedves vegán srác. És ők, ugye, az állatokért (az ember ellen).

De amiről itt szó van, az az autonómia. Arról, hogy becsicskulsz-e újra, és ezzel újraéled a traumádat, azt, hogy nem ismerték el a határaidat, a tudásodat, a te virtuális területedet, és megpróbáltak lenyomni.

Ezért én nem bánom, ki mit gondol arról, hogy nem hagyom magam. Ki mindenki gondolja, hogy én rugalmatlan vagyok, nem vagyok nyitott. Húsevő vagyok, és aki vegán, az azt akarja, hogy nyitott legyek – de kinek a játszmája ez és ki itt a zárt? Okés-e, ha korrigálni akarnak, és hogy megtehessék, őrjáratokat tartanak, pirossal húzzák alá mások élményeit, preferenciáit? És máris kitalálja az erkölcsi alapot, hogy én általánosítottam és mindenkire mondom és ez nem igaz – az igazságosságot követeli egy szubjektív élményen. És erőből nyomom meg nárcisztikus vagyok, ő a békés, Miközben én vagyok az, aki nem is akartam vitázni, a saját, jól ismert, szubjektív világomat nem akartam senkinek a szubjektív (objektívnak gondolt) mércéjéhez igazítani. Nem volt semmilyen kérdés, ő tekinti vitának a helyzeteket. És ő odajött korrigálni és azt hitte, mi tehát beszélgetünk, vitázunk, és majd ő megmondja.

Aztán rámszállnak bosszúból a haverjai, de azt sem bánom. Arra is nemet fogok mondani, deklarálom az énhatáraimat. Legalábbis ezen a kicsi eseten gyakorlok a nagyokra.

Mert nem ment ez jól nekem akkoriban, régen – és most is büntetés jár érte, ha meglépem, de ha nem lépem, akkor újraélem azt a szenvedést. És abból lesz az önkárosítás, amikor úgy felgyűlik több eset. Én erre jöttem rá tavasszal: ezeket a feszültségeket ki kell sütni.

Amikor szembeszállsz (vagy ha edzel, küzdesz a célodért, bármi!), ebben kell bíznod: mindenki mindenfélét mond majd, de te vagy egyedül az, aki tudod, ki vagy, mi történt, mit akarsz. Biztosan tudod!

Biztosan tudod?

Én biztosan tudtam. A manipulációt is, a blogot is, az edzésemet is, a talmiság elleni tiltakozásaimat, az iskolai erőszakot is. Csak féltem.

Nekem ez a traumám, ahogy a tegnapiban írtam: a mansplaining és a blöff, hogy kicsiként én elhittem, hogy ők tényleg okosak, és megtehetik velem, megérdemlem, mert én nem vagyok értékes, és nincs méltóságom. Kínban érzem magam ettől, hogy 44 évesen a gyerekkoromról beszélek, rinyálok. Pedig mindannyian sérültek vagyunk, nem kell ezt szégyellni, és nekem a sajátomat meg kell gyógyítanom, én vagyok érte a felelős. És aki ezt agressziónak nevezi, az nem igazságos, nem érti. Másképp ítél meg nőt és férfit? Vagy eleve ellenszenvez velem mint “túl nagy egójú, hangoskodó, mániákus” valakivel, esetleg elfogult a témában (pl. vegán sértődés, barátért “kiállás”)?

Akik arra intenek: engedd el, azok valójában azt üzenik: el kell viselned, rendben van a status quo, vagy legalábbis nincs mit tenni ellene.

De, van. És nem a kis nőies EMK meg asszertív izélgetés, én ezekben nem hiszek. Bármilyen melót beletehetsz, olyan, mint ha úthenger alá ültetnél palántát.

Az autonómia az, amiről beszélünk. A kioktatás, föléd-tudás az autonómia megsértése.

