az önelnyomás változatai

Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatoltak is az énje része, rmert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy áktalában lesznek szívesek békén hagyni.

Julis-lábjegyzet. Komolyan le voltam vizsgáztatva én (de átmentem), miért mondom mindig Julisra, hogy szép, a fiamra meg, hogy okos. Először is, azért, mert engem nem dicsértek a kinézetemért. Másodszor, mert eszméletlen babalány volt, emellett kiskorában majdnem éhenhalt, rút béka volt, aztán megszépült. Harmadsorban parodizáltam magamat meg a kislányszépséget dicsérőket. Ja, és négy meg hat éves volt. Most már minden egyben. Főleg vagány, kreatív, sudár és manószépség.

Topik on.

Egyszer egy derűsen vagány, nagydumás nő ideírta kommentbe: az ember nem fogja magát gyűlölni, őrlődni, inkább mást hibáztat. Az ember már csak ilyen.

Felhördültünk. Előbb én, aztán még valaki. Dehogynem. Kizárólag magunkat, kényszeresen, akkor is, ha semmi vétkünk nincsen.

Engem arra neveltek, hogy szégyelljem magam, hogy létezem (ez nem a születésem, nem az, ahogy várt anyám, onnan nagy biztonság jött – és ezért vagyok még életben –, hanem későbbi, amikor a szüleim már megzuhantak, és a bátyáim kamaszodtak). Hogy húzzam meg magam, eközben extrém tehetséges és intellektuális voltam, és a meghúzás közben olvastam és agyaltam.

Így lettem író. És elég sok sikerem is volt már fiatalon is.

De nyomtam szépen az önelnyomást.

Melynek fajtái:

Ingyen dolgozni

Ingyen ügyeket tolni, társadalmi fellelősség címen szívatni magad, más helyett összeszedni a szemetet, cikket írni fizetség nélkül. Vagy jóakaratből, szabadidőben aládolgozni mások hírnevének, tapsolni nekik (lájk is). És nem nagyon szégyelltek engem 0 gyerekes huszonévesek megkérni, hogy ugyan, menjek már az LMP szervezte feminista estre beszélgetőnek, “szerencsére kaptunk erre pénzt is”, mondta Bárdos Rita, igaz, akkor már elég részeg volt. Mi abból a pénzből semmit nem láttunk. Én 4 ezer forintos órabérű szittert fizettem, és a taxit. És ez párt volt. Szívemnek kedves, de akkor is. És most is én szégyellem magam ezért.

Mások frusztrációjának levezető felülete lenni

Kiindulópont itt az, vagyis így néznek rám, hogy nekem jó, én ráérek, én olyan okos vagyok, továbbá biztonságban, jól élek, én biztos átlátom és segítek… valahogy tulajdonképpen nekem fial az ő önismerete, az én ügyemnek, eszmémnek, mintha jutalékot kapnék a válásért, fogyásért. Nekem lesz az ő életén keresztül igazam, ha ő is elválik, edz, akármi. Át is látom én, csak rohadtul nem érdekel, mert megteltem már ezer ilyen sztorival. Nem akarok segíteni? Nem. A segítség munka. Mindig megszívtam, amikor nehéz helyzetű nőknek segítettem, a végén én lettem a hunyó (de erről a csapdáról mások is beszéltek már). Megint ugyanaz: olyan nagyon szeretnék jó lenni, bármit megteszek, ugye elismertek?

És ugye nem szeretnék felelős lenni a sorsáért, nem szeretném, ha a férje engem fenyegetne e-mailben (megtörtént) vagy itt dühöngene a blogon. Mindig jön, és ír egy litániát, kicsit vitázva, kicsit elismerve, behódolva, amiből nagyon nehéz nem érteni, hogy megerősítést vár, lelkizést, hogy ő is, legitim, és ő is jó. Én meg nem adok, mert ezt nélkülem és nem ellenem kell neki tudnia.

Ennek altípusa, hogy magyarázkodnak, mert megtettek tekintélyszemélynek, a margarinevéstől a fantasyműfajon keresztül a kismamás makramézásig. Nem érdekel, mit eszel, és a margarin se érdekel. A vaj érdekel. A téma. Az írás.

