top 10 – a tanítónők bűne

igény 2019

Mindaz, amit ők vertek belénk – de nem úgy van.

így kell, jajaj, ha nem úgy írod, kivégezlek piros tollal

A helyesírás ajánlás, és több szintje van: hétköznapi, akadémiai, szaknyelvi. Ne erőltessétek! Csak az elvét, szellemét és a valóban kőbe vésett részeit hasznos megtanulni – ennek a módja az, ha a gyerek sokat és szívesen olvas (nem veszik el a kedvét), továbbá ha a tanítónő is helyesen használja a szóközöket, egybeírást és vesszőket, amikor e-mailben tájékoztatja kedves mindnyájunkat az osztálykirándulásról.

hat szótag fölött kötőjellel írjuk

Ez is ajánlás, és a kéttagú összetételeket (ha összetételek) mindig egybeírjuk, akárhány szótagosak is: karalábéfőzelék. Három vagy több tagnál lehet elkezdeni gondolkodni az értelmező tagoláson. A szótagokba nem számít bele a rag, az igekötő, az -i képző.

a tejtermékekben mindig j van

gomolya, bivalykefír. Ami nem szabály, az csak empíria, és fakó minden teória – a lét aranyló fája zöld!

szó végén ú, ű mindig hosszú, kivéve akku, alku, anyu, apu, áru, Balu, batyu, bábu, Bubu, daru, eskü, falu, gyalu, hamu, Icu, kakadu, kapu, kutyu, kütyü, lapu, menü, Pityu, revü, saru, satu, süsü, tatu, tütü, zsalu, zsaru, ha nem tudod mind a háromszázötven kivételt ábécérendben, egyes

Ez mint szabály azért is felháborító, mert viszont a szó végén, kiejtésben és írásban is, az ó, ő tényleg mindig hosszú, kivéve: no, nono. Helyette: az -ú, -ű képző és egyes ősi főneveink (bú, borjú) vége hosszú, ehhez mit szóltok? Némi rendszerszemlélet?

“mondja” kiejtés (helyesírás visszaolvasása)

Annyira megtanulta a helyesírást a kolléganő, hogy ellen-fonetikus: szemléltető céllal az írásmód szerint beszél. Ő aztán tudJa, hogy kell, és tanítJa, te is ejTSD úgy. Ami nem akkora baj még, de amikor rászól a gyerekre, hogy azt pedig így kell mondani, ajjaj.

betűről beszél, amikor az ott hang

Ejtsd ki szépen a r betűt, mert feldugom a vonalzót…!

a sem erőltetése a kézenfekvő se helyett

A hagyományos dörgedelem szerint a se tiltószó, a sem a tagadószó. Ez nem igaz, hangtani okokból kijelentő igék mellett (és mondatokban) is használatos a se: se füle, se farka. Aki egy maradi, avítt szabályt erőltet, az nem érti a nyelv működését.

ikes igeragozás erőltetése nem ikes igék esetén

Edzem (grrr) alak nem létezik. A hazudik, a bújik, az illik álikes ige, tehát hazudok, bújok, illek.

éssel nem kezdünk mondatot

Csak az egész Biblia, Ady és Pilinszky használta ezt stíluseszközként. Ne vicceljünk már.

Ismeritek az évek vonulását, 
az évekét a gyűrött földeken? 
És értitek a mulandóság ráncát, 
ismeritek törődött kézfejem? 
És tudjátok nevét az árvaságnak? 
És tudjátok, miféle fájdalom 
tapossa itt az örökös sötétet 
hasadt patákon, hártyás lábakon? 
Az éjszakát, a hideget, a gödröt, 
a rézsut forduló fegyencfejet, 
ismeritek a dermedt vályukat, 
a mélyvilági kínt ismeritek? 

háttal nem kezdünk mondatot

De. Csak nem nyökögünk, nem húzzuk az időt – az viszont nem nyelvtani, hanem előadói képesség dolga. Néha igenis nyökögünk. A hát egy teljesen jó szó.

felszólító módban két sz a játssz

Dehogyis. Teljesen máshol van a lényeg: alanyi ragozásban egy sz. Azt játssza épp, hogy süket. Az ilyen tanítónők elemien nem értik a paradigmát, a ragozási sort.

a macska fel van mászva a fára

A határozói igenévi szerkezet nem magyartalan, és sokszor az fejezi ki azt, amit mondani akarunk, például: ez az épület még nincs felújítva. Nem mindig tudjuk vagy akarjuk megmondani, ki a cselekvő. Ne félj tőle! Csak tudatosan használd. A mindjárt ki leszek tiltva például kommentben sunyiskodás. Ha velem van bajod, akkor mondd nekem. (Ugyanígy az is, ha a többiekkel beszélgetsz rólam itt, és harmadik személyben említesz.) De ez megint emberi és kommunikációs kérdés, nem nyelvhelyességi.

