a forró júliusban

…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.

A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben…

a tested a tiéd

“Tíz percet hallgatok kereskedelmi rádiót, és tíz évet fejlődöm vissza önismeretben.” Jajdult fel egy nagyon fontos szereplője az életemnek.

Az agymosásszerű romantikus slágerekre gondolt: az érzelmes vonyításra, a magánytól való irtózásra, a vergődésre, a függésre, a méltóság nélküli létezésre, elmúlt vagy soha nem is működő emberi kapcsolatokra való sóvárgásra, önkínzásra és ennek átromantizálására. Tiszta Stockholm-szindróma – és a meghatott hallgatók is abban vannak. Ezek élvezik a kínlódást. Gyártják maguknak. Ha nincs kivel szenvedni, akkor keresnek hozzá embert. Bővebben…

filmforgatag

Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.

Ilyen volt:

Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:

A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, aemly meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.

Ugyanakkor a statiszta, és így az én személyem is, a legalja: hozzá – mint egyedhez – alkalmazkodik a struktúra a legkevésbé. A lényege, hogy ő nem is egyed. Statiszta nélkül nincs film, mondják mindig, rendezőtől idézve, magukat vigasztalva e napszámosok. Ez jól hangzik, ugyanakkor a filmben nem gerleévára van szükség, hanem bárkire, pontosabban egy létszámra. Mi nem egyediségünkben számítunk, hanem létszámot alkotunk: 27 darab 25-45 közötti, arányos alkatú, hosszú hajú nő, például. Vagy épp kisportolt katona. Felcserélhetőek vagyunk, nem omlik össze nélkülünk – a konkrét személyünk nélkül – a film. (Amennyiben erre mégis volna elvi lehetőség, lemondunk e jogainkról előre.

)

Várunk, füstben aszalódunk, több grammnyi festéket cipelünk szemhéjunkon, vagy épp megszabadítanak minket minden vonásunktól; esetleg ötkilós, merev páncélt viselünk a 45 fokban. Harmincszor is végigcsináljuk ugyanazt a pár másodperces, monoton tevékenységet, ami lehet, hogy gördülékenyebbé válik, de akkor már egyáltalán nem élvezetes. Nem a gördülékenység miatt ismétlünk annyit, nem is vagyunk ilyen fontosak, hanem a többi szempont miatt: a kamerabeállítás, az összkép, a főszereplő, egy zaj miatt. Az ember azt hinné, ha igazi filmszalagra forgatnak (Enyedi Ildikónál igen), akkor nincs ennyi fölös ismétlés, de igenis van, nem spórolnak különösebben, és talán nem is fölös: ők tudják csak, min változtatnak a következő felvételen, hányféle anyagból vágják össze a jelenetet.

A dallamok, amelyek ilyenkor komiszul bekúsznak a tudatodba, zaklatott álmodban is veled lesznek.

A statisztálás szakképzettséget nem igénylő munka, papíron segédszínészet, ennek megfelelő bérezéssel, de van túlóra és van néha extra többlet, a sport extra, az nem rossz pénz.

Sorstársi, nehezen feledhető, bár időleges szövetség kötődik a társakkal, és ehhez nem kell nagyon érzelmesnek vagy kedvesnek lenni: a közös szívás, az ebéd, a feladat, az egyenrangúság, az összmunka, a fáradás összehoz. Kicsit az egész stábbal is (már ismerősként köszönünk egymásnak), de főleg a többi statisztával. Ebben egyszerre van jelen a véletlen találkozások könnyedsége és az az élmény, hogy együtt vagyunk valami nagy és fontos történet részesei, és ez nem felejthető, mert a produktum megőrzi a képünket, megmutathatjuk az unokánknak is; a jelenetre és felvételének körülményeire akkor is emlékszünk, ha sehol nem látszunk benne.

Léa egy zseni: tündökletes, atipikus és európai, ami nekem nagyon fontos.

Van, hogy át kell haladni a közelről kamerázott főszereplő előtt. Van, hogy vele van az interakció. És van, hogy ezerötszáz katona egyike vagyok, többszörözik a figuránkat (3D-s szkenneléssel), vagy valós számú, de gomolygó, alaktalan sokaság, nevetés, szipkáscigaretta-füst, felvillanó fehér ruha.

Nekem ez az élmény, hogy valami jelentősnek a részese vagyok, mindkét filmben erős, de persze azért, mert mindkettő nagy szabású, gigaköltségvetésű alkotás, tehetséges alkotókkal. Limonádéban, sorozatban, tapsolóembernek nemigen voltam, talán egy forgatási napom volt tavaly, sorozatban, és ott nem is éreztem ezt.