Túlzott udvariasság

Mindenkinek válaszolni, kedvesen, köszönöm, de kedves, kislányod (nevét is tudom) hogy van. Még egyszer megköszönni, szabadkozni, remélem, nem zavarlak, többször elbúcsúzni. Igazi májer csak azzal csinálja, akitől remél valami jót, én mindenkivel, ellenségekel is, és még húsz emberrel azon felül. Kalligrafikus hálalevél az utolsó megtalált kesztyűért is. Doboz bonbon, abból a legdrágább, vadidegennek. Ő segít a házimunkában, tör-zúz, én veszek neki olyan kozmetikumot, ami a munkája árának kétszerese. Levélben is, megszólítás, remélem, nem tartalak fel, arra lenne szükségem, de csak ha belefér, boldog szülinapot a sógorodnak, örömmel, maradok legőszintébb, mikor találkozunk, anyukád hogy van, hálás szívvel, csatolva e-képeslap. Erre a másiknak nincs szüksége: ha azt írom, lökd már át a Béla számát, kösz, nem venné bunkóságnak, de megspórolt volna ő kettő, és öt percet. Pedig én irtó gyorsan írok és bárhol.

Bocsánatkérés, szabadkozás, késéskor (mert annyira nem sikerül ám alárendelődni, hogy pontos legyek – ez a dolog önlényegű, kicsiny bosszúja) magyarázatok sorolása, fele igaz, pont jött a kéményseprő… Nem. Késtem és kész. Van ilyen. Cikibb hallgatni ezt a sok mindent, mint rám várni.

Segíteni

De mindenkinek. Hálásnak lenni a helyzetért, hogy megtehetem. A magam idejét, munkáját, pénzét semmibe venni, vég nélkül folyatni el. Ilyen Csekonics-bárónőként, csak nem magamat mulatva, hanem túlfejlett szociális érzékkel, mert ő szegényebb, nehéz neki, áldozat, én feminista. Ígéretek, semmi nem elég, én még ezt is, azt is, persze. Úgy pofán baszott a valóság. Az irigykedés, hogy nekem bezzeg már megjött az özvegyi határozat. Azóta nagyon megnézem. Nem adakozom például, hanem fizetek a minőségért (netes sajtó, három helyen), a minőségre szavazok, a többiek meg oldják meg. Nem dolgod, Éva, nem dolgod! Fontoskodni nem szerettem sose jó ügyekben, így nem sok öröm volt benne. Igazi kölcsönösség és szoros kapcsolat kell, vagy nagy tehetség, hogy jó fej legyek. Úgy többet is ér.

És mindenben benne lenni: persze, jó a péntek, hova menjek, mobil vagyok, neked gyerekeid vannak! Wait… nekem is.

Mindig kívánni a szexet, érzelmi közeledést mindig jól fogadni

Rémülten visszakívántam én azt, aki engem akart. Kapcsolaton belül, mármint. Ez nem annyira spontán így. Most életem legnagyobb matyóhímzésével vagyok másfél éve (ez volt az én titkom), szeret is, felesége sincs, és mégis, most tudom azt mondani, hogy én se mindig, nem akkor, ne úgy. Eleve ezeket tudatosítani, kapcsolatban lenni az érzéseimmel. Hihetetlenül felszabadító, valódi és könnyen működő lett ettől az, amikor meg igen.

Önlekicsinylés: a bicikli nem sport

Ja, hát ma nem edzettem, ma csak a hegyen négy órát bicikliztem a fagyban, az nem számít! Azt sejtettem, hogy zavarni fogja őket a ruganyosság, ezért ostoroztam magam akkor is, amikor kiraktam az akrobatikus videót: nyújtott lábbal kéne, gyorsabban, ez a póz meg nem szabályos. Csak úgy mondtam ezeket: ne haragudjanak annyira, hogy nekem megy a bógni. A köldököm, sajnos, nem tökéletes. És hogy gyors az agyam, nyelvtanórán: hát, ez nem volt egy szerencsés példamondat. Soha nem tompítva, mindig középre emelve a hibáimat és minden gyarlóságot mindig bevallva. Az én önkritikám igen fejlett, és (önbizalom-paradoxon) nem félek kirakni, hogy lássa mindenki. Például ezen kiakadtak: blöff. Én nem félek, hogy nem szeretnek majd, mert valahogy mindig biztos vagyok benne, hogy szeretnek (jóha nem, nincs velük dolgom), én ugyanis nem akartam rosszat, tiszta a szívem, és nem félek, és ti se vagytok ám jobbak. Ez különösen irritálóvá tett. Nem szoktam a teljesítményem, képességeim miatt szorongani, és igenis számítok arra, hogy megbocsátják a többit erre tekintettel.

