havonta egyszer megbolondul, avagy a testről

Én a PMS-t hatalmas kamunak tartottam egész életemben, megmondom őszintén.

Általában mindenféle közkeletű nyavalyt, krupptól allergián és székrekedésen át a migrénig, sőt, a lelkem mélyén nem hiszek az infuenzában sem. Minden alkalommal elfelejtem, hogy létezik.

Majdnem soha nem voltam beteg gyerekként.

Vasegészség, semmin nem problémázni, orvos anya, és bölcsis koromtól naponta ültem a rendelőben. Pecsételtem a recepteket, igazolásokat, és elég sok mindent láttam, emellett erős immunitást szereztem. Bővebben…

mit tudok még a testről mondani?

Úgy voltam vele, hogy elemzem továbbra is a médiajelenségeket (testről, testképről, női létről, szexről és sportról való beszéd), de külön posztot a saját testemről, sportomról, testi élményeimről akkor írok, ha tudok újat mondani.

Mi az új? Bővebben…

midőn mely bölcsőm ringatá

Nincs elképesztőbb élmény, mint egy fiatal, tehetséges, emberileg szép ember.

Bővelkedem. Bővebben…

az edzésprogram, amit nem fogsz abbahagyni

Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!

Néhány megjegyzés a karanténbeli testformálásodhoz és jó közérzetedhez, annak jegyében, ami értelmes emberhez illik. Lelki attitűdbeli és konkrét, gyakorlatokkal, étkezéssel kapcsolatos tanácsaim. Minden, ami google-ezhető szó, fogalom, félkövér. Bővebben…

ott kinn

Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.

Kinézek az ablakon. De ezen a mai homályszerdán akár befelé is. Elkenődöttség, hajszoltság, toporgás, semmihez nincs kedvem – ha két napot megyek a stúdiba, hajnali kezdéssel (és tegnap látszottam középen, színészek mellett sokat), akkor használhatatlan vagyok a következőn is.

Velem kezdődik a nőnapi film, ez egy kicsit izé, törtem is a fejem, vállaljam-e, de nem tudtam ellenállni a hirtelen hívásnak és a bérezésnek. Bergendy Péter rendezte, a MOME-n és a közeli remizben forgatták, és tök feminista lett, habár, a problémákra nem érzékeny, mert egyenlőek vagyunk, erősek és színes az életünk. A másik nő, Tünde valóban villamosvezető, a harmadik nő pedig Attila:

 

Szóval, most semmihez nincs kedvem. És még csak nem is rossz! Nincsen semmi különös. Minden csak olyan enyhén nyugtalanító, csak annyira, hogy neve ne lehessen. Szeretnék dolgokat, de valahogy eltelik a nap. Újra meg újra döbbenettel tölt el az, amit egyébként unok is. Eszegetek, buta videókat nézek.

Amúgy nem olyan buta, inkább vicces:

Ez hardkór, nagyon komoly! Általában is trashrajongók lettünk, de ez csak félig az.

Én mondom, magamnak és neked is, ha ebben vagy, hogy nem kellenek újabb szavak, kérdések, mondatok. Nincs mit elemezni. Nem kell sikerkönyv, módszer, eszmecsere, facebookcsoport. Nem kell a duma! Nem magyarázom.

Egyrészt az egyszerű örömökbe vetem bele magam, terveket szövök, habzsolom a jót… májat töltök gombafejbe, és lesz itten komolyzene, színház, utazás. És elrévedek azon, milyen jó nekem úgy összességében. A legjobb barátaim, a filmezés, a hullócsillagos harmóniám, az orvosi leleteim, az illy, a szélesebb társaságaim, az irodalmi estek (pénteken is lesz egy!), a bringám, a nyugodt álmom, a pnegeagyam, az, hogy semmi se fáj – az egész, ahogy az életem alakult, végül és mégis.

Másrészt: megyek kifelé. Csendben, egyedül, rügyeket nézni. Persze ezen a napon vágok a sarokgyaluval úgy a sarkamba, hogy edzésre indulok, de visszafordulok… nem tudok járni.

Menj ki. Most már biztos, hogy megtartják. Csiripelik az early birdök.

 

elmenni valahonnan

Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…

a múlt hét nagy élményei

Szemrevaló Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.

Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben…

e kettő kell nekem

Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.

Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?

Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).

Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.

Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.

Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.

Figyeltem, kivártam. Bővebben…

egy estém a belvárosban

Igazából én csak belecsöppentem Antonia révén ebbe.

És Antonia is hogy. Még 1995-6-ban az egyetemen tanított (Nemi szerepek a civil társadalomban szeminárium), aztán a NANE: én 2004-ben végeztem el a képzést.

Aztán évekig nem találkoztunk, elsodort a 2004 utáni életem. Most januárban egy kritikai pszichológiai előadás házigazdája volt az ő csodálatos birodalma, és utána látogattam meg, kettesben beszéltünk hosszan a transzproblémáról, az identitáspolitika válságáról.

Aztán lett az angol csoport, amelyet itt meghirdettem, csatlakoztatok több tucatnyian, lett egy kemény mag, azóta is járunk (írj, ha jönnél: feminista angol felsőfokon). Antonia az intellektuális forrás, a politikai példakép és kicsit anyánk, pszichológusunk is. Elképesztően megugrott a szövegértésem és a szókincsem is, ír, kanadai, bármilyen kiejtés jöhet!

És aztán ebből lettek a fordítások. A szerző Rachel Moran.

A témában annyi előzményem volt, hogy Bővebben…

én, a futó

Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:

a dán ötkoronás lyukas

Mindez 2014-ben történt, öt éve.

Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.

Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.

a hálós fölsőt nem kell átszúrni a tűvel!

Bővebben…

ez az a hétvége

Amikor azt írtam: ez az a táj, akkor én valahol mélyen, az égbolt biztonságával hittem, hogy a Fertő-tó magyar partvidéke, a cölöpházas a fertőrákosi rész, a világörökség része – mint kultúrtáj, irodalomlenyomat (Rakovszky Zsuzsa, Galgóczy Erzsébet), történelemtől iszamós terület (itt végezték ki 1944 szentestéjén többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, és itt volt 1989-ben a Páneurópai piknik) – ilyen marad, megmarad, változatlan marad. Bővebben…

én nem is értem

, …amiket az emberek beszélnek párkapcsolatról, társtalálásról és szexről. Az igényeiket, a szempontjaikat nem értem. Nincsenek válaszaim, sőt, a kérdéseik is idegenek. Bővebben…

minden nap egy kérdés 1.

a blogger válaszol

hol nyaraltál?

Egy hetet voltunk a Balaton nyugati partján, már ha van neki ilyenje. Idill volt, Lőrinc és kis menyem is ott volt, nagyon sokat röhögtünk, élveztem a főzést, emellett tollasozás, sok futás, kutyaséták, kutyás futás, kajálások, halevés, Scrabble, filmnézések… Hallgattunk mindenféle zenét is.

A nyár amúgy itthon telt, nagyrészt kedves Budámon úsztunk, vettem kéthavi bérletet konditerembe, csavarogtunk itt a hegyen sokat, libegő, kilátó, meredélyek, sátrazás. Az erdőt és a kertet, teraszt idén kimaxoltuk, rengeteget tollasoztunk többekkel, Dávid is komolyan megtanult.

A nyár munkával telt, vártam, mikor hívnak be forgatásra, Juli augusztusban volt három napot, vele kísérő vagyok, ezért sem mentünk messzire.

jegyzetek

számok

a taxióra is, ahogy megy föl. de főleg a lépteim száma. 1240: a tatárok. 1770: Mária Terézia még él. 1780: meghal. 1860: Jókai Mór svábhegyi gyümölcsei között. aztán még végigveszem a huszadik századot, minden eszembe jut, amit tudok, a kubai rakétaválság is. 2050 fölött nem gondolok semmi valóságosra. a félmaratonom az éjjel 24140 lépés lett.

antonia

valahogy szóba kerül a witty, az aesthetist Wilde, a halála, az utolsó szavai a tapétáról, és aztán az összes művei is elő, és kinyitom A readingi fegyház balladájánál, és

én nem tudom, mi történt, találkozott a géniusz, a jambusok, az intellektuell, az én irodalmárságom, amivel egyébként elég ritkán találkozom – a levegő megállt, szárnyak suhogtak, és sírt és elcsuklott Antonia, és sírtam én is, takony, minden. ez így nekem életem szellemi csúcsélménye volt. nehezen elmesélhető, reprodukálhatatlan.

nem ért az ember minden szót, utalást és szórendet persze, de a költészetet érti, a lényeg átjön.