az idegen szavak csúnyák

A pásztorok a kocsmában táncolnak, fanatikusan sztárolják a rádiós hiphopcelebeket. A háromnegyed magar szókészlet jövevényszó. Nem jobb az, ami magyar, a magyarítgatás halott üzem, a távbeszélő és a citrancs, villanyposta sem véletlenül tűnt el. A németek meg a Kühlschrank, Fernseher szavaikkal nevettetik ki magukat.

a szóismétlés tilalma

Nem minden ismétlődés szóismétlés. A szóhalmozás és a tautológia, vagy épp a figura etymologica nem hiba, hanem stíluseszköz. Ábrázol, kiemel. Riposztozni például csak szóismétléssel lehet: És akkor én miből éljek? És én meg hol éljek? (Ez pont a Gorkij-próbán volt, Ascher lakjakra javította a másodikat, helytelenítem.)

Titeket melyik nyelvi babonával gyötörtek? Mikor, hogyan jöttetek rá, hogy nem volt igazuk?

finoman szólni

a kíváncsiságod miatt vagy itt és olvasol, ezt ne feledd

Mikor szólunk? Ha gond van, ha zavar valami. Vonzata az -ért ragos okhatározó. Szól valamiért.

A helyzet, amelyről most írok, a kényszerű és felszínes társulásokban szokott előfordulni: tágabb kollégai körben, edzőtermi társnak, szülőközösségben szólunk.

Csak úgy mondani valamit, az szerintem – ezekben a viszonyokban – határátlépés. Nem véleményezünk, nem adunk tanácsot, nem szólunk bele, nem “segítünk”, nem várjuk el, hogy az illető barátságos legyen, aktív legyen, részt vegyen mindenben, mert az emberek nem egyformák, és nem tudhatjuk, kinek milyen az élete. (Én sokszor hittem azt, hogy valaki érdektelen, elutasító, nem kedvel, miközben depressziós volt, szégyellt valamit, nem akart a házastársa előtt magyarázkodni, hogy miért jön el színházba velem, vagy nem volt pénze a közös programra.) (Én pedig nem barátkozom már, mert nincs átjárás. Magukat értelmiséginek valló nők azt támadják bennem, ami az intellektuális lényegem).

És főleg nem beszéljük ki az illetőt a közösségen belül, a háta mögött.

Ha finoman lehet szólni, akkor inkább ne is szólj, mert nem kell, nincs gond. Amikor már szólni kell, akkor viszont érdemes pontosan fogalmazni.

Az meg bántó lesz. De hát baj van.

Én nem tudok ebből kiutat. Ez a mostani helyzet megmutatta a dilemmát: hogy vagy belemegyek az ő kommunikációs utcájukba, amely szerint nincs is semmi baj, ez természetes, nem is úgy volt, itt úgy működnek a dolgok, hogy… (törzsi logika), és nem azért van, félreértettem, ne higgyem én azt, felfújom, Bíborka (agresszor) nagyon is jóindulatú… nézzük meg a másik oldalt, mindig kettőn áll a vásár (édes jó istenem), vagy pedig kimondom, ami van: nem természetes, hagyja abba, gond van, régóta csinálja, kártékony, a család bennfentes, Juli nem bántott senkit, csak létezni szeretne.

És hát lehetett volna nem szólni, majd csak vége lesz, kibírjuk (felső tagozat, új tanár), de a múltkor a sok nem szólás oda vezetett, hogy megerősödött a dinamika, és egyvalaki levette a hangulatból, hogy Julit össze lehet rugdosni.

Ha valaki nem érti, mi a baj, akkor nem tud változtatni. Ha elmagyarázom, mi a baj, hogy ez nem valami eseti dolog, hanem az illető gyerek teljes tévedésben van, hatalmaskodik és árt hetek óta, garanciát kérek (ne menjen a közelébe, de még aznap mégis megy, még alázza), akkor a szülő megsértődik, kikiált ellenségnek. Ez a dilemma. De nem hagyhatom, mert az ép eszem vész el: a helyzet nyilvánvaló, és mindenki tagadja, nagyon is feltűnően, hogy jaj, nem, dehogyis. Én nem állok be tagadni a kedvükért.

Eleve ahogy rajtunk pörögnek folyton. Anya írja, hogy a kislány rengeteget mesél, sokat beszélgetnek rólunk, Juliról (új hús!). Ők már előbb tudtak rólunk, hogy jövünk, és hogy Bíborka minden újnak segít, terelgeti és felkarolja őket (vészcsengő a szóhasználat is), de ha mi nem szeretnénk, akkor nem… Higgyem el, másoknak is volt ilyen problémája (az isten áldjon meg, semmi probléma nincs, a lányod szekálja a lányomat!!!), de majd megoldódik minden, bízzam BENNÜK. És: majd, hosszú idő múlva már minden rendben lesz, EZ EGY NAGYON SZERETETTELI KÖZÖSSÉG! De addig még hosszú idő telik el!

