így negyven felé

bringásahegyennek, a közelgő elkerülhetetlen alkalmából

Májusban leszek harmincnyolc. József Attila az én koromban már nem élt. Milyen rég mondogattam, hogy Petőfi Sándor az én koromban már nem élt! Arany élt és élni fog. Hát még Faludy György. Előtte volt az élet még ennyi idősen! Meg azt mondja, hogy mondja? Az emberélet útjának felén. Ezen is túlvolnánk.

Elmulasztottam harminckét évesen megírni a Születésnapomra-parafrázist.

Már semmi nem olyan, mint huszonévesen.

Nincs az az iszonyú szorongás, hogy a sok létező között üresen hagyott helyre bocsánatkérően préselem be magam. Nem mondok rémülten igent. Nem ülök székek peremén. Nem a lépcsőházban vitázom, miután döndült az ajtó, hanem inkább nem.

Hajszálpontos érzék, mi hazugság, mi talmi. Ezt nem adnám semmiért. Ma már megmutatják lényegüket a dolgok. Mert fény van minden tárgy fölött.

Ma már nem ítélek azonnal. Ma már nem érdekel annyira. Ma már magam körül kémlelek.

Ma már felviláglik, amit korábban bonyolultnak éreztem. Amire azt mondják, sznob és öncélú — filmekről, könyvekről, képekről beszélek –, az lassan és újabban hirtelen megmutatkozik előttem. Csak várni kellett, figyelni, művelődni. Már rég nincs bennem előítélet, hogy mi helyes és mi nem. Lenyűgöznek az igaz szavúak. Elképesztő film A nimfomániás.

Ma már nem tartom kínos, őszintétlen maszknak az alapozót. Havonta kétszer ha használom, 2010 szeptemberében vettem, az esküvőmre, harminc milliliter. Fogyóban.

Ma már tudom, milyen nehéz, és nem ítélem el anyámat és magamat sem. De tudom, mi a minimum.

A testem olyan teherbíró és erős, olyan jóérzései vannak, mint huszonévesen soha. A jobb egyes felső metszőfogam csorba, ezt nemrég vettem észre, de fehér, mert leszedetem a fogkövet ma már. Ami reménytelen, az marad, de ez az én testem, mindörökké. Én annyit görcsöltem fiatalon miatta, hogy most vállalom, most élvezem, hogy normális, magam választotta ruha, krém van rajta. Most lett szemem rá. Az öregedés annak nehéz, aki nem kínlódta végig öngyűlöletben és láthatatlanságban a huszonéveit. Nekem szárnyalás.

Ma már nem várom, hogy mesekönyv legyen az életem. Ma már beérem a most éppennel. Tetszik, ha hallgatni tudok. Nem kell mindig kaviár. Tudom, ha nem megy, ha fáj, ha keserves, az nem véletlen. Ma már nem bántom magam. De könnyű a böjt, a testem mosolyog és vár. És fut, elfut Forrest Gumpig és vissza. Agyból fut. Bármeddig elfut, mindent bír, csak nem mindent akar már. Olyankor olvas még egy félórát, és taxit hív. Ma már tudja, hogy nagyvonalúnak kell lenni önmagunkkal is. Ráérősnek és meleg szeműnek.

Ó, huszonévesen hogy féltünk, hogy majd amikor öregek és cinikusak leszünk, és nem hiszünk már ezekben az eszményekben, jóságban, szerelemben! Hogy az milyen keserű lesz! És nem keserű, hanem egyrészt vicces, másrészt megkönnyebbülés: nem kell tovább hazudni, feneketlen korsóval kútra járni. Ma már látszik a lényeg.

Ma már nem egy kabátom van. Számít a szín. Ma már odakapják a fejüket. Pedig nem a régi a délcegségem, megroskasztott a sok január.

Ma már nem eszem rosszízű ételeket, udvariasságból vagy jobb híján. Ma inkább szédelgek délelőtt, de fornettit zacskóból nem eszem. Ha eszem, leülök, és az hadd szóljon. Kávéval, borral, tejszínnel, sajttal, csokoládéval, hússal nem viccelünk. Blaszfémia. Öreg vagyok én már a háundemmhez is. Vettem egy desigual felsőt, mondtam már?

Hogy lestem én hajdan másokat. Hajukat, ruháikat, utazásaikat. Ma már csak örülök, hogy lett, ami lett. Ma már kitalálom magamnak az életem. Ma már elkapom a tekintetüket.

Ma már tudom: engem Európa érdekel, minden más idegen. Tízszer elmennék Provance-ba, és egyáltalán nem hat meg a Távol-Kelet. India sem. Skorpió mászna a cipőmbe.

Ma már nem akarok olyan elképzelhetetlenül jó lenni. Ma már nem élem meg okvetlen ökológiai sikertörténetnek, hogy a cébéá előtt a nálam levő, kissé foszlott textilzsákba belezsúfolom a térfogata négyszeresének megfelelő árutömeget, hogy aztán a nagy emelkedő előtt szakadjon szét az egész. Ma inkább vásárolok még egy nejlont. Gondosan bevásárló- avagy szemeteszsáknak használom aztán. Szemeteszsákot nem veszek. És előfordul az is, hogy nem kell vennem, van nálam másik.

Ma már nem szedek össze minden szemetet más után, csak ha épp alkalmas.

Ma már gyanítom, hogy menstruálni fogok, és elő is készülök rá, ez valami fantasztikus fejlődés, mert rég több éve menstruáltam már, mint nem, és akkor is elöntött az óbasszameg. Így jár, akinek panaszmentes. Ez is.

Ma megvizsgálom apró, gyomortáji rossz érzéseim okát. Egy mondat, valami, ami látszólag értem van, mégis közönyös, őt fényezi. Vagy kifejezetten ellenem. Nem engedek az erőszaknak, állhatatos vagyok és csúfondáros. Ez az élesség nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, viszont nem megúszható. Ma már tudom, átlépték a határomat. Ma már vállalom ennek következményeit, hogy akkor engem csak kevesen – de ők nagyon –, s hogy többnyire egyedül vagyok. Nem bánom. Ma már nem nekem fájdalom az ő hazugságuk.

Ma, ha úgynevezett terhelt úgynevezett provokációja után úgynevezett szóváltásba keveredem, s reccsen úgynevezett koponyám, pontosan tudom, mit teszek. A tanú, a peronkamera, a látlelet. Semmi indulat, az érzés is csak múló, megfigyelem. Ma már nem hagyom annyiban, és nem cipelek olyasmit, amiért más tartozik felelősséggel. Ma már tudom, mekkora erő ez a hajdani szemüveges passzió, hogy vannak szavaim, átlátom a dolgok logikáját, figyelek, emlékezem, érvelek. Ma már tudom, hogy a jogtalanság ellen hangosan kell tiltakozni, s kihull a rostámon azt, aki ezt értelmezi erőszaknak. Ma már végigcsinálom.

Nem félek szembenézni létem legnagyobb tabuival. A traumák arra jók, hogy tagolják az emberi életet, már ezt is tudom.

216 thoughts on “így negyven felé

    • Köszönöm, mint arra az utolsó bejegyzés és a reccsen a koponyám rész utal, most egy elég különleges napon vagyok túl, míg a gyerekem mindent összehányt és -fosott az oviban, engem megtámadtak és halálosan megfenyegettek, késő estig a rendőségen és kórházban töltöttem az időm, közben írtam ezt a bejegyzést, és most el kell mennem anyámhoz, akinél a gyerekek vannak, és akivel életem leghülyébb telefonbeszélgetését folytattam le az előbb, és nekivágni a napnak. Így ez a rész most kimaradt. Most is (guatemalai) illyt iszom, de hogy most akkor redbull vagy xanax, vagy meditáció vagy térden imádkozás, netán egyszerre, ez a dilemma.

      De beleírok valami mást, ami most fontosabb.

      • Jobbulást mindenkinek!
        Ami publikus, azt várjuk, hogy megírd majd, ha úgy leszel. Tudod a legjobb megoldásokat 😉 mi meg rólad ezt! Szóval nem faggatlak, csak szeretettel gondolok rád!

      • Bosszúból, mert írtam cikket a fogason tapasztalható általános agresszióról és arról, hogy nem lehet fölférni, mert felvonóként használják, természetesen csakis érvényes jeggyel, szigorúan, képzelhetitek. Mi meg mennénk haza, dolgozni, oviba. Két éve jelent meg erről két cikk a Népszabadságban, azért egyszer (aug. 30.) nekem jött, sértegetett és meg akart ütni. Akkor feljelentettem, pénteken lesz az első tárgyalás, és ezért keménykedett most. Most meg ezzel henceg a hasonlóan fejetlen spermiumból fogant haverjainak.

      • Atyavilág! és tényleg reccsent a koponyád?Aztavadbaromállatát!A rendőrség meg gondolom vonogatja a vállát,hogy nem állíthat mindenhová örző-védőt.Rettenetesen sajnálom,mintha nem lenne elég az utóbbi időszak ezobaromkodásai,még ez is….

      • Te jó ég micsoda primitív tuskók vannak!! 😦 😦 Remélem te is és a gyerek is jobban van már.

      • Ügyes. Ha a bíróságon is emberkedik egy kicsit, letöltendő lesz belőle.

      • Basszameg!! Akartam írni, hogy nagyon vigyázz magadra – mintha az elég lenne és nem tenné az ember amúgy is!! Istenverte egy világ ez. 😦 😦 😦

  1. Hát köszönöm (ha nem is kezdünk így mondatot) Én idősebb vagyok már, mint te, de mégsem tartok még itt. De felszabadító, hogy látom, merre tartok. Sajnos a test az nem mindörökké, de ameddig megvan, igen. Tegnap olvastam először a vakságot és jót bőgtem rajta. Gyanítom, hogy még megismételem.
    És ez egy tökéletes passzus: “Ma már odakapják a fejüket. Pedig nem a régi a délcegségem, megroskasztott a sok január.”

  2. “Ma már nem várom, hogy mesekönyv legyen az életem…. Ma már nem hagyom annyiban, és nem cipelek olyasmit, amiért más tartozik felelősséggel.”-köszönöm,felemelt mára a szomorú szürkéből.Elolvasom a hét minden napján,míg mantra lesz belőle.

    • Hát én sem. Pedig áprilisban 50. De nem is bánom, jó megmaradni kicsit gyereknek. Sőt, mióta vannak gyerekeim, meg merem engedni magamnak, hogy gyerek legyek, tizenvalahány és kb. 40 között a komolyságot fontos dolognak tartottam. Az érettség jelének, vagy mi. Most már nem tartom annak.

      • Akkor Sárkány?En is áprilisban. Amugy én is miután gyerekem lett mondtam le a komolyságrol.

      • Igen, Sárkány, és kos. De nem az én farkam lóg a Szilunak még a Lilithjébe se.

      • Lilith szerintem egy tök pozitív figura. Alapból. De ha Szilué, akkor nem lehet pozitív.

      • Igen, szerintem is, ő az a nő, aki nem hagyta magát, az apokrifekben elég érdekeseket írnak róla. Lilith “nehezen kezelhető”, így Évára gyorsan rá is húzták az eredendő bűnt, legyen kit hibáztatni. Lilith ugye nem is Ádámból keletkezett, nem az ő gyengébb, kevésbé tökéletes mása, mint Éva.

      • Nem sokat tudok Lilithről, apokrifeket nem olvastam. Ellenben: Évát ugyan csak a teremtés második leírása után nevezi meg, de az első változat szerint Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Egyszerre. Ahogy az állatokat is párban teremtette meg. A saját képmására, férfinak és nőnek, tehát ez a páros adja ki az isten képét (Ter. 1:27-28.). És ezt meg is erősíti valahol Mózes 5. könyvében.

      • Sziasztok! Pár napja találtam ide. Még új nekem ez a közeg (női+szépirodalmi+a blog sajátos hangulata), kóstolgatom. Én is negyven felé járok. (És nincs szépirodalmi vénám, de azért tudom azt élvezni.)
        A Lilith-témához: Ahogy én tudom (a Nők a Tórában-tanulmányaimból), kicsit sem szimpatikus figura. Ő az a fajta női oldal/principium/energia/stb ami az építés, teremtés, táplálás (nurturing) helyett pusztít. Nem képes kapcsolódni, interakcióba lépni, egyáltalán ki- vagy túllépni saját magán. Megöli a gyerekeit. Azzal, hogy nincs valódi kapcsolata velük (sem), az énjüket pusztítja el.
        A fogasos-ügy miatt gondolok rád.

      • A tórában? Ezt nem egészen értem, a Tórában nem szerepel Lilith, vagy igen?
        Az ellenszenves szerepről: naná, az önálló, magát alá nem vető nőt persze hogy a világ egyik legpatriarchálisabb vallása negatívnak állítja be.