és mondja, biztos fent van a neten, but whoever is reading this? reding, Antonia, that was the first i have learned at english department. megdicsér, nagyszerű pun.

https://poets.org/poem/ballad-reading-gaol

az angol nyelv

tényleg lenyűgöz. ptatelet, az annyi, mint trombocita.

nemzeti rock

azt hiszem, minden bénaság között ez a kedvencem. amikor hegyek vannak, nemes őseink, valami sas, meg “mi” a névmás, és a szívnek meg kell szakadni, akkora a pátosz, és mindenki érzi, hogy ez közös ügy, és párásak a szemek, és előkerülnek a telefonok, és ringanak az éjben a fények, közben meg tépik a húrokat, basszusgitár keményen. taxis retró rádiójában szólt egy ilyen, nehezen hihető a műfaj. hogy létezik és imádják.

viszont david!

volt egy nagyon emlékezetes estém most, és úgy alakult, hogy beraktuk, na, ilyen sincs már, mindegy, a Station to Stationt, velem egyidős ez amúgy. az élmény, és különösen az album utolsó száma, azok a pillanatok rábírt engem arra, hogy végre vegyek a machoz füldugót. döbbenten tapasztalom, hogy a netkapacitásom simán bírja a youtube-ot.

és:

És.

Komment: When I become Emperor of the Galaxy, I will need David Bowie’s DNA for my clone army.

de amúgy Nina Simone és Joe Cocker is jöhet, korai Pink Floyd és fado: Amália Rodriguez.

mindazok

nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik megnézegettek, kibeszéltek, használtak, utánoztak, megítéltek. akik még és még kérnek egy kis kedvezményt, és akik nem értik, amikor felhívom a figyelmet arra, hogy vannak határaim. általuk tudom, hogy én mit nem. ma már mindennél fontosabb a méltóságom.

alszom, mert nagyon sok volt ez a hét. vannak bajok is. minden van.

hogylétem ez idő szerint

Friderikusz szerette ezt a fénykorában: ez idő szerint. Annyira gennyesen modoros, imádom!

Szóval, most egészen, de egészen más minden, mint 1. volt az elmúlt két évben, 2. mint amilyennek kinézett ez a nyár mondjuk tavasszal.

A most, az egy kéthónapos táv. Közérzet, napjaim folyása, belső világom, kinézet – minden lényegileg más most. Pedig már úgy megszoktam azt a tavaszit (régebbi állapot, de tavaszra tisztult le), és nem voltam boldogtalan, sőt. Stabil voltam és kiegyensúlyozott. (Óh, boldog idők. Most meg csak a veszélyes élet, a rock and roll.)

Leegyszerűsítve azt mondtam erről, hogy akkor Artemisz voltam, most meg Vénusz vagyok, ami a kétféle női létezésem.

Mulatok is, ahogy megfigyelem a történéseket. Ez lett, ilyen vagyok? Mi ez?

Rengeteget formálódtam a forgatásokon. Sok forgatási nap volt: két nagy film és egy reklám, ez teljesen más napirendet, hangulatot jelentett. Például azt az igazi, kizsigerelt fáradtságot is megtapasztaltam. Megismertem nagyon különböző embereket, külföldieket is. Beszélgettem többekkel, olyanokkal, akik nem ismernek, csak az ottani benyomásból és a közös helyzetből indultak ki, és sok mindent megtudtam róluk – de még többet tudtam meg magamról az ő tükrükben, abból, amiket visszajeleztek, vagy amilyen viselkedést kiváltottak belőlem.

Azt a meghökkentő tapasztalatot is jelenti ez, amit kicsit szégyellek, hogy elég csak egy kicsit jobban kinézni, és most ugye ez van. És onnantól nekem nem kell kedvesnek, viccesnek, különösebben szorgalmasnak, korrektnek, figyelmesnek lennem, mutatnom a lelkem. Lehetek közönyös, kicsit önös, és dől a szolgálat és a figyelem és a kedvezmény. Egyéntől és intézménytől is. A bennem élő demokrata és protestáns tiltakozik.

