lexikális

melléknevek sorozat 35.

Ti tudjátok a hangyasav képletét?

Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?

Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI?

Én emlékszem a hangyasavra – erre pont. Ez a blogger joga és szabadsága, hogy bár nem volt egy géniusza a vegytannak, erre pont emlékszik, és akkor ezt veszi elő. Amivel illúziót kelt, hogy ő a kémiát is tudta. (A tanárom viszont a géniusza volt a maga tanárságának, ezt el kell ismernem. Nem rajta múlott.)

Viszont szándékosan olyat kerestem, ami távol áll a szakmámtól, tehát nem jövök itt nektek a főnévi igenév ragozásával, Örkény álláspontjával a Don-kanyar tragédiájáról, de a szatmári békével sem.

Szóval ti azt mondjátok, hogy ebben a mai poroszos iskolában egy csomó olyasmit kell megtanulni, lexikális magolandóakat, aminek nincs haszna az életben.

De én nem értetek egyet veletek.

Mégpedig azért, mert ezt az életet mi magunk formáljuk.

A közoktatás, egészen pontosan a gimnázium úgy gondolta, ti majd olyan emberfők lesztek, akik olyan szakmát tanulnak, amelyiknek a felsőbb stúdiumaihoz beugró kérdés a – például – hangyasav képlete. Igen, olyan ufó, laborban, kutatóintézetben, levéltárban. Vagy ha nem, akkor olyanok, akiket mindez, a világ, a tudományok, a művészetek szenvedélyesen érdekelnek a szabadidejükben. Röviden: értelmiségiek.

A gimnázium értelmiségi szakmák specializált, egyetemi tanulmányainak az előkészítője. Eredetileg, és ma is.

De ma már minden ambiciózus szülő gimnáziumba adja a gyerekét, lehetőleg erős gimnáziumba. Ez már régóta afféle must have, nem kósza remény.

És ti és a ti gyerekeitek nem lettek, nem lesznek olyan emberfők, akiknek ilyen a szakmája, és olyanok sem, akik a Természettudományi Múzeumban múlatják a hétvégéiket.

Azt mondjátok, hogy az iskola csupa haszontalan, elméleti, életidegen dolgot oktat.

Eközben ha épp valutát vesztek, akkor is beírjátok az átváltást valami alkalmazásba, mert nemhogy a fejszámolás, az sem megy, hogy akkor melyiket kell osztani melyikkel. Vagy hogy 170-nek mennyi a húsz százaléka.

És ez ciki. És nem elsősorban az iskolára nézve, hogy tudniillik nem tanította meg. Titeket a világ így nem érdekelt, nem érdekel, nektek legyen minden kész és kényelmes.

…mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.

Persze igaz, hogy az iskolában erőltetetten tömik az adatokat, rossz módszertannal.

Igaz, hogy a tanultak alkalmazására nem fektetnek kellő súlyt, de az is, hogy az módszertanilag nehezebb és eszközigényesebb feladat.

Igaz, hogy mindenki megutálja a magolást.

Igaz, hogy kevés az igazán fogékony, jó fejű gyerek, és a többiekkel is kezdeni kell valamit.

És az is igaz, hogy változnak az idők, és egy valamire való kisbolt vagy elkezd robbanós cukorkát, energiaitalt, olcsó felvágottat árulni, vagy lehúzhatja a redőnyt. (És én már nem a kisboltra haragszom a szutyok kínálatért, mert mit is tehetne, hanem arra a vásárlói jóljárós igénytelenségre, amely ilyenné teszi a kínálatot.)

De az nem igaz, hogy a kor szava! kiáltással fel kéne adni a tudományos műveltséget. Mert a gimnázium nem kisbolt, és nem is dolga kiszolgálni a legalja igényeket. És nem kötelező gimnáziumba járni annak, aki reménytelenül antiintellektuális és dologias.

A gimnázium nem tudta, hogy te ennyire nem akarsz majd tudós, alkotó ember, kíváncsi lény lenni, hanem tévét akarsz nézni, meg menő kocsit, és hagyjanak téged békén. A gimnáziumnak és az egyetemnek csak a rangja kéne. Kimazsolázod azt, ami tetszetős: a diplomát, az életszínvonalat, de a szellemi munka, az attitűd, a nyitottság, az erőfeszítés és e pályák nehézségei neked nem kellenek.