      • Ez blaci200 hsz-ra válasz, csak nem tudom, hogy kell alá rakni.
        A Tórát szokták tágabb értelemben is használni, kb. “zsidó szövegek”. Mózes 5 könyvében valóban nem szerepel Lilith. Aki egyébként nem egy zsarnok férfival bátran szembeszálló, önmagának érvényt szerző nő, hanem, amit fentebb írtam. Semmi hősies, megrendítő vagy megható nincs benne.
        Ez a patriarchális vád gyakori, de teljesen téves. Rengeteg ort.zsidó családot ismerek, én is ilyenben élek, és hát meg kell mondjam, a nők igen hangosan szereznek érvényt az akaratuknak. Nem a Hegedüs a háztetőn a valóság! 🙂 És szerintem, így, belülről nézve ez egy kimondottan gender-egyenlő, vagy akár feminista vallás is. Egyáltalán nem akarok úgy tünni, mintha térítenék, vagy ilyesmi, nem is ez a cikk témája, és nem is biztos, hogy illik a blogra. Csak kutyafuttában pár példa: Ha egy házaspárnak egy párnája van, azt a nőnek kell használnia (maira lefordítva: a nő fizikai kényelme megelőzi a férfiét), a nőket érett, felnőtt megbízható embereknek tartják, hiszen senki nem ellenőrzi a konyhámat, a férjem rám bízza a kóserságot, ami tud fárasztó és macerás is lenni, akár meg is spórolhatnék néhány nehézséget, ha akarnék, és lazábban venném. A feleség mondhat nemet, ha nincs kedve együtt lenni, de a férj nem mondhat nemet a feleségnek. Ha anyagilag megengedhetik maguknak, akkor ha a nő igényli, a férfinek kötelessége háztartási segítséget felvenni. nem akarom hosszan sorolni. Ez a rendszer, az ezt használó emberek más kérdés. Köztük persze vannak olyanok, akik nem így tesznek, de az az ő hibájuk, nem a rendszeré.
        És bocs, nem szándékom téríteni, sem pedig eltéríteni a témát.
        .

      • Maradjunk abban, hogy az egyenjogúságot nagyon eltérően értelmezzük. Emlékszem, egy kedves és vallásos ismerősömet Izraelben (ortodox) NŐK szinte megverték, ordítottak vele, hogy takarodjon az ő országukból (természetesen épp olyan zsidó volt, mint az ortodoxok), mert meg merte érinteni a tóratekercset nő létére. Igen, a konyhában a nőké a lehetőség. És azzal kb. vége. A kkk-ban (illetve a kirche nem egészen, az a férfiak dolga, de a kinder és a küche megvan) nagy a lehetőség, de egyébként? Iskolákban taníthat, tudom. Meg várhatja mondjuk rebecinként a férjét és a vele érkező hitsorsosokat (vagy akár nemzsidókat is, ha a férje meghívja őket) a sabbati ebéddel. Voltam én is meghívott Nógrádi és Köves rabbihoz is. Sőt, a Voice of the Matriarchs című könyvről is van tudomásom. Vitathatatlan, hogy mondjuk a muzulmánokhoz képest a zsidó nő helyzete sokkal jobb. Például a menstruáló és a frissen szült nő tabusítása azzal az eredménnyel járt, hogy pl. friss gátsebbel még csak nem is próbálkozhat a férjed (mint szintén zsidó forrásokból tudom, a Mea Sharimban élő pasik egy részének ilyenkor szokásuk kurvákhoz járni. Nem egynek).
        Olvastam – igaz, magyarul – az öt könyvet meg a többi zsidó szöveget is. A nő az egy szem Judit kivételével (de a Judit könyv apokrifnak számít) alávetett, a férfiak akaratát teljesítő valaki, ha elérhet valamit, azt szépséggel, engedelmességgel, esetleg ház körüli ügyességgel teheti, aktív, kezdeményező nemigen lehet. Javíts ki, ha tévednék, de kb. az ortodox közösségekben a nő dolga, hogy a férfi lelki épülését kiszolgálja, még ha nagyon egyszerűsítem is. Igaz, ha zsidó ismerőseim, mint források pontosak, ezt azzal magyarázzák, hogy a nő spirituálisan eleve magasabb szinten van, a férfinak meg fejlődnie kell, de hát erre én mint szkeptikus, röviden azt mondom, hogy jó duma.
        Az egyenlőség nem az, hogy nem szólnak rád a konyhában, hanem az, ha kiteheted onnan a lábad, és BÁRMIBEN kompetensnek tekintenek. Mármint nem aszerint mérik a kompetenciát, hogy milyen kromoszóma van a sejtjeidben, meg milyen ivarszervekkel rendelkezel, hanem hogy VALÓJÁBAN mire vagy képes.

      • Ezek szerint Debóra, Mirjám és később Mária gyatra kivételek csupán a nagy törvényszerűségben. Jól van, na, ma is tanultam valamit.

      • Mária nem jön sehogy a zsidó könyvekhez, keresztény téma. Igen, kivételek, Ruth-hoz, Leához és Ráchelhez, Támárhoz és Lótnéhoz képest. Meg Noé és Lót lányaihoz képest. Évához, akire jól lehet kenni az egész almabalhét. Bethsabé, aki miatt Dávid, a szent király jól kinyiratta Uriást, ő meg mit tehetett mást, friss özvegyként a királlyal hált. Elképesztően ritka a pozitív, aktív nő a Bibliában. Debóra kb az egyetlen prófétanő, nem? És hány próféta volt vele szemben?
        Mirjám: arra a Mirjámra gondolsz, aki Mózes ellen mert szólni, Áronhoz hasonlóan, és ezért poklos lett (ezzel szemben Áron, ugyanazért a bűnért semmilyen büntetést sem kapott)? Jó példa arra, hogy mennyire egyformán mér Isten a Biblia szerinte férfi és nő bűneiért. Ha Mária eredeti nevére, akkor annak a zsidó iratokhoz és valláshoz semmi köze.

      • Tényleg lehet, hogy eltérően értelmezzük az egyenjogúságot. Én nem érzem magam elnyomva, sem agymosva. És igen, találkoztam bunkó vallásos férfival, de ez bármilyen népnél, vallásnál előfordul. És az ordítozó nőkkel is találkoztam régen, nem Tóratekercs miatt, hanem mert sortban és pántos felsőben mentem az utcán. 100 normálisra hány ilyen esik, 1? 2? Csak ők a hangosabbak. Egyetlen normális ort. férfi vagy nő sem legitimálja őket, sőt, elítélik. Tegyünk különbséget a _vallás_ és a _vallásosok_ között. Én a huszas éveim végén lettem vallásos, és a ffi-női ügyben is reveláció volt. A lényeg szerintem az, hogy az, ami vallási szabály vagy szokás, abból én egy sértőt, megalázót, elnyomót vagy akár megkülönböztetőt sem tudok. Innen belülről. Sőt. Az milyen, amikor a férjem rabbija tanácsot kér tőlem vallási ügyben? (Nem, nem a pörkölt ízesítése ügyében.) Vagy amikor olyan jeruzsálemi kabbalista rabbi, eszik nálam végig egy sábeszi étkezést, itt Pesten, akit én magam az életben nem mertem volna meghívni, hogy ne legyen kínos?
        Az ort. nők nem igaz, hogy max tanítónők lehetnek, én személyesen ismerek több üzletasszonyt, orvost, ügyvédet, kézművest, könyvelőt, technical writert (nem tudom mi az magyarul), utazási ügynököt, stb.

        “A nő az egy szem Judit kivételével (de a Judit könyv apokrifnak számít) alávetett, a férfiak akaratát teljesítő valaki,” Hány ellenpéldát soroljak fel?
        Amikor Sára szembeszállt Ábrahámmal (!) az I.ten azt mondta Á.nak, hogy “Hallgass a feleségedre!”
        A purimi történetben kinek az önállósága, bátorsága és integritása menti meg a zsidó népet? Nem Mordechájé, hanem Eszteré. És nem a paprikáskrumplijával tette ezt.
        Dvora (Debora) próféta és bíró volt, abban a korban a nép vezetője.
        Rebeka, szemben Izsákkal, tudta, hogy az ikreik közül ki a jófiú, és ez mit jelent hosszútávon.
        Ráchel érdemében jöttek vissza Babiloniából, és nem az összes ősapa miatt, pedig ők is igyekeztek.

        (7 prófétanő volt, Sára, Rebeka, Ráchel, Lea, Eszter, Debora és Hulda.)

      • “Vagy amikor olyan jeruzsálemi kabbalista rabbi, eszik nálam végig egy sábeszi étkezést, itt Pesten, akit én magam az életben nem mertem volna meghívni, hogy ne legyen kínos?”
        Hát ez neked az egyenjogúság példája? Akkor tényleg nagyon eltérően értékeljük. Annyit látok az ortodox zsidó nők életéből, hogy amiket leírtál mint lehetséges foglalkozás, az 1-2 %.
        A vallás és a vallásosok között nehéz különbséget tenni. A vallást a valláshoz tartozók összessége jelenti, alakítja. Nyilván pár ember a vallásos közösségből nem határozza meg a vallást. Pár gyökér sem, meg pár %-nyi nem a konyhában tevékenykedő nő sem. Ha a kivételeket nem szabad emlegetni az egyik oldalon, ne emlegessük a másikon se!
        Sorolj fel még sok ellenpéldát. A Biblia a férfiak tevékenységének leírásával van tele. Legalább százával kellene hozni az ellenpéldákat, ahol a nők aktívan irányítják, irányítHATják az eseményeket. Rebeka esete pont ellenpélda: hiába tudta jobban, ki a kedvence (nem mellesleg: nekem az, hogy Jákob jófiú, Ézsau meg nem, az azért nem jött le. Mondjuk Ézsau lomhább agyúnak, Jákob meg igencsak ravasznak látszik a történetben, de hogy sokkal rokonszenvesebb lenne, arra nem esküdnék meg. Jól átverte a rosszul látó apját, mi ebben a jófiúság?), de egy büdös szava nem lehetett Izsákkal szemben, csak becsapni tudta. Ennyit egyben az ő és Lea prófétaságáról is. Nekem az ő szerepük minden, csak nem prófétai. Sára: azért lehetett igaza Ábrahámmal szemben (abban, hogy Ábrahám másik gyerekét kizavarják a pusztába, nem másban), mert Isten odaszólt – egyébként neki is coki lett volna. Csak külön isteni szóval lehetett tehát igaza a nőnek. Alávetettek voltak, szültek. Hátulról, csellel, így-úgy befolyásolták az eseményeket, ha tudták. Ennyire Támár is volt próféta. De jó, akkor volt 7 prófétanő. Hány férfival szemben? Ha csak a nevesítetteket vesszük is?
        Eszter: nos nem a paprikáskrumplival. Hanem többek között a külsejével. Sőt. Elsősorban a külsejével.
        Debóra volt az egyetlen női bíró – olyannyira az egyetlen, hogy ugye Maimonidész szerint a zsidó hagyomány egyértelműen tiltja, hogy nők bírák legyenek. Egyenjogúság, ja. Sokan azt is tagadják, hogy TÉNYLEG bírónő lett volna.
        Ráchelt nem értem. Hogy jön Babilonhoz?

      • Ez egy midrás: amikor a babiloni fogságba vitték a zsidókat, minden ősapa, meg Dávid, meg még mások is megpróbáltak könyörögni az I.hez, hogy ne vigye el őket, vagy legalábbis ne végleg.(Tudom, hogy már nem éltek akkor ebben a világban, más formában könyörögtek.) Mindenki felhozott minden érdemet, amit csak tudott, hogy amiatt hozza vissza a zsidókat, mindenkit letorkolt, egyedül Ráchelnek mondta, hogy rendben, ha te nem voltál féltékeny a testvéredre, akkor én sem leszek féltékeny a bálványokra, akiket helyettem szolgáltak, és visszahozom őket. Tehát, Ábrahám hivatkozhatott arra, hogy egyistenhit elterjesztése: nem elég. Dávid: Első szentély felépítése, zsoltárok: nem elég, stb.

        A Sárás problémádat abszolút nem értem: abból indulok ki, hogy a Tórát, zsidó vallást I. adta. És ő mondja, hogy Hallgass a feleségedre, tehát EZ a vallás, és nem, amit maguktól gondoltak volna a férfiak. Ez a szabály, hallgass a feleségedre. És mivel “az ősapák történetei jelek az utódok számára” – ez alap lett a vallásban. “csak külön iteni szóval lehetett”: ez pontosan azt bizonyítja, hogy gondolhatnak bármit is a férfiak, ha a zsidó vallás szerint akarnak élni, akkor be kell tartaniuk ezt a szabályt is!

        Nem egy-két százalék dolgozik, amit írtam, hanem a többség. De folytathatom: író, szerkesztő, grafikus, vegyész, terapeuta, logopédus. Most ennyi ismerősöm jutott hirtelen eszembe. ezek csak az én ismerőseim, főleg Izraelből. Amerikában még jellemzőbb, hogy szakmát tanulnak a nők is.

        A kabbalista r. esete arra példa, hogy még neki sem derogál egy pesti bal tsuve családnál enni, nem gondolja, hogy mivel kb 28 évesen lettem vallásos, gáz vagyok, mert nincs leborotválva a hajam, gáz vagyok, mert nem golyóálló fekete harisnyát hordok, gáz vagyok, hanem azt mondja, hogy kóser vagyok. (nem csak a konyhám, hanem én.)

        Szívesen írok még példákat:
        Ésesz Chajil (Eshet Chayil)- nem tudom, ismered-e. Salamon (a Bölcs) szerezte költemény, a Példabeszédekben van. Alap mű, minden péntek este eléneklik a férfiak otthon. Többféle értelmezése van, vagy az anyjáról, Batseváról írta, vagy allegória az eszményi nőről, vagy más értelmezések is vannak. A következő tulajdonságok vannak benne felsorolva többek között: bátor, önálló, aktív, van üzleti érzéke, intuitív, proaktív…. Semmi gömbölyű fenék vagy főzési tudás, alázat vagy beletörődés. Ez az eszményi nő Salamon király szerint. Újabban az esküvőkön az ifjú férj elénekli kvázi szerenádként az ifjú feleségnek. http://www.aish.com/sh/ht/fn/48966686.html Itt olvashatsz róla bővebben, Ha legörgetsz, ott van angolul is a szöveg.

