tékozló kamaszkor

crisnek

Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)

Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.

Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…

lelki pedofilok

-Nak ezúttal azokat nevezem, akik középkorúként vagy idősebbként olyan nagyon ravasz arccal érdeklődnek a fiatalok kapcsolatairól, szerelmi és nemi életéről. (Ez nem valami bevett terminus, most találtam ki.)

Megmondós poszt, sok felszólító módú igével. Viszont ez a téma legalább nincs tövig rágva. Azért tudom megírni, mert nagyobb gyerekem is van, így innen is, onnan is látom a témát.

Ártatlannak tűnik, ahogy megkérdezi a nagynénéd, mi hír, “van-e már valaki komoly”. Családi beszélgetés, barátnőség. Ahogy óvják, szemmel tartják a fiatalokat. Anyák, apák, osztályfőnöknők, szomszédasszonyok, anyubarátnője-k. Engem egyszer fel is szólított az egyik, alig ismertem, hogy ha bármi nyomja a lelkem, meséljem el, ő segít, van tapasztalata. (Lehet, anyám izzította be, így akart információt. Sosem tudhatom. És csak most döbbentem rá.)

De ez perverzió. Bővebben…

morális szelfizés

Komolyan mondom, már ártalmatlannak tartom az össznépi szelfis hivalkodást a feszes seggel, ránctalan szemkörnyékkel, a felszabadult bulizással, “hejdejól érezzük magunkat Feri papával” születésnapokkal. A feltöltött száj, a napbarnított bőr, a dizájnos napszemüveg is smafu a morális szelfizéshez képest.

A morális szelfi sokkal trükkösebben normatív és sértő, mint a boldog család képei vagy az “egészséges életmód”. Eljátssza, hogy a közjót szolgálja, hogy okos, értékelvű, másokért való. Bővebben…

az élet értelmei

Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.

Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?

Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.

Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulathova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.

A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Bővebben…

sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Bővebben…

merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…