mi mindent hall az ügyfél

Most bizonyára nagyon elitista, antiszolidáris, testszégyen ja, az most épp nem és kapitalista népnyúzó is leszek, de ez valami döbbenet.

Bemegyek egy helyre, amelyik nekem szolgáltatóm, és ahol engem kiszolgálnak – ez azt is jelenti, hogy az én visszajárásomból, pénzemből járnak jól, esetenként busás hasznot hozok nekik, viszek oda másokat is.

És akkor ezek szerződést szegnek: ahogy kiszolgálnak, ellátnak stb., közben hallgatom a szövegelésüket, amihez semmi közöm, ellenben rettentő kellemetlen.

Gazdagbudán élek, mert ide vetett a sorsom (itt is születtem), és nagyon kell gondolkodnom, hogy olyan helyszínt, üzletet mondjak, ahol ilyet nem tapasztaltam.

Hol az épp távozó Rubint Rékát beszéli ki csicsergő aljassággal az elhízott dolgozó itt vagyok testszégyenítő, micsoda szemétség! a fluktuációmentes és méregdrága pékségben (ha nem volna más dolga, mondja, ő is így nézne ki ám!), hol a pultos panaszkodik a munkaidőre, főnökre, vagy a recepciós hőbörög, míg kiszolgál (nem hagyja abba, nem zavarom meg), hogy kivel veszett össze, meddig bírja még ezt a stresszt itt, mi van Nyugaton bezzeg. Multitasking, osztott figyelem? Kínos. Nekem mondja a hisztis taxis, hogy egyes utasok itten miket követelnek (alapszolgáltatás, ráadásul kiírva az anyósülés hátára: ne telefonálj, ne rádiózz, ne tankolj menet közben…), vagy hogy mennyi a tagsági díj – hát ő mennyit keres így? Nem zavarja, hogy én is utas vagyok, és biztosan nem vele leszek szolidáris, hiszen mindez, ami neki szerinte JÁR, mondjuk a telefonálgatás joga, az én szememben is gáz. És még az is, amiért senki nem szól: a szexista viccelődés.

Minden gáz, ami nem tartozik rám, amit el kell viselnem. Gáz kibeszélni masszőrként a testeket: én is meztelen vagyok, kiszolgáltatott, tökéletlen.

Az ember arra számít., persze a visszaélésen bőven innen, hogy a segge ki lesz nayalva, hogy ő jól döntött, ezért ment oda. És hirtelen a szolgáltató lesz agresszív hatalmi helyzetben: az ítélkezőében, a vígan csevegőében, a mérgelődőében – ez a baj itt, jövök rá, míg írom ezt a posztot. Átveszi ezt a pozíciót, ahelyett, hogy… hogy én lennék az úr? Van ilyen értelmezés is (pláne itt, ahol drága a szolgáltatás), de nem, én nem ezt várom. Hanem? Ahelyett, hogy skandináv, kölcsönös tisztelettel, egyenlően, kedvesen lennénk egymással, és ő, ahogy vállalta, a díjazás fejében a munkáját végezné. Bosszút áll, amiért csak ennyi az annyi, és nehéz a meló. Még számla nélkül is csak annyi… De hiszen így még kevesebb lesz! És minden elromlik, szar került a palacsintába.

Edző szid edzettet a Flexben, nem is diszkréten: “lefáraszt a hülyeségeivel”, mintha válogathatna a kliensek közül, mintha ő maga Nobel-díjas vagy büölbülszavú csupa kellem volna, és, minő meglepetés, pont ő az, aki egész nap a telefonját nyomkodja, haját tekergeti, nemigen pörög a biznisz, tán épp e full amatőr, nyávogós, elutasító stílusa miatt. Lehet nyavalyogni, hogy nem fizetik meg a személyi edzőket. Gumiszoba a neten álnéven szidta jelen időben a munkaadóját, meg azt a céget, aki díjazta, ez is elegáns. És hallgatom a plazmaközpontban is, akik mind közül a legtöbbet kaszálnak rajtunk, a röhögős gúnyolódást, hogy remélik, az egyik donor nem jön többet, úristen, nagyon gáz.

Őket mondjuk sajnálom: se ők, se mi nem kaszálunk nagyot, amegnyomorított, agyonterhelt alkalmazottak, a kizsákmányolt donorok (ha úgy fogom fel, de én nem úgy fogom fel, mert ingyen is adok vért, őssejtet). De amúgy ki nincs kizsákmányolva? Aki a tulajdonos. A befektető, a részvényes. Ez volna a kapitalizmus. Amelyet fikázni könnyű, de benne létezünk, hasznait élvezzük mindannyian, nyíltan meg nem kérdőjelezzük, csak akkor, ha pont ha minket sújt – és ennyit nem bírunk ki, pedig ez ingyen lenne, hogy ne azt előtt siránkozzunk és pletyózzunk, akire ez nem tartozik, és akinek ez kínos, kellemetlen.

Mi közöm nekem ehhez? Miért kell ezt hallgatnom? Ez igenis kulturáltság, emberi tartás kérdése.