        A zsidó nép a nők miatt maradt fenn, mert amikor az egyiptomi rabszolgaságtól elgyötört férfiak nem akartak együtt lenni a feleségükkel, ők nem adták fel, kitartottak, és így születtek még gyerekek. Ha a férfiak kishitűségén múlt volna, már Egyiptomban kihalunk. Ez a fenti link elején is van egyébként.

        Később a sivatagban amikor a Miskánhoz gyűjtötték az adományokat a nők felajánlották az tükreiket. Mózes nem volt biztos benne, hogy elfogadhatja-e, a Teremtő azt mondta neki, hogy a legnagyobb örömmel, mert ebben szépítették magukat, amikor mentek a férjeikhez, hogy ne haljon ki a zsidó nép (az előbbi példa), ezek a tükrök ettől értékesek, és fel is használták. tehát: akármit gondolt Mózes, a Teremtő azt gondolta, hogy a nők kóserek,(sőt) a Miskánhoz felajánlott tükreik kóserek.

        Miriam szembeszállt apjával Ámrámmal, a nép akkori vezetőjével, aki elvált a feleségétől, és erre bíztatott másokat is, mert mivel a fáraó megölte a fiúgyerekeket, és ő nem akart ezért új gyerekeket nemzeni. azt mondta neki Miriam, hogy rosszabb, mint a fáraó, mert ő a leendő lánygyerekeket is megöli így! És Ámrám igazat adott neki, visszavette a feleségét, és ebből született meg Mózes. Miriam nélkül nincs kivonulás! megint egy nő menti meg, amit a kishitű férfiak elrontanának.

        Miriam poklossága: Ez egy hosszabb téma, és nem idevág, szívesen beszélhetünk erről is, esetleg magánban, vagy valami más fórumon. Mindenesetre: Egy több milliós nép, aki éppen úton volt az Ígéret Földjére megállt a pusztában x hétre, és megvárta, amíg elmúlik neki a poklossága és továbbindulhat. Nem hagyták ott, hanem az egész nép várt! Mózessel, és a többi vezetővel együtt.

        Hanna: az imádkozás elvét és gyakorlati szabályait tőle tanuljuk.(Sámuel anyja volt) Tehát:hogy értsük: a legnyagyobb rabbik, és mindenki egy nő által lefektetett szabályok alapján imádkozik naponta háromszor.

        “A Biblia a férfiak tevékenységének leírásával van tele.” Ez, minden tiszteletem mellett, nem érv. A zsidó vallás szerint a világ a minden generációban jelen levő 36 rejtett cádik miatt áll fenn. (rákereshetsz a hidden tzaddik-ra) Ergo: az, hogy ki van-e írva a neve valakinek valahol, nem jelent semmit, REJTETT cádikok miatt áll fenn a világ.

        Megkérdezhetem, hogy amit Rebekáról , Izsákról, Sáráról, Eszterről írsz, annak mi a forrása?
        Szívesen írnék erről, mert én pont ellenkezőleg látom, de ez már tényleg szétfeszítené itt a kereteket.
        Ha azt akarjuk megállapítani, hogy a zsidó vallás mit tart a nőkről, akkor zsidó vallási forrásokat kell vizsgálnunk, logikusan.
        ( Amúgy meg a Tanach annyira nehezen értelmezhető a kommentárok és midrások nélkül, hogy én magam biztos nem vállalkoznék rá.)

        Érzek valami keserűséget a kommentjeidben, amit tényleg sajnálok. Én sem szeretnék elnyomva lenni, megfosztva a tudás lehetőségétől, két szülés között bezárva lenni a konyhába. Nem is vagyok, épp ellenkezőleg.(és nem is ismerek ilyet) Ahogy elkezdtem elmélyülni a zsidó tanulmányaimban, egyre inkább felszabadítónak éreztem. Intellektuálisan is és a gyakorlatban is. Tudod, vannak azok a pillanatok, amikre 15 év múlva is emlékszel, mint egy változás elindítójára. nekem ilyen volt amikor itt pesten egy rabbi mondott egy semleges mondatot a feleségéről, és ezt a szót, hogy “feleség” úgy ejtette ki, ahogy még soha nem hallottam. Nem szerelem volt benne, az a magánügyük, azt nem mutatta volna ki a tanítványainak, hanem egy olyan tisztelet, ami nekem új volt. És ugyanezt azóta sok helyen tapasztaltam.

      • Midrás: az talmud, nem a Biblia. Másrészt: nem értem, mit bizonyít, nem a nő, hanem egy konkrét viselkedés (a féltékenység hiánya) volt az ok. Egy vagy több rabbi találgatása szerint, vagy van ennek bármi nyoma, alapja a Bibliában, nem emlékszem rá.
        Sára: egy konkrét helyzetben, egy konkrét okból kellett hallgatnia rá Ábrahámnak, mert Isten nem Ismaelnek, hanem Á. Sárától való fiának adta tovább a szövetséget. Vagy hogy is fogalmazzam. A Biblia nem sok helyen mutat képet arról, hogy miben is hallgattak a férfiak a nőkre – van pár, de kevés.
        A munka: hát lehet, akkor jobban bele kellene néznem a mindennapjaikba.
        A kóserságod: hát itt nem téged, hanem a zsidóságodat fogadja el, és nem a tiedet, hanem a családodét, téged is beleértve. Ebben a nők és a férfiak közötti egyenjogúságról szó sincs. Engem is elfogadtak chabad chaszidok, meghívtak ebédre, pedig tudták, hogy én konkrétan gój vagyok.
        Batseva: bátor, önálló, aktív. Hát Salamon mondhatta ezt róla, Sámuel 1. könyve szerint azonban elfogadta (mert kénytelen volt) Dávid “udvarlását”, vele hált, a felesége lett, miután a király megölette a volt férjét, akit talán még szeretett is, majd miután megszülte Salamont, szépen ráunt a király, és egy lett a sok feleség közül, messze nem az első, ekkor a nyilván jóval fiatalabb Abiság volt a király mellett. Amúgy egyenjogúlag.
        Az imához: azért az ortodox férfiak a mai napig reggeli imájukban megköszönik az áldott Úrnak, a mindenség királyának, hogy férfinak és nem nőnek teremtette őket. Tévedek?
        Az, hogy a nők kóserek, kb azt jelenti, hogy azért emberek ők is, nem azt, hogy egyenjogúság van. Jól látható, hogy felmerül a kérdés, tisztázni kell, hogy egyáltalán kóserek-e.
        Miriam: az ő története nekem megint nem egyenjogúság. Egy példa arra, hogy azért néha hallgatnak a pasik a nőkre is. A kevés példa egyike. Van, igen, kvázi kivételként. Ez a Miriam az, aki aztán poklos lesz, mert kritizálja Mózest? Áronnal együtt? És érdekes módon, a nagyon egyenlően mérő Isten csak Miriamot sújtja poklossággal, Áront meg nem? A nő ugyanazért súlyos büntetést kap, amiért a férfi semmit. Egyenjogúság? Megvárták, nem hagyták elpusztulni egyedül a pusztában, egy aránytalan, kettős mércével kimért, igazságtalan büntetésért. Igen, a hatalom közelében volt, tehát fontos volt. Fontosabb biztos, mint egy közférfi. De kevésbé fontos, mint a hatalom hasonló fokán levő pasas, Isten számára is.
        Tudom, hogy vannak mindenre magyarázatok utólag. Arra is, hogy Ábrahám miért akarta megölni a saját fiát, arra is, hogy miért irtották ki Jerikó lakosságát az utolsó csecsemőig, meg hogy hol a szimbólum, és mit kell szó szerint érteni. A női keblekről, melyek olyanok, mint a szőlőfürt, meg hasonlók. Csakhogy szerintem ezek utólagos magyarázatok, mikor az eredeti mondatok már vállalhatatlanná váltak.
        A források a Biblia és a saját önálló gondolataim. Ábrahámról is vannak gondolataim, azt még ide le sem írtam.
        A feleség tisztelete: igen, ez ismerős. Nagyon hasonlít ahhoz, ahogy egyes férfiak mondják, hogy nagyon tisztelik a Hölgyeket.
        Keserűség? Nem, semmi ilyesmi nincs bennem. Számomra a Biblia (veled ellentétben) nem isteni kinyilatkoztatás, hanem egy mondagyűjtemény, hasonló a Gilames eposzhoz, a Bhagavad gitához vagy az ókori görög mondák gyűjteményéhez, az izlandi Sagák istenekkel kapcsolatos részleteihez. Nagyon érdekes olvasmány, de semmi több, legalábbis magamra nézve. Ennek megfelelően a magam módján is értelmezem, hiszen megtehetem. Érdekel mások véleménye is róla, de senki véleményét nem tekintem kötelezőnek. A Bibliát továbbra is az egyik legpatriarchálisabb irodalmi műnek tartom, ami a mai napig bebetonozta a nők helyét a konyhába, és még elismerésnek is veszed te is, hogy ott aztán szabad lehetsz.
        Azt mondod amúgy, hogy a nők jellemzően dolgoznak az ortodoxoknál is. Lehet. De akkor meg miből is következik, hogy nekik kell (khm-khm, szabad) főzniük? Valahogy én úgy vagyok vele, hogy amit csak nekem szabad, azt valójában nekem KELL.

      • “Valahogy én úgy vagyok vele, hogy amit csak nekem szabad, azt valójában nekem KELL.”
        Igen, ez nagyon igaz.

      • Fú, olyan sok téma van egy-egy kommentedben, hogy nem nagyon tudok egyesével mindenre reagálni itt és így, nem akarok kilométeres kommenteket írni. Szívesen beszélgetek erről, vagy másról személyesen veled, ha van kedved, és én is meghívlak sábeszre!
        Ismered Tziporah Hellert? A nő egy zseni. Másfél évig jártam az óráira, gyűjtöm a könyveit, a barátnőmmel kicsikartunk belőle magánórákat ebédszünetben, voltam nála sábeszkor. (Egyébként, a férje mellett ül az asztalfőn 🙂 ) Rebecen Heller groupie vagyok, na. 🙂 A honlapja: .tziporahheller.com és az aish.com-on is sokat ír, valamint a naaleh.com-on lehet hallgatni előadásait. sok témája van, de pont ez a női szerepek a vallásban az egyik fő.
        http://www.amazon.com/Our-Bodies-Souls-Perspective-Spirituality/dp/1568712162
        ez a könyve csak erről a témáról szól, nem tudom, hogy lehet itthon megszerezni, ha érdekel, kölcsönadom, vagy fénymásolunk belőle, vagy megvitathatjuk.
        A másik a http://www.jewinthecity.com ahol nálam jobban és szórakoztatóbban tárgyal ilyen és más témákat is egy fiatal amerikai csaj. Paróka, mikve, szex stb.
        Nem akartam rövidre zárni, csak ez a forma már nem alkalmas szerintem. Írj, ha gondolod!

      • Off nem off (egyébként nem, mert nagyon is a témához kapcsolódik), én nagyon élveztem, meg is akartam köszönni nektek. Személy szerint nem bánnám, ha folytatnátok, már csak példaként is, hogy lehet érvelni így is, intelligensen és kulturáltan. 🙂

      • Igen, eszembe is jutott, hogy hasonló vita egy másik blogon már rég alpári szitkozódássá fajult volna, a minimum, hogy tízen kifejtették volna, hogy én véresszájú ateista vagyok, Riva viszont középkori, korlátolt nemtudommi. Azon kívül, hogy mindkettőnk vállát megveregetem, amiért így tudunk vitázni 😉 hozzá kell tegyem, hogy ez bloghatás is, tuti. Amit én meg nektek köszönök meg.

      • Riva, neked is köszi a Bibliai eszmecserét, amit blacival írtatok. Jó volt olvasni!
        Azt meg jó látni, hogy létezik még olyan, hogy vitakultúra!

      • Te Laci, a Biblia + szent iratok is ennyire? 🙂

        Végigolvastam a Riva-val folytatott vitátokat (a szó nemes értelmében!), és nagyon tetszett. Sok mindent én sem tudtam, pedig tanultam is ilyeneket. Úgyhogy köszi.

  3. Semmi magasröptűt nem tudok most írni 😛 – nekem a 40. a legjobb évem volt (akkor vettem ki egy teljes év szabadságot), és azóta csak egyre felfelé. Teljesen váratlanul kezdődnek új időszámítások egy-egy téren, akkor néha rácsodálkozok magamra, és megállapítom, hogy hát igen, mostanra értek össze a dolgok.

    • de jó! akkor várom már! múltkor voltam egy barátnőm 40. szülinapján, nagyon jól nézett ki, zavaros mindenféléi vannak, de vidám volt, tartósan derűs és ÉRETT.

  4. “Egy mondat, valami, ami látszólag értem van, mégis közönyös, őt fényezi. ”
    Ez de fontos. Mondjuk máson észreveszem hamar. Nehezebb (nekem) azt észrevenni, ha én mondok ilyet. Pláne előre, és ki se mondani.
    Kaviár: nem mondod, hogy láttad? Azt hittem, sokkal régebbi.

