a szex nem piac

Ha nem gondolsz bele, elhiszed nekik. Annyira mondják.

Hogy a “szex” piac.

Vagyis, közgazdasági jelenvaló: kereslet-kínálat, piaci logika, verseny, termék.

Cég. Ár, marketing. Árfolyam, infláció. Szavatosság, garancia. Szubvenció, védővám. Adó. Adóparadicsom. Gazdasági bűncselekmények.

Rettenetesen kínos ez. Maró szégyent érzek helyettük. Hogy lettetek ti ilyenek? Ezek a magabiztos állítások csajokról, pasikról. Legmélyebb titkokról, fájdalmakról, traumákról írnak így. Az megvan, hogy a szex sokaknak trigger? És ez a beszédmód mint felszabadulás. Ismerek olyat, akinek ez nagyon is tetszik, így beszélnek róla, mert milyen lazák, tabutlanok. Mert előtte neki görcs volt a téma, csupa elhallgatás, ez emg felszabadító.

Az elképzelés egyébként, hogy a szex piac, általában ezek a magyarázatkísérletek a nemek viszonyáról antifeminista eredetűek, legalábbis ebben a torz, vádaskodó és bulvárosodott formában biztosan. A konyhapszichológia arra szolgál, hogy más legyen a hibás, miért olyan boldogtalanok, miért nem engedelmesek nekik a nők, és ők miért nem vonzók. Mármint a nőgyűlölők.

A tabutörést értem. De az erő nem a szavakból jön. És a beszéd erről csak igaz szó lehet. Nem lehet keménykedő, üzleties, elidegenítő. Bóvli. És te, te guru, miért nem mész edzeni?

Elhiszed a reprezentációt, amely itt marketingje a gurunak. Ahogy ír, elmeséli, amiket sejtet, hogy ő aztán. Az összes önillegetést: ha valaki áll egy tengerparton, akkor ő boldog és jó neki. Ha öleli egy férfi, akkor sínen az élete, hatalmas a szerelem. Dehogy érdekkapcsolat! Dehogy egymás nyúzása.

Azt is elhiszed, hogy másoknak könnyen megy a szex, frenetikus, te nem ismered azt. Megint a reprezentációt. Hogy az a felfokozottság, ahogy szenvedélyről szól a szekularizált kultúra, az egyrészt valóság, másrészt mindenki más átéli, csak te maradtál ki a jóból.

El ne hidd, hogy másnak könnyen megy. És főleg azt ne, hogy a szex piac, és ha ilyen elidegenítően okoskodsz róla, akkor majd megérted és menni fog. Bővebben…

szolidaritás, de tényleg? – kényelmetlen kérdéseim mérő verához és szentesi évához

Még mindig ugyanazt tolják.

Azért tőlük kérdem, mert ők írnak megható cikkeket konstruktív kommunikációról, nők közösségéről, nemes ügyekről nagy elérésű helyeken.

Női szolidaritás, persze. Amikor nektek jól jön, amikor titeket kell tolni, amikor tömeggé akarjátok manipulálni az alattvalókat, akkor tegye félre mindenki a kicsinyes szempontjait. Ti definiáltok: ki a jó ember, mi a jóság, mi nem fontos, ki mit mondhat. Mások szabadságának fojtogatása, szempontjaik semmibevétele. Az áldozatiaskodás és az áldozatok felhasználása.

Hogy én mekkora balek voltam. Évekig furdalt, hogy nem tudok szolidáris lenni. Nem tetszett, hogy az is annyira hangos, aki nem tett le semmit az asztalra. Sőt, belőlem él, engem figyelget, kövér, háborog. Vele legyek szolidáris? Csak én veszem komolyan. Ők meg használnak, “inspirálódnak”, és elpucolnak, ha helyzet van, de még el is lopják az étkészletet.

És Péterfy Novák Éva is. Amikor össze kell rántani a nőnapi tüntetést, hadd terjedjen a vírus: vagy eljöttök mind, vagy elvesztünk. És jaj, mit kezdjünk a mentális betegekkel, akik hazudnak, manipulatívak és ártanak? Elég-e csak lesajnálni és ignorálni őket nekünk, a diagnózisok gőgös kiosztóinak, vagy valahogy… hm, de szép is lenne, be is lehetne záratni, likvidálni őket? Mert azért mindennek van teteje…! Mit tegyünk mi, az ő áldozataik, akik tökéletes mentális egészségnek örvendünk, kifogástalan a stílusunk, a szándékaink, nem bántunk másokat, férjünk soha nem feküdt rá egyetlen terhes nőre sem annak szobájában részegen – habtiszta a lelkünk, múltunk?

Fun fact, hogy akiről ír, azt pont ezek a nagyon erkölcsös nők szorították sarokba, kényszerítették arra, hogy visszaharapjon. Számos áldozatuk egyike, a szolidáris nők kiutálták.

Nagyon ravasz, eleve, ahogy kijelöli, hogy ki itt a probléma. Vö. szőrös lény: nem láttak egy medvét?