A kis Bíborka meg az anyja majd engedélyezi, hogy mi is vehetünk levegőt, nem kell majd megalázkodni, nyelni a szemétkedést, kivívtuk a helyünket?

Felnőtt emberek tényleg komolyan gondolják, hogy egy gyereknek attól van több joga, hogy régebb óta van az osztályban? Hogy az, hogy valaki bassza a csőrét, megalapozza azt, hogy bántsa? Ő ilyen kis határozott, szókimondó egyéniség.

Én tudom a lányomtól, hogy a kislány KÉMCSAPATOT szervezett a barátnőkkel, melynek ő a kapitánya, hogy figyeljék, Juli kivel játszik, hova megy, mit csinál. Majd jó hangosan tették a megjegyzéseket. Merő segítőkészségből.

Ezt magyarázzák ők most.

Get a life…

Ha nem fogalmazom át, az kellemetlen lesz, sajnos, de hát az igazi kellemetlenség az, ami miatt szólok, és akkor már ne én sasszézzak körbe, hogy jaj, ő (pont akivel a gond van!) ne bántódjon meg. Jaj, nehogy félreértse.

Az volna a feladatom, hogy azt jelezzem vissza: a kislány rendben van, jó fej, segítőkész, nincs itt gond. Ez kötelező, mert minden szülőnek érzékeny pont a gyereke, mert a mivé-nevelés identitás, a morális helyesség a tét, és ők jó család. Csak a probléma éppen az, hogy ez a jó fej kislány túl sokat képzel magáról, rögeszmésen rászállt Julira, pont mint rám a trolljaim. És ugyanazért:

  • azt gondolja, hatalma van, övé a terep
  • új, más, szabad, ellenzéki, kvalitásos? Maceráljuk, míg be nem törik!
  • rajzhoz nincs saját ötlete, utánozza
  • szerelmére irigy.

Tehát én szóltam, a nevén neveztem a dolgokat, és amikor nagyon tagadták, akkor már szándékosan a konkrétumokat mondtam. Azokkal a szavakkal, amelyek azt jelentik, amit. Nem fogalmaztam át, és nem is hallgattam el.

És mivel neki ez érdeksérelem, pengeszája lett, hallgat, mérges.

Most a kislány szűk szemmel bámulja a lányomat egész nap. Na, azt szabad (csak azért vicces).

Most majd jön, hogy mi mit csináltunk, kitalálják utólag, és hát milyenek vagyunk mi, velünk mindig ez van, “a kislánnyal nem lenne semmi baj, csak az anyja ír valami blogot” – és igen, barátaim. Mindig, mindenhol ez van: én nem görnyedek és nem vagyok szarul, nem járok mágazoltánra és nincs műkörmöm. Szólok, nem félek. Szabad, kereteket túl komolyan nem vevő, nem buzgólkodó, hierarchiát el nem ismerő, nyílt vagyok. Mindig, mindenhol feltűnő, hogy a lányom nem tableten nőtt fel, lénye erejét nem az abajgató, helyette szervezkedő, befolyásos szülei adják, hanem önlényegű. Nem gondolja, hogy neki minden jár, ellenben kreatív. Nem kavar meg intrikál. Nem gonoszkodik vissza sem. Ügyes, ugribugri, madár. És hát elég szép is. A tények makacs dolgok.

pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

jó tanulók, boldog gyerekek

Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).

Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.

A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.

A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.

Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.

Üzemszerűen ez a tanács.

Rámeredek.

Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*

Ne agyongyötört.

Ne szekált.

Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.

A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.

Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.

Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)

Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.

A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.

Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.

Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).

De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.

Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.

Ha.

  1. Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?

A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.

Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha

2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.

És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.

Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.

És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.

És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.

Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.

Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!

Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.

Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.

*

Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.

Dávid az elsőt kezdi.

Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.

Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.

Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.

* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.

erőltesd vagy engedd?

Megvolt Tündérlehány éves tornabemutatója az ő Rita nénijével. Negyedik éve nyomja, és úgy láttam a lelkesedéséből, a mozdulatai pontosságából, a zenekövetésből, meg abból, ahogy a színpad adott pontjára végre be tudott állni, hogy ebben az évben látványosan megügyesedett.

Rita néni és az ő mozgáspedagógiája, ez a kicsit művészi tornás, kicsit gyógytornászi, kicsit mozdulatművészi alapú együttmozgás azért jó, mert inkluzív. Bárki jöhet, a torna nélkülözi a ritmikusgimnasztika- és klasszikustorna-edzések leválogatós, gyötrős, hajszolós, heti négy délutánt követelő jellegét. Csak szombat reggel járunk, közel van, és nincs túlnyújtás, terror, drága felszerelés, versenyre utazás. Az alsó csigolyákat meg külön kímélik az órák, Rita néni kerüli a hátrahajlásokat, guminős gyakorlatokat.

Azon gondolkodtam a bemutató alatt, mert ilyenkor mindig filozofikus hangulatba kerülök, hogy mi van, ha valaki nem annyira ügyes vagy alkalmas. Bővebben…