      • Nézd meg. Sőt ne nézd meg. Olvasd el. 22 évesen megtaláltam valami antikvárban. A filmért nem voltam túlzottan oda, de akkor jöttem vissza külföldről és éheztem a magyar szót, olvastam amit kézbe kaptam.
        Sokáig példakép volt nekem Thomas Lieven és azért tanultam meg európait főzni, mert végig főztem a benne levő összes receptet, mert csak. (Előtte csak arabot/perzsát/törököt főztem, sőt máig, ha van aki velem eszik, közel-keletit ennék mindig)
        Ma végzek a karácsonyra kapott utolsó könyvvel, utána újra is olvasom, kösz hogy felidézted. Érdekes lesz ennyi idősen.

      • Aha. Nem vagyok kaviár rajongó. Erről, hogy mindig kell-e, asszem XIV Lajos gyóntatója (anekdota) jut eszembe a liba (vagy pulyka?) sülttel. De Felség, mindig libát? Vagy hogy is.

      • Nemnem. Annak az ELSŐ jele az lesz, ha majd nem mész K100-ra, mert fárasztónak tartod.

      • Nem megyek K100-ra, de nem azért, mert fárasztónak gondolnám (még nem voltam soha, tehát csak feltételezéseim vannak). Idénre terveztem először, de ősszel hazavágtam a keringésemet, és kihagytam az edzést, hogy regenerálódjon a szívem. Azóta csak lassan futogatok, igaz, rengeteget. Mindenesetre nem vagyok felkészülve a K100-ra.

      • 😦 Comojú vagyok. Na mindegy, én azért is megyek.
        És jobbulást!!

  5. Köszönöm ezt a bejegyzést.
    Most annyi minden kavarog bennem – én az idén nyáron leszek 46.
    Valaha, huszonévesen azt gondoltam, hogy a negyvenévesek olyan öregek. Harminc körül, amikor egy nyugdíj előtt álló kolléganőmnek viccesen megjegyeztem, hogy anyám helyett anyám (szeretetből mondtam, nem volt benne semmi bántó szándék), egy másik, negyvenes kolléganőm irtózatosan megsértődött, és közölte, hogy én is leszek majd negyven, és majd megtudom.
    Aztán eljött a negyven, és vártam, hogy megtudom – de nem tudtam meg semmit 🙂 maximum csak azt, hogy a negyvenévesek nem is öregek 🙂
    Sokszor érzem azt, hogy olyan élmények találnak meg, amik fiatalon nem jöttek, vagy ha mégis jöttek, akkor nem voltam rá fogékony, nem voltam nyitott rájuk.
    Van, hogy számvetést csinálok önkéntelenül és a jó élményeket gyorsan jegyzem az agyam egyik rekeszébe, a rosszakat meg kitörlöm.
    Sokszor röhögünk nagyokat a lányommal, amikor mondom, hogy hallgasson rám, mert én tapasztaltabb vagyok – szerinte viccesen “vén anya” (valami filmben volt a törzs bölcsének a neve).
    Sokszor ránézek a hasonló korú barátaimra, megállapítom, hogy húú mennyit öregedtek, én meg nem is – de igen, mert a tükör mást mond – aztán megnézem gyorsan a tükröt mégegyszer, és megpróbálom kihozni a legjobbat a látottakból.
    Amikor viszont látom a szüleimet, akik már hetvenesek, eléggé betegek is már sajnos, akkor megcsap az elmúlás érzése, és írigylem a lányomat, aki még fiatal.

    • A 20-as éveim elején észrevettem már, hogy a 40-es nők nem is öregek, mégis végigbőgtem a 40. születésnapom. Szerelmes voltam – nem a férjembe, és arra gondoltam, mit akarok már, öreg vagyok, velem semmi nem fog már történni, és nem hittem el, hogy 40 felett kezdődik az élet. Ekkoriban kezdtem újra dolgozni – mármint nem a férjemmel közös cégben, hanem alkalmazottként valahol. Anyagilag független lettem, megbecsültek, megnőtt az önbecsülésem. Utaztam, öltözködtem. Megtanultam érvelni, nem tartottam többé értéktelennek magam, hiszen több tízezer eurós berendezésekkel foglalkoztam: felelős kompetens embernek éreztem magam.

      • Mi par eve egy akkori baratnommel beszeltuk eppen (erdekes ez is…”regen” es “baratnom”. Nincsenek lanybarataim. Idorol-idore mindig akadnak, de eltunnek, lemorzsolodnak, sokszor ertetlenkedessel vagy rossz erzessel, azt hiszem. Ferfibarataim vannak. Fura.), nem szeretnenk tiz evvel fiatalabbak lenni.
        Igy is csinosak vagyunk, na zagschon, tiz evvel ezelotti onmagunk feszesebb volt – de ennyi.
        Nem volt jo.
        Nekem biztos nem. A kepeimet elnezegetve szebb voltam, de az biztos, hogy bizonytalanabb, boldogtalanabb, zavarodottabb. Nem, nem cserelnek az akkori onmagammal.

      • Én viszont nem voltam 10 évvel fiatalabban szebb. Egyébként érdekes, hogy az (eléggé) attraktív külsőm a nálam 10-15 évvel fiatalabb nőket irritálja, a kortársaknak viszont imponál. Ez nem szabály, de gyakrabban tapasztalom annál, hogy elkerülje a figyelmem.

  6. Én 34 leszek, de nálam is valami hasonló történik szép lassan. Nagyon mások lesznek ezek a harmincas évek, mint a húszasok, kevesebb a hamvasság és a naivitás, de valahogy erősebb vagyok, nyugodtabb, kevesebbet gyötröm és bántom magam, és lazább vagyok.

    Már nem veszem véresen komolyan az életet megkeserítő apróságokat, nem kínzom magam mások véleménye miatt – bizonyos dolgok a azonban keményebbek és szilárdabbak lettek a tudatom mélyén. Fura, hogy most sem vagyok tökéletesen elégedett magammal, de már nem akarok mindenáron mindenkinek megfelelni, és nem akarok olyan lenni, mint mások – örömet okoz, ha önmagam lehetek. És ami még nagyon érdekes, hogy nem vagyok irigy másokra, tudom, hogy én miért tartok ott, ahol, de már nem hibáztatom magam.

    Fornetti – hajj, én azt hogy szeretem, főleg az a nagyobb méretű sajtost, de nem szabad, nem szabad. Egyetemistaként pénzem nem volt rá, de már akkor is kegyetlenül hizlalt, most meg végképp a tilalmasak közé tartozik. Évente egy-két alkalommal esem vele bűnbe.

    Amit még jó lenne elérni negyven előtt az valamicske anyagi biztonság, igazából nekem csak ez hiányzik az életemből.

    • Bár tudnék könnyíteni a fornetti függőséged súlyán! (csak ezért írom ezt le, szeretetből és nem támadásból)
      Engem visszataszít a látványpékséges cucc, úgyhogy soha nem kellett küzdenem ellene. Először is hozzá vagyok szokva (kb 20 év óta stabilan), hogy jó minőségű, teljes kiörlésű, adalékanyag mentes kenyeret eszem. Ha néha veszek kiflit, a másodikat már unottan teszem le, mert ahogy harapom, nem marad semmi a számban, üres, felfújt, fehér szivacs, nem “al dente”, szétmállik, nem ad semmit se a testemnek, se az ízlelőbimbóimnak, untat. A fornetti meg ezen túl olyan vegyszerbomba (ízfokozó, állományjavító, stb)! Sőt valami hidrogenizált ipari MŰZSÍRT kevernek bele, ami olyan undorító, ott marad a nyelvem felületén, a szájpadlásomon, nem lehet tőle megszabadulni. Ti ezt nem érzitek? Anyukám rendszeresen készített keltésztákat gyerekkoromban (túrós batyu, kakaós csiga, stb…). Köszönőviszonyban nincs a kettő egymással! Ha nincs mód az igazira, akkor inkább ne legyen semmilyen, de nem kell a pszajdo-szurrogátum.
      pusza 🙂

      • Tudom, hogy a fornetti szar és tele van műanyaggal, finomított szénhidrát, fehér liszt, hidrogénezett növényi zsírral, amelynek egy része transzzsír, amit rákkeltőnek tartanak, másrészt az egész cucc csupán üres kalória, ami kapásból zsírként rakódik le, táplálkozástanilag egy katasztrófa – ettől függetlenül megkívánom.

        Mióta van saját fizetésünk és belefér, mi is teljes kiőrlésű kenyeret és zsemlét eszünk, sőt egy időben kb. 2 éven keresztül magam sütöttem a kenyeret és a különféle péksüteményeket itthon, kovásszal, különféle izgalmas lisztekből, olívás, fokhagymás, diós, mogyorós kenyereket, többféle receptet is kipróbáltam. Anyukáméknál igazi kemence is van, amiben szintén szoktunk kenyeret, kalácsot, egyebet sütni. Mióta nem érek rá sütni, rozskenyeret vagy tömör, barna csomagolt neolit kenyeret szoktunk venni, sőt a férjem szokott sütni igazi hájas tésztát a mamája receptje szerint, ennek ellenére alkalomadtán rákívánok a fehér lisztes kiflire, zsemlére, és a hasonló bolti szarokra, sőt néha a mekis hamburgerre is. És a Benei linzerre, aminek ha elolvassuk az összetevőit, kiesik a szemünk – mindig, mindennek elolvasom az összetevőlistáját, mielőtt megveszem.

        Pont emiatt aztán nagyon ritkán is eszek ilyesmiket. Egyetemista koromban azért nem ettem, mert akkor nem volt pénzem rá – ha belegondolunk a fornetti és a mekis kaják is nagyon drágák – ma meg egészségtudatosságból kerülöm, maximum félévente egyszer-kétszer csábulok el, tehát függőségről nem beszélhetünk. De van az a pillanat, amikor elmegyek egy bolt mellett és megkívánom, akkor jóízűen megeszem. Nem annyira az édeseket, hanem főként a sajtosat vagy a töpörtyűset, amiben bár semmi sem igazi, mégis jól esik.

      • Nem fornetti ugyan, de a másik, aluljáróban áruló orosznak álcázott különben grúz eredetű szemetet előállító gyárban dolgoztam. A sajt préselt növényi izé, a lekvár valami színes kocsonya, talán a liszt meg a víz az ami, de minden más műanyag.
        Ugyanott csupán gombokat nyomogató férfi alkalmazott másfélszer annyit keres mint tizenöt fokban, súlyos tálcát emelgető kolléganője, családfenntartó jeligére a kiadóba.

  7. Igen!
    Egy évvel ezelőtt sírógörcsöt kaptam, amikor szóba került az évforduló. Éreztem, ez így nem lesz jó, valamit tenni kell (lásd még: elkerülhetetlen, milyen példa vagyok így a gyereknek?, komolyan ilyen hangulatban akarod ezt tovább csinálni?). Nem tudnám leírni mi történt a fejemben, igaz változtattam néhány dolgon (intenzívebb sport, imádott hobbi komolyabb keretek között, kompromisszumok megnyirbálása). Mostanra szeretem a korom, sőt büszke vagyok rá, elégedett és nyugodt. Megteszek mindent, amit tudok, ami jó érzés és még nagyobb erővel zárok ki mindent, ami nem. Azt gondolom, hogy soha ilyen jól nem éltem, még akkor is, ha levonjuk azt, ami nehéz.

  8. “Ma megvizsgálom apró, gyomortáji rossz érzéseim okát .Egy mondat, valami, ami látszólag értem van, mégis közönyös, őt fényezi. Vagy kifejezetten ellenem. Ez az élesség nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, viszont nem megúszható. Ma már tudom, átlépték a határomat. Ma már vállalom ennek következményeit, hogy akkor engem csak kevesen – de ők nagyon –, s hogy többnyire egyedül vagyok. Nem bánom. Ma már nem nekem fájdalom az ő hazugságuk.”

    Én mostanában élem ezt át, túl a negyvenen. Nem megúszható, tényleg. De felszabadító, mikor már nem fájnak a mások hazugságai.

  9. Köszönöm!

    Én vagyok az, aki 39 előtt pár héttel már 40-re kerekít.
    Köszönöm, jól vagyok. Jobban ismerem magam, mint húszévesen,
    kevésbé akarok megfelelni. Tavaly ébredtem rá, milyen színek és fazonok
    állnak jól nekem, kidobtam a ruhatáram felét és újjászülettem.
    Van alkotás, befogadás, kíváncsiság, sok új barát.
    Az a gyomortáji szorongás is megvan, de egy pillanatra megállok olyankor:
    mitől is tartok?
    A hajam a régi. A gyerekem új. Már nem akarok mindent, már a fontosra figyelek.

    De ha egyet kell mondani, miért jobb most, mint húszévesen: mert most van Csakazolvassa!

      • Az utolsó mondatra nekem is lendült a fejem. Itt olvasgatva (is) azt látom, hogy nem állok rosszul, de van még mit. És a blog (tokkal-vonóval) segít, felráz, kényszerít (pozitív értelemben).

    • Én már rég nem 4o ,de arra teljes szívvel rábólintok,hogy amióta ide blogközelbe sodródtam,sokkal nagyobb egyetértésben élek magammal,mint valaha is életemben.Olykor saját magam is meglepődöm,hogy tudok nemet mondani,hogy nem rágódom azon,mit mond férj,szomszéd,anyós,barát és ismerős,hogy már szinte a saját életemet élem,én vagyok néha-néha a főszereplő.Nagyszerű érzés,bólogatok tovább folyamatosan 🙂

  10. En mar 50 leszek, ami azert rosszabb.Az ember mar csak eszlelo lennye kell valjon mert kezdenek beszukulni a lehetosegek.
    Egyet ertek a latasmododdal, lenyugoz az irasod.
    Muvelodesi szempontbol nagyon hatul kullogok..Na azt (vagyis muvelodni) meg lehet ebben a korban is-azt allitom csak eppen ne jojjon egy alzheimer…(ekezetem nincs keznel-elnezest)

  11. A 39. szülinapomat egy éjszakai játszóházazással ünnepeltük meg. Csak felnőttek voltak meg az én lányom lehetett ott. A barátnőim 20-60 köztiek először álltak mereven és bénán, a végén meg úgy kellett mindenkit kizavarni a labdatengerből, meg az ugrálóvárból 🙂 😀 – emlékezetes nap volt.