Persze lehet giccselni, előírni másoknak tini emlékkönyves stílusban az eszményt. Pont ő. Hatalmi helyzetből, nagy és mesterségesen létrehozott (nem érdemalapú) eléréssel. Önkritikusnak pedig úgy lenni, hogy “még én is gyakorlom”:

View this post on Instagram

#womensupportingwomen Ma ezzel van tele a feed-em. Csodás látni, mennyire összetartóak vagyunk egy-egy fotó erejéig. Mondom hát, nekem mit jelent az, ahogyan nőként támogatnunk (kéne) a másikat: – nem becsmérelni a külalakját – nem basztatni bármiért – nem irigynek lenni rá – örülni a sikerének – felnyalábolni, ha a taknyán csúszik a fájdalomtól – felöltöztetni, ha nincs ruhája – fogni a haját, ha részeg (vagy a kemó miatt hányt) – fogni a kezét, ha elhagyták – vigyázni a gyerekére – nem elítélni, ha nem szült még (és sose fog) – megdicsérni (csak úgy, mert miért ne) – tanulni tőle – tanítani neki – szeretni – tisztelni …ésígytovább. Még én is gyakorlom. Van, hogy elbukom. Kihívottam: az összes nő, aki végigolvasta ezt, és nem csak a kép érdekelte. #challengeaccepted

A post shared by Szentesi Éva (@szentesieva) on

És ez KIHÍVÁS, vagyis: üres forgalomgenerálás. Bővebben…

érzelmileg bevonódni – avagy miért nem sírok az index bukásán

Ezt a posztot egy nem túl aktív, nem éles határú táborban álló, táborban nem is álló, inkább-balos blogger írta. Nem hiszek a dichotómiában, a két pólusban, a vagy-vagyban, nem adom elő az ellenzékiség kötelező, elvárt gesztusait, de sokat olvasok, angolul is, és igyekszem szuverén véleményt alkotni. Várom a tájékozottabbak véleményét, érdekel is, mert főleg ízlésalapú, amit írtam.

Nem úszhatom meg: budapesti vagyok és nem jobboldali-nemzeti, tehát hívtak az ismerőseim a pénteki tüntetésre. Hüledeztem. Biztosan ott akarom tölteni az esőben a péntek estémet, valamint felülemelkedni a sértettségemen ezek kedvéért.

Keretet kirakni, fúj. Soha semmilyet nem raktam, ez slacktivism, és mint ilyen, igénytelen birkaság. Tolongás a jóügy-fazék körül.

Miért dőltök be ennek?

Ki halt meg? Nektek ez személyes veszteség? Mint a NAT, a CEU, az Akadémia, az SZFE? A hatalom buldózerének újabb letiportja?

Nem az.

Bővebben…

mi az, hogy nincs élete?

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Bővebben…

“nem szeretem”

TÉZIS

Túl gyakran mondogatod a világ dolgaira, hogy szeretem, tetszik, szimpatikus, meg hogy fú, te nem bírod, gyűlölöd, már elsőre is láttad rajta, hogy.

És ez nem méltó.

Mihez nem méltó? Nem érv azzal a dologgal kapcsolatban, amiről beszélsz, nem méltó az igazsághoz, amelyet tartsunk szem előtt.

Nem lehet komolyan venni. Önzés, nyafogás.

Túl gyakran leplezi a szeretés és a nem szeretés a finnyogásodat, gyávaságodat, lustaságodat, ítélkezési reflexedet, kotnyelességedet.

És hát: az ízlésed nem norma. Jó, ha nem érvelsz vele, és nem feleled valakinek, aki mesél arról, hogy mondjuk elkezdett súlyzókkal edzeni, hogy NEM SZERETEM A SÚLYZÓKAT. Amúgy sem kérdezte.

Lehet mondjuk ételeket nemszeretni, más ételeket ehhez képest nagyon szeretni. De ezt hangoztatni…? Roppant kínos. Azt eszel, amit akarsz, svédasztalon, vendégségben is, nem kell mindig deklarálni. Nem is érdekel senkit. Tied a felelősség.

ANTITÉZIS

Persze nyugodtan neszeress dolgokat, embereket, sőt. Bővebben…

biznisz kiéhezett nőkből

De hiszen pont ezt tűzte kamerahegyre az ifjú Woody Allen az Amit tudni akartál a szexről…-ben, az őrült tudósos jelenetben! “Ezt a férfit arra kényszerítem, hogy vég nélkül egy óriási rozskenyérrel szeretkezzen.”

Egy másik jelenet, ikonikus:

Eredetileg azt mondja a szexguru (és tényleg hántsuk le az összes nyakatekertséget, ízléstelenséget, szemüveget, elhízást, faszban főzést, összefirkált makkot, suksükölést, modoros életstílus-fitogtatást, rossz mondatot), hogy: kíváncsi vagy?, fedezd fel, gyere, TALÁN erre is van út, keresd meg magadban, van-e neked is fétised, felszabadító lehet…

De hamar kiderül, hogy ez nem lehetőség, ez kötelező. Ha nem fedezel fel semmit (nem engeded, hogy a guru beléd beszélje, a trend elsodorjon), az kudarc. Nem vagy nyitott! Elfojtod! Szabadulj fel, de ízibe! Jaj, persze nem kell, de akkor lenézünk, mint aki kimaradt a jóból.

Az előbb még lehetőség volt, erre kötelező. Bővebben…

őszintén és felszabadultan a szexről

Fú, nagyon röhögtünk ezen. Aztán rettentő szomorú lettem. Én aztán barátja vagyok annak, hogy beszéljünk nyíltan a tabukról, na de ez…

Van, aki választ kap a kérdéseire ezekből?

Pearl belinkelte ide a rettenetes semmitmondó ÉS kioktató cikket “a szexről”, akkor megtekintettem a médiabirodalom szerzőit, ott találtam Polililit és a szextémában utazó többi kontentgyártót.

Se nem szép, se nem okos emberek nagy magabiztosan elemezgetnek, “szemeket nyitogatnak”, hű, de izgi téma, VÉGRE ERRŐL IS SZÓ VAN, TABUDÖNTÖGETÉS – érdemi mondandó nélkül. A személyes frusztációiból következő állításaikat tanításnak nevezik, és eszükbe nem jut a tágabb kontextusa annak, hogy ennyi nem-értés, zavar, örömtelenség miből fakadhat.

