fogas kérdés

Mivel ez a szöveg — szerkesztettem, az első része — megjelent újságban, levettem. Majd visszatettem. A blog indulásakor, 2012 áprilisában írtam.

Nyolc biciklit lehet egyidejűleg az első kocsi hátsó részében szállítani. Ez mindig is így volt. Infrastruktúra nincs, kikaptak kétszer négy ülést, ennyi. Egymásnak döntjük, a finnyásabb a vázak közé szorítja a kesztyűjét, megy az egyezkedés, ki meddig utazik.

Tavaly nyáron megjelentek a vagyonőrök. Ha megfordítja a nyakába akasztott laminált táblát, már ellenőr. A nyolc az nyolc. Nincs irgalom.

Miért nyolc?

Nem tudjuk.

Bővebben…

egy estém otthon

Leszóltam én itt a drága barátnőimet. Én nagyon finnyás vagyok. Nem puskáztam sose, lisztet nem mérek, nem nézek receptet. Fejből sütök, néha fölveszek egy-egy izgalmas alapanyagot vagy készítési módot, de irtózom a receptektől, különösen a főzőműsoros életmódguruktól és a sztárbloggerektől. És nem is nagyon újítok: vanília, citrom, dió, bors, petrezselyem, tejszín, bacon, lazac, vaj, olíva, néhány zöldség, olasz tészták, viszlát. Aranygaluska, almás pite, túrós palacsinta. Rakott krumpli, tejszínes-gombás spagetti, szerecsendiós-négysajtos tagliatelle. Penne, tejszín, rokfort, spenót, lazac. Vagy canelloni, gorgonzola, dió. A makaróni a spagettibe, a farfalle a fussilibe szerelmes! Éjjel buli van a szekrényben. Cukorborsóleves. Rizsfelfújt arany mazsolával. Kókuszos tiramisu. Tárkonyos raguleves. Zöldbab baconnal átkötve, sajtszósszal, grillezett harcsával. Nyárs tengeri halakból. Lencsefőzelék. Lengyel karfiol. Serpenyős krumpli, füstölt sajt, tarja. Padlizsános lecsó, félig ratatouille. Zellercsipsz. Rántott babybell, félgömb rizshalom. Császármorzsa. És mindig még egy kis vaj: abból baj nem lehet. Ráspi borai! És száraz Martini. Kávé kotyogósban, fair trade, cukor nélkül, fele tejjel, egész nap.

A fogyókúráról meg olvasgasson a nénikém. Nem bonyolult: anyagcserét felnyomni (pajzsmirigytúlműködés! Isten felnyomta nekem. Élesíti az elmét, éberré tesz, pörgeti a rendszert. Igaz, magasan tartja a stresszszintet), aktív életet élni, cukorról lejönni. Aktív élet nem egyenlő erobikgyötrelemmel. Aktív élet: megszoptatod a csecsemőt, kimész a kertbe, megkapálod a mángoldot, biciklizel az oviig, elütöd az alpolgármestert, elsétálsz a boltig, hátizsákban hazahozod, kézzel mosogatsz, fát hasogatsz a sparheltbe, tévét nem nézel.

Végre van sütőm, ósdi, gáz (az előző lakásban nem működött). Keverek, gyúrok, verek, kenek, sütök, mámorosan. Készül a konyha, kis sziget a háborgó tengeren. Szemléletet is váltottunk. Nem, nem bio minden, de tiszta, adalékanyagtól lehetőleg mentes, és mindenből a jó. Normális tejtermék, háztáji tojás, tanyasi csirke, korrekt lekvár, kilencven százalék fölötti hústartalmú virsli, ha egyáltalán. Sonka, amelynek összetétele: sertéscomb, só. Van ilyen, nem is okvetlenül drága, meg kell keresni. Inkább ritkán eszünk húst, de az normális legyen. És tengeri hal. Amikor érzem, hogy azért ez drága, felsorolom a tételeket: ez itten a kötelező felelősségbiztosítás ára két hétre. Ez egy autómosatás. Ez a hitelkártya éves díja…

Tegnap a nálunk családostul vendégeskedő poéta kisfiát inkább én szállítottam hazáig, mert az anyja még csak most szocializálódik a biciklin. A Költő utcán mentünk le, erdőmámor. Búcsú, utána a fiammal még “beugrottunk tejért-kenyérért”, és kijöttünk egy nagy csomag garnélarákkal.

