Amikor tizenegy éves voltam, nagyon megtetszett, hogy egy kutya is lehet hős és ilyen hosszan megy Skóciában, nagyon erős érzelmi töltete volt a sztorinak. Nosza, elővettem én is a földrajzi atlaszt (5.c), megnéztem a szigetországot, annak is a leghosszabb átlóját (Exeter), átgondoltam a cselekményt, végül is én is ügyes, jó fantáziájú, betűvető ember volnék, és megírtam a Bogáncs újra itthon című regényemet. Rajzoltam is a cím alá cirkalmas színes ceruzákkal, folyót, füvet és kutyalábakat.

Napokig dolgoztam, átolvastam, javítottam, letisztáztam, végül hunyorítva nézegettem, elégedett voltam összességében. De aztán éreztem, nem lesz ez így jó, odaírtam a cím alá, kissé a rajzba folyva: Eric Knight nyomán. Ezzel, hogy nyomán, külön elégedett voltam. Még ez is tetszett magamban.

Már nem nagyok tizenegy éves.

És nem összeszorított fogú igyekezet az, hogy eredeti legyek, hanem nincs pofám máshoz. Nem megy. Mint ahogy más jegyzetéből tanulni, más irományát beadni, padtárs megoldását másolni sem ment, nem is csináltam soha. 

Meg hát nem lennék előrébb, ha elsütném a másét sajátként, aztán fogadnám a gratulációkat. Ez nem erkölcsi kérdés: tudok jobbat. Olyat, ami belőlem jött, nem eltanult, nem felvett trendiség. Nem a kurrens (vagy pláne, az eggyel régebbi, frissnek gondolt) szlenget nyomni például, hanem folyamatosan saját szavakat alkotni.

Zseniket amúgy sem lehet utánozni, annyira önmaguk.

Én azt hittem, a harmincas+ nőket az viszi szét végletesen, úgy értem, jó fej nők attól vszítik el megrázó mértékben a tartásukat, ítélőképességüket, ha valami pasiért huzakodnak, vagy ha nem lesz gyerekük, vagy lesz, de nem bírják. De a blog megmutatta: az is kínzó hiány, amikor teljes kontrolljuk van az életük fölött, kifejezetten szerencsések, csak unják. Valami sikerélmény jó lenne, ők is erősek, vagányak, tehetségesek. És nem csak megélni, hanem kiposztolni: ez itt vagány, magabiztos, zúzós cucc, én csináltam, látjátok? Kínosan összekeverve a deklarációt a teljesítménnyel.

Rendben is van ez, bárki lehet menő, csak ők pont az árát nem fizetik meg. Stréberségből nem jön ki a zsenialitás.

És tovább, trollszabályzat olyan blogon, amelyre nulla komment jött, ő nem tűri, őt támadják, ő hős. Mert tetszik az is. 

Én nem azt kértem, hogy írják oda minden egyes tőlem vett élményükhöz, mondatukhoz, megfogalmazásukhoz, edzésnaplójukhoz, hogy ki a forrás, nincs erre szükségem, én nem akarok töbet szerepelni, nem tartok igényt hálára, és nem kopirájt minden — ha nekik belefér az elszedés, esetleg nem is veszik észre, hogy nem nekik jutott eszükbe, akkor mit lehet mondani. De közben úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne hozzám, mert el akarják távolítani a “sajátot” az enyémtől, hogy a közönségük ne jöjjön rá, és ők se lássák et folyton. Ez se baj, mert ilyen emberek az én életemből igazán nem hiányoznak. Az a baj, na, ez igazán baj, hogy aki lecsípett egy darabot a szülinapi tortából, mikor nem néztek oda, az aztán neheztel arra, akinek születésnapja volt, akit ünnepeltek, aki tortát kapott (sütött). És megutál, ő is megutál, és megtagad. És megindokolja, miért, mi a baj velem, én bántottam őt. Ezt is hozzá kell költeni. Hát ha még szembesítem is: lopsz.

És hát valahogy elfelejtődik, hogy honnan jött az inspiráció, ők is elhitték: mi barátok vagyunk, ez a kapcsolat, és ez kölcsönös, én is választottam őket, amivel meg kiállnak, az saját. Rendezkedni kezdtek, alakítgatni, amit én akartam valamilyennek, szögletessé és szorgossá tenni szabad és spontán dolgokat, mintha az övék lenne, felvettek egy beszédmódot, amihez ott és akkor nekem lett volna csak jogom és hitelem, de én se csináltam, mert lefele lett volna, és mert felnőtt emberek vagyunk, én nem akartam még kérdéseket se feltenni, mert az is irányítás, azt akartam, hogy beszéljenek emberek nyugodtan abban a térben arról, amiről ők akarnak.