Én nem tudtam ezekről. Voltaképpen nem értettem, minek a paródiája Anzselika Habpatron.

Ebből a beszédmódból van női és férfiváltozat. Bővebben…

top 10 ha kimondom, meghalok

És ha te mondod, akkor meg apátiába esem.

teló (általában is feltételezni, hogy mindenki telefonról nyomja: “tedd az ujjadat bárhova a szövegben” – DE AKKOR ZSÍROS LESZ A KÉPERNYŐ, BAZZ!)

anyum, Anyum, anyuméknál, anyud (ettől meghalok)

mama (aki a nagymama. DE AKKOR KI A NAGYMAMA? – és megmagyarázzák a gyerekeimnek meg nekem, akit a gyerekei mindig is mamának hívtak, hogy ez így nem jó…)

párom (névelő nélkül!!!), páromék; felment párom szólni a szomszédnak (EZ OLYAN, HOGY MEGHALOK)

bármilyen rangnak gondolt főnév névelő nélkül használva: megérkezett doktornő, kérjük miniszter urat, említette tanár úr, kérdezte vőlegényem stb. (megszólításban igen, alanyként nem, ezt nyelvtanilag értem)

ugyanez szervilis nagybetűkkel, brr: megmondta Doktornő (általában a tulajdonnévnek gondolt köznevek: titulusok, ünnepek, dokumentumok címei, világnapok…, a magyar helyesírás fenntartja a nagybetűt a valódi tulajdonneveknek)

ha hivatalos levelet írsz, maradj annyira demokrata, hogy ne nyalj alázatoskodással (nem mindenki mélyen tisztelt és nem nagyon szépen köszönöd meg előre is meg mit tudom én, a hatalmi helyzetű ember lenézi az ilyet), és fölös nagybetűkkel se (ne feledd: a helyesírás melletted van!), VISZONT fogalmazz világosan!

Nők Napja – ettől mentő visz el (helyesen: nőnap, és van még a Nők Lapja, ha épp Mérő Vera nem száll rájuk, de az egy újság)

párkapcsolat, férfiak téma: pasi, barátom, általában: a pasik – nem tárgyiasítjuk, van neve, ha épp nem a neve, akkor szerelmem, mert az. Menőnek hitt tulajdonságaival (izmos, gyönyörű, szőke, bika, fiatal) jellemezni ismeretlennek szintén dehumanizáló és egyediséggyilkos, csak felszínesek csinálják, meg azok a ne,-felsznesek, akik eltanulták (nekik szól a poszt).

randi, ismerkedés, ismi, onlájn randi (a tinderre, húspiacra), egyéjszakás, ghostolás

csajos finomkodások (nyelvileg bírálom): cickó, pocak, babó, babaprojekt, csajos, köröm (ami műköröm), pilla (ami toldás)lehetőleg legyen minden mű.

édesanya, édesapa, családanya, pedagógus argh!

szexben ugyanez, bármilyen finomkodás nemi szervekről és aktusfajták szerint: nuni, popsi, házasélet, összebújás, olyan lett – van neki neve! kettesben különösen minek finomkodni? nem, nem trágár. ez is csak kertvárosi frusztráció.

Bővebben:

menstruáció vagy vérzés becézése, eufemizálása: mikulás, piros betűs napok, mensi, piroska és társai (saját használatom: menstruáció/vérzés, ciklus)

kisdolog, nagydolog, mosdó, nyugi, világos, hogy szarni kell! helyette: vécé, pisi, kaki, világra segítek egy fél borjút

megyek mosdóra névelő nélkül, ajj!

nem-adat számok számmal kiírva a tízes körben, a klasszik Ivá Nyisanyi, a mai napig röhögünk rajta:

csak 1 merev fütyi, 1 punci és 1 ágy kell hozzá (ezt ismeretlenül sikerült nekem írni, itt kommentben meg a keresztény erkölcsről és házassághetéről elmélkedett)

van 1 kis pocakom (szintén ő)

a számok helyesírása a szövegben: kb. százig és afölött is a tízzel/százzal oszthatóakat nyugodtan írd ki, főleg ha nem adat, adatdús környezet, és csak egy-egy szám vsn. Például ötvenöten jöttek el végül. Sőt, akár adatnál is: ötven százalék, hatvanöt százalék, a résztvevők háromnegyede. Sokkal olvashatóbb.

lehetetlen, ingyenélő “foglalkozások” komolyan előadva, de ez nem nyelvi, hanem szemléleti kérdés: hozzátáplálási tanácsadó, vegán szakértő, álomfejtő, spirituális tanító, meseterapeuta, különösen az a típus, aki edzőnek, gyógyítónak, dietetikusnak álcázza magát puszta netezgetéssel, végzettség és komoly teljesítmény nélkül (itt most többeket nem akarok megsérteni), aztán, csak mert menőnek tartja: kreatív, szabadúszó ( = munkanélküli, néha alkalmi munkák, semmi rendszeres), digitális nomád; üzletkötő, tanácsadó, tesztelő, tréner (aki amúgy MLM ügynök), nerd, coach, és a többi nem létező, nőieskedő, előkelősködő “szakma”, gardróbrendező, stílus- és színtanácsadó, minimalista coach*, mellette buzgón hangoztatva, hogy nem veszik őket komolyan, nem kapnak teret, sajnos, manapság (ki érti ezt…). Nyugodtan megmondhatod, hogy fogalmad sincs, mihez kezdj, büdös a meló és akadozol, illetve “az élet iskolájába” jártál, vagy laminált végzettségecskéid vannak gazos kertek garázsaiból.

Mi a baj velük? Kamu, hivalkodó és gennyesen modoros, abszolút dealbreaker, nyavalygó-különlegeskedő hangoztatásukkal garantálod, hogy senki, aki tehetséges, képzett, komoly ember, ne vegyen komolyan.

