Ha a saját szűk életeden, érdekeiden, a szeretteiden kívül a világ sorsa, más emberek helyzete is foglalkoztat, akkor sokféleképpen lehetsz jótékony.
Mindjárt az elején megjegyzem, és ez a közbevetés némileg fontosabb is, mint maga a poszt, hogy a jótékonyság, a mások iránti figyelem nem alapértelmezett (“egy értelmes, etikus embert nem hagyhat hidegen az ötlábú csirkék sorsa”), hanem döntés, plusz vállalás. Egyáltalán nem kötelező megmenteni vagy segíteni másokat, ne hagyd, hogy ezzel zsaroljanak, rossz érzéseket keltsenek benned.
Akkor adj, ha szívesen adsz, és ha van miből. Úgy adj, hogy önazonos maradj. Minden más esetben romboló és zavaros a dolog.
Belőlem a segítés imperatívusza eltűnt, amióta:
megértettem, hogy nem korlátlan az időm, energiám, és nem várható el mindez
úgy érzem, követelik, elvárják tőlem, úgy meg én nem (főleg ha a segítendő objektíve jobb helyzetben van)
világossá vált, hogy magamért felelek elsősorban, és bőven van dolgom a legközvetlenebb hozzátartozóimmal is
rengeteg csalódás, visszás tapasztalat ért a vállalásaim, társadalmi munkám, jótékony akcióim közben. Én lettem a hunyó valahogy. Kifosztottam magam. Sokszor kibeszéltek, vádaskodtak a segítettjeim. A segítségem azt üzente nekik, hogy én gazdag és erős vagyok, bármit megtehetek, hát akkor miért nem többet, vagy úgy, ahogy nekik lenne jó. Ezt többet nem csinálom.
Ennek értelmében ne helyezz senkit a saját életminőséged elé. Az első az, hogy te legyél jól. Nincs zűrzavarosabb, mint a világ üdvéért ténykedő, mártírkodó, szétcsúszott pótcselekvők, akik a saját javítandó területeikről terelik el az ügybuzgalommal a figyelmet. Akik szeretetet, figyelmet koldulnak a segítségükkel. A templomos nénik, a “mindig számíthatsz rám” emberek.
De ha mégis segítesz, akkor ezt sokféleképpen teheted:
Segíthetsz pénzzel, adománnyal jó ügyeket. A neked járó bevétel egy részéről való lemondással, például nem kérsz teljes bérleti díjat a nehéz helyzetű bérlőtől. De ne ragadjon el a hév: ne vállalj még többet, és legyenek garanciák. Legyél tisztában azzal, hogy ezt te adod, és nem kell adnod. Te vállalod, ami után még és még több nem jár.
Támogathatsz fontos akciókat önkéntes munkával, a politikai szerepvállalástól a közösségi, ökológiai, szegénységenyhítő tevékenységekig. Szedhetsz szemetet csak úgy. Olvashatsz mesét is állami gondozott gyerekeknek, tudtad?
Oszthatsz ételt promócélokból, fullsminkben és önelégülten, mint egynémely félceleb karácsony előtt, de csak úgy, hogy a körömlakkja ne sérüljön, és előnyös legyen az instafotó… “Legalább segít”? Nem, mert gyalázat elesett embereket fotóháttérnek, önlobogtatásra felhasználni.
Sokat tehetsz a világért a fogyasztásod korlátozásával, takarékossággal, lemondással is, ez akkor való neked, ha nem vagy kapcsolódós fajta, és nem igényled, hogy hirdesd magadról a jótékonykodást, csak a felelősségérzeted hajt.
És amire én kaptam rá: adhatsz az egészségedből. Lehetsz donor: petesejt-, vér-, plazma- és csontvelődonor.
Már ígértem ezt. De nem könnyű döntés mégsem. Most belevágok. Valakinek én is hozzájárulhatok a gyógyulásához, a szerepem pedig az ő számára pótolhatalan, mert nagyon kell egyezni a szöveteinknek. Hogy képes legyek rá, ahhoz az kellett (mivel a csontvelőt altatásos műtéttel veszik), hogy sokat lássak ilyen beavatkozásokból, betegekből, meg se kottyanjon a tű, a testnedv látványa, tudata, a fájdalom.