A másik fél persze nem fogadja jól, ha rámutatsz, hogy ő most nevelget. Ő nem! Mit jelent a nevelgetés? Azt, hogy előíró jellegű, amit kijelent, hogy mi helyes, hogyan kéne élni, mivel használunk a Földnek, mi nem üdvös, nem tanácsos, nem építő, mi ellenben a tudományos igazság vagy a hittétel, mit nem néz ő jó szemmel, vagyis lengeti a mutatóujjat, és majd ő megmondja – tehát nem a konkrét támáról beszél, magáról is csak úgy, hogy a saját verzióját mint helyes utat jelöli meg. Szokták még hangoztatni, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a jó, de csak magukra értik, hogy félretehessék a te állításodat. Ez is csúsztatás, arra jó, hogy leszóljon téged, aki mennyire nem vagy elfogadó (egy ténykérdésben).

Nyom, oktat és ellenőrt játszik.

Ne feledd: te nem tudhatod, ő tud mindent. Nem szereti, ha az ember, és olvassak:

 

Fú, de sunyi. Ha türelmesen kielemzem, mit művel, akkor én a szájába adok olyat, amit nem mondott, tévedhetetlennek hiszem magam és a követőimnek bizonygatom az igazamat (valami tudatos játszmát képzel a helyzetbe), nem vagyok nyitott, satöbbi, mindig ugyanazokkal a szavakkal. (Persze, hogy nem mondott olyat, persze, hogy nem érzi a motivációját, mert én a mögöttesre mutattam rá, ő pedig nincs tisztában az érzéseivel – az érzéseivel persze én se, meg nem is érdekel, én csak a mindig egyforma dinamikával vagyok tisztában.)

Ez amúgy kényes téma, azzal szembesíteni, hogy ő a századik ilyen: azt hiszi, ő mennyire egyedi, mert mindenki kritikátlanul rajong a bloggerért, de majd jön ő, ő lesz az okos, a vesémbe lát, rajtakap. Pedig pont ugyanazt nyomja, halál unalmas. Ezt nem illik mondani, nem is szoktam, de tényleg azt hiszik, a spanyolviaszt találták föl.

Nem akarsz elkullogni, nem akarod egyszerűen letiltani, sem kiakadni rajta – hogyan tudsz mégis falat emelni a mansplaining elé?

Gondolod, hogy majd pengén érvelsz, és akkor az az erőd. Ő viszont mindig odarak egy új propagandalinket, mindig az lesz a tudás, amit ő beszopott, az adott témában üzletelő, ragyogó szemű megmondó a tudományos forrás. Mindig elkeni, eltereli a szót, mindig harsány és rosszhiszemű. Miért? Mert győzni akar. Miért akar győzni? Mert az nem lehet, hogy ne győzzön, mert te nő vagy, illetve ő frusztrált, hogy nem elég okos. Az, hogy belemész a szőrözős, fél órán belül ötven kommentet generáló részletvitába, amelyet már lefolytattál vagy végigolvastál százszor, nem megoldás. Vannak viszont válaszok, lehetőségek, amelyekben nincs elkullogás, nem időrablóak, viszont lezárják a vitát, ha téged nem érdekel. Jogod van, hogy ne érdekeljen. Módosítva élőben is működik:

Semmit nem válaszolni, el se olvasni, agyadba nem engedni (ez esetben a te faladra hülyéség kerülhet, maradhat rajta és terjedhet tovább, de olvasatlanul is törölheted a kommentjeit).

Ha ő jött oda a te oldaladra, ő szólított meg téged, ő dumált bele a te mondandódba: ne engedd, hogy úgy fordítsa a szót, mintha te érdeklődnél az ő útja, verziója iránt, mintha te kérdezted volna őt, te mentél volna oda. (aki ezt nem érti, nem ért semmit) (ez a “nem vagy nyitott” zsarolás, hittérítői tempó, kommunkációs erőszak)

“Fentebb ezt már leírtam, kérlek, olvasd el!” (az eredeti állítást, amibe belekötött), vagy újra odamásolni ugyanazt az érvet, amit már írtál, ha belementél (ezt következetesen, amikor értetlenkedik, nem vesz figyelembe valamit).

Mint egy hülyegyereknek (hiszen az), újra meg újra, végtelen türelemmel ugyanazt. egy pillanatig nem minősíteni, nem bizonygatni, nem mutatni gyengeséget, nem hagyni magad provokálni, és semmi indulat!