Ez egy gazdag merítés, a modoros kamuhegy csúcsa már-már havas (kösz, Pearl):

https://www.ujegyensuly.hu/szerzok

ÖSSZMŰVÉSZETI KALANDOR, TABUDÖNTÖGETŐ VLOGGER, élményANYAg gyűjtő, kaTalizátor

Jaj, hánytam egyet.

Aztán, de itt már a fogalmamsincs szomorúsága:

nem tetszett (munkahely), elváltak útjaink, új lehetőséget kaptam, az élet más utakat kínált, értsd: kirúgták vagy vállalhatatlanul szar volt a meló. Minek elkenni?

meglátjuk (aki valamit akargat, rajta múlik, de nem csinálja)

adok egy esélyt (értsd: megpróbálja, gondolkodik rajta, eszébe jutott! mintha valami vizsgáztató hatalom lenne, aki kegyet oszt), én olyat nem láttam, hogy az illető, aki ezt használja, nem buta. Különösen amikor kíváncsi valakire, odakattint a blogjára, oldalára, és azt gondolja, hogy itt ő esélyt ad a tetszésre, őt az az (alkotó) ember le akarja nyűgözni, az ő kedvéért ír, őt szolgálja ki, ez a viszonyok olyan szintű megfordítása, hogy jaj.

Irodalomóra, mi a véleményed a versről, full felületesen: tetszett (elnyújtott második szótaggal nagyon butus, már az esti bulin gondolkodó, oda sem figyelő lányok). És: nem tetszett. De ezt mondjuk Baudelaire-re. Az, hogy neked mi tetszik, mi nem ( = nem érted), pláne alig műveltséggel, nem érdemi állítás, bármire rámondható, rá is mondják. Mondj valami érdemit! Négy strófából áll, és a harmadik végén van egy éles váltás. Ez egy mondat. Nincsenek benne rímek. ez is egy mondat. Nagyon erős, természeti képek vannak benne. Engem ez a francia költőkre emlékeztet. Bármit, de ne “tetsszen”!

* ezekért ne fizess, megmondom én: dobj ki mindent a picsába és eddz addig, amíg minden jól áll.

mit jelent a… 3.: zaklatás

Ez is egy olyan szó, amivel minden lúzer lövöldözik, miután könnyes arccal feltápászkodott a kanapéról, ahol négy napig fetrengett, hogy ő mekkora bullyáldozat. Írtak is neki nyolcszáz kommentet, amelyből kétszázat törölt, de a nagy bánat promónak is jó, ismét pörög az oldal, dübörög a bevétel.

Most is dr. Erőss Paula jelentkezik. Ez is egy Btk. paragrafus.

Zaklatás

222. § (1) Aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, ill. mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen/tartósan háborgatja, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség: 1 év

(2) Aki félelemkeltés céljából

a) mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, vagy

b) azt a látszatot kelti, hogy más életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy közvetlenül veszélyeztető esemény következik be, vétség: 2 év.

(3) Aki a zaklatást

a) házastársa, volt házastársa, élettársa vagy volt élettársa sérelmére,

b) nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére, illetve

c) hatalmi vagy befolyási helyzetével visszaélve követi el, az (1) esetben 2 év, a (2) esetben, bűntett: 3 év.

Megint több kritérium, és a számozott szövegrészekben egyszerre, a betűs felsorolásban írtaknak viszont vagylagosan kell teljesülniük a tényálláshoz. Ismét maximum a büntetési tétel, alsó határa nincs.

A zaklatás csak magánindítványra üldözendő (hető). A Be. 173. §-ának (3) bekezdése szerint a magánindítványt attól a naptól számított harminc napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett. Ez innen

Még egy idézet.

Online zaklatásnak nevezzük a zaklatás azon formáját, ahol az internetet vagy más telekommunikációs eszközt használnak ahhoz, hogy egyének, csoportok vagy szervezetek ellen zaklató jellegű cselekedeteket kövessenek el.

wikipédia: zaklatás

Szép barátunk így ír:

Az online térben történő zaklatást a bírói gyakorlatban csak akkor minősítik bűncselekménynek, ha a következő négy szempont megvalósul:

  • a zaklatás tényállását kimeríti a cselekmény,
  • az elkövető betöltötte a 14. életévét, vagyis büntethető,
  • a sértett magánindítványt terjesztett elő, valamint
  • a bűncselekmény bizonyítására alkalmas tények állnak rendelkezésre.

Zaklatás: útmutató sértetteknek és áldozatoknak

Nekem éveken át magyarázták kárörvendően, hogy a vélemény szabad, hogy aki bloggernek áll, az ne csodálkozzon, ha, és bírni kell a kritikát, hiszen magam pakoltam ki a netre az életemet, fenekemet, ráadásul közéleti szereplőként ezen felül is türelemmel kell viseltetnem a kritikus megnyilvánulások iránt, tehát ha tényként írnak le mocskos találgatásokat, miszerint én hogyan szoktam seggből szájba szexelni és orgazmust színlelni (ezt pont a nagy szerelmem, ÉletemszerelmeSosebántalakGerleéva Jellemgyenge Doktorúr Tamás terjesztette el rólam rendkívül elegánsan, a legmélyebb mocsokba dobott be az élete elromlása felett érzett tehetetlen dühében és valami fura kiegyenlítési céllal, amelyet csak az ellen tud ember érezni, akinek le van kötelezve, és akinek igaza van),

vagy ha zsidózva mocskolják az angyalszerű és halott férjemet, aki nekik soha nem ártott, és kirakatnak ezzel a kurucinfóra is, vagy ha ugyanezek az emberek az anyámról azt állítják, hogy orvosi hivatásával visszaélt, és korrumpálható egészségügyi dolgozók segítségével az én elmebetegségemet eltussolta, illetve gyógyszerekkel machinált,

és ha arcom bicskás szétkaszabolásával és gerincem eltörésével fenyeget a szörnyeteg, aki tudja és ki is írja a lakcímemet,

szóval azt mondták, az ilyesmi nem baj, joguk van hozzá, el kell viselni, ne keressek elégtételt, sőt, az én viselkedésemről fog okoskodni, engem elemezget az undorító kibic is a saját idővonalamon.

