hogyan ne fájjon? 1.

Kiált bennem a téma, mert nagy felismerések ezek, szinte felnevet az ember: mit hittem én eddig? Jön a szégyen is, bőven. Ahh, a regényben is mennyi részlet van, ahol Barbara szeret szenvedni! Tocsog. Lubickol. Önsorsront, aztán levonja a konklúziót: hát ezek a férfiak ilyenek, ennyire tudnak csak szeretni, ilyen a szerelem. És én ennek részletezését bájosnak vagy menőnek gondoltam, nem pusztán a figura jellemzésének.

Ha érdemit akarok mondani, akkor mindenképpen megmondós vagyok. Előre szólok. De ha ezeket nem érted meg, akkor vagy végzetesen gyanakvó és keserű leszel, lemondasz a kapcsolatokról, vagy belemész, és tönkremész benne. 

Viszont azt nem lehet rám mondani, hogy könnyen beszélek, vagy hogy ne tudnám, miről beszélek.

Ez az előzmény, a tegnapi poszt:

a nő, aki nagyon tud szeretni

Hogyan ne fájjon? Az a megoldás, hogy tartsd magad sokra.

Ennyi a poszt, viszlát, holnap a cickányokról lesz szó, mert az őszi divat alapmotívuma a cickány, és tényleg cuki.

.

.

.

.

,

.

.

.

Na jó, nem. Sőt, ezt a mait is kettészedem még, mert sűrű.

Szeresd előbb magad, és utána szeress mást. Válogasd meg, ki érdemli meg a szerelmedet. Szeressen igazán, vagy inkább ne legyen szerelem az életedben.

Ne menj bele érzelmi visszaélővel kapcsolatba, legyen gyanús az ilyen. Ne szeress belé. Ez kognitív kérdés: ha kiismerted a visszaélés természetét, akkor fel is ismered, és akkor nem fog tetszeni az a férfi, aki ezt csinálja. Taszítani fog. Nem leszel megdöbbenve, hogy “de hát azt mondtad”, nem fogsz hinni neki eleve sem.

Tudsz mihez viszonyítani? Találkoztál már őszinte érzéssel, spontán férfival, aki nem tervezte meg a gesztusait, a vonzerejét, és akinek nem vigaszul kellettél?

Akinek nem adui voltak, hanem személyisége, érzései?

Neked azok vannak? Te magad érdekes, lelkes, vonzó, korrekt, tevékeny, jó érzésű ember vagy?

Ne legyél magányos, mert akkor kiszolgáltatott leszel. Alkosd meg a jó életedet meleg emberi kötődésekből, természetélményből, sportból, kultúrából, a szenvedélyesen végzett, értelmes tevékenységeidből. Ne unalomból keress társat. Messziről kerüld el a társkeresőzést, mert ezt az éleslátást homályosítják el.

Kínban vagyok, hogy ezt is ideírom, mert ez annyira alap volna: ne kelljen férfi azért, mert anyagilag nem jössz ki, hogy “könnyebb legyen az élet”. Ne akarj emiatt együtt élni. Ne engedd odaköltözni, te se költözz oda. Ne akarj családdá válni, ne erőltesd rá, ne ilyen szemmel nézd. Az alakuló kapcsolatot minél jobban válaszd le az anyaságodról, barátaidról. Eljön az ideje az integrálásnak is, ha eljön, és akkor magától fog menni.

Ne kergesd “az igazit”, örülj inkább az ilyen-olyan jó élménynek. A kapcsolat nem kötelező gyakorlat, hanem (kösz, Vakmacs): gálaműsor és tűzijáték. Ne várd minden egyes jelölttől reménykedve, hogy majd ő lesz az igazi.

Ha benne vagy: ővele mozogj. Ha közel lép, lépj közel, koccan a homlok. Ha távol van, várj, lépj hátra te is. Nem számításól, hanem a dolgok belső logikája szerint. Hiszen aki nincs ott, azt nem lehet utánakiabálva szeretni. Aki elzárkózik, akivel nem lehet – már, vagy egyáltalán – boldogságosan suttogni, aki nem néz úgy, azzal nem tudsz intim bizalomban együtt lenni. Hiányzik az élmény, igen. De ilyenkor, amikor ezt igényled, követeled, ki akarod hozni belőle, kellemetlen leszel.