(provokatív kérdésre, “akkor szerinted minden vegán hiánybeteg?” típusú sarkításra): “pontosan azt írom, amit gondolok, erre kényes vagyok, sok munkám és nagy rutinom is van benne. Próbáld értelmezni, amit már írtam! Kis segítség: ne magyarázd bele, ami nincs benne, válaszd el a szavaimtól azt, ami csak a te fejedben van, és légy jóindulatú.”

“Anomáliával (kivétellel, szabálytalan esettel) nem érvelünk.” (Ez akkor van, amikor pl. egy szem kövér ember kiáll, hogy neki tökéletes a vérnyomása, vérképe, vagy a Vegán Testépítő legendája, amit ha kicsit megpiszkálsz, borul, mivel csak promóciós termék.)

“Bárki, aki a testemre, étrendemre, egészségemre megjegyzést tesz, rakja mellé a saját DEXA-ját, fürdőruhás fotóját és vérképét. És találkozunk tíz év múlva, és akkor is ugyanezt tegyük ki. És utána kérdezzünk meg másokat, mit látnak.

“Nem spekulálhatsz ellenem, hogy én biztos beteg vagyok, meg biztos nem élvezem az edzéseket. Ez agresszió.”

“Gondolkodhatom másként, jogom van ahhoz, hogy ezt tiszteletben tartsák, ne nyaggassanak miatta. Felnőtt vagy, dolgozd fel.”

“Ha a kedvesség, elfogadás, tolerancia neked fontos, akkor gyakorold te.”

“Nem vagyok köteles megmagyarázni, érvelni sem. Nem hívhatsz így tetemre. Nem attól lesz igazam, hogy neked beszámolok több évnyi felismerésről, olvasmányról, mint valami vizsgabizottságnak.”

“Ha érdekel a téma, és nem csak győzni akarsz, akkor olvass te utána, menj el egy előadásra a témában.” Vagy (én bloggerként) “erről már írtam: (link)” (lehetőleg tldr fajtát, bassz ki vele, mert ebből látszik, hogy tényleg nem érdekli mélyen)

Ez az utóbbi azért fontos, mert rengetegen belesétáltunk a csapdába, hogy húsz releváns poszt és ötszáz érvelő komment után hagytuk, hogy magyaráztassanak maguknak álnaiv kérdéseikre, elölről az egészet. Gyere ki a hóra! Mi van, nincsenek érveid? Akkor én nyertem! – Nem, barátom. Te verekedni akarsz, erőt demonstrálni, éhezed a feszkót, és erre használnál. Rám ilyen helyzetekben rendszeresen odacsődítették a vegán, antifeminista, szentesiévarajongó stb. haverokat is: figyeld, balhé van, tiszta csőcseléklogika. A nőket (feminizmus témában például) gyakran magyaráztatják így, kifárasztják, pedig ha valóban téma érdekelné őket, akkor önállóan megkeresnék a szakirodalmát, és nem lenyomós csatározást rendeznének belőle az arénában. Ha meg a véleményed érdekelné őket, akkor csak elolvasnák, amit leírtál, és nem kezdenének hajszába. Zavaros álnevű kommentelők a blogon: érdekelne a véleményed arról, hogy (provokatív kérdés, miért nem uránbányászok a nők, ha akkora az egyenlőség, miért szeretik a néger faszt, miért mindig a rossz fiú tetszik nekik)… EZ NEM KÉRDÉS, ez szemétkedés és lenyomás.

“Nekem nem voltak hozzád kérdéseim. Miért faggatsz engem, mit akarsz tőlem? Ez provokáció.”

“A vitám, az erre szánt időm nem szolgáltatás, nem jár.”

“Nem tetszik, hogy parancsolgatsz, le akarod uralni a beszélgetést.”

“Honnan veszed, hogy én vitázni akarok? Hogy minden helyzet vita, pusztán attól, hogy te vitázni akarsz? Vita akkor van, ha két ember akarja, és nyitottan, az értelmes vita szabályai szerint, egyenlő felkészültséggel, szándékosan e célból ütköztet, és nem egózik, viszont valóban nyitott. Szerinted itt ez van?”