Zavarba jöttem magamtól olykor. Mit szólna anyám? Mit szól a felettes énem? Csinál ilyet egy tanár, egy anya, egy nő? Egy értelmiségi? Ellentmondásos érzéseim voltak, hirtelenül öntöttek el mindenféle heves ön-reakciók és élmények. Ez néha hasító, diadalmas, dívaszerű volt, máskor természetes életöröm, de volt negatív is, az nagyon levert. Mint aki kiszabadult végre, most egyszerre jött minden. Kérdéseket dobott elém az élet: erre mit lépsz?

Persze, hogy szabad ilyet csinálnom. És léptem. Úgy-ahogy. Behúzott nyakkal vártam a büntetést, amiért én ilyenekkel játszom. De nem jött büntetés. Öröm jött főleg.

Hosszas mérlegelés után abban maradtam, hogy mindaz, amit megélek most, maga az élet, amit én nem igazán mertem élni, több okból. A rigorózus karakterem, a neveltetésem, intellektuális értékrendem; a gyász, anyai feladatok, önbecsüléshiány, az énképem, az elefántcsonttornyos létezés, a megfelelő társaság hiánya, meg hogy sokat voltam egyedül.

És amin most megütközöm, hogy “én ilyeneket csinálok?”*, az, rá kell jönnöm, mind-mind szabadságfok kérdése. Én, én is lehetek gyarló? Túlzó? Ellentmondásos? Tévedhetek? Mondhatok egyszer csak mégis nemet, holott korábban igent mondtam? Nem állom a szavam? Lehetek sóvár és mohó? Szakíthatok a lelkizős, mély, érzelmes jellegű igényeimmel?

Mi több: lehet felhagyni a szokásaimmal? Egyszer csak nem érdekel, nem köt le az, ami korábban, nem úgy reagálok. Elengedtem, de nem kellett elengednem, hanem csak elengedődött, elsodródott mellőlem. Ez lehet? Vagy csak annyi, hogy nem unatkozom most, kicsit sem? És nincs időm a maszturbációikra?

Nemet mondani, mégpedig gyakran és következetesen?

Hát persze. Ennek is eljött az ideje. Nem ártok vele senkinek, csak a saját merev elveimnek. Sanyarú ifjúkoromért kompenzál most az élet. Apró mégsem-úgy-vanokon, jó-fejnek-tűnt-de-nemeken nem emésztem magam.

* Hogy ez pontosan mit jelent, az, fájdalom, nem fog ebből a posztból kiderülni, sőt, még a közelieknek sem mesélem el, de meg vagyok hökkenve több ponton is. (Jógázom!!!)

Aztán, a test – és egyébként az mindennek az alapja. Volt módom hozzászokni az igazi arcomhoz, a formálható, átalakítható kinézetemhez és az átalakításhoz. Hosszú órákat töltöttem sminkes, fodrász keze alatt összesen.

Emiatt is, meg még egy általános felszabadultság miatt is sokkal természetesebben vagyok most a testemben: keveset, ritkán festem magam, nem zavar a csapzott hajam, az ébredő arcom, a gyűröttség. Tudok róla, milyen, de nem rejtem el, nem félek tőle, nincs öregedésparám. Úgy mondhatnám, hogy meghitté váltak a tökéletlenségeim (mondjuk kapom is hozzá az inputot, egyedül nem tudnám ezt megteremteni).

Ami a testet illeti – régebben ez csak az intellektusomra állt –: soha nem trashelem magam. Ha valaki királynőnek tart, nem mesélem el neki, hogy pont az a testrészem nagyon ajjaj, meg a szülés, meg nézd, csíkos. De diszkréten sem érzem magam szarul. Ki vagyok én, hogy elrontsam a rajongást?

Szőke vagyok és lebarnultam. A zaklatott napokon sporttal enyhültem, eszegetni nem volt kedvem. Újrakezdtem a ketót, de csak mellesleg, így, elég gyakori gyümölcsevés mellett is kilenc kilóval vagyok kevesebb, mint június elején (izom is ment le, soha nincs olyan, hogy csak zsírt veszítünk). Újra kockahas. A lepucolódás megmutatja az igazi arcot, testet. Ez a négy kép mondjuk most egy hónap alatt készült:

Lett néhány hisztérikusan gyönyörű, új sportcuccom.