Ma már, mily kreatív az emlékezet!, ők, a fenti mocskok elkövetői a szegény erdélyi házaspár. Komolyan, az 1984-ben volt ilyen múltátírás. A legviccesebb, hogy Murinai Angéla szerint is szegényerdélyiházaspár, akinek most az a Kovács Csilla Hajnalkám a szárnysegédje, fő bizalmasa és kvázi személyi titkára, aki az egész Kozma-cirkuszt kitalálta, megszervezte és hergelte. Az agresszív balhét olyanok gerjesztették és élvezték, akikkel Kozmáék nem is foglalkoztak, majd sürgős dolguk akadt, és az egészet rámkenték.

De én tudom az igazságot.

Az első döbbenetek után – névtelenül 2014 novemberében kezdett dőlni hozzám a szar, valamivel később pedig Az erdő című moralizáló mocsoközönnel indult egy új, “olvasói” bosszú (ide kitettem), utána pedig a sportolásom, a progresszfotók, Ed, a képzések, irodalmi estek miatt ment a hörgés –, szóval egy idő után megtanultam kezelni a mocskot, bizonyos páncélom nőtt. Mindenki azt harsogta, hogy ne foglalkozzak vele, ez nem komoly, és azt is, hogy én váltom ki, hogy így reagálnak. (Hát persze.)

Így arra jutottam, hogy akkor szabad nekem is, nem fáj nekik se, főleg, hogy én nem hazudok és nem magáninfókat tárgyalok ki elferdítve. Ha valami a női terekben zavar, mert hamis és korrupt, akkor leírhatom a véleményemet, azt ő váltja ki ez alapján, és pláne ezekkel a fenti aljasságokkal szemben kimondhatom, megmutathatom az igazságot. Kérhetem a sötétben unalmukban kavaró elrontott életűeket, hogy hagyják abba, kirakhatom, hogy hogyan történt. Ha sunyin nyomják tovább, akkor tehetek erősebb jelzést, mert ők függéásben élnek, és kínos nekik, ha a környezetük megtudja, mekkora gennyek. Mi a célom? Hogy leálljanak. Mit gondolsz, Tamás.

Nézzünk megint statisztikákat. A sértett által kezdeményezett zaklatásos eljárások így alakultak az elmúlt években:

Az évi 587–1170 sértetti feljelentésből tehát 73–158 esetben lett vádemelés, vagyis 10,7–15,3 százalékban, és elutasították a feljelentést, illetve megszüntették a nyomozást a feljelentések 78–83 százalékában.

Szép kolléga leírásából és “erkölcsi” állásfoglalásából kiderül viszont, hogy felpaprikázott embereken jól lehet keresni. Ugyanakkor nincs magyar nyomozó, ügyész, bíró, aki pusztán privát e-mailek írását egy ismerősnek zaklatásként fogja értelmezni.

Itt van egy kommentelő, aki nagyon fél, hogy kimondják róla az igazságot, mert mindenkinek hazudott, végighazudta az éetét, és így próbálja a minősített esetet (fenyegetést) összetákolni.

Az igazságot nem testmagasságra mérik, egy olcsó poénért a lelkét eladja ő, aki valaha annyira rajongott a (80+ kilós) testemért.

Ez viszont nem volt zaklatás a bíróság szerint. Villő neve érdekes kontextusban jelenik meg:

Tegyél-e feljelentést? Nos, ha üres az életed, és éhezed a hősi szerepet, mert életed valódi hazugságaival képtelen vagy szembenézni, akkor egy ilyen ügy értelmet adhat a létnek. Tegyél!

Én egész életemben a következő ügyekben tettem (úgy, hogy a bloggeri és újságírói tevékenységem miatt következetesen megtaláltak és fenyegettek ostoba emberek):

a biciklim ellopása miatt, ismert tettes ellen, 2004-ben,

2013-ban egy cikkem miatt, amely a downhillesek fogaskerekűn tanúsított erőszakos bunkóságáról és természetrombolásáról szólt, megfenyegetett Soós Dániel, majd 2014 februárjában megtámadott és a fejemet többször, nagy erővel megütötte (“szegény biciklis srác”), ez két feljelentés volt, és végül engem is elkezdtek garázdaságért basztatni, mert én meg Dánielt megrúgtam. Dániel egy évig járt elterelésre garázdaság miatt, velem is próbálkoztak ugyanígy, de kiröhögtem az ügyészt, felhívtam a figyelmét a helyesírási hibáira, ezt a jegyzőkönyve is beleírattam, és a bíróságon nem lett semmi (megrovás lett),

Kozmáék 2014-ben hadjáratot indítottak ellenem, és nem volt határ, ez hat éven át zajlott, ezzel a hazugságtömeggel van tele a net ma is; zaklatás, rágalmazás, becsületsértés. Nem én mentem tönkre, sem a blogot nem hagytam abba, se nem lett kevesebb a jövedelmem, se senki fogást nem talált rajtam, se a gyerekeim nem sínylették meg, sőt. Csináltam tovább azt, amiben hittem, írtam, edzettem, szerveztem, és éltem a saját életemet. “Elhagytak” olyanok, “csalódtak bennem”, ez igaz, akik mindig csak kértek, elfogadtak, soha nem adtak semmit, és – bocsánat az őszinteségért – rettentő kellemetlen, nyomi emberek voltak. A hízelkedésk is rettentő kínos volt. A jó Istennek hála. Már eszükbe se jut az újaknak engem használni, nem hagyom.