Elég hedonista nap volt. János kapott egy mikiegeres pólót, illetve hát egy mikiegér-csontváz van rajta, na. Fülmerevítő csontokkal körben. Drága Jakab (2) felismeri így is, az első nemigazi lény, akit azonosított, Ikki volt. Nézi az apját, aztán felkiált, de azért egy kicsit tovább tart: Ikki!

(Frissítés: János kemény volt, ma bement a munkahelyére, az egyetemre benne.)

A teraszon nyomtuk a bulit, Zsófi hozott humuszt, bagett volt francia sajtokkal, magyar kolbásszal, rukkolával, koktélparadicsommal, dióval, szőlővel. Kávé, almás pite. A költő nem eszi meg az almásat, így ő kapott egy külön kis adag mákosat, véletlenül volt itthon mák. És persze vaníliaöntet. Van fényképem róla, ahogy eszi.

Eleredt az eső, bepakoltunk, és játszottuk két parti Aranyásókat. Elemében volt a fiam.

Akkor hazakísértük őket, és bevásároltunk. Esőnedves aszfalton surranó biciklikerék! Mim érzékeli? A fülem? Az egyensúlyközpontom? A lelkem? Útközben -jt végű igéket gyűjtöttünk. Jánosom kitámolyog a gyerekaltatásból, és látja ám, hogy hámozzuk éjnek évadján a szörnyű rózsaszín szerkezeteket. Majonézes ráksaláta, zsemle sós vajjal, medvehagyma.

Úgy szeretem a fiam. Tízéves, és olyan okos, ironikus, érzékeny.

És ugyanúgy ugrik, csattan mindenre, idegesítő zajra, fejhangú éneklésre, mint én.

Aztán én még pazar vacsorát rögtönöztem, hogy aszongya: főtt krumpli, fokhagymás tejföl, a maradék rukkola, paradicsom és öt-hét négyzetcentisre tépkedett serrano sonkadarabkák. Elvonultam a kisszobába, és megnéztem végre a Mullholland drive-ot, angolul, a gyakorlás kedvéért francia felirattal.

Azt mondja a cowboy, szemöldöktelen, szempillátlan, mozdulatlan arccal és hangsúllyal:

You will see me one more time if you do good. You will see me two more times if you do bad. Good night.

Egyrészt el vagyok varázsolva. Az embernek kedve támad heroinozni. Másrészt eszembe jut a Twin Peaks, ami akkoriban, amikor a tévében adták, borzasztóan idegesített, és ez az egész miliő, a hatás jól azonosítható eszközei (az ugráló kép is az-e vagy a lemez karcos? ez a jó Lynchben, hogy ezt nem tudjuk eldönteni) nagyon csiklandozzák a paródiaérzékemet. Kék doboz? Szőrös arcú csávó? És ha ez ember így nézi, már dupla feneke van, és nem tud benne lenni.

De azért féltem. Az ágyban fekvő rémnél és a spanyol lokálbeli jelenetnél jobban már csak az én házi filmemtől… attól, hogy mindjárt felsír Jakab, és akkor pause holnap estig, mehetek visszaaltatni.

jaj, nem

Stahl Juditból sütit sütni? Azért azt a mascarponét venni, mert az olcsóbb? Férjünknek jó magyarosat főzni, mert ő egész nap dolgozik? Hasra hízni, internetes fogyókúrához csatlakozni? Az ott olvasottakat egyrészt szentírásnak venni, másrészt betartani nem bírni? Elhinni, hogy bizonyos élelmiszerek zsírégető hatásúak? Örülni, hogy szombaton “lehet bűnözni”? Mindezt a nlc-n a fórumtársakkal megvitatni? Délelőttönként (másfél hétig is akár) a szőnyegen Cindyvel, minősített esetek: Rubint Rékával kínlódni, alakjuk után áhítozni? Sztori-, beszt-, hotmagazin világsztárjait mustrálgatni? Zsabós blúzú kolléganőt lecsinosozni? Hipermarketben nagybevásárolni? Vaterán biciklit venni, soha nem használni? Kocsival menni az oviba? A beszíjazott kisebbik kezébe gusztusos dobozkában nasit adni? Futni nem bírni? Margarint venni? Másrészt tönkölylisztből egészségesen próbálkozni? Gyerek allergiájával küzdeni? Fritőzben sütni? Mikróban melegíteni? Géppel aprítani? Ételt házhoz hozatni? Egyadagos kapszulás kávégéppel rendelkezni? A kávét három cukorral inni? Padlizsánt, cukkinit cuppogva szeretni, cukkinit hosszú í-vel írni? Recepteket googledocs-ban vezetni? Nőklapjából, sőt ÉVÁból kivágni, lefűzni? Hétvégén anyu főztjét enni? Este a gyerekekkel “mesét” nézni? Otthon melltartó nélkül, pólóban hajolgatni a mosogatógép előtt? Eleve: mosogatógép? Szelektív szemétgyűjtéssel környezetvédelmet letudottnak hinni? Férj sörözik, nekünk absztinensnek lenni? Hiteltörlesztés miatt minőségi élvezetekre nem szánhatni? Emellé még áruhitelre vásárolni LCD-t és okostelefont? “De hát kell a kocsi, mert…” önagymosni?