Ezek az emberek nem nekem szóltak be, nem vagyok megsértődve – azt én nem hallottam, nekem nem mondják, illetve épp nem volt velem gondjuk. (Nincs illúzióm, hogy engem is kibeszélnek más ügyfelek füle hallatára, nincs az a lojalitás és jófejség, ami ezt kivédje.) Hallgattam ezeket a kisstílű, negatív szövegeket, miközben kiszolgáltak, figyeltem, ahogy lábbal tiporják a cég marketingjét, ügyfélorientált imidzsét, mosolygós látszatát, éspedig nem egyszer, nem tízszer zajlott ez a jómagyar hőzöngés, hanem százszor is. Sírtak már stresszről, családi helyzetről nekem bankban, és taglalta nekem tanítónő, hogy neki három gyereke van, és mennyi dolga, vagy milyen rosszul esett neki valaki (szülő) viselkdése. A munkahelyi, belterjes nyafogás is elképesztő, a fejem fölött beszélgetés, azt érzem feszengve: zavarom őket, miközben a pénzárgépbe üt, adataimat írja be, tárgyakat ad a kezembe, és rám se néz. De más ügyfelek ócsárlása egy ügyfél előtt, az meg egészen döbbenetes tahóság.

Mindez válságtünet, a hazai mentális állapotok és a munkamorál krízise: jól működő, kulturált országokban ilyesmi, és nem csak a fegyelmezett Távol-Keleten, ahol a nagy hajbókolás túloldalán toronyházakból ugrálnak ki a dolgozók, hanem már Csehországban sem fordul elő.

Kedves eladó, pénztáros: pont az a dolgod, hogy neked ne essen rosszul – én értem, hogy rosszul esik, de ne oszd meg velem, ne kelljen ezt hallgatnom. Te funkció vagy, ne terheld rám a személyes gondjaidat, mások okozta bajodat, a kulisszatitkokat. Minden nagy színész tudja ezt: kollégát, öltözőbeli háborút nem dobunk ki a pletykaéhes tömegnek. Feladatod az is, hogy a sok apró hülyeséget mosolyogva elviseld, és a valódi konfliktusokat is az érzelmeket mellőzve, hatékonyan oldd meg. Dolgozol, nem buliban vagy.

Nekem az a gyanúm, hogy nem is értik, a viselkedésükkel mi a probléma. Szólni kell. Az uszodában szóltam, hogy az edző ne káromkodjon és szidalmazza a gyerekeket hörögve (a hátuk mögött, de akkor is, más oda járó fürdőzők füle hallatára), éspedig minden egyes alkalommal, mindig baja volt, és mindig a medence mellett. De a facebookon a molesztáló, méregető, tapizó tevékenységét nyíltan és dühödten deklaráló jógagurunak vagy a nőalázó, behízott hopp zenekarnak ebből semmilyen hátránya nem lett.

Légy profi. Szeresd, amit csinálsz, azonosulj vele. Ha nem vagy profi, ha hekkeled a munkaadódat, vagy a szakmád elemi szabályait, akkor az ügyfél máshova megy, és megírja a véleményét. Ez volna a piac törvénye, ha a piac működne, de sem a piac, sem a szocialista modell itt minálunk nem működik.

Ne neked álljon följebb, nem ő szorul rád ugyanis (hacsak nem rendkívül egyedi, amit nyújtasz. De akkor is legyél profi). Ma már mindenki a facebook meg a tripadvisor értékeléseiből él.

Mielőtt rákezded a sanzont, kedves rosszakaró: én, a blogger bizony beszólogatok, ha az a célom, hogy – az engem zaklató, idegesítő, kavarós, nekem egy fillért nem fizető, bármit IS elváró, követelőző – kommentelő ne írjon többet ide. Nem is vagyok szolgáltató, és nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne kelljen azzá lennem, mert az nem könnyű kenyér. Nem vagyok viszont ellentmondásban, ellenérdekelt helyzetben a menedzsmenttel, tulajdonossal, nincs főnököm, marketingem, termékem, haszonkulcsom, hangzatos ígéretem sem, és ez a lényeg. Amikor mégis – egyéni – szolgáltató vagyok, akkor profi vagyok, egészen az ügyfélre vonatkozom, rá figyelek, erőmön felül is, tanárként is ezt csináltam (és ezt nem bírva szálltam ki tíz év után).

De azt biztosan nem csinálom, hogy mosolyogva, fűt-fát ígérve hirdetem magam, megjátszom a profit, elfogadót, bárkinek segítőt, akciós áron szolgáltatót, aztán a gyakorlatban meg nem azt csinálom.

Éva és a kapitalizmus. Ja, nem. Éva és a magát profinak hazudó szolgáltató

cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

Nyáron már bíráltam a trendi, álmegoldásokra buzdító, életszerűtlen környezetvédelmet.

mi van a szívószálon túl?

A poszt nagy vihart váltott  ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig nem értik az érvelést, a szöveget.

A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége. Értelmes ember soha nem is használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova.

A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat.

Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.*

Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van.

Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…