Nekem gyanús lett, hogy diplomás emberek, akiknek a Louvre vagy a Prado kipipálandó program, ha már ott járnak, eközben nagy hangon szidják a posztmodern képzőművészetet, a pop artot (“mi ebben a művészet?…”, “ilyet én is tudok rajzolni”), de a bő százéves modernt és a nonfiguratív alkotásokat is, és közben fogalmuk sincs a kontextusról, a művészettörténetről. Szidják TGM-et, Petri Györgyöt, a szabadverset, a kortárs színházat, Bartókot, mindent, amihez nem elég nyitottak és figyelmesek, mert elakadtak a tévé és a lektűrök szintjén. Úgy tanulták nemkülönben antiintellektuális szüleiktől és tanáraiktól, hogy a görög szobrok és a reneszánsz festészet, esetleg a realizmus a szép, az a valami. Übü király? Picasso? Brecht? Minek folyton lázadni? És aztán eltelt harminc meg negyven év, és úgy maradtak. Feltartott mutatóujj, moralizálás, és rendkívül avatott tippek arról, hogy mire kéne költeni az adót. Nem lehetek biztos benne, hogy ők értik a mondataim szerkezetét, hogy felismerik az utalást, az iróniát, a dőlt betű jelentését. Én is túl bonyolultan írok. És nagyon harsány a véleményük, hogy minek van értelme, minek hogyan kéne lennie, és nekik mi tetszik. Mert az a jó, a többi szar.

Az ő hivatkozási alapjuk aztán, és te is ilyen leszel, barátom: “már leéltem egy életet, hallgass rám”. “Áhh, az hülyeség, semmi értelme.” Azt várják, hogy a fiatalabbakat nyűgözze le vadidegen emberek állítólagos élettapasztalata, csak mert idősebbek. Kényelmes volna oktatgatni, bölcsként megdicsőülni, beleszólni, fiataloktól szívni az életenergiát, ugye? Ti mindenben, amit nem értetek, az irántatok való tiszteletlenséget gyanítjátok, mintha ti olyan nagyon fontosak lennétek, és a világ, annak a sodrása, változása meg ellenetek lenne. Koptok ki belőle, mert nem figyeltek és nem maradtatok kíváncsiak. Visszaéltek azzal, hogy idős embereknek, szegényeknek, inkább nem szólnak vissza. Honnan ez a felkentség?

Ne légy antiintellektuális. Nem kell átvenned a hivatásos okosok ítéleteit, és eljátszani, hogy érted, amit nem értesz, de ha a tájékozottságod hiánya a probléma, ha nem vagy nyitott, játékos, folyamatosan alakuló elme, ha nem is érdekel, mégis ítélsz róla, ha belemerevedsz hagyományba, megszokásba, akkor legalább ne támadd azokat, akik nem. Akkor ne gyere azzal, hogy a lila bölcsészek, elvont tudósok, akik bármit bebizonyítanak, és annak az ellenkezőjét is, meg a kritikusok, akiket senki nem olvas.

A gimnázium – és ezt tudd, amikor beleíratod a gyereked – az utolsó bástyája annak a közfeladatnak, amely, ha jól működne, még széles körben, nagy hatékonysággal tudná életstílussá, elemi igénnyé tenni a könyvet, tudományt, kultúrát, értő tekintetet, nívót.

És ha ez mint érték fontos lenne, akkor nem lenne annyi sírnivalóan ostoba nyelvtannáci nem is néznék le a tanárokat, és nekik lenne erkölcsi támogatásuk, hogy nívósabban végezzék a dolgukat, alkotó módon, nem lenne ennyire általános a lélektelen magoltatás, és nem az örök szájhúzás, lustaság ellenében kellene csodát művelniük.

És akkor a tanítványaik nem dőlnének be turulos tanoknak.

img_2551

Kapcsolódó bejegyzés: ma már csak a maradék meg tanárnak
elnőiesedett szakma
gyomorgörcsös gyermekeink

azt mondta a tanárnő

Ez is visszatér a kommentjeitekben: a húsz évvel később is sajgó seb.

Egy tanár, egy korlátolt, egy egyszeri, egy rosszul képzett, egy rossznapjavan, egy nemtudjamitbeszél, egy tévedő, csak úgy, mellesleg kiejt egy mondatot. Egy ítéletet, egy prognózist. Ma is látod, hallod, ahogy mondja.

Kudarcos tanárok téged hibáztatnak, amiért nem tudtak beletörni a szisztembe, és rávenni  téged az uniformizált átlagosanjó teljesítményre. Mert nem tudtál motivált (kötelességtudó) maradni, vagy éppenséggel szabálytalan, de átlagosnál jobb képességeid voltak. Rendszeridegenek. a status quo csóválta a fejét: csak meg ne ártson az a nagy eredetiség.