!!! (Mellékszál, külön posztot nem ér: ez az érthetetlen ebben az importcikkben, pedig Gyárfás Dorka egy viszonylag éles kés a Wmn konyhaszekrényében. Ezek a helyzetek, amikről a szakértő ír a Vice-on, nem viták. Szó nincs nyitottságról, meggyőzésről, intellektuális ütköztetésről, Platónról. Ezek érdekkonfliktusok, játszmás helyzetek, erődemonstrációk. Apuka is a gyerek felügyeletét akarja mondjuk, meg nem akar tartásdíjat fizetni és a másikhoz alkalmazkodni, persze, hogy mindent bevet. Az is csúsztatás premisszaként, hogy aki a cikket olvassa, A Szent Wmn-olvasó, az a jó ember. Ő csak védekezik, neki van igaza, és a másik a nárcisztikus… pusztán azért, mert a másiknak élesebb az agya, vagy nem olyan tehetetlen, amikor az érdekeit védi. Fujj.)

“Sértett ember ne vitázzon, az nem vita. Ha belém kötsz, direkt nem érted, amit írok, a nyakamra jársz, az nem vita.”

(És főleg akkor nem, ha irigyli a másik elérését, a követőit, és erre hegyezi ki a dolgot: te itt a követőid előtt akarsz kinyírni /mártírkodás/.)

“Moralizáló, gyerekes, giccses propaganda vitázik itt a biokémiával.”

Ha azt érezteti, hogy ha nem mész bele a vitába, akkor nincs érved, és ő győzött: “Azt hiszed, gólt rúgtál, sőt, meccset nyertél. Nos, a helyzet az, hogy nem akarnak veled focizni, mert béna vagy.”

“Nem kell szépen beszélnem és minden apró kötözködésedet megfontolnom, mert egyszerűen igazam van. Te beledumálni akarsz csak. Nyugi, téged senki se bántott.”

“Nem vagyok tévedhetetlen, te viszont tévedsz, egy olyan szinten, hogy ahhoz nekem nincs energiám.”

“Szerintem csak unatkozol.”

“Úgy látom, az egészet nem érted, és nem is akarod érteni.”

“Az előbb jeleztem finoman, hogy nekem ez nem jön be, de akkor mondom még egyszer: NE. A hangnem, az indíttatás, az egész… ÁLLJ LE.” (ez csak akkor működik, ha nem mentél bele a vitába, egy flame végén nem okés)

És lehet nevetségessé tenni, fricskát kiosztani. A focis például, vagy valami maró irónia. A fricska az, ami elemi öröm tud lenni. Gyógyító. Ő persze egócsorbításnak éli meg – és a férfiegó nem csorbulhat.

Ha ellenállsz az agreszív mansplainingnek, a kibicek majd rémüldöznek, miért veszel mindent olyan komolyan, mész bele a vitába, ezt már írtam, de sőt, jön az, hogy nem sajnálod őt, hát nem olyan képzett, nyomorog, gyerekei vannak! (Kozmáék, ez kurva jó volt, akkor írta egy nő, amikor a maestro halálosan megfenyegetett)

* Nem tudom… lehet, hogy ez a fiú komolyan azt hiszi, hogy nem olvastam vegán témában évekkel ezelőtt a közkeletű megmondókat, szinte mindent? Miközben könyvet írtam étkezésről, és tételesen cáfoltam a vegán hittételeket vagy öt hosszú, elemző posztban? Ez tök sértő, hogy úgy magyaráz, mintha én a nullán állnék, és újdonság lenne nekem Varga Balázs. És persze influenszereket/vállalkozókat linkel. Nem zavarja a drukkerhangulat, az anyagi érdek?

Ha nem azt mondom, amit ő “tud”, akkor én nem vagyok felkészült. Ennyi a lényeg. És jön a kognitív disszonancia, és bosszú.