Cikknek hazodott olvasói levél. Mi lett ebből is, téptek miatta. Ellenem fordította az, akinek soha semmije sehol nem jelent meg.

https://csakazolvassa.hu/2012/09/19/a-jobbik-olvasat/

És mi az igazság? Az igazság az, hogy a vélemény rovatot a hírhedett minőségérzékű Révész Sándor szerkesztette, én ott nyolcszor jelentem meg talán, egyszer Jánossal, és oda olyan, cikkértékű szövegeket küldtem be, hogy volt több hrom hasábos is, mindez a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, kívülről, Marabu kétszer is rajzolt hozzá. Igaz, hogy sokszor voltam lusta vagy blöfföltem egyszer-egyszer, de  ki nem. Igaz, hogy van, amikor gyűrött vagyok, de inkább szép vagyok. És a DEXA nem hazudik, és bírálóim nem tették ki a sajátjukat, és nem is mérették. Hogy a képeken én vagyok és szűrő nincs. Nekem tuti nem kell magyarázkodnom, be is fejezem.

A norma elfogadása

Az is önelnyomás, hogy elhiszed nekik, hogy pont valahogy kell élni. Ahogy mások. Ahogy a magazinban tanácsolja a bőrgyógyász, média, okos szakértő, facebookoldal, a barátnőid, mindegy: amikor magadra veszed az igát. Mellrák ellen vonulni, csecsemőt gondozni, időre szoptatni (kell a rendszer! az nem kell, hogy éhes legyen, az nem számít). A reggeli a legfontosabb étkezés (édes faszom). Kórságtól parázni, fertőtleníteni. Nem az van, hogy nekik kell valami, nem velük (vedd le a cipőd), hanem neked, otthon, a magad terében kell úgy. LÁTNAK, figyelnek. Jó vagy-e, felelős vagy-e, takaros, vagy bántalmazó, önző, kupis. Majd ők eldöntik. Ja, nem a gyereked jólléte, sikere, autonómiája dönti el. Nem is te. Ők, mert ítélni van kedvük. Mert van egy szbály, és olan legyen a világ. Szabadságról, vagányságról, leszarásról szoktak még posztokat írni. Néha kispolgárok.

Nehogy lényeglátó és laza legyél, mert akkor nem veszed meg a sok szart, ami a rendes embernek kell ehhez az übertakaros csicskaléthez, meg a médiatermékeket, melyek előbbiek hirdetőhelyei. (Azt hitted, hogy a bőrrákról szól a cikk?)

Ha ennek engedsz, akkor is önelnyomó vagy, konform, normakövető, nem-autonóm.

Szótagolást gyakorolni, tanítónőnek majomként ugrálni, este hatkor krepp-papírért elszáguldani, duzzadt szemmel írni az olvasónaplót a gyerek helyett, mert mi lesz a továbbtanulással. Tanácsot kérni nálam jóval ostobábbaktól (nevelési tanácsadó, védőnő), akik az enyémmel vernék a csalánt. Olyan rendet tartani, ami a magazinokban van, takarítást kiírni a facebookra kérkedve (na, ez az igazi csicska kispolgárság, és még az isteni L. Ritók Nóra is ezt teszi, ha érted a sorok közöttit).

A rendet lobogtatni arra jó, hogy deklaráld, te kikhez tartozol. Pont azért, mert szellemben, észben, világban való eligazodásban kurvára nem tartozol te sem születésed, sem tetteid, sem tudásod-képességed jogán a finom népekhez, és ez zavar (és a káromkodást cenzúrázók pont ugyanolyanok, mint a rendszeretettel dicsekvők: csak a lényeget nem értik). Meg hogy elmosd azt, hogy bizony, voltak életednek olyan szakaszai, amikor azért több görényszar volt a nappalidban, mint most, mert akkor nem tudott egy lakáskiadó így rákényszeríteni a rendre és a sodródásod meg a kevés cuccra.

Én ehetek kézzel, mert én tudok ezüsttel. Mondta Kajdi Csaba.

Egy kérdés van: te miért bizonygatod az elégséges mennyiségű cselédmunkát? Nem lennél boldogabb (az amúgy is garantált jólétedben!), ha nem ügyködnél folyton, hanem mást csináhatnál? De te nemcsak takarítasz (vagy nem), még ki is írod önvállveregetve a facebookra. Nyilván megőrültél. Téged kéne komolyan venni? Ki hiszi el, hogy erkölcsi kérdés, mi van az otthonomban, ahova nem hivatalos az ítélkező?