    Nincs kedvetek egyszer egy játszóházi találkozót??

    Mackónaciban, visongatósan, gyerekek nélkül??? Hmmm??

    • Akkor szervezzük már meg 🙂 a bérleti díjat összedobjuk együtt. Legyen május elején??? Akarjátok?

      ÉVA – elleneznéd, vagy benne lennél?? Narancssárga mackónackó, és labdadobálás glasszékesztyűben???

    • Dehogynincs 🙂
      Én még úgyse láttam ilyent közelről. Azt persze nem tudom, mennyire lennék merész, de ha arra gondolok, milyen irigyen néztem két éve két jóval fiatalabb barátnőmet egy trambulinon ugrálni 🙂
      Csak mivel az gyerekeknek készült, én meg korántsem vagyok pehelysúlyú, inkább nem kockáztattam. Meg persze attól is féltem, hogyan kelek fel, ha elesem. Ezzel vannak kicsi gondok, mert a jobb térdem egy balesetből kifolyólag problémás, a földről eléggé nehezen tápászkodom fel, térdepelni nem tudok.

      • Én titokban játszótérre járok. Imádok hintázni, akartam is egyet, de nem fér be a lakásba. Sajnos. 🙂 Na, jó, csak akkor megyek, ha nálam van a keresztlányom, viszont akkor mindent végigcsinálok vele. Játszóházba én is akarok menni.

      • Húú, hintázni isteni, de gőzöm nincs, tudok-e még?
        Egy biztos: fára már nem mászom jó ideje, pedig de szerettem 🙂

  12. Idén leszek 40, ami egyszerre nyomaszt és motivál. Nyomaszt, mert nem értem el bizonyos dolgokat, amiket szerettem volna. Motivál, mert úgy érzem, hogy vagy most kapom össze magam, vagy soha. Az összekapás mellett döntöttem, ami azért kemény meló. Viszont már nem fecsérlem az idömet felesleges dolgokra, mert tudom, hogy jóval kevesebb van, mint szeretném, viszont sokkal több annál, hogy újra háttérbe szorítsam önmagam.

    • A kórus a legkisebb eredménynél jön, a teljes sikernél már nem találják a szavakat.
      Csinos vagy? Könnyű neked, nincs férjed! (valóság: minden reggel 5-kor indulni futni, gyereket egyedül nevelni mindenkitől távol)

  13. Hogy találtad ki Éva, hogy hetek óta ezen a 40-en gondolkozom? Megdobbant a szívem, ahogy megláttam az írásod címét…
    Bár már kettővel elmúltam 40, de most az elmúlt időben érzem először, hogy meglegyintett az elmúlás szele…Tegnap írtam a barátnőimnek, hogy csináljunk má’ valamit, mert napok óta ezen az öregedésen gondolkozom. 🙂
    Nézem magam a tükörben, és találgatom, ki néz vissza rám? Már nem egy lány, hanem egy nő. Fiatalos nő? Már idősödő nő? Nem tudom eldönteni, de már nem az van, mint 5-10 éve, az biztos.
    Irigylem azokat, akik büszkék a ráncaikra, mert abban a tapasztalatot, meg hasonló magasztos dolgokat látnak. Hát én nem. Most már szívesen mondanám, hogy “köszi, eddig tűrtem, türelmes voltam, kedves Idő, nem szóltam, békén hagytalak, de most már ÁLLJ!”

    Jó dolgokat élek meg, kicsi gyerekem is van, barátaim, újak is, és nem csak a régi, gimnáziumi társak. Tanulom az új szakmámat, a régiben jó vagyok, és ebben is jó leszek, tudom. Vannak terveim, sportolok. Szép lakásunk lett, amit fél éve vettünk meg. Jó társam van. Szeretem, hogy ennyi mindenen túl vagyok, szeretem a tapasztalataimat.
    Két hete megvettem életem első desigual felsőjét…:-)

    De néha rajta felejtem a tekintetem egy-egy fiatal arcon, és kicsit összeszorul a gyomrom…

      • Ha teljesen őszinte akarok lenni, én egy-egy feszes hassal vagy fenékkel vagyok így. Vagy a melltartó nélkül is hetyke cicikkel.

      • Nekem az fáj néha, mikor végigtekintek a magam arcán a tükörben.

      • Tegnap kutyasétáltatás közben, azon tűnődtünk a férjemmel, hogy ugyanolyannak érezzük magunkat mint huszonévesen, és ha nem lenne tükör meg azok a fránya mostani fotók rólunk, eszünkbe sem jutna, hogy már nem vagyunk azok. Vajon az ember 70 vagy 80 évesen is fiatalnak érzi magát? Vagy akkor már figyelmeztetnek a testi bajok (ha vannak).

      • Igen, néha én is meglepődöm azon, amit a tükörben látok. Kb. az egyetem végén látott arc van a fejemben. És az a vicc, hogy fizikailag +/- bírom is, amit akkor.

      • 38 vagyok, az mindjárt 40.
        8 -9 évet vakvágányon zakatoltam a biztos végzetbe betegségekkel küszködve. Ma merem leírni először: túl vagyok rajta. Erősen amortizálódott a testem benne. De új élet vár! Vár az Élet! Lesz@rom a ráncokat! És van csakazolvassa! Köszönöm! 🙂

      • Egyet tudok neked mondani, 57 évesen még érezheted magad pont úgy, mint huszonévesen 🙂
        Jó, fizikailag nem teljesen, de ha szerencsés valaki, vagy megfelelő az életmódja, szerintem azok is elkerülhetik úgy nagyjából a komolyabb egészségügyi problémákat.

        Én nem érzem magam lényegesen idősebbnek, pedig azért akadnak már kisebb nehézségek, pl. nem tudok egész nap talpon lenni és jönni-menni, meg vérnyomásra kell gyógyszert szednem, de ezt nem élem meg úgy, hogy jajj, megöregedtem, eszembe se jutnak. Ha elfáradok, leülök olvasni, netezni, és mivel amúgy is könnyen rászánom ezekre magam 🙂 :-), nem fogom fel tragédiának.

        Időnként elnézem a korombeli kolléganőimet és nem érzem, hogy az ő korosztályuk lennék. Sokkal közelebb érzem magamhoz a fiatalokat.

        Ami azt illeti, a fiam pl. mindig is azon morgolódott (leginkább kamasz korában, most már a 30-at tölti), hogy nem viselkedem anyaként, ezt úgy értette, nem vagyok eléggé komoly FELNŐTT 😀 😀
        Pedig az voltam, felelősségteljes, gondos, csak éppen bármikor beszálltam a hülyéskedésbe, nem kívántam tiszteletteljes felnézést magam iránt, magam is viccelődtem mindenen, ha éppen olyanom volt.

      • igen, annak érzik magukat. a férjem szülein és az enyémeken is azt látom, hogy eltekintve attól, hogy mindenük fáj és mozogni sem bírnak annyit, mint régen, nehéz felfogniuk, hogy már 70 körül járnak. és hogy ki tudja, hogy mennyi van még hátra. szívbemarkoló.

      • Férjed szüleiről eszembe jutott az én apósom, aki arra a kérdésemre, hogy mitől ilyen lehangolt mostanában az anyukája, ezt válaszolta: “attól, hogy 88 éves és ha kicsit belegondol, ez már az a kor amikor bármikor meghalhat az ember. Rossz lehet.” Két év múlva apósom rákos lett és meghalt 64 évesen. Az anyja még 8 évet élt. Egyszerűen tényleg senki sem tudja (szerencsére), hogy mennyi van még hátra.

      • Én csak 26 vagyok, de amikor magas, karcsú, sima bôrû kamaszlányokat látok vihorászva vonulni, nyáron, rövidnadrágban, barna és ruganyos a combjuk, a hajuk meg lebben, és fiúkról csacsognak, akkor nagyon megsajdulok.
        Nekem ez nem elmúlt, nekem ez sose volt, elvették a lehetôségét is. A testem pedig… hát, szültem egy gyereket. És pókhálós már a szemem alja is. Bár ahhoz képest, amennyinek érzem magam, fiatal vagyok.

        (À l’Ajar: “Fiatal vagyok a koromhoz képest”)

      • Bajuszcic, ne izélj már! 🙂 erről az jut eszembe, hogy 19 évesen szemráncmaszkot (!) tettünk fel egy barátnőmmel, mert nagyon ráncosnak láttuk magunkat…

      • Nem, nekem komolyan pókhálós. Mondjuk nem tett jót neki tíz év dohányzás, meg úgy öt-hat év intenzív piálás sem, a folyamatos éjszakázást nem is számítva.

      • Én valahogy, mikor ilyen szép lányokat látok, mindig arra gondolok, hogy én fiatalon sem voltam, karcsú és ruganyos – a fotóim szerint sem. El szoktam gondolkodni, hogy ha olyan lettem volna, akkor nehezebb lenne-e az öregedés. Vajon, ha szép mellem lett volna, akkor fájna-e, hogy megereszkedik? Vagy legalább az az érzés meglenne, hogy de egyszer szép volt? Tovább hízni a korral vajon hogy rosszabb: úgy, hogy tudod, hogy régen szép alakod volt, vagy annak tudatában, hogy elég formátlan téglatested volt mindig is, és idővel csak annyi változik, hogy öreg is leszel mellé? Mostanában, ha magamra nézek, az jut eszembe, hogy “ne aggódj, ha szarul nézel ki, lesz ez még szarabb is és akkor majd ezt is visszasírod.”

      • Most megmondom neked: te mindig arról írsz, hogy csúnya vagy. De az az érzésem, hogy nem vagy csúnya. Sőt. Ebben egészen biztos vagyok, a fasisztoid szépségelképzeléseimmel együtt.

      • Nekem is ez az érzésem, és pont azért, mert 30 évesen ugyanígy gondoltam magamra. Tíz évvel később jutottam oda, hogy hé, mi bajom volt nekem az orrommal/fenekemmel/bőrömmel? Talán azért nem értem, mert mostanra nincs bajom azzal se, ami megereszkedett. 30-32 évesen öregnek éreztem magam, mint aki felett végleg elszállt az idő. Most 40 vagyok és úgy érzem, előttem az élet kalandosabb fele. Kívánom minden csakazolvassa ifjoncnak, hogy megtapasztalhassák ezt az érzést, mert nagyon jó! 🙂 És magamat is közéjük számolom.

      • Hát majd megláttok a blogtalin… Szerintem egyébként az emberek zöme normális külsejűnek tart, de én nagyon nem tetszem magamnak, az önkínzás legjobb módja számomra az, ha a tükör elé állok.

      • És nekem is ez ugrott be elsőre 🙂
        Másodikra pedig, hogy Te ezt nem tudhatod Hajnalkám…

      • Nem azert modtam.Tapasztalatbol adtam tanacsot.Majd meglatod kesobb…Akartam bejegyzest irni hozzad de meggatolt a regisztralas…
        Jol forgatod a szot azt olvastam…

      • Ha ervelni kell akkor tudjad,hogy en is igy ereztem egesz fiatal koromban.gondoltam,hogy mindent ertek,mindent tudok.
        Azutan az en esetemben az tortent,hogy meggyozodtem arrol,hogy nem volt igazam,es mind anya egyre tudatlanabbnak ereztem magam,mintha lepergett volna rolam a sok felkeszules.
        Emiatt szoltam hozzad.

      • De igy volt.Mar nem tudtam mit kell tennem pedig mar serdulokoromtol foglalkoztam kicsi gyerekekkel. Ha visszanezek sokmindent bolcsebben kelett volna csinalnom. Bizonyos dolgokban az anyam altal hasznalt modszer ellenkezojet alkalmaztam hogy jobb legyen az eredmeny.Meg sok mas tevedes amire kesobb rajottem.De mar keso.

      • Az lehet, hogy neked így volt, de ezt kiterjeszteni az összes emberre a világon eléggé az asztalborogatós általánosítás kategória (mármint hogy akitől meghallom, arra ráborítom az asztalt).

        Én speciel az első huszonöt évben azt hiszem bőven megéltem mindenféle olyasmit, amit az emberek túlnyomó többsége majd harmincasan fog, vagy éppen soha (jobb esetben). Részben külső okokból, részben a saját vergődésem meg mindenfélém miatt.
        És tudod mit akarok? Nyugit. Ülni a seggemen mint egy nyugdíjas, megélni valamiből, ami mellett marad elég időm fontos dolgokra, és kimódolni, hogy hogyan legyek képes emlékezetes formában beszélni ezekről a dolgokról, meg mindarról, ami a mindenféle irányú nézelődésem alapján látszik, és beszélni érdemes.

        Nem panaszkodásképp írtam, tagadhatatlan előnyei vannak ennek a sűrűségnek, csak éppen ez egy nagyon másfajta életút, mint mondjuk tizenöt éven keresztül várakozni arra, hogy családod legyen, aztán még tizenöt, amíg rájössz, hogy zsákutca volt, ha egyáltalán be mered vallani maganak.