De aki itt a blogon annyira egyetért, “bólogat”, lelkesedik, majd feljajdul akkor, amikor pont nem a saját hitét, hobbiját, szokását olvassa visszaigazolva (margarin, kávé, városi autózás, babahordozás, kitörés napja, kézműves igénytelen kismamafabrikálás…), az is ugyanez. “Eddig szerettem a blogodat, de….” Azt sugallja ezzel: köteles vagyok pontról pontra minden kis hiedelmét visszaigazolni, megerősíteni, csak mert neki az a kényelmes. Mintha ez lenne a szolgáltatás. “Csalódtam benned!” Rémisztő, mennyire nem vonatkoztatnak el. Mennyire tekintélyelvűek, kritikátlanok, hataloméhesek tudnak lenni.

mit tegyél az okoskodó férfival? 1.

Köszönöm a gazdag anyagot, fiúk!

Mit jelent a mansplaining? Honnan ismered fel?

A mansplaining, a paternalisztikus kioktatás, a férfias okoskodás, a fölülről beszélés láthatatlan és mindennapos maszkulin kommunikációs stratégia, egyben hatalomgyakorlási forma két felnőtt között; férfiról nőre irányul. Hirtelen az lesz az érzésed, hogy a férfi, aki hozzád beszél, voltaképp a főnököd… a tanárod, a gyóntatóatyád… vagy a webcam megrendelője, miközben nem az. Ő ad feladatot, ő az okos, neked figyelned kell, neki dolgozol, atyáskodik, tévedéseket korrigál, megment, türelmes vagy épp parancsoló. Bővebben…

nem tudtok megtörni

Pedig azt hittétek. A Jó (akik ti vagytok) győz, női összefogás, csakis, tömeges lesz, valamint éljenek a sikerkönyvek! A Rossz, aki egyedül maradt, elbukik.

Jajj, de kínos.

Nem tudjátok elérni, hogy ne ez legyen az életem, ne így éljem meg, ahogy belőlem, az én tetteimből, lényemből, kvalitásaimból következik. Ti, akik bosszút akartok. Hogy én megkapjam.

Megkaptam, az enyém… mindig is az enyém volt. Örülök neki. Itt a blog. Hol lenne?

Ja, hát nekem már rég végem. Amit kívántok nekem, remegve, azt leírtátok már mint jelent, mint több évnyi múltat. De csak nem jön a The End a mozitokban. Valamiért tovább harcoltok e nem is létező nővel. Bővebben…

szolidaritás, de tényleg? – kényelmetlen kérdéseim mérő verához és szentesi évához

Még mindig ugyanazt tolják.

Azért tőlük kérdem, mert ők írnak megható cikkeket konstruktív kommunikációról, nők közösségéről, nemes ügyekről nagy elérésű helyeken.

Női szolidaritás, persze. Amikor nektek jól jön, amikor titeket kell tolni, amikor tömeggé akarjátok manipulálni az alattvalókat, akkor tegye félre mindenki a kicsinyes szempontjait. Ti definiáltok: ki a jó ember, mi a jóság, mi nem fontos, ki mit mondhat. Mások szabadságának fojtogatása, szempontjaik semmibevétele. Az áldozatiaskodás és az áldozatok felhasználása.

Hogy én mekkora balek voltam. Évekig furdalt, hogy nem tudok szolidáris lenni. Nem tetszett, hogy az is annyira hangos, aki nem tett le semmit az asztalra. Sőt, belőlem él, engem figyelget, kövér, háborog. Vele legyek szolidáris? Csak én veszem komolyan. Ők meg használnak, “inspirálódnak”, és elpucolnak, ha helyzet van, de még el is lopják az étkészletet.

És Péterfy Novák Éva is. Amikor össze kell rántani a nőnapi tüntetést, hadd terjedjen a vírus: vagy eljöttök mind, vagy elvesztünk. És jaj, mit kezdjünk a mentális betegekkel, akik hazudnak, manipulatívak és ártanak? Elég-e csak lesajnálni és ignorálni őket nekünk, a diagnózisok gőgös kiosztóinak, vagy valahogy… hm, de szép is lenne, be is lehetne záratni, likvidálni őket? Mert azért mindennek van teteje…! Mit tegyünk mi, az ő áldozataik, akik tökéletes mentális egészségnek örvendünk, kifogástalan a stílusunk, a szándékaink, nem bántunk másokat, férjünk soha nem feküdt rá egyetlen terhes nőre sem annak szobájában részegen – habtiszta a lelkünk, múltunk?