Igen, a fórumévek kissé szarkasztikussá tettek.

tanár úr

Tegnap este összetalálkoztam a tanár úrral a Moszk Széll Kállmánn téren.

A tanár úr ősz, református, háromgyermekes, feddhetetlen férfiú, aki titokban tizenévesekre csorgatja a nyálát. Kenetteljes, öntetszelgő, kudarcos és irigy. Régi magyar irodalmár (régimagyar-irodalmár), tanított, sőt, konferenciára is vitt, ahol én nekimentem a legnagyobb Balassi-kutatónak. A tanár úr, aki sajnos csak a második legnagyobb Balassi-kutató, kaján büszkeséggel mesélte nekem, aki akkor docens kollégájával éltem, hogy azt hitték a konferencia résztvevői, a szeretője vagyok.

Tegnap, hátamon Jakabbal megszólít. Még tekintélyesebb, még feddhetetlenebb, még őszebb. És jólértesült. Számon tart engem. Ez hányadik gyerek? — Harmadik, mondom. — Három különböző férfitól? Jaj, nem akartam ám megbántani.

Ha én nem ugyanazzal a férfival élek, mint tíz éve, akkor nekem három különböző férfitól van gyerekem?

Hát a tanár úr oktatóként a szeminarista tizenkilenc évesével (lásd alant) mit művelt házasemberként, három gyerek apjaként 1995-ben? És tudja, hogy tudok róla, mindenki tudta. Hogy van ehhez pofája, az én családi viszonyaimat firtatni? Hiába mosolyog, felfogtam, hogy én vagyok itt a parázna nő.

Az megy, hogy valaki, akihez amúgy nem sok közöm van, beleássa magát a magánéletembe, mert mondjuk ismeri egykori emberemet, és pontosan tudja, mi hogy volt, vagy érdekli és megkérdezi. Az is megy, hogy hallott rólunk, de nem mutatja, nem fecseg, sőt, ez megy a legjobban. De hogy nyálcsorgat ÉS moralizál, az nem megy.

Kettőtől, mondom. És annak az egynek a kudarca sem rajtam múlott.

Ezt már így ki tudom mondani.

És ki az új?

Megmondom. A foglalkozását is. És látom az arcán, nem hallott róla.

Ekkor bemutat a vele lévő nőnek, aki a felesége lehet. Mondom a nevem, a férjemé már. Hát így hívják? Legalább tudom, hogyan keressem az interneten.

Jaj, tanár úr, engem ne keressen az interneten.

És mi van Tamással, kérdezi. Naponta találkozik vele, miért engem kérdez? Nem tudom. Arra kíváncsi, amire a bulvárújságíró, hogy a viharos szakítás óta hogyan vagyunk, a botrány újabb részleteire, amire halványan emlékszik? Hogy újabb, aztán évekig morzsolgatható egymondatos ítéletet alkothasson? Vagy arra kíváncsi, mire lehet irigy? Mert Tamás rossz tulajdonságai számosak, de az biztos, hogy nem sírt a könyvtárban az alacsony oktatói fizetésén és szegény származásán, hanem nekiállt, úgymond, menedzselni magát már a hetvenes években, és tévében szerepelt és kritikát ír és rejtvényt fabrikál. Amiért, tehát az elefántcsonttoronyból való dezertálásért lenézi őt a tanár úr, az egyetemi fizetés többszörösét kitevő mellékesért pedig keserűen irigyli.

Én most már nem pislogok, hogy hát így, úgy. Én most már nem szidom az emberemet. Egészen tényszerűen ki tudom mondani, egy csomó középkorú valaha-barátnak, hogy

Tamás bántalmazó. Elmenekültem tőle.

Nem, nem hagytam ott a gyerekemet, akárki akármit mond, hanem Tamás erőteljes ráhatására élünk így: elfeleztük. Tudom, hogy nem jó, nem én erőltettem.

Nem volt harmadik, nem csaltam meg.

