pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

jó tanulók, boldog gyerekek

Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).

Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.

A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.

A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.

Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.

Üzemszerűen ez a tanács.

Rámeredek.

Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*

Ne agyongyötört.

Ne szekált.

Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.

A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.

Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.

Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)

Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.

A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.

Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.

Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).

De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.

Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.

Ha.

  1. Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?

A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.

Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha

2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.

És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.

Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.

És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.

És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.

Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.

Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!

Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.

Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.

*

Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.

Dávid az elsőt kezdi.

Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.

Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.

Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.

* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.

erőltesd vagy engedd?

Megvolt Tündérlehány éves tornabemutatója az ő Rita nénijével. Negyedik éve nyomja, és úgy láttam a lelkesedéséből, a mozdulatai pontosságából, a zenekövetésből, meg abból, ahogy a színpad adott pontjára végre be tudott állni, hogy ebben az évben látványosan megügyesedett.

Rita néni és az ő mozgáspedagógiája, ez a kicsit művészi tornás, kicsit gyógytornászi, kicsit mozdulatművészi alapú együttmozgás azért jó, mert inkluzív. Bárki jöhet, a torna nélkülözi a ritmikusgimnasztika- és klasszikustorna-edzések leválogatós, gyötrős, hajszolós, heti négy délutánt követelő jellegét. Csak szombat reggel járunk, közel van, és nincs túlnyújtás, terror, drága felszerelés, versenyre utazás. Az alsó csigolyákat meg külön kímélik az órák, Rita néni kerüli a hátrahajlásokat, guminős gyakorlatokat.

Azon gondolkodtam a bemutató alatt, mert ilyenkor mindig filozofikus hangulatba kerülök, hogy mi van, ha valaki nem annyira ügyes vagy alkalmas. Bővebben…

miért éri meg intellektuálisnak lenni?

történelemtanáromnak, K. L-nek szeretettel

ma már fülelnék nagyon

Én csak mostanában fogalmaztam meg, hogy középiskolába nem tisztán állami képzésbe jártam, alapítvány finanszírozta a tanulmányainkat. Nagyon komoly, egyénre szabott elitképzés volt a mienk, és mára világos lett, ez hogy kirántott a kissé tunya családomból, és mennyire alapja annak, aki ma vagyok.

Újságot olvasni, hírekről tudni, véleményt alkotni, filmeket nézni nem hóbort. Aktív folyamatok, figyelem és képességek születtek meg azokban az években. Azt se tudtam akkor, hogy ez nem mindenkinek anyanyelv.

Nagyon sokat tettek belénk, és így válhattunk ilyenné. Az egyetem már csak koktélcseresznye volt, az alapattitűd eldőlt érettségi előtt: kiművelt emberfők, a tovább-művelődés igényével.

Lehetne ez úgy is, hogy vannak intellektuális fajta emberek, meg nem olyanok – istenem, nem vagyunk egyformák, ki a sült kolbászt szereti, ki meg a lángost, elférünk. Bővebben…

immár a szép szünet öröme vár

Évzáró, megint. Ott állok én is. Miközben tudom, amit tudok, abszolút együttműködő vagyok, hiszek a fehér blúzban és hiszek a zászlóbehozatalban, hiszek a magyar himnuszban is. Tényleg. Kis betűvel írom, épp mert szabálytisztelő magyartanár vagyok, és oly korban éltem én a földön, hogy a szabályok komolyan vétele lázadásnak számít. Egészen anakronisztikus hajlamom van pátoszra és rítusra. És figyelek, mint valami éltanuló, éberen, minden szóra. Most már újságíróagynak hívom, de a lényeg, hogy nem vagyok cinikus, nem vagyok közönyös, meg szeretném élni és érteni mindazt, ami zajlik. Nem ám csak zajlik itt valami, amit kibírunk és hallgatunk meg tapsolunk.

Ebből adódik az, hogy észreveszek minden visszásságot. Bővebben…

én sem helyeslem, hogy a gyerekek sminkben járjanak iskolába

Egy hete elkezdtem egy bejegyzést, a jogszerű párja lett volna, jogszabályszerű címmel. Ebben arról elmélkedtem volna, hogy szokásunk nekünk dohogni a törvényalkotó, az intézmény ellen, hogy miért nem így, miért nem úgy vannak a dolgok, de abba nem gondolunk bele, hogy a világ ezernyi változatát nekik korrekt, jogelméleti és praktikus szempontból is értelmezhető, világos, betartható szabályokká kell fogalmazniuk.

Például, a kilencvenegyes buszon nem (sem) lehet biciklit szállítani. Egyáltalán, csak egyes járatokon lehet, ezeken piktogram jelzi. De gyerekbiciklit lehet, bizonyos kerékméretig, meg összecsukhatót, hón alá kaphatót, azok poggyásznak minősülnek. Ez utóbbit az összecsukható bringák megjelenésével szépen beleírták a szövegbe. Nagyszerű az előírás evolúciója: árnyalt, életszerű, eleven. Azonban  kissé nehézkesen betartható, mivel a buszvezető nem fog centivel aggályoskodni az egyes kerékátmérők fölött. Na, mindegy, annyi világos, hogy általában felnőttbiciklit nem lehet, BMX-et sem. Amikor a BKK és az önkormányzat (XII.) rájött, hogy a downhillezés és a fogaskerekűn szállítás elég problémás (2012-13-ban legalábbis az volt), az utasoknak bajuk van, a Parkerdő pedig tehetetlen az amúgy tájvédelmi körzetben több jogszabály által tiltott sport ellen, felmerült, hogy talán ezt a fajta bringát kellene tiltani. De ilyen előírás nincs, nem lehet, bicikliműfaj szerint, nincs éles határ (mi teszi DH-ssá a bringát? a teleszkóp? a típus? hogy, ki mondja ezt meg? és ki tartatja be?), ez az egész jogszabályosíthatatlan. Igazságtalan is, mert azt üzenjük vele: akinek valamiért ilyen fajta bringája van (kb. mint a pitbull a kutyák közt), az nem szállíthatja a fogason. Miért pont ő, nem tehet róla stb. Hiába van bajunk, hiába kellene ezt szabályozással orvosolni, sem a szabály megalkotása, sem az alkalmazás nem működik.

De ez a most felmerült téma még jobb ennek illusztrálására, hogy fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld (Goethe). A “szépségről” mint önkifejezésről, szépség és szexualizált megjelenés különbségéről és a másságról mint önértékről már írtam (sajnos, azoknak, akik ezt támadásnak érzékelték, nem ment át a lényeg, például merész ugrással önmegvalósítás lett az önrendelkezési jogból és önkifejezésből, nem baj), most egy másik aspektust veszek elő. Bővebben…

elvont, szemüveges

Mai bejegyzésünk témája, kedves olvasók, az az újabb keletű döbbenetem:

Hogy tudniillik én azt hittem, de nem csak szórványosan, hanem évekig, sőt, létállapotként, hogy ez az egész, ami nekem oly otthonos: könyvek, versek, szófajok, gondolatok, ez inkább kínos, de legalábbis mellékes, nem visz a dolgok lényegéhez közel.

Ezt szűrtem le abból, ahogy családtagjaim, barátaim, tanáraim reagáltak a lusta szombat délutánokra, a szakválasztásomra, a rengeteg naplómra. Bővebben…