Huffnágel azért, hogy előretörjön a Goldenblog közönségszavazásán, gyilkossággal vádolt, 2014, az ő pofára esése előbb, jogon kívüli eszközökkel valósult meg (megj.: én nem neveztem, mert mocsok volt az egész verseny 2013-ban),

2020: állatvédőemberkínzók hatóságosdit játszanak, zaklatnak és befolyással üzérkednek, továbbá járványügyiszabály-szegnek.

Más nem volt. Ellenem se tettek mások, kivéve Kozma Szilárdot. Abból se lett semmi, többek között azért se, mert nem én írtam a mocskokat. Pedig miket jósoltak nekem az álneves aljaskodók. És mennyire kreatívan találták ki, miket művelek és hogyan kapnak majd el engem (mint az áulkodó másodikosok),  mintha én ettől a bárgyú, magyar, lomha jogalkalmazástól félnék. Mintha volna bármi félnivalóm.

Amikor hat hete megfenyegettek, hogy most idejönnek és megölnek, de a rendőrség nem jött ki, továbbá értesültem arról, hogy miket terjesztett el rólam V. Tamás (foglalkozása: ügyvéd), akkor én az altatót választottam.

Időben érkezett a szerelmem.

Élek.

Nem hisztizek.

Jusson eszedbe: ha pitiáner sértődöttségből, bosszúvágyból generálsz jogi ügyet, az nem csak sokba kerül, hanem mocsok módon visszaélsz a közös erőforrásokkal, és ügyvédeket hizlalsz. Lefoglalod bírák és bíróságok kapacitását, miközben lassan fél éve áll az ítélkezés, lakásmaffia-ügyek, banki tisztességtelenségek, válóperek, családon belüli erőszak-esetek várnak megoldásra. Az ügyedből pedig nagy valószínűséggel nem lesz semmi. Az is esélyes, hogy kapsz egy viszontkeresetet, és további kellemetlenségeid lesznek.

Sok sikert azért!

érinthetetlen, mert elesett

!!! Nem becézgetek gúnyosan, nem használok lealjasító szavakat. Kérlek, ti se tegyétek, senkivel. Semmilyen, Szentesi Évát szidó, táboroskodó kommentet nem engedek be. Ennyivel vagyunk különbek: nem tömbösödünk-zúdulunk érzelemvezérelten és facebookhergelten, nem szerepelni akarunk, nem erkölcsösködünk, hanem elemzünk, mérlegelünk.

Na, jól értem: a Szentesi Évát nem szabad bullyzni, de a Gerle Évát igen. Jól van, hát akkor ennyire komolyan menjen minden továbbra is.

Mást írtam mára, kis elakadás volt (tegnap este lett új gépem!), de helyzet van: Szentesi Éva exponált negatívan több tízezer követő-drukker előtt, erre behergelt tömegek érkeztek, akik most hallottak először a blogomról. És erre már visszaszólok. Le kell szögeznem ezt-azt, csupa tényt és összefüggést.

Nem, ez nem bullying. Nyilvános tartalmakra reagálok, amelyeket egy nagy női médium fő szerzője (social marketingese), egy közszereplő tett ki önként. Vállalta mindezt, ezekkel szerez elismerést és jövedelmet (vagyis professzionális),

a nyilvánosságra tartozó ügyekben írok: attitűdről, értékrendről, szövegről, médiamechanizmusról, szponzorációról, nem a magánéletéről (soha nem kotyogok ki olyat, amit közös ismerős mesélt, másról sem),

releváns állításokat (éles kritikát) írok,

személyes érzelmek nélkül, írói szenvedéllyel, némi undorral, habár másokban erős érzelmeket generálva, vitriollal,

és reklámmentesen – a teljes blog reklámmentes (fizetek a szolgáltatónak). Nekem az elérés nem hoz pénzt, közvetve sem, és nem kell a hiúságomnak sem a lájk vagy az egyetértés.

Ezt csináljátok utánam. Bővebben…

min hatódsz meg?

Te min hatódsz meg? Mitől vonódsz be érzelmileg? Mire vagy hajlandó a szíveddel, teljes emberségeddel reagálni? Annyira, hogy ez az értés tettekre is sarkalljon? Hogy adakozz, melót tegyél bele, azonosulj, hirdesd, kattints?

Ez ugyanis a te döntésed: amit adnál, az nagyon értékes. Ne add akárkinek.

Észreveszed, amikor meg akarnak hatni?

Meghatódsz olyankor engedelmesen? Vagy nemet mondasz: én ugyan nem hatódom meg akármin!

Én is onnan jövök, engem is rángattak, jaj, mennyit voltam ügyékért küzdő jóember, azonosultam érzelmileg, melóztam ingyen, mardostam magam, hogy nem vagyok elég elkötelezett, hogy unom, hogy ezek az emberek bénák – de rossz volt. De ma már tisztán látom, meddig tart a másik ember, mit akar, és én mit, és nem engedem közel a zajt.

Csak akkor érintődöm meg lelkileg, ha velem vagy közel álló személlyel van valami helyzet: veszteség, emlék, közös öröm.

Hasonló a katarzis, az is maghat: film, olvasmány, színház, festészet, zene. Olyankor az univerzális emberi lényeg érint meg.