Sajnos, olyan vagyok, hogy nem szólok, még én se, errefelé nyom minket a neveltetésünk: nők vagyunk, simítsuk el, ne élezzük ki, legyen harmónia, akár azon az áron, hogy eredeti, éles gondolatok, észrevételek, bírálatok nem mondódnak ki, elég már a konfliktus, “ne politizáljunk”*, mindenfajta véleménykülönbség veszélyes; ha nincs egyetértés, akkor valaki meg fog bántódni, csak titokban szabad neheztelni, nem kell mindent kimondani. 

Jaj. Ezek így összegyűltek a többivel, és én magamat bántottam és vagdostam. Ott álltam és azt mondtam, ti csak vihorászni akartok, és közben én megdöglök, és aztán kitaláljátok, én miért érdemlem meg, meg hogy én vagyok a gáz. 

És így lesz minden történet egyforma, hogy akiben érzem a fura hamisságot az elején, de nem szólok, az mind túlteng és végül ellenem fordul. És sunnyog, röhögcsél ellenem olyanokkal, akik idegenkednek tőlem, és megtagad és nem néz magára, az fájna. Azért kell engem levegőnek nézni és konfliktus esetén a közepesbutus saját ismerős-lájkoló mellé állni, mert ciki az utánérzés.

Most volt pár nagyon keserű napom, de ami még előtte, áprilisban történt, az megmutatta, hogy többé nem szabad lenyelnem, elhallgatnom, ha valami gáz. Ki kell mondanom, sértődés árán is, közösség szétesése, jó szándékú indifferensek értetlensége, döbbenete ellenére is, mert ellenem fordul bent, és az nagyon durva. Inkább mást bánts, mint magadat. Ott álltam, és azt éreztem, hogy emberek tömegei, és itt is egy, évekig leszedegették rólam a tejszínt, a maradékba (savó, író? sovány tej? mi az?) meg beleszarnak, és hiába vagyok én Jersey (10%-ot tud), nincs ez így rendben.

Ők, akiknek fontosabb, hogy ők a menők, ők is tudnak olyat. Ez kibélelt menőség, tehát semmiféle igazi dráma soha nem övezi, nincs lesírt szemfestékkel gangon állás, nincs kockázata a bukásnak. Nekik a legnagyobb kételyük a betűtípus, amivel kihirdetik. És semmi, de semmi más nem érdekli őket.

És aztán a csend. Ki tudja, mit gondol a mások, a harmadik, a tizenötödik (akikkel semmi problémám, két taggal volt), van egy nyomás (minden csoportdnamika veszélyes és káros), ott hallgat, privátban ír, irrelevánsat ír, mert nem érti vagy nem mer állást foglalni, nem is ír, ide-oda lájkolgat, megy a lojalitásjátszma, jaj, hogy én hogy unom ezt, mennyire fölösleges, bornírt, zavaros ez.

Egy kicsit mindenki megkattant mostanra, tudjuk, a menstruációnk is zűrzavar, nekem komoly bajaim lettek, hát, nem tudom, hogy bírnám ezt ki egyedül, majdnem nem is, éspedig azt a harsogó, süketítő élményt: teljesen egyedül vagy, tök korrekt voltál, önazonos, nem bántottad őket, de szórakoznak veled, és még neked kell megnyugtatnod azt, aki sorolja a kifogásait, hogy ő nem tudja, nem látja, nem olvas olyat, ő szeret (!), nem akar belefolyni, de hát ki kért ilyet, én nem toborzok, ez nem a te ügyed, nem baj, de hát belétek halok én, közönyösekbe, akiket még én vigasztalok. A gonoszság állandó, és azok idegenek, de ti nem, vagyis hát, igen, és én ezt nem bírom veletek, látni sem, hát hogy hihettem el, hogy ha őt érdekli a szöveg, akkor engem majd az ember, ő, hát engem is csak a szöveg érdekel.

* ezt anyám mondta így, ez azt jelentett, hogy mindenfajta közéleti témát kerülni kellett, pedig elég lett volna a gyűlölködést. Mintha kétféle, ellentétes, szimmetrikus álláspont lenne, amin mi midnig összeveszünk. Pedig simán lehetett volna csak a gyűlölködő, kirekesztő, tudatlanságon alapuló, indulatvezérelt szövegeket mellőzni, például a zsidó származású férjem jelenlétében.