Most a legintimebb bizalmú szerelemérzésről beszélek, a kölcsönösről. Arról, aminek az elvesztése ugye, annyira fáj. A legtöbb nő nem kapja meg az igazi közelséget, szinte soha. Mindig van valami. Csak morzsákat kap, de hamar rájön, hogy a szex a bejárat hozzá, illetve a szex olyasmi, majdnem közelség. Nem az. A férfi meg, aki nem őszintén szeret, arra jön rá, hogy a nő az adagolt kedvességgel rángatható, rávehető mindenfélére. Aztán lehet nárcisztikusozni.

Van elidegenítő szex, nem élmény. Érzelmileg külön is rendben kell lenni, maga az aktus nem teremti meg az igazi bizalmat, közelséget a kapcsolatban. Esetleg megjeleníti, de nem pótolja.

Mindegy, mi az oka, miért van távol érzelmileg, ne is ezt firtasd. Csak azt lehet szeretned, aki szeret téged. Akiben az önzést, az őszintétlenséget, a manipulatív tartózkodást, a másfele figyelmet vagy az érzelmi lanyhaságot megsejted, azt nem szeretheted. A férfi közben olyannyira biztos benne, hogy ez is elég lesz. Ezt szánja neked. De ha igazán szereted magadat, akkor elutasítod a nyüszögő vesztes szerepét, sőt, a türelmes várakozóét is, aki mindig csak reménykedik, tényeket csűr-csavar, hogy kijöjjön a matek.

Lehet, hogy rosszul választottál. Nagyon fájdalmas kimondani, igen. Eleve, mit szeretünk annyira a másikban? Azt, hogy vonzó, okos, izgalmas, különleges, jó vele? Nem. Az csak a beugró. Azt szeretjük, azt a nagyon speciális állapotot, és ez maga a szerelem, hogy általa sugárzónak, különlegesnek, jobb embernek érezzük magunkat. Elégedettnek, rendben levőnek. Hogy jó érzéseket kelt bennünk.

Aki nem kelt benned jó érzéseket, aki elbizonytalanít, aki arra késztet, hogy megkérdőjelezd az értékedet, az nem a szerelmed.

Ez önzés? Hogy csak akkor szeretünk, ha minket is szeretnek? Ha jó érzéseket okoz? Hát hol az áldozatvállalás, a tűrés, a szívás, a kínlódás? Mintegy cserébe? Ez az alku?

Nem. Teljesen másról van szó. Azt szeretni, aki bizonytalan, akinek nem igazán csillog a szeme, egész egyszerűen illetéktelen. Tolakodás. És még: önnyomorítás.

Nem nyílunk meg annak, aki ezt nem igényli. Nem mutogatjuk bájos, tartalmas, regényes, szenvedélyes, gyarló önmagunkat csak úgy. Olyannak, aki nem nyílik meg maga is, a legesendőbb módon, aki nem szorong egy kicsit, hogy: ilyen vagyok igazán, nézd, jó ez, elég ez, nem baj?

Ez a megrendítő a szerelemben.

Ne tévesszen meg, amikor hallgatja a csacsogásodat. Van, aki csak megszokásból, van, aki illemből, és a legdurvább típus azért hallgat olyan szívesen (“mesélj csak”), hogy tudjon a dolgaidról, kiismerjen, érzelmi kontrollt gyakorolhasson. Hány, de hány ilyen van: a nő fecseg, önkifejez, vidáman és lelkesen beszámol az életéről, az apró részletekről. A férfi hallgat, és a nő élménye: “de jót beszélgettünk, mindent megosztunk egymással, micsoda őszinteség”.

Ő maga nem beszél a dolgairól. A lelke zugairól. Feltűnt?

Ha ezt megérted, nem fog fájni. Nehéz megérteni, ez tény.

Holnapután jön a második rész, addig egy kis szünet, mert sűrű a blog is, az élet is most, és nektek is szeretnék időt hagyni újraolvasásra, megfontolásra.

a nő, aki nagyon tud szeretni

Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben…

irigységet kelteni

Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi. Bővebben…

mindig kérdeztek valamit

Hogy miket eszem, most azt.

Változott, amiket eszem, ahhoz képest, amikor írtam róla, és fotóztam is az itthoni ételeket.

Nem iszom fehérjét (por) külön.

Ha sikerül délelőtt edzeni, akkor éhgyomorra edzek, futok. Előfordul, hogy edzés előtt banánt eszem.

Nagy étkezés egyszer van egy nap, sok zsírral. Egyébként a kávémba teszek vajat, tejszínt.