Erre nem alkalmasak ama a termelők produktumai, akik a meghatásból élnek, és fegyverként szegezik mások ellen a fájdalmat, különleges élményt. Csakis a legjobbak, az egyszerűek, a játékosak és az okosak, az élvonalbeli kultúrtermék jöhet. Meghat az ábrázolt szépség és a szenvedés is, de inkább az ábrázolás mikéntje nyűgöz le. Arra treníroztam magam, hogy az alkotást figyeljem, abban oldódjam fel, sajátos törvényszerűségeiben gyönyörködjem, és nem nagyon érdekel a költő magánélete, az csak információ. Ezért nem igaz, hogy “szeretem a verseket“, sőt, a tehetségtelenség, a szenvelgés és a meghatási szándék elidegenít. Ha meg pénzt, lájkot, figyelmet is akarnak ügyetlenkedéseikkel, attól külön ideges leszek.

Gyásszal vagy rákkal turnézni, az a legalja. Előbb mesél, meghat, könyvet ír, felépül a brand, beágyazza a gépezet. Aztán jön a termék, és azért már jutalékot kap. Külön alfaj a sérült sztár: nyomja a marketinget, ecseteli, milyen nehéz neki, mennyit szenved ő, és tartja a markát, és tízszer jobban él nálad. Mit mondhatnál? Nincs lába. Még beszólni se szabad.

Emberi kapcsolataimban tehát csak a közeliekkel, a fontosakkal, a rég ismerősökkel élek meg fontos érzéseket. Nem vagyok általában érzelmes, érzelmesebb csak attól, hogy nő vagyok, nem szeretem, ha ezt elvárják tőlem, ha ezt tartják nőiesnek, ha a közösségiség jegyében szeretnem kell embereket. És nem, ez nem keménység. Egyszerűen nem bírom, ha nyomnak. Figyelek, értek, de légyszi, ne akarj a meghatásommal kivívni valamit, ne zsarolj érzésekkel.

Úgy általában racionális, kíváncsi vagyok, legfeljebb empatikus, de ez egy általános, egyenletes állapot, nem érzés. Gyakran vagyok távolságtartó, nem érzem, hogy közöm van emberek saját dolgaihoz, és ezért ítéletem, tanácsom sincs, nem nyüzsgök senki körül, hogy elmagyarázzam neki önmagát. Nem is szoktam gondolkodni sem rajtuk, nincs dolgom velük.

Távol tartom magam mindenfajta érzelmeskedő kontenttől és iparias meghatós terméktől. A tévétől, mert nagyon tompít. A facebookos vallomásoktól is. A kiskutyák stb. szenvedéseinek állandó mutogatása, a drámázás taszít, és nem értem, Greta miért hüppög a tengerek élővilága miatt. Talán mert 16 éves?

Mindaz, amivel gond van, ami felháborító, ami változásért kiált, az agyunk és tettrekészségünk ügye, nem az érzelemvilágunké. A morál és a közéleti tett nem vegyülhet érzelmekkel, mert az zavaros, hisztérikus masszává teszi a jó szándékot is, és az ilyennek mindig vannak haszonlesői.

Érzelmekkel kitűnően lehet zsarolni. Tudják rólad, hogy jóindulatú vagy, nő vagy és van fölös kapacitásod. És használnak. Az egyik fajta az, amikor az elnyomottság és a szenvedés hangoztatásával beállítanak a saját érdekeik tolásának melójába: te is vonulj, tüntess, terjeszd az eszméjüket, írj róluk blogposztot, hiszen “egyetértesz”, “megindított a történetük”, vagy adakozz érzelmi alapon, sajnálatból. Az érzelem ezekben az ügyekben keveredik a meggyőződéssel, civil kiállással, ettől okosnak és hitelesnek tűnik, de elég csak százat olvasni ilyen elkötelezett nők kommentjeiből segítő, nőjogi oldalakon, és világos lesz, hogy nekik erre érzelmileg van szükségük.

Én sosem azt firtatom, hogyan van ennyi fightra, szenvedélyre idejük, hiszen ideje pont lehet bárkinek, van olyan élethelyzet, nem bűn az. A neten tényleg könnyű elsodródni, másokat követni, és rengeteg a düh, a támadás, a gyűlölet, a rászállás, a hazudozás is az érzelemfelhőben. Én azt nem értem, miért igényük ennyire bevonódni, miért élvezik. Mi hiányzik nekik ennyire, mit gyógyítanak a hangoskodással? És pont ez az a közeg, ahol elhallgattatják a jogos kritikádat: azért nem mondhatsz semmit, mert a másik érzékeny, depressziós, nehéz neki.

A másik fajta használat (manipuláció) a médiából jön: az érzelmes kontent, a személyes történet, a romantikus dráma mint filmműfaj, a szerelmes sorozat, a füzetes regény, a szexi irodalom és egyébként a társkeresős kapcsolódás is mind-mind pótlék, a saját gazdag, belső világ, mély emberi kapcsolatok helyett van. Ezek tömegessége, sikere annak köszönhető, hogy a nők rettenetes állapotban vannak emberi kapcsolataik terén, lelkileg, fájdalmakat cipelnek, és szomjazzák az erős érzelmi élményeket, illúziókat, a vigasztaló fantáziákat. Ezek ellen a jó ízlés, az iskolázott kultúrafogyasztás véd: olvass remekműveket, keress tudatosan filmeket, kerüld a tévét.

És legyenek mélyek, valósiak az emberi kapcslataid.