      • Nem ertem a “suruseget”? Amugy az en eletemben nem volt zsakutca ,mert mar serdulokorom ota sajat elveim szerint eltem.Ne haragudj,hogy nem en fogalmazom meg de a kovetkezo szerint:
        “Őszintén akarok élni,
        Minden utam végigjárni,
        Hinni abban, amire vágyom,
        S ha hiszek benne küzdeni érte bármilyen áron.

        .Őszintén akarok élni,
        És csak annyit elérni,
        Jókedvem senkit ne bántson,
        S ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon!

        .Tőled csak annyit akarok kérni,
        Hogy engedj őszintén élni,
        Őszintén, szabadon, szépen,
        Őszintébben, mint ahogy tegnap éltem.

        Ne kelljen hazudnom senkinek
        És hogyha valamit kérdezek
        A válasz igaz legyen!

        Szeretnék bízni mindenkiben,
        Hinni, hogy nem fordul ellenem,
        S nem árul el sosem.”
        En igy eltem, es jol erzem magam.
        Sok sikert Neked!

      • pedig az, hogy az életkorunk magasából lekezeljük-leugatjuk a fiatalokat, ugyanúgy a patriarchális társadalom egyik sajátossága, mint a nők lekezelése.

      • Lehet,hogy ugatasnak tunt de tenyleg joakaratbol adtam tanacsot.Amugy meglehet,hogy nekem is van valami elmeteoria rendellenessegem-elegtelenul
        kommunikalok…

      • Mindenkiről feltételezzük a legjobbat. Csak kérlek ne tudd helyettem, hogy mit érzek, az mindig is zavart, és zavarni is fog, túl sok békát nyelettek már le velem ilyen címszóval.

        Ettől még ugyanúgy huszonéves maradok, lélekben meg talán örökké kisgyerek.

        De jobb ha tudod, most különösen érzékeny vagyok erre, rosszkor találtál meg 🙂 Ugyanis most vagyok abban a korszakomban amikor folyamatosan megerősítve látom korábbi kételyeimet. Eddig mindig megmondták nekem mi a jó, rossz irányba is vitt. Az ő életüket kezdtem élni.

        De ez az enyém. Az én huszonéveskorom. És pont attól az enyém, mert mert merek úgy érezni, mint ahogy le van írva. Persze akkor is az enyém lenne, ha nem lenne így, de most ez képez köztünk törésvonalat.

        És az hogy így érzek, nem jelenti azt, hogy nem élhetnék úgy, mint egy huszonéves.

      • És kérlek ne félts. Pont anyám hasonló féltése miatt maradtam le a kisgyerek és a tizenéveskoromról. A sajátomról. Ezt nem akarom még egyszer megismételni, mert fáj.

      • Nem biztos,mert nem megjárta az egyszeri pap is ?Amikor azt modá “ezt misét elbasztuk, de a kovetkezo lyan fasza lesz…”

      • Izé, asszem én vagyok értetlen, nyugtassatok meg: ugye az nyilvánvaló, hogy az itteni hozzászólások pont a gerantokrata, patriarchális bölcsességeket figurázzák ki?

    • Én emlékszem, hogy már huszonévesen is hatalmas változásokat fedeztem fel önmagamban a tizenéves koromhoz képest. Főleg valahol 27-28 évesen kezdtem érezni, hogy ez már valami nagyon más, mint korábban, és rendszeresen rácsodálkoztam önmagamra. Pozitív dolog volt és tök jó élmény.

      • Én jelenleg azt érzem inkább hogy most jutottam el oda, hogy bizonyos mázakat próbáljak levetni, amiket tizenéves koromban elsajátítottam a túlélés érdekében – csak nem tudtam róla.

      • Nekem a személyiségem talán legnagyobb változása 14 éves koromban történt. Azóta nem az vagyok, aki előtte:-)

      • Szerintem az ember tizenéves korában, mivel bizonytalan magában, és még nem kristályosodott ki a saját személyisége, hajlamosabb automatikusan felvenni különféle mázakat, álarcokat, viselkedésformákat, egyebeket. Sokszor azért tesszük ezt, hogy elfogadjanak minket, máskor talán nem is álarcok ezek, csak minták, amikbe belebújunk, hogy hátha ezek vagyunk mi. Aztán idővel, ahogy alakul, változik az ember és egyre jobban tudja, hogy kicsoda, azok a rétegek, amik nem a sajátjai, fokozatosan lefoszlanak róla. Lehet olyan is, hogy valamit teljesen a magunkénak érzünk tizen- vagy huszonévesen, aztán ahogy változunk, rájövünk, hogy már nem is olyan fontos.

      • Én kb. 28 évesen kezdtem el igazán élni. Addig csak olyan voltam, mint egy kis papucsállatka jó értelemben véve. 🙂 Most azt nem tudnák kifejteni, milyen egy aranyos papucsállatka, de hirtelen ez jutott eszembe.

    • Miért ne?
      Nekem elég arra gondolni, hogy annak idején úgy 13 éves korom körül milyen hihetetlenül felnőttnek, érettnek láttam az érettségi előtt álló gimnazistákat 🙂
      Aztán huszonévesen erre visszagondolva jót nevettem ezen, akkor már kis taknyosoknak látszottak 🙂

      Ha esetleg arra gondolsz, hogy húdemegöregedtél, akkor tényleg érned kell még egy kicsit 😛

      • En sajnos csak 26 eves koromban kezdtem elni.Masok mar hamarabb tudtak mit akarnak.En meg azutan is sokaig hibernaltam…

      • Az egyáltalán nem baj, ha sokára alakult ki, mit és hogyan szeretnél.
        Nem maradtál le semmiről, esetleg néhány tévelygő kanyarról, azért meg nem biztos, hogy kár.
        A barátnőm lánya annyi idős mint te, és mostanára alakult ki nála is, mi az, amit szeretne csinálni, mi a célja az életével.
        A fiam is hasonlóképpen.

  14. Nekem a 44 volt, amikor ezt írtam magamnak: “Tényleg más szemmel nézzük az életet, ha előbb elveszítjük addig meglévő képességeink felét. De azért még így is mindent akarunk.” És ugyanazt tudom érezni, mint húsz évesen, ugyanúgy – és “Megint ott tartok kb., mint húsz éves koromban. De legalább az élettapasztalat már megvan.”

  15. Éppen tegnap néztük meg a férjemmel A nimfomániás c. filmet.
    Szájtátva bámultunk, nagyon tetszett, nagyon igaz, nagyon őszinte, nagyon benne van, amiről mi itt beszélünk.

  16. Nagyon tetszett a post és nagyon sajnálom ami veled történt. Várom a folytatást mindenképpen! 41 vagyok és nem öreg, bár van, aki bölcs tyúkanyónak tart. Engem?! Ezen teljesen felháborodtam akkor,- csak azért mert van négy gyerekem? De nyilván van benne valami mert már nem zavar. Szóval bölcs éppen lehetek:)

  17. Nekem egy Weöres vers ugrott be, még reggel. Középiskolában sokat gondolkoztam, hogy na majd meglátom, így látom e később…

    AMIKOR MÉG KICSI FIÚ VOLTAM

    Amikor még kicsi fiú voltam,
    kalitkában vergődve daloltam –
    sose vágytam kinőni belőle,
    ijedezve lestem a jövőbe.
    Nem mennék
    soha vissza,
    nem mennék
    soha vissza,
    nem csábít a színarany kalitka.

    Mikor kezes-lábas ifju voltam,
    kamasz-lázban csetlettem-botoltam –
    tudtam hogy csak egy az ifjuságom
    s azt hittem, majd holtig visszavágyom.
    Nem mennék
    soha vissza
    nem mennék
    soha vissza,
    hol könnyemet rideg párna issza.

    Most mint gallyat a máglya égése,
    befogad az Isten szenvedése –
    nem véges kín, mint vágott-libáé:
    határtalan, mint a termő tájé.
    Nem mennék
    soha vissza,
    nem mennék
    soha vissza,
    kínom olyan kerek, égi-tiszta.

  18. en 33 vagyok. es gozom sincs mi leszek ha nagy leszek. es azt erzem hogy helyben futok, terdig vizben. nullarol kellene valami jo szakma/munka, ugy hogy 2 kisgyerekert rohanok oviba suliba reggel delutan. kitalaltam valamit, ma derult ki hogy az nem fog menni. most gondolkozom tovabb. es nagyon szeretnem mar megtalalni azt a munkat amit szeretek, tudom is csinalni es meg meg is fizetik. mar csak ez hianyzik ahhoz hogy jol legyek. ez viszont nagyon. sokszor en is huszonevesnek erzem magam, aztan beszelgetek egy huszonevessel es rajovok hogy hat en nagyon nem huszon vagyok mar.

      • igen. meg a 2 gyerek sem segit abban hogy normalis munkam lehessen. keptelen vagyok rajonni hogy oldam meg hogy odaerjek ertuk, vagy ha nem erek oda, mert teljes munkaidoben dolgozom akkor hogy keressek annyit hogy mast tudjak odakuldeni ertuk es akkor meg csak nem is latom oket ebren. es ma derult ki hogy az a szakma amit megtanultam Angliaban, na azzal kapcsolatban valtozott az allami rendszer es kb lehuzhatom a wc-n az egeszet, pedig most akartam kezdeni benne. hat nem vagyok lelkes.

      • Nehez egy anyanak, es foleg ha nincs segitseg.Egyutterzek,mert en is igy voltam.A gyerek felnott,en szakmailag kompromisszumot kotottem.Potolom onkepzessel a veszteseget…

    • Ajj, Semese, de szívemből szóltál!
      Próbálom kitalálni magam, mert az álommelóm az országváltással odalett, és mivel nyelvspecifikus, esélytelen hogy itt folytassam, akár évek múltán is. Ráadásul ciki, de nehezen boldogulok az angollal, egyszerűen nem áll rá az agyam, pedig tudom, ez a legegyszerűbb nyelv, blablabla…

      Szóval, harmincnégy leszek, és bár gyerekkel nincs nehezítve a pályám, de fogalmam sincs mit csináljak, merre induljak, kéne egy jó szakma, ami örömet okoz és valamennyire elérhető is és megélni is lehet belőle, valami mértékletes méltósággal.
      És hülyének érzem magam, úgyhogy inkább várok.

  19. Ez egyszerre félelmetes és gyönyörū! Hogy azokat a gondolatokat, amelyeket hangosan még saját magamnak sem mertem kimondani, azokat valaki leírja és így! És ezek: szorongásból felviláglik a korábbi bonyolult, anyám, futás, színes kabátok és nem a fornettis zacskóra és a rosszízū ételekre és csak Európa… és, és… és még ez is:
    “Ma megvizsgálom apró, gyomortáji rossz érzéseim okát. Egy mondat, valami, ami látszólag értem van, mégis közönyös, őt fényezi. Vagy kifejezetten ellenem. Nem engedek az erőszaknak, állhatatos vagyok és csúfondáros. Ez az élesség nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, viszont nem megúszható. Ma már tudom, átlépték a határomat. Ma már vállalom ennek következményeit, hogy akkor engem csak kevesen – de ők nagyon –, s hogy többnyire egyedül vagyok. Nem bánom. Ma már nem nekem fájdalom az ő hazugságuk.”
    Hajszálpontos! Félelmetes!

  20. Nagyon jó! Sok minden szinte szóról-szóra stimmel. Sajnos rosszabb napjaimon duruzsol a kisördög: bölcsebb vagy sokkal – hát aztán mire mentél vele? Azért még csak előfordul, hogy fejjel megyek ugyanannak a falnak, amin már betörtem a fejemet.
    Én a test hanyatlását nem tudom nem észrevenni és nem rosszként felfogni. Nem is csak az esztétikum (ne hazudj, ursus, az is, de még mennyire!) – azt még el lehetne intézni azzal, hogy egy jó szakember segíthet egy izomdiszmorfiás jellegű testképzavaron :-). De, hogy ami régen két nap alatt gyógyult, az most két hét, amit ki sem kellett pihenni, az most egy túlalvásos éjszaka, hogy a térd, a csípő olyan, amilyen és mondjuk ettől nem lehet annyit biciklizni, amennyit szeretnék. Miért fáj a derekam, ha dokik, masszőrök és kuruzslók semmit nem találnak és milyen lesz tíz múlva? Nincs ebben semmi jó, pláne felemelő vagy biztató.
    Az viszont tény, hogy a házasélet az évekkel meg egyre jobb, szebb – fene sem érti ezt.

    • És így negyven fölött már házaséletnek nevezzük. Teee, rajtad nagyon röhögnének ám a modoroson!

      Test. Én annyit görcsöltem fiatalon miatta, hogy most vállalom, most élvezem, hogy normális, magam választotta ruha, krém van rajta. Most lett szemem rá. Az öregedés annak nehéz, aki nem kínlódta végig öngyűlöletben és láthatatlanságban a huszonéveit. Nekem szárnyalás.

      • Hazasélet szerintem lehet ,de ha mar nem vagy hormonnal tele sajnos egész másképp érzed magad.Erról az állapotról meg nem olvastam semmi felemelőt.:(
        Ez olyan mint a serdulőkor de a hegy másik oldalán.

      • “Az öregedés annak nehéz, aki nem kínlódta végig öngyűlöletben és láthatatlanságban a huszonéveit.”

