vidd el az anyukádat!

Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).

Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.

Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:

Vidd el az anyukádat!

https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus

2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.

És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.

Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?

Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…

Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)

Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.

A mi kiáltványunk:

Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.

Nem lenni társfüggőnek.

Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.

Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.

Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.

Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.

A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.

A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.

Minden jó így.

Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!

gyerekeink igenis veszélyben vannak

Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.

Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.

Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő. 

Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.

Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó.  Bővebben…

nem, gyereket nevelni nem nehéz 1.

Túl van ez gondolva, lányok, asszonyok. Ne féljetek!

Gyerekvállalás előtt állsz, és beléd dumálta a világ, tele van a net is ezzel, jótanácsok, szakértők, facebook, magazinok és sulykolják főleg a roskadt, teljes életüktől keserű anyák: gondold meg! aggódj! légy gondos! biztosítsd be magad! tervezz! szorongj! Van ez a 21. századi emberben, hogy nem rohan bele a csillogó vízbe, hanem nézi a telefonján a hőfokát, viharjelzést, károsanyag-koncentrációt… és csak ezektől nyugszik meg (de addig nézegeti, amíg nem igazolják vissza a félelmeit). Bővebben…

Védett: miért nem látsz egyetlen stabil pszichéjű és jó képességű embert az érzékenyítők, jogvédők között?

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: nőnap közeleg: nemet mondanak a patriarchátusra

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

mitől igazán szar a nőknek?

Ezt hozzáfűzöm a benned rekedt gyerek poszthoz, mert a reakciókból látom, hogy milyen tömegesen áltatják magukat.

Nem attól rossz az életed, hogy gyereked lett. Ne kend rá. Ráadásul ha rossz is lett, rajta kár számon kérni. Ő nem is tehet semmiről. Ha te nyűglődsz és idegbeteg anya vagy, az neki is szar. Nem az van, hogy ő virul a szenvedéseden élősködve. Hanem közös az érdeketek. Közös érdek, hogy te legyél jól.

Mitől lett akkor rossz az életed? Néhány válasz:

Itt és most mindenkié rossz. Bővebben…

hogyan lettem kirekesztő – és boldog 2.

Itt az első rész. Összehányom itt a sok visszás képernyőfelvételt. Remélem, értitek, mi a közös bennük.

Olvasókérdez: honnan mindez? Hogy találkozom én ennyi mindennel? Van egy baráti köröm,  beszállítunk egymásnak hüledeznivalókat csetben. Nekem meg újságíróagyam van, és személyesen is traumatizált ez az elfogadástéma.

Tehát mi zajlik itt?

Valakinek van valami nyomora: nem megy neki a szexualitás, elhízott, vagy van egy enyhe mentális baja, emellett kegyetlenül unatkozik.

Kitűzi ezt a mellére: jelszó-zászló-hashtag (az elnevezési kényszer külön érdekes!), olvasgat, youtube-ozik. Onnantól ő elnyomott, becsatlakozik a hasonló sorsúak vigasztalgatására, láthatóvá tételére, érdekképviseletére létrehozott csoportokba (vagy alapít egyet).

Valójában magukról beszélnek, csak az zavarja őket, ami nekik nincs. Nyesedék támadja a macsókat, kudarcos párkereső a bulikirálynőt, macskatartó borong a családanyán. Maguknak követelnek figyelmet, fontosságot, relatív jobb-színben-feltűnést. A kisszerűségüket és a következményes hatalomvágyat leplezik a komolykodó szövegekkel. Boldog-boldogtalan zavarosan magyaráz a facebookon a trendinek hitt társadalomtudományi zsargonnal.

Ezért van az egész jogvédő, identitáspolitikai, szolidaritásra intő irány bukásra ítélve. 2020-ban ez biztosra mondható.

És ebben a közegben a nyomorú tag szörnyeteggé hízik. Ha nem, akkor vicces semmicséplővé.

A csoportok végezhetnek valódi és fontos munkát is őszinte indíttatásból, meg alig leplezett, pénzért progresszív lobbiimportőrök is lehetnek. A belépő viselkedése a lényeg.

Érintett, TEHÁT igaza van. Innentől jóságos is, nem szabad róla rosszat feltételezni, és van hátországa, akik megvédik, bátorítják. Ezzel a stratégiával nem csak azt éri el, hogy mindig igaza lesz, és hogy nem bírálható, hanem azt is, hogy bárkit, aki nem nyomorult (vagy nem ízlése ezzel házalni), betámadhat: privilegizált elnyomó kirekesztő!

Bárkit, aki nem kér a meghatósdiból. Bővebben…

de hát miért nem kér segítséget?

Azt kérdezed, miért nem kér segítséget. Az a nő.

Dohogsz ezen erőst. Csóválod a fejed.

Mondjuk az iskolai közösségben egy nehéz helyzetű anyuka. Sajnálod a gyerekeit!

Röviden írom ezt most, nem kell érvelés:

azért nem kér segítséget, mert nem hülye. Előre tudja, hogy meg fogod alázni, vagy a közösség fogja megalázni. Tudja, mire megy ki a játék: azzal, amit segítségnek nevezel, te a fölényedet deklarálod, a közösségbeli rangsort betonozod be. Kifele van ez az egész. Te menetelsz elöl, hiszen nemcsak példásan élsz, hanem még segíteni is marad erőd, ő meg valahol hátul. És dehogy menetel. Fekszik a susnyásban, vérben, ájultan. Bővebben…

lepaktálj-e a gyerekkel?

