a pártalálás nehézségei manapság, ezt a címet adta éva ironikusan

A net tele van azzal a panasszal, hogy milyen nehéz párt találni. Hát milyen ez a mai világ! Egy bizonyos jópofis-nyavalygó-dögösködő szegmensben, melynek homályos pontjai a régi Kisviku, a Velvet Randiblogja, Szentesi Éva munkássága, a Nlcafé, ez az örök téma: sikertelen randik, jól induló, majd eltűnő matchek, ghostolás, és ezzel kapcsolatos értetlenség, néha vicceskedés. Az ember azt hinné, ez a probléma általános: hovatovább senki nem lel szerelemre. Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk. Bővebben…

jópofa kifogásaink

Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

Olyan jó lenne, ha jó lenne a nőknek.

És még ítélnek is, és nagyon mondják. Ők, akik irgalomra szorulnak, toleranciáról beszélnek, pont ők a legkeményebb normatív ítélkezők. Csakis úgy lehet élni, olyan helyesen! Bővebben…

a háziállatok és én

De főleg az értékrendem.

Van kutyám, és mindig volt kutyám, tízéves koromtól. És ez nem jelent semmi különöset, teljesen személyes ügy. A kutyám nem rég várt vágyteljesülés, nem hobbi, nem agyonbabusgatott státusszimbólum. A kutyaséta nem parádézás, nem szocializálódás a környék kutyásaival és főleg nem a szar házasságomból való menekülési ürügy.

Most amolyan családi kutya van, futó- és kirándulópartner, jön nyaralni, ha vihető, teraszon hever mellettem, míg napozok. Tudja a helyét. Bővebben…