        En special “sajnos” nem. A mcskakorom oszintetlen vagyis magam sem tudom.
        Engem elkenyeztettek. Es nem jo az sem. Mikor az eletbol nem latsz semmit a kis uveghazadban, csak amikor mar repednek az ablakok.
        Aztan vagy kihuzod magad a hajadnal fogva vagy nem.
        Szoknyas Munchausen:)

      • 🙂 A Modoroson általában jókat röhögtek rajtam.

        No és annak milyen az öregedés, aki mondjuk nagyon topon volt a fiatal éveiben? Ennek megfelelően körül is rajongták? Néha úgy látom, hogy azok a nők, akik mondjuk 40 körül is nagyon csinosak, vonzók, szexik és _nyilván_ még sokkal csinosabbak, szebbek, stb. voltak 25 évesen, tragikusan nem tudják kezelni a dolgot.
        Ilyenkor jön pl. az olyan stílusú, “szexi” öltözködés, megjelenés, ami ugyanakkor egy 16 éves rocker kiscsaj ruházkodásának polgárpukkasztó elemeit is hordozza – nehezen eldönthető, vicces-e vagy inkább csendben szánakozni lehet. (pl.: picsaszoknya, neccharisnya, Martens és top, motoros bőrdzsekivel – miközben nem motorosbanda tagja, hanem TB ügyintéző).

        Talán még rosszabb, amikor simán pornószínésznővé alakíttatja magát egy egyénként anélkül is csinos, jó nő: egyre nagyobb implantátumok, filctoll-szemöldök, partfis-szempilla, viaszarc, állandó szoláriumbaleset és társai. (Na most ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy jelenség, amit megfigyeltem: az ilyen típusú nők gyakran tartanak sokkal fiatalabb fiúbarátot, akiket általában a konditeremben csípnek fel. Bár nem kételkedem érzelmeik mélységében és őszinteségében, néha azt sejtem, ez inkább valamiféle biznisz, win-win szituáció – éljen hát az emancipáció és egyenlőség!)

        Azt nem tudom, hogy ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan jobb lesz-e a baszás, mert akkor esetleg megéri – már csak, hogy ne legyek annyira modoros, hehe.

        Amúgy van az a jelenség, hogy valaki később, 30-40 évesen fedezi fel a sportot, testedzést, fiatalabb korában, tunya, kövér volt. Na, ilyenkor meg az is megtörténhet, hogy tényleg sokkal jobban néz ki, mint fiatalon. Ilyen is van, bizony.

      • Én tökre örülnék, ha teljesen rendben lenne, és nem lenne nevetség tárgya, hogy egy nő 30, 40, vagy akár 70 évesen is úgy öltözködik, ahogy akar. Ha motorosdzsekiben van, akkor abban, mi dolgom van nekem azzal, miért zavarna engem?
        Én nemrég döntöttem el és vállaltam fel, hogy hagyom megőszülni a szép hosszú hajam, 20 éves korom óta őszülök (genetika), azóta festetem is. Elég volt. Postoltam az FB-n, dőlnek be a levelek azóta is, privátban, ismerőstől, idegentől egyaránt. WTF, hogy fiatalnak KELL maradnom, és nem nézhetek ki így meg úgy?

      • Nem az öltözködés, ami a nevetséges (és ami nem is érdekel, nem foglalkoztat), hanem az izzadságszagú “forever young” erőlködés, amihez eszközül szolgál.
        Ha az extrém megjelenés valamiféle formaruha, ami szubkultúrális kötődés kifejezése, netántán értékrendet, hitvallást közvetít, azt értem. A rockerek, skinheadek, emósok, de akár a vadászok (és minden egyéb állatfajta) öltözéke bizonyos értelemben egyenruha. Ilyen esetben ugyanis az öltözködés mögött van egy valós tartalom: az illető csoporthoz tartozása, nézetei, zenei ízlése, hobbija, stb.

        Ha egy kövér ember (tehát figyelem: férfi, nő egyaránt) szexi(nek szánt) ruhákba préseli magát, attól nem lesz az, az egész erőlködés, ámítás, hazugság. Amiről én beszélek, az az kínlódás, hogy azt szeretné valaki sugározni: “fiatal vagyok”, holott tény, hogy nem. Hogy ne legyek hímsovoniszta, ez abszolút független a nemtől. A minap látok egy fazont: sárga DC cipő, letolt farmer kivillanó boxszerrel, elöl betűrt-hátul kilógó póló, hipszter szemüveg, stb. – volt vagy ötven. Sajnálom, nekem ez nevetséges, akkor vállalom, hogy cinikus vagyok, mint ahogy magamban szintén csak rötyögni szoktam a hollófeketére festett hajú, idősb ügyvédeken.

        Olyasmi ez, mint amikor hájas ötvenes ügyvédek és fogorvosok belepréselik magukat a 300.000 Ft-os motorosruhába, előkotorják a 8 millió forintos Harley-Davidsont és elgurulnak Alsőörse outlaw biker játszani. Persze, hogy úgy öltözik, ahogy akar, persze, hogy semmi közöm hozzá és nem is foglalkoztat, de azért elég röhejes.

      • miért gondolod, hogy ezzel bármit is sugározni akar? az nem lehet, hogy ebben a ruhában érzi jól magát?

      • Ursus, azt írod “Ha az extrém megjelenés valamiféle formaruha, ami szubkultúrális kötődés kifejezése, netántán értékrendet, hitvallást közvetít, azt értem”. Én viszont azt nem értem mi a gond azzal aki csak azért hordja, mert neki ez tetszik? Honnan tudod, hogy azért húz bőrnacit, mert fiatalabbnak akar látszani (és ha azt akar, miért gond ez nekünk)? Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy azért öltözzön valaki a “korához illően”, mert más csak azt tartja elfogadhatónak. Én nagyon csípem azokat akik magasról tesznek erre (már csak azért is mert én beszari lennék hozzá) 🙂

      • Lehet, hogy nem akar sugározni, legyen. De ugye ha én Martens bakancsban, terepgatyában, bomberdzsekiben, tökkopaszon parádéznék, a “ez tök kényelmes és praktikus, meg tetszik is” magyarázat kicsit csikorogna? Talán nem teljesen alaptalanul gondolnának rá egyesek, hogy itten ez valamit hirdetni szándékozik? Tetszik vagy nem, a megjelenés, a maga komplexitásában üzenetet hordoz. Nevezzük előítéletnek, ha úgy tetszik. Nem arról beszélek, ha valakin egy-két extra darab van, hanem amikor jól látható és szándékos az összhatás. Tehát nem a bőrnaci, magában, dehogy. (Az ugye még akár elegáns is lehet.)

        Rosszhiszemű vagyok: ha egy negyvenöt éves nő pornószínésznek öltözik és maszkírozza magát, nem hiszem el, hogy ezt _csakis és kizárólag_ azért teszi, mert ez tetszik neki. Hasonlóképpen, ha valaki más módon visz extrém elemeket az öltözékébe, az nyilván épp azért teszi, mert ha mást nem, az átlagtól eltérő ízlését (is) így kívánja kifejezni.

        Szerintem ez épp olyan, mint Oravecz Nórát olvasni: lehet azt, nem érdekel, de nem vall jó ízlésre, realitásérzékre, és így tovább. Nem gondolom, dehogy is, hogy negyven felett kizárólag öltönyben, kosztümben lehet járni. De hadd legyen már jogom megmosolyogni magamban(!) azt a két, szülőire érkező 40+ anyukát, akik pitchaszoknyában, feszes felsőben, tűsarkúban, térdig érő körmökkel tipegnek be ééééés amúgy egyáltalán nem arról van szó, hogy micsoda bombázó alkat mindkettő, hanem, khmm, hát… sőt.

        Kérded Vacskamati, miért gond az egyáltalán, ha fiatalabbnak akar látszani? Nekem nem az, de miért van az, hogy azt le lehet szólni, aki okosabbnak akar látszani, annál, mint ami? Az ilyen embert nyugodtan lehet kritizálni, ki lehet nevetni, összesúgni mögötte, kibeszélni – de ha valaki az életkoráról akar hazudni, az nem lehet röhejes?

        És még egyszer, mert ez úgy látom elsikkadt: nekem nem gond, nem érdekel, nem foglalkozom vele, hogy ki mit vesz fel, soha senkinek nem adtam még stílustanácsot, stb., nem vetek senkire rosszalló pillantásokat. Azt gondolom azonban, hogy sok esetben igenis jól érzékelhető szándék vezeti az öltözködés, megjelenés kialakítást, ami nekem ellentmondásos, erőltetett, nevetséges. Zárójeles gondolat: ettől teljesen eltér az, ha valaki úgy egyedi, hogy van stílusa, jó ízlése. Amit én kritizálok az nem ez, hanem a harsány, olcsó stílusosnak hitt ízléstelenség.

        Érthető-e, mire gondolok? A kerti törpét is szépnek, odaillőnek gondolja a büszke tulajdonosa, azért tette ki, hogy az udvar szebb legyen – de nem az. Mert harsány, olcsó, bazári, érdektelen, szellemtelen, oda nem illő stb. Épp ugyanilyen a már említett hollófeketére festett haj egy megráncosodott, megpocakosodott, görnyedt férfin. Idegen, mesterkélt, harsány, oda nem illő, ízléstelen. S vélem, hogy az ízléstelen megnyilvánulások éppenséggel jogosan váltanak ki ellenérzést.

        S ha már belelovaltam magam: én aszondom, hogy az összes kis méretű női segg monnyon le, éljenek a pocikák és a deréktájon lévő babahusik, erős combok és vádlik, de ettől függetlenül úgy vélem, a flitteres csipőnadrágra omló, elszorított, striás szalonna nem szép, nem ízléses, nem szexi – akkor sem, ha a viselője ennek ellenkezőjéről meg van győződve és – természetesen – szigorúan csakis azért viseli így, mert neki ez tetszik és egy olyan erős, határozott egyéniség, hogy magasról tesz mindenkinek a véleményére.

      • Nekem egyszer (elég rég) még Reagan elnöksége alatt volt egy vitám egy csókával, aki szerint nem volt röhejes szegény a ráncfelvarrásával, festett hajával, mert milyen fiatalos. Nem volt az, egy vén ember volt, akin látszott is. Egyszerűen nem volt összhangban. Sütött róla, hogy látszani akar fiatalnak.

      • Nekem volt évfolyamtársnőm a 20 éves érettségi találkozónkon nagyságrenddel jobban nézett ki, mint érettségikor, és nemrég, a 30 évesen is még mindig.

      • brazíliában a főnököm családjánál voltam vendégségben (harmincas pár két gyerekkel), a nagymamát vártuk. nos megjött: fekete bőrnadrág, fiúsan vékony alkat, rövid, nagyonn szőke haj, napszemüveg. menő volt, tényleg.

  21. “Ma megvizsgálom apró, gyomortáji rossz érzéseim okát. Egy mondat, valami, ami látszólag értem van, mégis közönyös, őt fényezi. Vagy kifejezetten ellenem. Nem engedek az erőszaknak, állhatatos vagyok és csúfondáros. Ez az élesség nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, viszont nem megúszható. Ma már tudom, átlépték a határomat. Ma már vállalom ennek következményeit, hogy akkor engem csak kevesen – de ők nagyon –, s hogy többnyire egyedül vagyok. Nem bánom. Ma már nem nekem fájdalom az ő hazugságuk.”

    én is erre törekszem.
    és rengeteget segített nekem a csakazolvassa blog abban, hogy kifejlesszem ezt a képességet magamban, és merjek bízni benne.

    és rengeteget tud ebben segíteni egy olyan tér, ahol öntudatos nők vannak, akik vállalják saját magukat, és senkitől sem tűrik, hogy eltapossák őket.

  22. 46,5 ugyanolyan szép, okos mint 20 évesen:) csak már tudom mit csináltam volna másképp, nem biztos, hogy jobban, ezért nem vagyok elégedetlen. Borotválkozni kicsit nehezebb, valahogy göröngyösebb a felszín, a hajam megvan csak a színét kezdi elveszíteni. Ez ami látszik és ez az ami nem zavar. Sokkal magabiztosabb és egyben bizonytalanabb is vagyok. Van amiben nem engedek, főleg tényszerű dolgokban, van amiben csak hallgatok és gondolkodom, keresem a saját válaszom, talán még a kérdésemet is. Munkákra nincs panaszom, én választottam, szakmán belül ismert és ezért utált is egyben, mindkettő hizeleg. Nem cserélném el senkivel azt ami eddig történt velem , az enyém, néha kicsit savanyú másszor fergetegesen habos-kakaós, így jó. Ötletem van bőven csak 24 óra 1nap, miért nem 25,26..most már van lehetőségem, bátorságom végigvinni azokat, közben kerülgetve a gáncsolókat, akik már egyáltalán nem érdekelnek, olyan kisstílűek.