Fun fact, hogy akiről ír, azt pont ezek a nagyon erkölcsös nők szorították sarokba, kényszerítették arra, hogy visszaharapjon. Számos áldozatuk egyike, a szolidáris nők kiutálták.

Nagyon ravasz, eleve, ahogy kijelöli, hogy ki itt a probléma. Vö. szőrös lény: nem láttak egy medvét?

Persze lehet giccselni, előírni másoknak tini emlékkönyves stílusban az eszményt. Pont ő. Hatalmi helyzetből, nagy és mesterségesen létrehozott (nem érdemalapú) eléréssel. Önkritikusnak pedig úgy lenni, hogy “még én is gyakorlom”:

És ez KIHÍVÁS, vagyis: üres forgalomgenerálás. Bővebben…

már indul is a hűtő felé

A minap szememre vetette az egyik kommentelő, hogy ha én ennyire szigorú vagyok, csak a nagyon kemény edzést díjazom, leszólom a fontolva haladókat, a kezdőket, meg azokat, akik nem tudnak így edzeni, azzal épp az ellenkezőjét érem el.

Hogy micsoda? Minek az ellenkezőjét? Mert, mit is akarok én elérni?

Másokat rávenni a sportra. Beszervezni mintegy. De így nem fognak. Ez kontraproduktív, mondja. Nem jól segítek, szelídebben kéne, a megszégyenítésből csak az lesz, hogy a kövér ember bánatában indul a hűtő felé, mert úgyis mindegy.

De jó, és ebben meg is nyugszik. Mit van mit tenni? Ilyeneket ír a blogger, ő az oka annak, hogy jól bezabálok. Pedig én megpróbáltam!

Ő nem hibás semmiért. Az eredeti problémáért sem. Évekig olvastam, ki-mi tehet arról, hogy  kövérek: a szülés, a szoptatás, a férj, aki nem biztosította, hogy edzhessen, ellenben mindig hoz nasit, és beszól a hízásra, nem vigyáz a gyerekre, továbbá neki fáj a lába, nem terhelheti, minden mozgást kizáró betegsége van, nem találta még ki a hogyant, és idő kell; messze van a konditerem, nincs pénze, hülyén néznek rá, ha tornázik vagy fut, megszégyenítették, utálja a testét, étkezési zavara van – meg persze a férfielvárás, a média kényszerítő-nyomasztó nőeszménye, aminek mi forradalmilag ellenállunk. Bizony, ilyenekre használták a feminizmust! (Ha nincs rá pénze, mindjárt patriarchális üzem a műköröm is.) A prioritás most más,  mondja, miközben torkára lép a romlás – bizonygatta, jó ez így, elfogadta, jaja, az látszik, azért kell ennyit dumálni, ilyen dühösen.

Norbi hírhedt mondatai a témában nagyobb felháborodást váltottak ki, mint Kaleta Gábor ítélete (és az is hozzá nem értő, bűnbakképző mocsár volt), ami, hát, sokat elmond a magyar női lélekről. Bővebben…

mi az, hogy nincs élete?

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Bővebben…

melyik szeretetnyelvemmel nyaljalak ki?*

Újszerű téma! Semmi vírus! Nem is az, hogy kiket miért utálok, hogy tornáztam ma is, vagy hogy szerintem jól csinálom a dolgaimat!