Nagyon vicces emberekkel lehet találkozni. Vannak nagy összejövések, emberi egyezések, és van az Uramisten-élmény. Van, akinek a neveltetése, közege irritálóan más. Van sok ambíciózus fiatal. Vannak rettentő nyomakodó, gőgös emberek, picike szerzéseikkel, pozíciójukkal mindjárt lefele beszélők. Kicsit élvezem, hogy nem tudható, ki vagyok, hogy élek, mégis egymásra ismer az, aki értelmes. Van a rutinos statiszta, aki löki a szöveget, nagyon sokat beszél a múltjáról, élményekről, öreg rókának mutatja magát, mindenkit ismer, és kizárólag magáról tud beszélni, mindenkinek ugyanazokat a kiszínezett sztorikat. E közegben és a forgatási szituációkban nagyon jól megfigyelhető a férfiúi jogosultságérzet, a jelentéktelenség motiválta fontoskodás és a hárdkór mansplaining. Kurva fárasztóak.

És van rengeteg, de rengeteg műanyagszemét.

Szerdán egy elég makacs, hatalmi helyzetű rámakaszkodás, nyomakodás célpontja is lettem, egészen pofátlan, kíméletlen és vigyorgós volt, és egész nap elkísért. Akkor tizenhat és fél órát voltunk bruttó, minimum tizenegyet nettó a díszletben. Tanácstalan és szomorú vagyok, és hiába tudom, mit kéne tennem, nem visz rá a lélek. Beszélgettem Antoniával, rendet tett bennem.

Mondén a hajam, kavarognak fáradtságok, élmények, forgatási és más érzések most. Nagyon el voltam kenődve csütörtökön, mocskosnak és tehetetlennek éreztem magam a zaklatás miatt, pedig én ismerem ezt: a jelenséget, a jogaimat, a hatásait is, és mégse véd meg a tudásom. A férfi nem aljas, nem gonosz, csak rettenetesen egózik és buta. Nem hiszi, nem tudja, hogy a nőnek ez rossz, de nem is érdekli. Amit tol, az egy kötött forgatókönyv. Nem ő a szerzője, nem ő írta a sorait. Én viszont személyesen élem meg, ami ebből nekem jut.

Hazatértem ebből, rágódtam rajta egy kicsit, aztán a csütörtököt és a pénteket végül emberileg és élvezetekben kimaxoltuk az enyéimmel; voltam jégszaunában, este zene szólt, csend volt, összebújás. Csillagokat néztünk meg filmet; tollaslabdáztunk, bélszínt ettünk, tatárbifszteket, ezeket mi készítettük, és Helyen meg földig érő ruhában, eggs benedictet.

Ma nyárban ringatóztam, fűben és forró kövön, és a feminista angolunkon voltam. Holnap, kicsit vezekelve, egészen magamban és hosszan fogok futni. Aztán konditerem, egész nyáron.

Barna vagyok, nyárillatú, lüktető, mindenen túl és mindennek ellenére nő, és nagyon, nagyon szép ez a nyaram.

kérdeztétek, elmondom

A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:

kinek tört el mije?

Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.

mi ez az angolcsoport?

Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.

forgatás? Bővebben…

beharang’

Gyorsan beköszönök, hírt adok, mert aztán visznek el a díszletbe:

az igény 2019 folytatódik!

tök jól bírom a meleget, tehát nem csak a hideget. Pedig amit tegnap végigcsináltunk a bajtársakkal, az szürreális volt, testileg életemben ilyen durva nem volt semmi, beleértve műtétet, szülést, szar szexet, betegséget (ha vége az egésznek, elmesélem),

megvoltak az évzárók, bizonyítványok, figyelek: többi szülő, szokások, jelképek, mit üzen az Ünnepség, mögöttes értékek, elszólások, szóval van gondolatom ismét a közoktatásról… majd jön ez is posztban,

újabban hirtelen gesztusokat teszek Bővebben…

a nyár örömei

Ez az igazi kánikula most! Újszerű, friss a maga elviselhetetlenségében. Rezeg az aszfalt, hársfaillat, és Angyalföldön, a Vágány utcában faeper is rárohad az úttetsre. Budán nincs faeper, miért?

Tizennyolc és húsz órákat nem enni, de amikor igen, akkor hajaj.

Ujjatlanban biciklizni. Leszáguldani a Szeretetthez. Nap süti a combomat is, szaga lesz a bőrnek, eleven, jó. Kicsi felhő csak a tudat: már vigyázni kell. Kenem is az anyajegyem ötvenessel. És nemsokára leszedetem a Kultikus hasit is: Bővebben…

a felesége története. beletettem a sajtótájékoztató linkjét!

Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.

Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!

A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.

Három színész van jelen: Léa Seydoux, Bővebben…