Amúgy is, de Amióta Otthon Rekedtünk, Azóta Meg Végképp, a gyerekkel egyezkedni kell. Rábírni a hasznosra, amellyel a jövőjét építi, hatni rá, “kreatív” “megoldásokat” kiötölni, “elmagyarázni szépen”, győzködni. Az a sok rendes, kertvárosi anya az üvegházi gyerekeivel! Régebben az ÉVA magazinban, mostanában a wmn-en látom ezt: az “egészséges” répát, cukkinit (hosszú i-vel írják…) hogyan csempészd sunyin az óvodásod sütijébe (jól átverted! nyeli a kis rohadék!), hogyan “limitáld a cyberidőt”, mivel vedd rá, hogy ne igyon, mértékkel bulizzon, rendet rakjon a szobájában, tanuljon, és a sikeres (kitűnő) érettségi esetén milyen jutalom jár. Mondjuk körkérdésként: te mivel motiválod a gyerkőt? (E szó használatáért, ha én lennék a belügyminiszter…)

A protestáns etika szerint, mely ugye gyönyörűen működő kapitalizmusunk alapja, a munkáért fizetség jár mindenkinek, márpedig (terjesszük ki!) a gyerek munkája nem más, mint a tanulás, esetleg a besegítés a házimunkába. Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…

legyél végre fontos magadnak!

Mit jelent ez?

Azt, hogy amikor csak lehet, rezzenetlen arccal, gondolkodás nélkül azt választod, ami a te jóllétedet szolgálja. Nem mindig másokét – nem vagy fürdőszobai lefolyó. Bővebben…

egy fő felnőtt

Nem a tizennyolcadik születésnap.

Nem az érettségi.

Nem a felvételi.

Nem a különköltözés.

Hanem ez a felnövés, amikor ott keringőzik. Vagyis, ez a felnövésnek a deklarációja.

Aki nem keringőzik, az nem is nő fel. (Én nem értem ezt a hisztit, fél osztályok, fiúk nem akartak táncolni.)

Ő valahogy előbb nőtt fel: vagy másfél éve nem érzem ezt “az én vérem, jaj, az én kicsi fiam” dolgot. Tiszteletteljes távolból figyelem a fiamat, aki olyan csodálatosan erős, és tudta, mit akar. Akin nem fogott a rossz irányú csoportnyomás, az iskolai bántás, ostoba, kérges juditnénik.

Ezért vagyunk jóban.

Rég nem várja el, hogy főzzek, mossak, befizessem, elintézzem, elismerjem, hanem intézi magának.

Aki minden apró ügyét, köztük a gyarlóságokat, a más-anyák-infarktust-kapnának ügyeket is elmondja, ha épp beszélünk. AMúgy nem nagyon gyakran. Meglep, ahogy magától mesél, én úgy tudtam, hogy titkolóznak, pattanásosak és ellenségesek, meg követelőznek. Lát embernek engem is, nincs módom prédikálni.

Nem kell nekem mindent tudnom, de nem kell hazudnia sem.

Én nem virrasztok.

Megbízom benne: egészen komolyan gondolom, hogy az övé az élete, hogy külön van az énje, és becsülöm, elismerem. Nem sajdul a szívem, csak erős nyugalommal örülök. Nem veszekszünk. Nem habzsolom föl, nem pótlék ő nekem, nem ő a középpont, nem ezt jelenti a szeretés. Nem várok tőle semmi pontosan körvonalazhatót, sem érzelmesket, gesztusokat, sem hálát, sem teljesítményt – csak azt, hogy önmaga legyen, hogy aki ő lett, éspedig jelentős részben az által, amit én beletettem, és az által, aki én lenni tudtam, azt valósítsa meg.

hogyan ne égj ki az anyaságban?

Nagyon megváltozott, amióta megszületett ez a gyerek.

Másokon is megfigyeltem már, hogyan veszítik el apránként, lehasadó kis szilánkokban a személyiségüket, hogyan kezdik rögeszmésen ismételgetni jól megfogalmazott érveiket, és küldetésnek tekinteni, hogy valaki mást is magukkal rántsanak a környezetükből a tej- és kakaszagú anyaság-spirálba. Hiába hozta szóba időnként és tervezgette a jövőt, én már tudtam, hogy soha nem fogja megírni a doktoriját…

(…)

…régen (…) őt is idegesítette a kismamák mérhetetlen, hájas öntudata. Ahogy vonulnak, ahogy felszállnak a járművekre. Őt is ugyanúgy irritálta, ahogy a járda közepén tolták a gyerekeiket, kitérésre kényszerítve minden szembejövő járókelőt. Undorodtam ezektől az edzőcipős, zsemleképű, agresszív szülőgépektől…

Tóth Kriszina: Füles sapka, regényrészlet. megjelent a Jelenkor 2020. januári számában

Nos, engem is idegesít a jóléti verzió. Bővebben…

megmondjam, mi van, apukám? (1.)

Tényleg megmondjam? Akkor megmondom. De aztán ne legyen harag!

Szóval.

A házasságod nincs válságban, nem üresedett ki, nem hidegültetek el. Nem az van, hogy valahogy az asszony olyan kedvetlen meg hisztis újabban.

Van ilyen is, de veled nem ez van. Hanem Bővebben…

az olasz filmek legjava

16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:

Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.

Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.

Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.

A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.

Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.

Pörgős: Il Campione

Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.

Érzékenyítő: Dafne

Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.