Nem, én nem hajtom az idősebb, neves pasikat, és különösen nem a pénzért. Aki volt, az az élettársam/férjem is lett, gyerekem lett tőle, hűséges vagyok. Az első elmart maga mellől, a másodikat tiszta szívemből szeretem.

De hiszen ez magyarázkodás.

Nem, nem vagyok mindenki virágszálja, a tanár úrral például sem húsz-, sem huszonöt éves koromban nem kívántam lefeküdni, de még bottal sem piszkáltam volna meg, ellentétben romlott Madonna-arcú évfolyamtársnőmmel (aki Isten tudja, mit láthatott ebben a példányban, akihez foghatót rajzolni is nehéz), és most sem kívánok.

És remegek a Match margarinjai előtt. Ezen még dolgoznom kell azért.

azok a szemét kurvák

Erre

válasz ez.

Hát, Kovácsné, ha te ezt gondolod, akkor én szomorú vagyok.

Engem elszomorít ez a cikk. A gőgje, címkéi, örök érvényű megállapításai, a tét nélkülisége: Kovácsné a maga küzdelmeiről nem osztott meg velünk semmit. Így hihetjük azt, hogy mindenki küzd a kapcsolatáért, majd megszakad bele, csak hát már “nem ficánkol úgy”, bőre narancs. Bővebben…

ahogy élünk

Elszorul a szívem. Válság, nyolctól hatig befogott, értelmes emberek, frankhitelkelepce, döbbenet. Turkálóból öltözködő, házitejet drágálló, suzukiban pöfögő anyatársaim.

Mert mi gazdagok vagyunk? Mert én lenézem a suzukit? Ó, nem.

Viszont sok-sok luxus van. Munka, amit szeretek és magam osztom be és kvázi hírem lett a szakmában, alvás kilencig, egész nap a gyerekekkel, általában mindketten, és futok, szaunázom, és nagyon szép hajat festenek-vágnak nekem nagyon trendi helyen. A bicikli bambusz, a rokfort akár francia, a bor Ráspi.

És kinézek párás hajnalon, ha mégse kilenc, erdős birtokomra, úrnő vagyok, és azt gondolom: igen. (És azt is: bekaphatja mindenki. Azok, akiket irigyeltem egykor, és azok, akik bántottak.)

Olyan ember a férjem, aki ugyanúgy, mint én, nem vezet, nem is tanult meg soha. Nem autózunk, megspóroltuk a jogosítványt is. Ami engem illet, ez tudatos döntés volt, és egyre abszurdabbnak érzem a “sajnos, kocsi kell” szöveget (és becsülöm az említett fodrászt, aki valóságos sztár, négy gyereke van és letette az autót (elajándékozta) — én rá sem szoktam). Helyette: bicikli, mindennap, mindenhová.

A másik, hogy nem vettünk fel hitelt, semmilyet. Két szikla gördül le az életről így, és jut, béna értelmiségi szakmunkásként is jut sajtra, utazásra, lányunk, fiunk szépen járatására. Otthonunk nem saját (önkormányzati), de varázslatos. Kastély voltaképpen, moccanatlan erdőben.

És én nem is nagyon akarok többet, élvezem, ami sosem volt, mert elég szerény volt a gyerekkorom és a huszonéveim, most meg tudom becsülni a színházjegyet, az újságelőfizetést, a tisztességes anyagból rendesen megvarrt ruhát. Mindemellett gazdálkodom a gyerekek fürdővizével (mosás, felmosás, vécéöblítés), mossuk a pelenkát és nem lettünk a bébiipar áldozatai. És egy csomó mindenünk nincs: nincs kiságy, nincsenek gépeink, kütyüink. Nincs tévé, nincs mikró, nincs okostelefon, nincs turmixgép, nincs kenyérpirító. Kézzel verem a habot, gyúrom az aranygaluskát: szeretem érezni, beletenni magam. Tévé nélkül elmondhatatlanul tiszta az agyunk.

A kis rohadék osztálytárs azt mondja a fiamnak, aki kigúnyolta a matekórán ostobaságot mondó ikertestvérét:

Ti kis lakásban laktok! És nektek autótok sincs!

A fiamnak, bár az apja meredek dolgokkal halmozza el, helyén az esze. Mit mondtál erre? — kérdeztem.

Egy: és ha kis lakásban lakunk, kit érdekel? Hogy jön ez ide?

Kettő: százhuszonöt négyzetméter. És láttam, azt mondja, ahogy kattog az agya: az övék csak száz.

Fiam, be ne szállj ebbe. A tágasság belül van! Egyébként száztizenöt.