Mentegetőzni ilyenek miatt, hogy kupis vagy, a gyereknek elszakadt a ruhája, vagy szőrös a lábad…? Ezek annyira mindegyek, hogy lázadásnak is jelentéktelenek.

Hát, valamivel ki kell tölteni az ásítóan üres időt. Legyen akkor otthoncsinosítgatás, smink, sütisütés, dekor, ajándékfabrika… ebből kimaradnék, ez nem élet. Amiket egyébként csináltok, az gyász, akár takaros, akár nem. Nekem egyik cipőm az előszobában, a másik a konyhában. Kurva jól főzök, de csak ha van kedvem. Én inkább fára mászok almáért, heves ÉS értelmes vitákat folytatok (végre találtam okos embereket), színházba robogok, kutyázom, alszom, írok, szeretkezem, és nem, nem érdekelnek a porcicák.

Nem vagyok már önelnyomó.

szabadon

Gondoltatok már arra, hogy ezek az ezospiri fordulatok, hogy sors, karma meg majd az élettől visszakapod vagy (keresztényben) megver ezért még az Isten, ez semmi más, mint önigazolás és rosszakarat? Nekem már akkor is a hajam kihullott tőlük, amikor még nem gondoltam bele. A remény kifejeződése mindez, hogy nem csak neked, majd másnak is szar lesz. Vele csalt az apjukod? Majd visszakapja, megcsalja őt is. Bővebben…

tedd a dolgod

Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.

Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?

Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, Bővebben…

keresztény bűntudat

Idén tavasszal azt mondtam: most lesz egy olyan nyár, amilyen még nem volt. Most csillog a vállam, engedek az élet áramának, nem bánom, ki mit gondol a teniszruhámról és az edzésmániámról, belelazulok a nyárestékbe, és olyan helyekre megyek, ahova nem szoktam.

És lőn. Bővebben…

olvassuk újra 4.: tudom, tudom

És akkor legyen magyarfakt, többen kértétek. Olvasni kéne együtt, meg verseket, hm? Olvasónaplót írni Örkény-egypercesekből (így jellemeztem valakit, aki nagyon nem érti az irodalmat, viszont kötelességtudó. Ezt követően a főhős…)

Amikor a minap Baross utcában, biciklikormányomon új habszifonommal (igen!) beszéltem erről a versről Balázsnak, kiáltozott, hogy Éva, de kár, hogy ezt nem tudod már elmondani a katedrán, úgy, mint régen…! Micsoda veszteség…! habszifon2

Hehe. Balázs nagyobbra becsül engem mint tanárt, mint én magamat, sőt, gyanítom, annál is, mint a tanítványaim is, átlagosan.

Mosolygok. Drága Balázs, akkoriban, amikor még…, amikor még nem volt blogom, a legritkább esetben akartam, akarhattam elmondani, miről szól egy vers, inkább feladatokat, kérdéseket ötöltem ki. De most már van blogom, és itt kétszázszor annyi embernek mondhatom, valóban elmondhatom, és azt, amit akarok, érdeklődő, értő olvasók körében, arról a szövegről, amelyik épp kószán eszembe ötlik (ezt intuíciónak nevezem). És nincs érettségistressz, órai unatkozás, KLIK, kispolgári-sunyi kolléganő, adminisztráció, idegbeteg izzadságszagú rohanás…! Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 18.: itthon a helyed

Ami iszonyú romboló, értelmetlenül bűntudatkeltő: az anyáknak, háziasszonyoknak szegezni azt, hogy az ő életükben minden, ami nem család, otthon, kötelesség, az gyanús, léha, időpocsékolás, családellenesség. Merre mászkálsz, drágám? Nem tudsz felnőni a családodhoz, a feladatodhoz?

Ezt a játékot nem csak férfiak folytatják nők ellen. Szorongató a középkorú nők tekintete, gyanakvása is: anyánké, anyósunké, a szomszédasszonyé. Bővebben…

boldogság márpedig létezik

Olyan sorsokat látok… Látszat, némaság, frusztráció, évek óta. Nem vágynak méltóságra, szabadságra? Hogy lehet ezt kibírni?

Van, aki megírja nekem, hogy nagyon szenved, szeretne szép és méltó életet, vagyis egy kis nyugalmat legalább, de ez meg ez az akadálya, nem lehet.