A mondatra ő már nem is emlékszik, ha él még a szerencsétlen, de te emiatt nem mentél a színművészetire, ma sem nem hiszed el, hogy tudsz helyesen írni.

LifeTilt története.

Elhittem hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet” az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.

http://www.lifetilt.hu/blog/2014/10/vissza-kell-mennunk/

Érzitek a csakazértis lendületét? Megejtő.

http://modoros.blog.hu/2014/10/08/kedves_jotanulo_volt_osztalytarsam

Nekem kevés jutott ilyen degradáló jóslatból, mert én nem provinciális középiskolába jártam, hanem igazi szabad szellemek tanítottak, nagy formátumú emberek. És ami mégis volt, az nem akasztott meg, hanem beintéssé tette az életemet.

Testnevelő volt az egyik, alázott, a változóban levő és boldogtalan testemet. A testem lusta vilt, igenis, futáskor fájt a térdem, peedig volt egy pár hónapos időszak, hogy iskolaköröztünk bőszen hajnalban és önként. A testnevelőnek nem tűnt fel a sportmúltam (öt év szertorna), sem az eredendően mezomorf, soha nem sérülő testem, a sportra alkalmas felépítésem, mert kamaszként kövér voltam. Azt mondta, nagyseggű titkárnőként végzem. Én sem és sok más osztálytársam sem voltunk átlagos képességűek, minket eleve e szerint válogattak, emiatt kerülhettünk be ebbe az alapítványi pénzekkel európaivá javított intézménybe. Én pedig abban az évben második, előtte pedig tizenegyedik lettem országos tanumányi versenyen.

Azért persze lett néhány kallódó sors, meg középszerű középvezető, és hatalmas egyéniségből meglepően szürke felnőtt, nem csak startup-emberek. De a többség szuverén, alkotó, és van egy-két hiányszakmában dolgozó, nagyon komoly szakember is. ma is szívesen rúgnék be velük.

És hát végre nagy segg is megvan. Nem volt könnyű, a szintén nagyseggű edzőmmel szakadunk bele a lábtolón. De már nem dúl bennem az indulat, hogy nabazmeg, megnéznélek most fogatlanul, tanár úr, meg hogy te vajon mennyivel lábtolóztál fénykorodban, és mire volt ekkora arcod. Azért az osztálytalálkozón beszóltam két éve.

Mindenesetre nekem évekre elvette a kedvem a mentalitása a testemtől és a sporttól.

IMG_0995

A kontraproduktív testnevelőről meg az ő módszereiről sokan mesélnek. Azóta sem szeretnek sportolni. Ha mégis, akkor negyven körül, teljesen másképp, saját szenvedéllyel, az egykori Laci bának beintve kezdték el, a maguk feje után, vagy motiváló közösségben. De hobbisportolóvá nevelni őket nem sikerült, ami azért a közoktatás testnevelésének fontos feladata volna.

A másik középiskolai beszólás a nemi szerepeket illette: tanár uram, az informatika-, amit akkoriban számítástechnikának hívtunk, érzékelte druszámmal való baráti kapcsolatom (de ilyen igazi sülve-főve, szinte szerelmes kamaszbarátnőség) dinamikáját, és diagnosztizálta is ízibe’, hogy ő Sancho Panza, én Don Quijote, szóval én vagyok a domináns, és ez nem jó, mert majd a házasságban is kell egy domináns fél, és ha a nő az, akkor baj van.

Engem ez akkor nagyon feldúlt, komoly válságba kerültem miatta, bűntudatom volt és gyűlöltem magam, mert sokkal érzékenyebb és kétkedőbb voltam a látszatnál (és most is azabb vagyok). Ma már értem: semmi mást nem mondott, mint hogy én vagyok az ambiciózusabb, brahisabb, eredetibb, és így is volt. Dominánsnak lenni, vagyis, amit egy nőnél már annak vesznek: ha van gondolata, ötlete, ha kezdeményez, kiáll, lázad, nem hallgat – mindez jó, mert erő, és erre kéne biztatni a gyomorgörcsig megfelelésmániás lányokat. Meg egy kis leszarásra.

Erőszakosnak, elnyomónak lenni pedig, amit pedig egy fiú esetében neveznek dominánsnak, és amire a bátyáim remek példák voltak, nem jó. De azt nem is erős, hanem gyenge, kompenzálós emberek csinálják.