  23. 55 leszek, én egyszerűen nem érzem a korom, semmit nem mond nekem.
    Ráncaim későn lettek, most se sok, hajam nem őszül, még egy szál sem, nincsenek panaszaim, semmi nem fáj.
    A túlsúly, ami 20 év alatt évi 2 kilónként rakódott rám, az zavar, de ez nem korfüggő.
    102 kilósan sem lettek visszeresek a lábaim. Mostmár csak 92 vagyok, és ha valaki meg tudna szabadítani a súlyfeleslegemtől, annak nem volnék hálátlan, az fix.
    Öltözködés nem érdekel, XXXL mellett ez lényegtelenné törpült. Amúgy is túl csajos dolognak tartom a külsőmet cicomázni. A lakást szívesebben alakítom. (pótcselekvés?) A fürdő alakul, majd a jónekemben megmuti 🙂
    Nem érzem a koromat, pontosan és élesen emlékszem az egész életemre, úgy 2 éves koromtól, egész apró részletekre is. Nem homályosodnak az emlékképeim.
    Ködös téli reggeleken apámmal megyek az óvoda felé, a szódáslovak orrlikaiból vastagon száll a dupla pára, lábamon csattog a fehér, kapcsos hócipő, apám fekete kalucsnija mellett…
    És tele vagyok ilyen egészen azonnali emlékekkel.
    Az unokatesómék lakására jobban emlékszem, mint ők, pedig csak évente kétszer voltam náluk, ők meg abban nőttek fel.
    Elmúlás ? Hát, őszintén sajnálom, hogy ilyen rövid ez a 100 év, amíg egy ember rácsodálkozik a világra.
    Tudtátok, hogy annak, hogy pont ti születtetek a Földre a sokszázmilliárd lehetőség közül, kisebb volt az esélye, mint annak, hogy valakinek egymás után 100-szor ötöse legyen a lottón ?
    Ha a harmadik szépnagyanyám aznap a bal helyett a jobb oldalára fordulva alszik el, már nem is én volnék itt, hanem valaki egész más. És ez csak egy komponens volt a milliárd közül, ami hozzájárult ahhoz, hogy pont most, pont itt, pont én lehetek.
    Tudtátok, hogy csak a mi galaktikánkban, a Tejútrendszerben 200 millió olyan szuperluxus élhető bolygó van, mint a Föld ?
    Sajnálom, hogy ezt a csodát nem nézhetem tovább, de már annak is örülök, hogy ennyit élhettem, hisz sokaknak ennyi bőven nem adatott.
    Elnézem a magyarterem falán az irodalmárokat, Aranyon kívül mind korán halt szinte, pedig Arany se volt még 70 se…
    nekem anyám-apám öngyilkos lett, és mint ilyen, nekem is jó esélyem volna erre, de ha valamit, igazán ezt a kivételes lehetőséget elvető attitűdöt nagyon nem respektálom. Bár voltam kedélybeteg egyszer a második GYES alatt 29 évesen, és tudom, hogy az egy egészen más, beszűkült tudatállapot, és minden fizikai bajnál rosszabb. Ezért igen kerülöm, mondhatni, minden áron menekülök a konfliktuhelyzetektől.
    “Aki él, az mind örüljön, mert az élet mindenkinek kivételes, szent örömül jön” (Ady)

  24. Én harminckét éves lettem. Anyám ennyi idős volt, mikor születtem. Kisiskolás koromban úgy láttam, hogy öreg szüleim vannak, mert az osztálytársak szülei messze fiatalabbak voltak. Gyerekként a harminc feletti már igencsak koros embernek számított a szememben. Most meg úgy érzem, kölyök vagyok, bár kétségtelenül, egyre inkább beszélő viszonyban vagyok a halállal. Ha kívülről nézem, ez viccesen hat. Nálam a fáziskésés természetes állapot. Kezdettől fogva tapasztalom. Soha nem éreztem magam szépnek egészében, de mindig vágytam arra, hogy észrevegyenek. Aki észrevett, az nekem nem számított igazán. Na mindegy. Szóval a szépséggel úgy vagyok, hogy mindig utólag látom magam szépnek, évek távlatából, fotókon. És ijesztő visszagondolni, hogy milyen rosszul éreztem magam a bőrömben annak idején.
    A sokáig vágyott felnőttség nehezemre esik és nem a megnőtt felelősségek, a sok teendő miatt elsősorban, hanem mert nem az lettem, aki szerettem volna. Mást terveztem, az álmoktól jó messzire kanyarodtam. Valahol elvesztettem a lelkesedésemet is, most meg próbálok nyomára bukkanni, mert csak azzal együtt érdemes. Úgy érzem magam, mint ki folyamatosan átépítés alatt áll. Miközben telik az idő még mindig a küszöbön toporgok és ez idegesítő. Időnként jól érzem magam a bőrömben, tudok örülni annak, ami éppen van, a legapróbb dolgoknak, de alapjában véve rossz viszonyban vagyok az idővel. Folyamatosan hiányérzetem van és ezért gyakran túlpörgetem magam és olyankor nincs egy percnyi nyugalom. Rendre vágyom, saját rendre és dolgozom rajta, de valahogy mindig kicsúszik a kezemből, a vele járó békével, nyugalommal együtt. Még a szavak sem engedelmeskednek, kicsit bizalmatlan is lettem velük szemben. Bizonyos értelemben úgy viszonyulok a szavakhoz, mint a testemhez. Egyik sem azonos azzal, egyik sem képezi le azt, ami vagyok, ahogy a hétköznapokban, a munkában sem érzem helyemen magam. De dolgozom rajta, a belém kódolt szófogadást, pesszimizmust igyekszem visszájára fordítani. Gyakorlom például a nemet mondást, hinni próbálok abban, amiről sokan óvatosságból leintenének, értelmét keresem a lázadásnak, a konfliktusoknak és gyermeki lelkesedésem maradványaiba kapaszkodva rég dédelgetett elképzeléseket próbálok megvalósítani. Végülis még előttem az élet.

  25. Nem emlékszem a negyvenre, ezek szerint nem történt semmi. Nem volt sem áttörés, sem szomorkodás. 42-nél kifordult a világ a sarkaiból és nagyon élveztem. De sokat sírtam is.
    Várom a 45-öt. Nem tudom miért, de olyan ígéretesen hangzik, maga az, hogy 2015-ben, lesz. Tetszik ez a szám. Szeretem az őszülést, a szarkalábakat. A nevetéstől keletkeztek, tudom.
    Sokszor megcsodálom mások arcán is, az jut eszembe, hogy a boldog, önfeledt pillanatok is bevésődnek, nem csak a rossz. Már rég úgy öltözök, ahogy akarok. Jó az a motoros szerelés még most is, sőt még kiforrottabb is. Mesélnek az egyre szaporodó tetoválások. Korszakokat, érzéseket, és mindig jó érés látni a hátamat, ha megfordulok a tükörben.
    Nyugalom van, sok feladattal. Tervek, és kiforrott kapcsolatok. Őszintébb beszélgetések, ölelések. Rengeteg jó sztori, együtt átélt ökörködések, de csodák is.

  26. (csak egy ilyen félig komoly komment, de) mostanság egyre többször előfordul velem, hogy pl. boltban háttal állok, és a fiatal eladó lelkes sziával köszön. Majd amikor megfordulok, zavarba jön és Jó napot-ra módosít (magázva folytatja). Pedig én úgy érzem, nem látszik a korom (biztos de, onnan – 20-25 éves korból – nézve 🙂

  27. Alig várom hogy 40 legyek! És hihetetlen, hogy egy horrorisztikus napon is így pendülnek a szavaid. Itt kuksolok, és tanulok.

    Tegnap nem jutottam géphez, mégis azon gondolkodtam, hogy igazszavúságotok által bátrabb huszonéves lehetek, mint ahogy az az előttem élőknek adatott. Ezért gondolm azt, hogy szólni kell, ha nehezebb is, mint belesimulni a szarba. És tegnap döntöttem úgy bevásárláskor, hogy nem, a tejszínnel sem viccelünk.

    Lassan 30 leszek (anyám ezt már nem érte meg, sőt, a 29-et se). Nem tudom, hova érek 40-re, de tetszik az irány.Köszönet a feljebb hozzászólóknak. A beszűkűlt agyú 27-28 éves nekem is megvolt, első gyes. És azt is nagyon érzem, hogy mindaz, amivel tizen-huszonévesen eszeveszetten birkóztam, az utólag jó néhány fontos győzelem, és most életerőt ad.

    A “testes” bejegyzés egyik kedvencem, felsőbb osztályokban nálam tananyag lesz Vörösmarty mellett (bizonyos esetekben helyett? még gondolkodom). És a “vakságot” végigsírtam én is.

  28. A napokban kicsit keserűen állapítottam meg, hogy az én életemből mennyi minden kimaradt, merő tudatlanságból és kishitűségből. Mennyi mindent elrontottam, mennyi évet szórtam el fölöslegesen érdemtelenekre, csak mert magamat érdemtelennek tartottam. Mert nem volt senki, aki a dolgok fonákját felmutatva magamra döbbentett volna.
    Nem is nézhettem magam a saját szememmel, mindig csak máséval, mert az én szememet kiszúrták nagyon korán, és én nagyon ágáltam, hogy képtelen vagyok azonosulni azzal az énnel, amit mások tartottak elém.

    Nem volt bennem semmi önazonos, hiteles is csak magamból kikelve voltam, mert az ösztönös, magabiztos nyugalom kimaradt nekem. Tegnap itt voltak a férjem fiai, egyikük elég jól gitározik. Ahogy ültem a lányommal az ölemben, S. kezébe vette a gitáromat, és prüntyögött rajta valamiket, mi meg Ingriddel csak bámultunk ki az ablakon, totál csend volt, és senki sem érezte, hogy valamit mondani kell. S. újra- meg újrakezdte ugyanazt a dallamot, valahol elrontotta mindig, gondolkodott, próbálgatta az akkordokat, dudorászott hozzá, nekifutott sokszor, míg végigjátszotta végül.

    Meredtem ki az ablakon és sírni akartam. Olyan magától értetődő volt neki, hogy nem baj, ha nem megy elsőre, megy majd sokadszor. Nem volt benne görcs, hogy nem tökéletes, régen volt gitár a kezében. Nagyon fájt a szívem, és irigyeltem, hogy ő erre képes. Valahogy azt éreztem, hogy tőlem elvették annak idején azt, ami megtaníthatott volna erre az önfeledt, önmagáért való próbálkozásra, és a magától értetődő sikerre.

    Soha nem tanultam meg gitározni sem.

    • Köszönöm, hogy leírtad! Kicsit szíven ütött ez a jelenet, egyrészt mert olyan érzékletesen és minimalistán írod le, hogy szinte én is ott ülök melletted, másrészt mert ismerem az érzést, amikor a másiknak magától értetődő, ami nekem sose ment, és névvel-lakcímmel meg tudom adni a felelőst, aki elvette tőlem a próbálkozás lehetőségét is. Én ilyenkor olyan irigy vagyok, hogy fáj, és kényszerítenem kell magam, hogy továbblépjek. Emlékeztetem magam, hogy a múltban arra költöttem energiát, hogy a belém oltott kishitűség ellenszelében egyáltalán életben maradjak, mint aki a hátára kötözött üllővel próbál úszni, és hogy harcolhatok ma is ugyanezzel vagy felszeghetem dacosan az állam, és mindenki más magánvéleményére tojva növeszthetek szárnyat és elrepülhetek. Még meg akarok tanulni dánul. Még akarok zongoraleckéket venni, hogy egy nap saját dalokat írhassak. Talán sose leszek képes az általad emlegetett önfeledt, önmagáért való próbálkozásra. De tudok összeszorított foggal próbálkozni. talán ha elég sokáig csinálom, egy nap elernyednek az arcizmaim. Talán majd észre se veszem.

      • Fődhözrgadt vagyok, na.
        Ettől függetlenül, metaforailag is, mi akadályoz meg, hogy bármit megvalósíts, legyen akármi is az a gitározás?

      • Mondtam, hogy én alig voltam fiatalabb, mikor elkezdtem táncolni, amiről addig azt hittem, hogy nincs hozzá érzékem? És talán pont annyi, mint te, mikor először táncoltam színpadon?
        Jójó, önfényezést kikapcsolom.

      • Fényezd csak, engem nem zavar, tök jó, hogy van pasi, aki nem érzi rövidebbnek a farkát a tánctól. 🙂

        De én nem arról beszélek, hogy nem lehet már semmibe belekezdeni, lehet, és fogok is. De egy rakás (mostani) szorongást megspórolhattak volna nekem, meg én magamnak annak idején.

      • Igen, most már értem. És hát persze, ahogy én is táncolhattam volna tizenéves koromtól legalább, ha nem érzem magam ügyetlennek, részben, mert fizikailag tényleg gyengécske voltam, meg a bátyám volt a nagyon ügyes meg izé, nem is igazán tehetett róla. Nekem maradt az okos, de ügyetlenke szerepe.

      • Nem, a megvalósítást most már nem akadályozza semmi. A megvalósítás könnyedségét, a kellemes bizsergést, görcstelenséget, a kudarcra való vállrándítást, a magától értetődést akadályozza a neveltetésem, az elmúlt kapcsolataim, az, amivé mindezek tettek.

        Nem tudom, elmúlik-e valaha a szorongás.

      • Ja, értem. Még mindig? Egyébként elmúlhat. Nekem pl. az volt a görcsöm, hogy csak akkor csinálok valamit, ha nagyon megy. “Külföldiül” beszélni, táncolni, vizsgára menni, mindegy. A vizsga azért az egyetem alatt már javult. De a többi nehezen. Azért ma már sokkal kevesebb a gátlásom, sokkal kevésbé érdekel, ha nevetségessé válok, magamnak már így is jó vagyok.

    • Drága Bajuszcic! Elmosolyodtam, ne haragudj, nem akarok a szokásos “öreg” dumával jönni, de annnnnnyira fiatal vagy még! Tanulj hát meg gitározni, miközben énekelsz a lányodnak, és ne bánj semmit, még bármit megtehetsz!!! És köszi, hogy kedvet csináltál nekem is, feleleveníteni a csekély gitártudásomat, ma este előkotrom a gitárom! 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.