Van, aki megírja nekem, hogy ja, nekem könnyű.

cropped-tavaszc3b6rc3b6m.jpgVan, aki belekezd, mászik kifelé, aztán visszacsúszik a pereméről. Amikor zuhan, megmagyarázza, hogy nincs is ott lenn akkora sár, ez az ő élete, mit van mit tenni.

Csak nem mozdulnak a sorsok. Bővebben…

bűntudatos

melléknevek sorozat 2.

hirlandónak

Ne becsüljük le a bűntudat szerepét a jellem formálódásában. A bűntudat hasznos jószág ám, az abszurd példaképekkel együtt. Kordában tartja a gyereklelket. Szorongó, megfelelni vágyó, sok mindenre rávehető, szeretetéhes emberek tömegei… kitűnő diktatúra-alapanyag.

Nem lesz ez se enciklopédikus írás, csak egy vetületet szeretnék megírni.

Én úgy olvastam gyerekként a Szentek életét, mártírhalálról, kitartásról, önfeláldozásról, szegénységről, mint más az Ivanhoe-t meg a Nyomkeresőt. Bővebben…

magyarázkodik

kedves olvasóimnak

Egész életünkben magyarázkodunk. Mi nők. Kamaszként. Az egyetemen. Anyaként. Negyvenöt évesen. Másokra pillogunk és szorongunk. Látszatot keltünk. Viszonyítunk. Marcangolunk. Azt hisszük, másoknak más. Halk nevetést hallunk. Bővebben…

most kezdődik 1.

Ma és holnap egy-egy párkapcsolat felbomlásának történetét olvashatjátok.

Az első ribizli vendégposztja. Holnap árnika jön!

*

Ismerkedésem Alkohol kisasszonnyal egybeesett nagy szerelmem visszatérésével. Kamaszkori beteljesületlen szerelem, amire húsz év után nyomtunk egy replay gombot. Hű, de szépen szólt! Mindenen átzengett. Még a kezdeti falsokon is. (Tudjátok, ez olyan, mint emberi fülnek a 432 Hz-es frekvencia a szabványosított 440-es helyett.) Hiába az intő jelek, a harsonák zúgó hangja elnyomja. Bővebben…

csak nehogy sérüljön a kis lelke

Utáltunk gyereknek lenni, és olvastuk Alice Millert is. Harapófogó szorít: ahogy keserűen neheztelünk anyánkra és félünk, hogy majd ránk is így. Mi nem és nem követjük el ugyanazokat a hibákat! Mi megmutatjuk. Sokba, jaj, de sokba kerül ez a megmutatás. Bővebben…

mit várunk a kötődő neveléstől?

2012. júliusi bejegyzés

2013. szeptember végi kiegészítés

Azt írtam: sokat kivett belőlem a komolyan vett kötődés. Sokat kivett, és most, hogy a legkisebb három és fél, és egyedül vagyok, szeretném, ha ennél a nagyon közelnél egy kicsit távolabb lennének már. De ki tudja, mikor éreztem volna ugyanezt nemkötődve? Talán sokkal előbb. Talán nem is szültem volna harmadikat úgy. Állítom: ahogy mi éltük meg, nem pótcselekvésként, nem apa ellen bunkernek, nem dogmatikusan és nem is tárgyakat halmozva, két itthon lévő szülő kötődve, lezser derűvel, így sokkal könnyebb volt a szülőség. Jól kötődve nevelni, az nem valami plusz erőfeszítés, hanem harsonás lazaság, mámoros törzsi lét. És sokan vagyunk itt, akiknek nem újdonság, furcsaság és nem szélsőség mindez, hanem talaj a lábunk alatt: megélt, működő, több éves, több gyerekes gyakorlat.

Amikor kritizálják a kötődő nevelést, annak kétféle oka lehet: információhiány (sok más tanácsot hallott az illető, nem tud jól hordozni, nem érti, miért fontos a szoptatás, nincs tisztában a csecsemő valós szükségleteivel), vagy a mozgalom túlkapásaira, visszás jelenségeire adott jogos válasz. Az elüzletiesedést, a szektás gőgöt, a homousion–homoiusion-típusú vitákat, a pótcselekvésjelleget, a közösség mélyrepülését én is illettem már többször indulatos vádakkal:

anyaság 3.0

semmit sem gondolok

még egyszer a mamamiról

És akkor az eredeti bejegyzés, egy közkeletű tévedésről. Bővebben…