Rengeteget edzek megint, új helyen is. Tanulok gyorsúszni.

Ami bennem és körülöttem történt most, az nem mind örömteli és hepinesz ám. A felzaklatott, pörgős állapot felkarcolta a lényem legmélyét, kihozott belőlem egy-egy durva szorongásrohamot, és olyankor én nem eszem, nem alszom, nem tudok dolgozni, és nem érzek, nem szeretek, nem örülök, csak kattogok. Az nagyon szar. De volt egy pont, amikor rájöttem, nem hibáztathatok érte külső tényezőket, más embereket. Amiknek mégis szerepük van benne, azon nem tudok változtatni.

És akkor, mint a tolófájásnak, nem álltam ellen többet a szorongásnak, átadtam neki magam. Engedtem magam: ez van. És könnyebb lett. Elsodort, szétszedett, de kijöttem élve a másik parton.

Három új könyv terve is megszületett. Írni fogok egy érzéki naplót, és összeszedem életem legjobb, meglepő sztorijait, lesz minden, pap az uszodában, hullócsillag, művész úr és filmtörténet. Hogy fikció-e vagy színigaz? Majd az olvasó eldönti. (Ez viszont csak a megbízható olvasóknak szól, nyilvánosan nem lesz nyoma.)

Intellektuális fürdő: olvasok, járunk Antoniához. Ez is mostanában lett. David Bowie-t hallgatok. Vettem egy fülhallgatót.

Artemisz és Vénusz tehát kiegyezett egymással. Újra tudok írni, friss löketet kaptam. Kutyámmal szökellek saruban a hegyen – az egyedüllét morális állásfoglalás. Hosszú, magányos futások, minden agyalás nélkül csak nekiindulok, és mindig az erdőben. Nem dörzsölődik ki sortban a combom, eltökélt vagyok, mint egy olimpikon. Máskor meg csak egyszerűen chill van. Mindenhol csodaszép férfitesteket látok (ez mondjuk azért is van, mert a vízilabdás időszakban járok gyorsúszni). Nem veszem túl komolyan a dolgokat. Zsongok, borozok, sőt, söröztem is egyszer, olyan vagyok, mint lehettem volna annak idején, ha nem ilyen vagyok.

Mert fontos vagyok én, meg fontos ő, meg még mások is fontosak, az elvek is fontosak, a történeteim is fontosak (azok főleg, örök narrációs kényszer!) – de a legfontosabb mind közül ez a nyár. És ez egy gyönyörű nyár.

Néhányótoknak elmeséltem, hogy egyébként mi van, meddig fajult a zaklatás, hol találtok meg most. Köszi minden érdeklődést, kattintást, kávémeghívást, üzenetet, kommentet!

helyek, amelyek fájnak

Mennyi j! Milyen szép. (Ugye mindenki érti, hogy ezek j-k?)

Az én városom! Az a rengeteg pont, ahol jártam, velük vagy rájuk gondolva, és érzelmeim, történeteim kötődnek hozzájuk. És egy kicsit az agglomeráció is a lefedett terület része. És Tihany. És a Fertő-tó. Orgazmusom például Bővebben…

a forró júliusban

…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.

A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben…

a tested a tiéd

“Tíz percet hallgatok kereskedelmi rádiót, és tíz évet fejlődöm vissza önismeretben.” Jajdult fel egy nagyon fontos szereplője az életemnek.

Az agymosásszerű romantikus slágerekre gondolt: az érzelmes vonyításra, a magánytól való irtózásra, a vergődésre, a függésre, a méltóság nélküli létezésre, elmúlt vagy soha nem is működő emberi kapcsolatokra való sóvárgásra, önkínzásra és ennek átromantizálására. Tiszta Stockholm-szindróma – és a meghatott hallgatók is abban vannak. Ezek élvezik a kínlódást. Gyártják maguknak. Ha nincs kivel szenvedni, akkor keresnek hozzá embert. Bővebben…