változatok méltóságra

Egy, csak egy méltóság van a színpadon: Julika! Nézzétek meg ezt a Zeller Júliát az Örkényben, nem felejtitek el, míg éltek, pedig én már minden maximális Diamond League primissima best of Kilimandzsáró evör színházi díjat kiosztottam (Láng Annamáriának).

Józsa Bettina tényleg ritka “vézna”, pici (nem mindegyik Julika ennyire), sajnálod azt a kis nyakát, de mindent bír, és még annál is többet, viszont nem cselédként, mindenesként vagy félvilági kallódó intézetisként a nehéz életet, tehát nem a rá mért sorsot, hanem a választásaiból, eltökéltségéből következő autonómiáját bírja el. Ahogy ott áll a falnál, és mindenki akar tőle mindenfélét, ott nyüzsög Muskátné (itt igazi plázacunci, napszemüveggel, tapadós nadrágban, hollófekete hajfestménnyel, műkörmökkel, fellógatott mobillal), meg Hugó, Marika… (az esztergályos épp nem, őt ebben az előadásban csak emlegetik), és elbírja azt a nagy testet is… senki, senki nem méltó.

November 30-án néztük az első sor közepéről az Örkény Liliomát, Kovács D. Dániel rendezését, annak is a negyedik előadását. Meg volt ez hirdetve tavaly, tudtuk és vártuk a nagy klasszikust, de akadt izgalom. Két nappal a bemutató (október 7.) előtt Bővebben…

a párizsi nő újratöltve

La femme parisienne! – a francia film azért jó, mert főalakját, a párizsi nőt nem unod ezredszer sem. Mennyi szín, életszeretet, finom humor, rezdülés – és a város!

A legjelentősebb francia színésznő a még ifjak között szerintem Léa Seydoux. Volt neki kék haja az Adéle életében, ott minden idők legmegterhelőbb szexjelenetét láthattuk, volt végzet asszonya A feleségem történetében, lesz a Dűnében is (2.). Most egészen közelről láthatod, természetes, esendő, érző drámai hősnőként a párizsi hétköznapokban az Egy szép reggelen című filmben, amelynek tegnap volt a premiere.

Apaszerepben, megrendítő alakítással van jelen a feledhetetlen arcú Greggory Pascal.

Az anyát emelem még ki, igazi ütős elváltfeleség-esszencia, gyomros mondatokat mond a házasságáról ezzel a pedig-nagyon-jó-emberrel. Ő Nicole Garcia, és ő is egy párizsi nő. Melvil Poupaud, a vágy tárgya pedig A nyár meséjéből, az Utolsó napjaimból, a 85 nyarából (ott irodalomtanár volt) és a Fiatal szeretőkből emlékezetes, neurotikus jópasi, itt kozmokémikus (nem asztrofizikus! ez a rész amúgy nagyon vicces). Én elhittem neki, persze nem jön be mindenkinek, de nem is saját pasit keresek a filmvásznon. A fesztiválfotókból kiderül, hogy el tud ő menni fodrászhoz, ha akar! Szép, kócos francia szerelem ez, a fordulatai lekötnek, megrendülsz, szinte vágyni kezdesz a hétköznapiságnak erre az emelkedett bánatára. Megérted a szeretődet, a gyerekedet, az anyádat, az idősellátás gondjait, amelyek még egy jóléti társadalomban is súlyos dilemmák – és ami a lényeg: nem megy el mégsem az életkedved a végére.

Hol?

https://www.cirkogejzir.hu/filmek/egy-szep-reggelen/734/

vidd el az anyukádat!

Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).

Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.

Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:

Vidd el az anyukádat!

https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus

2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.

És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.

Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?

Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…

Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)

Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.

A mi kiáltványunk:

Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.

Nem lenni társfüggőnek.

Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.

Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.

Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.

Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.

A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.

A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.

Minden jó így.

Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!

gyerekeink igenis veszélyben vannak

Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.

Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.

Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő. 

Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.

Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó.  Bővebben…