Sok zöldség, sok állati élelmiszer. A kedvenc, a táplálkozás alapját jelentő élelmiszerek:

zöld színű zöldek: zöldbab főleg, de van egy keverék, abban kelbimbó, cukkini is. Nem hittem volna, hogy ezeket szeretni fogom. Brokkoli, karfiol is bármikor jöhet.

Marhahús vagy lazac. Bacon, szalonna, kolbász, szalámi. Sűrű, tápanyagdús.

Tojás, rengeteg.

Hellmann’s majonéz.

Gomba. Lecsó.

Vaj, ír, olasz, francia, dán.

Holland, zsíros sajtok (semmi extra, szupermarketes típus).

25-ös tejföl (Cserpes vagy Spar Premium).

Szezonálisan gyümölcs. Ezen elvérzek néha (túl sok, nehéz abbahagyni).

Lindt: 78 vagy 85 százalékos.

Újaknak: ketogén irányú vagyok, ezért eszem ilyeneket.

de a zsír egészségtelen, nem?

Sokat eszem kalóriailag, sok izom, sok mozgás, magas alapanyagcsere, a kifejezett sporton kívül is aktív élet. A testem jól működik, megbízhatom az éhségérzetemben, a pajzsmirigyem is tökéletes (ez nagy szó, mert ezt meg kellett gyógyítani). Ha heverek, napozok, nem megyek el, fekve írok naphosszat, mindjárt nincs olyan étvágyam, mint egy végigugrabugrált, tollasozós-kirándulós-húsz kilométert futós hétvége után.

hogyan vetettem véget a táplálkozási zavarnak?

én, a futó

Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:

a dán ötkoronás lyukas

Mindez 2014-ben történt, öt éve.

Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.

Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.

a hálós fölsőt nem kell átszúrni a tűvel!

Bővebben…

a gyermek benned

John Bradshawnak van A belső gyermek című könyve és tanítása, én jártam is ilyen csoportba, talán 2005-ben, nagyon intenzív volt. De én nem őt ismertetem most, hanem elfogott egy érzés.

Látom ezt a gyereket, a gyereket mindenhol, különböző emberekben. Azt, aki nem tudott felnőni, ami azt jelenti, hogy kész lenni, elérni a potenciálját, megvalósulni teljes lényege szerint. A gyermek benned figyelmet akar. Azt, hogy ő a legjobb, ő a mindenség közepe, ezt mondják, mutassák, éreztessék. Hogy ő fontos.

És hisztizik keményen.

Csakhogy ezek az emberek harminc- meg negyvanvalahány évesek.

Mindenkiben megvan a szeretetvágy, az elismerés vágya, de ebből van gyerek és felnőtt változat is. A gyerek még nem úgy várja el az elismerést, és lesz a hiányában sértett és destruktív, hogy keményen hajt és ettől büszke arra, amit elért, hanem anélkül, lustán, eleve, a létezés jogán, belehullva az ölelésbe – ez a különbség a gyerekkori szeretetvágy és a felnőttkori becsvágy között: utóbbi lények, a felnőttek, melóznak, és a kudarcot, a botlást vagy a teljes kudarcot is jobban viselik.

Ha egy gyerek keményen hajt a szeretetért, elismerésért, figyelemért, az már traumatünet.

Felnőtt embereknek nagyon nehéz mentségeket keresni. Pusztítóak, ijesztőek, harsányak, agresszívek. Én látom bennetek azt, aki jó akar lenni, jobb akar lenni, akit dicsérjenek, akire figyeljenek, és aki mindenféle nyakatekert gesztusokra is képes ezért.

Ennek a kínlódásnak akkor van vége, ha önazonos vagy: elég magadnak, egyedül meg tudod élni, hogy jó vagy. Amikor a helyeden vagy, amikor boldog vagy. Valamennyire kell, hogy legyen egy arc közel, valaki, aki simogat és édes szavakat suttog neked, de legalábbis ennek az emléke, önmagadért szeretnek. De e tekintetben nem ez a lényeg, inkább egy bármilyen boldogító, erőt adó, szenvedéllyel végzett tevékenység. Nem az, hogy eltitkolod a fájdalmat, mutatod, hogy működsz, hanem az, hogy felszámoltad a fájdalmat, nem rág már belül.

Én, komolyan mondom, megölelnélek most titeket, mindenkit, aki ezért nyüszít, ettől lesz fura vagy gonosz. Biztos mert ilyen érzelmes napjaimat élem, meg a ketó engem szentimentálissá tesz. De mondanám, hogy csss, nincs semmi baj, értem én. Gyógyuljatok!