Vannak ezek a híres lélektani és kommunikációs tanok: nagyon pozitív, jó szándékkal, de azért közben némi anyagiassággal is megalkotott modellek, leírások és módszerek, amelyekből sikerkönyv íródik, a szerzőjük nemzetközi sztár lesz, és menthetetlenül elbulvárosodnak. A másik csoportba az ősi módszerek nyugatias felhasználásai tartoznak. Eleve is kétségesek ezek a tanok univerzális módszernek, hit tárgyának, mivel tudományos alapjuk nem sok van, de ami még ennél is nagyobb baj, hogy a popularizáció folyamatában törvényszerűen félreértelmezik, eltorzítva értelmezik, aztán már így használják fel. Hivatkozási alappá válnak önös, értetlen, saját pecsenyét sütögető emberek számára, a tan eredeti céljával akár ellentétesen. Bővebben…

tindereznek a kolera idején

Úgy látom, unatkoznak az otthon maradók. Reagálnak, üresben dumálgatnak. Értelmetlen feszkózást, béna vicceskedést látok a facebookon. Mindenki meg akarja mondani másoknak, mi a helyes, fitogtatják a jólértesültséget, kioktató, agresszív, “felelős” posztokkal van tele a hírfolyam, “hát nem értitek? csak a ti érdeketekben!”. Nehezen megy mások határainak tiszteletben tartása. Nem értik, hogy mások mások, máshol van a tűröképességük, és hogy senki nincs a másik fölött. Hatóságot játszanak.
 
“Kritikusak” is a döntésekkel: miért nem így, miért nem úgy van? Miért néma a miniszterelnöki videó? A tartalom nem számít. És ha végighallgatták az intézkedéseket, akkor ők tudnak még jobbat, többet, mást, miért nem az lett, ami nekik előnyös. Hát, nagyszerű.
 
Tanulságosak az újonnan indult petíciók követelései is.
 
Hát azért nem az van, amit te épp kitaláltál, mert ahhoz annyi pénz kéne, amennyi nincs. Vagy alkotmánymódosítás. Vagy mert egy ilyen irányú vezetés, amilyen nekünk van, soha nem fog bevezetni egy szélsőbalosnak számító intézkedést (feltétel nélküi alapjövedelem). Vagy mert a te megoldásod másvalakiknek, többeknek lenne súlyosan sérelmes. Vagy mert miért pont te kapjál segítséget, miért ne más?

Bővebben…

“ezt váltod ki”

Még egy bőr lenyúzása. De ez tök fontos: elsősorban a felnőtt felelősségről és párbeszédeink minőségéről.

Szóval, igen, ez elhangzott:

“hát hallod, hogy miket mondanak a Rékára, ezt váltod ki!” Bővebben…

az elhízott kolléganő

Én nem tudtam, nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik. Hogy nem csak én vagyok ellenszenves. Hogy nem az én hibám…

Hogy tényleg ennyire szarul vannak.

Ez most nem a saját történetem. Bővebben…

illemszabályok az edzőteremben

Erre a posztra reagálok:

Én amúgy létező stílus- és hangsúlykülönbségek ellenére tisztelem Ritát. Bővebben…

leckék szeretésből 5.: őszinteség

Hát ez nehéz.

Arról már írtam, hogy a Nagy Őszinteség (őszintéskedés) nem biztos, hogy jót tesz a kapcsolatnak. Bővebben…

leckék szeretésből 4.: hogyan maradj méltó?

Ismét megjegyzem: randizós, kezdődő, nagy elköteleződés nélküli kapcsolatokról van szó. A felelősségvállalással járó helyzetekben alig használhatóak ezek a posztok. Például gyerekszületés, kisgyerekes lét, beteg házastárs ápolása. Abban benne van szükségképpen nagy adag szívás. Nem fecsegnék nekik méltóságról.

Most mesélek magamról, aki egy egészen váratlan fordulat után vagyok olyanban, amiről nem hittem volna, hogy valaha leszek.

Én nagyon szeretek, alább nem adom. Bővebben…

leckék szeretésből 2.: miért szólj?

Hogy mit tegyél szóvá a kapcsolatodban?

Sietsz változat:

Azt, ami fontos és ami releváns, és azt is kedvesen, józanul, építően, sose bántóan.

Többször hallgass. Nem ér annyit.

De ne ellenséges némasággal hallgass. Bővebben…

leckék szeretésből

Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.

Ez a nulladik rész tehát.

A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.

Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.

A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.

A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.

Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.

Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.

Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?

Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.

A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.

Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.

Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.

Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.

A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.

Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.