Ma már azt is tudom, hogy ő nem tudta, hogy bennem ez ekkora lenyomatot hagy, és így feldúl. Ahogy rám a megjegyzése hatott, az nem az ő szándéka volt. Ő nem akart rosszat. Ő csak tévedett, mert korlátolt volt, illetve maga is “domináns” férj.

Én nem mondanék ilyet tanárként, nem is mondtam.

Ja, még egy ilyen volt, de az nem fájt, és voltaképpen be is igazolódott. De azért nagyon merev ennek is a nemiszerep-felfogása és nőképe. Ő is férfi, az említett nagy formátumok egyike. Azt mondta, hogy bennem akkora energiák, indulatok vannak, hogy ő nagyon várja, hogy szüljek két-három gyereket, az majd elviszi a fölösleget.

Szültem is, és az is elvitte, de azért főleg nem az.

Neki is sok gyereke van. Egyszer rákezdte, hogy de azt mikor írom meg, hogy a nők is milyenek. Én, a nagy emancipunci. Azóta sem beszéltünk, pedig komálom őt, komolyan, felnőtt koromban is sokáig szívbéli kapcsolatban voltunk.

Nem írom túl ezt a posztot, nem, nem, én nem.

Most ti meséljetek.

az utolsó októberi poszt

Nemsokára kiteszek egy best of válogatást a kép alá az elmúlt fél év legjobb bejegyzéseiből. Volt jó sok erős pillanat, írási, olvasási. Van kedvencetek?

Gyönyörű az ősz, de tényleg. Multifunkcionális séta: szemétszedés, rőzsegyűjtés, őszilevél-gyűjtés, kutyakaki és -szaladás.

Ugrálnak az avarhalomba, a Julis szaltót is! Bővebben…

az építők meg én

Összegyűlt több posztkezdemény, jegyzet, egyben adom közre. Szafaládé. Ez még nem a jelszavas, de jön az is, nemsoká.

*

Fogjuk fel úgy, hogy a Julisnak el kell sajátítania, és az iskola egy bizonyos mértékig, sőt hát főleg, arra szolgál, hogy megtanulja: a világ nem olyan, mint az anyja, az apja, az elemi közege, kastálya, cicarajzai, hídba lemenései. Nagyon nem. Maradjon lényegében ilyen, és tanulja meg kezelni amazt.

*

Én nem vagyok vegyülős, az edzőteremben sem, annak ellenére, hogy sokat vagyok ott. Ott van wifi, meleg víz, fűtés, ezért megyek, ezt szoktam mondani. Már megszoktam íráshoz azt a tüc-tücöt. Szóval, nincs nagy partilájf, csak Eddel, az én odavitt barátaimmal, meg egy-két véletlenszerűvel, művészalkatúak főleg, viccesnek találnak. Közegidegen vagyok, nem is edző, nem is ritka látogató. Kalandom a proletariátussal Bővebben…

a nyári szünet utolsó napja

De hogy én ne tudjak leülni és elolvasni kávé (csilis!) mellett egy használati utasítást!

Juli hol van – jő Dávid.

Később nem találja a csíkos (A Csíkos) pólóját. Keressem meg. Sír, de legalábbis nyűgösen mondja. Rendszeresen nem találja az (akármit), én kellek ehhez is.

Le szeretnék ülni a kávéval. Elolvasni a barna hajúaknak szánt, két festés közötti színélénkítő használati utasítását (hajfestés nincs, csak között). Hat rövid sor. Sajnos, sok parabén, de legalább nincs benne se hidrogén-peroxid, se ammónia. Viszont talán haragszik a fehér bikinire? Standot ígértem nekik, hullámfürdőt, ez az ígéretem is rámborul.

És rámjön-e a felső? Groteszk novellacselekmény: annyit szenvedtem a mellemen, jó-e így, ilyet akarok-e (!), hogy egy reggel arra ébredtem, hogy hatalmas a mellem. Bővebben…

hogyan ne hájpoljuk a gyermekeinket?

A gyerekeink cukik és ügyesek, mégpedig a legügyesebbek és legcukibbak, hát de nem? Okosak is, a tetejébe. Mindenki láthatja.

De azért mi is megállapítjuk és le is szögezzük, újra meg újra. Szemérmesebben, csak az által, hogy folyton a gyerek a téma, vagy direktebb sztorizgatással, és persze a facebookon. Montázsokat állítunk össze, születésnapjuk alkalmából kifejtjük, hogy ők mekkora boldogságforrások, kis csodák, egészen különlegesek. És, ez a héten esedékes: befotózzuk az okossal a bizonyítványt (úgy, hogy a négyes és a hét igazolatlan óra pont ne látszódjon). Bővebben…