Nem, engem nem hat meg, hogy XY, akit nem ismerek, túlélte a rákot, szereti anyukáját, sámántáncot jár, gyönyörű szülésélménye van. Viszont kíváncsi vagyok, éspedig jóindulattal, hogy hogy zajlik egy ilyen szülés, vagy milyen a rák lefolyása, mit lehet tenni, mi az általános tanulság, az emberi tapasztalat. Az agyamat foglalkoztatja. Akkor már megnézem azt is, hogyan és miért sztárkodik ennyire. Nem akarok azonosulni, egyesülni, és a neten főleg nem, az megtévesztő és veszélyes is. Nagyon sokszor játszottam el udvariasságból, amikor írtak nekem, hogy érzelmileg is viszonyulok. Hogy mi máris szeretjük egymást. Máskor azt éreztem, hogy ő egy rokon lélek, melenget, szép dolgokról ír, őszinte, könnyen értem a szavát.

Ezt továbbra is szoktam, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A lelkemnek csak az a fontos, akiben megbízom annyira, hogy tud rólam mély és fontos, meg apró dolgokat is, és ott van, amikor nagyon jó és amikor nagyon nehéz, nem csak nézeget, írogat, bunkeréből ítél, hanem tényleg érzem a törődést, a szeretetet, és persze ennek feltétele az, hogy én is kíváncsi vagyok rá, energiát teszek a kapcsolatba. Lassan tanultam meg ezt, pedig teljesen egyértelmű és múlhatatlanul fontos.

Csak megint az a mi női érzelmességünk, a dús-zavaros, fájdalmas lelkünk, az harap a csalira. Soha semmi jó ebből még nem lett.

*

Van még egy pörgésem, bevonódásom, és az a trash. Kis mérlegelés után úgy látom, külön posztot nem ér meg, mondjuk ide is csak épphogy való, mert nem katarzis, nem is megható, csak hogy miket fogyasztunk, mibe vonódunk bele, és miért. (Nem baj, majd írok a végén még a karfiolpüréről, és akkor ahhoz képest mégis ide illik). Főleg ha főzünk, heverünk, olyankor szenvedéllyel nézzük Csides Katát, hallgatunk underground zörejzenét, vonathang-kollekciót vagy kommunista indulókat (ezek között amúgy vannak nagyszabásúak is, nem csak ilyen stílusszörnyek, mint a Kun Béla), olvassuk Andris blogját vagy Szentesi Évát, pörgetjük a lúzerinstákat, de bele-belekapunk a Szomszédokba és a Szex és New Yorkba is. A trash fontos, mert szórakoztató, lelki egészségvédő hatása van, látókört tágít, nélküle beszorulnánk a saját, általánosnak hitt ízlésünkbe. Közös referenciát teremt későbbi beszélgetésekhez, kijelöli az eddig és az ezen túl határát, segít megérteni, elhelyezni dolgokat, megmutatja: nem, nem vagy előítéletes, amikor ránézésre leszaroztad. Tényleg szar.

A karfiolpüréhez finoman vajon, vízen párolok egy fej friss, rózsáira szedett karfiolt, aztán lecsöpögtetem, összeturmixolom botmixerrel, tejszínnel, vajjal, sóval, fehérborssal, és megszórom rengeteg petrezselymmel. Lecsós, hagymás tarja körete volt ma.

az ellenségem ellensége?

Megint az autonómiáról írok, valahogy nehezemre esik nem arról. A tisztán látás napjai ezek. Ki is szellőztem az erdőben, most jöttem vissza, bringa, futás, hegymászás.

Az egyik roppantul hamis, felszínes, idegesítő jelenség, amellyel bloggerként találkoztam: amikor világnézetben, értékrendben, elvekben két, egymással ellentétes oldal van, és ezt rögtön tábornak is képzelik. Kettő, mindig csak kettő, a játék pedig zéró összegű. Velünk akkor vagy, ha nem vagy velük. És a szavaik, háborús logikával: küzdelem, szövetséges, áruló. Ha nem lapítok csendesen (vagyis, ha mondok valamit), akkor éreztetik velem, hogy valahol lennem kell, és le is ellenőrzik, eléggé ott vagyok-e, mert ha nem ott, ahol ők, akkor nyilván a másik oldalon vagyok. Akkor jól megkapom. Hát nekem bloggerként felelősségem van! Esetleg: önző vagyok, aki nem lát túl a maga szempontjain, nem elég elvi (a kedvükért, az ő érdekükben). Bővebben…

amikor erkölcsösnek hiszed magad, közben meg csak infantilis vagy

Vagy primitív.

Hihetetlen, ami ki tud jönni az emberekből. Eddig is bennük volt? Hol volt eddig? Miért, hogyan működik a förtelem megnyilvánulásának a törvényszerűsége? Lehetne-e másképp? A blogger körbejárja a szemétdombot. Bővebben…

az elhízott kolléganő

Én nem tudtam, nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik. Hogy nem csak én vagyok ellenszenves. Hogy nem az én hibám…

Hogy tényleg ennyire szarul vannak.

Ez most nem a saját történetem. Bővebben…

a pártalálás nehézségei manapság, ezt a címet adta éva ironikusan

A net tele van azzal a panasszal, hogy milyen nehéz párt találni. Hát milyen ez a mai világ! Egy bizonyos jópofis-nyavalygó-dögösködő szegmensben, melynek homályos pontjai a régi Kisviku, a Velvet Randiblogja, Szentesi Éva munkássága, a Nlcafé, ez az örök téma: sikertelen randik, jól induló, majd eltűnő matchek, ghostolás, és ezzel kapcsolatos értetlenség, néha vicceskedés. Az ember azt hinné, ez a probléma általános: hovatovább senki nem lel szerelemre. Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal

jópofa kifogásaink

Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

Olyan jó lenne, ha jó lenne a nőknek.

És még ítélnek is, és nagyon mondják. Ők, akik irgalomra szorulnak, toleranciáról beszélnek, pont ők a legkeményebb normatív ítélkezők. Csakis úgy lehet élni, olyan helyesen! Bővebben…