nyílt levél D. Tóth Krisztának, a wmn.hu főszerkesztőjének

Kedves Kriszta,

zászlóshajótok, Szentesi Éva főmunkatárs ezen a héten elesett.

Amire célzok, az a “te is utálod Gerle Évát? fogjunk össze ellene!” akció áll.

A netes zaklatás, gúnyos hajsza, a röhögcsélésben való részvétel nem játék, ez a legfontosabb abból , amit közölni akarok. 

Volt ugye Évának nemrég ez a posztja, hogy egy kollegina őt és PNÉvát álnévről fúrja, sziszterhúd, toll a fületekbe satöbbi. Egyértelműen rám céloz, Gumiszoba kommentjében ott is a vád, a blogom neve, és bár kértem, nem revideált.

Nem én írok Évának zaklató dolgokat, és soha nem is írtam. Nem írok álnéven, soha nem írtam olyat, amit ne vállaltam volna. Konfliktusaimat privát intéztem, mégoly éles véleményeimet a nyilvánosságban érvekkel, egyenesen (a bíráltat és magamat is megnevezve) teszem közzé, egyébként hivatásszerűen.

Én ugyan rühellem azt, amivé a jól induló wmn lett, de a véleményem nem személyeskedésen alapul, hanem a nyilvános tartalmaitok alapos ismeretén, szilárd újságírói értékrenden és értékrendbeli különbségeken; mindig érvekkel támasztom alá a bírálatomat, ezt többször meg is írtam, itt és itt.

Röviden: azt az erőforrást, szakmai tudást, elérést, amely a wmn-nek lett (adatott), szerintem szerencsétlenül, szakmailag is bénán használjátok fel. Jó esetben csak magatok közt röhögcséltek belterjesen, egyébként pedig olyan, súlyosan improduktív gyakorlatokat, szokásokat magyaráznak ki a szerzőitek jópofáskodó, lájkvadász módon, hogy ennek semmi köze semmilyen ép értékrendhez – e gyakorlatokat nem megmagyarázni kéne, hanem felgyújtani és a helyüket sóval behinteni.

Na de ezért nem kéne gyalázkodni senkinek, sem hamisan, sunyin vádaskodni.

Elmondom, mi történt. Két nő, Murinai Angéla és Lelkes Villő, mindketten (és egyébként SZÉ is) lelkes olvasók voltak a blogomon 2013–2014-ben. A két nő kommentek százait írta napi szinten, mindenhol ott nyüzsögtek, itt barátkoztak, míg 2014 nyarán elhatározták, hogy nekik új hely kell, ők mekkorát csalódtak, én vagyok az ellenség, később pedig, látva, hogy a blog és az életem az ő harsány szárnyuk nélkül is üzemel, sőt, azt is, hogy kicsinálnak.

Engem úgy általában elég nehéz kicsinálni: még a legnagyobb életválságaim, szerelmi dolgaim sem tudtak, a konkrét életcéllal, identitással, kitartással, tehetséggel nem bírók meg biztosan nem. Ez azonban senkit nem ment fel a saját tette súlya alól, nem teszi normálissá, ami folyik. A netes kicsinálási szándék állandó szúrogatást, álneves, aljas e-maileket, széles körben tényként hajtogatott hazugságokat és a netes footprint tudatos tönkretételét jelenti.

Azóta, de az elmúlt két évben fokozódó módon a neten üzengetve, álnéven irkálva, hangulatot hergelve az engem nem ismerők (szövegeimet kognitíve fel sem fogók) körében, nyilvánosan, megszállottan tolják ezt, és egy órán belül reagálnak bármilyen új tartalmamra. Furcsa, nem? Dolgozó, értelmes, magukat feministának mondó nők, saját néven (is).

Most, 2019-ben bő fél éve az a helyzet, hogy minden egyes posztjukban, képük mellett rám célozgatnak, engem taglalnak, persze úgy, hogy vicceskedésnek álcázzák a rágalmakat, kacsintani lehessen, és csak a beavatottak értsék. Gúnyvideók, a blogról vett, szellemi tulajdonomat képező megfogalmazások, bennfentesnek tűnő adalékok, “jut eszembe, Gerle…” bármely téma kapcsán. “Gombás hüvelyem”, testrészeim taglalása, “szájszagom” emlegetése, 2014-es szerelmi kapcsolatom nyilvános kitárgyalása.

Ebbe sajnos, a szerelmem is beszállt (foglalkozása: jogász, életkora: 49). A szexuális gyalázkodások, tudni vélések az ő kifaggatása és készséges beszámolói után kezdődtek.

Nehéz ezt felfogni, hiszen elköszöntem tőle 2014 novemberében, azóta sem találálkoztunk.

Nyíltan tehát nem vállalják, hogy mi a gondjuk a tevékenységemmel, nem érvelnek, ettől ódzkodnak, viszont a legótvarabb módon személyeskednek.

Ha megnézed írásaim és érvelésem színvonalát, életformámat, hobbijaimat, gyerekeimet, mondjuk itt és itt, akkor nyilvánvaló, miből ered az anyagiak, az életmód, a “sznobizmus” “bírálata”, a testem elemezgetése.

https://gumiszoba.com/2019/06/06/megszakitja-adasat/

Ezzel a nővel beszélget a Klubrádióban másik munkatársatok férje, Péterfy Gergely, aki az én metoom szereplője, még 2001-ben. Hat hónapos terhes voltam. Véletlen volna ez?

Nekem erős önkárosító késztetéseim vannak, és ők ezt pontosan tudják. A több éves fenyegetettség, a nylt beszéd az értelmes érvelés lábbal tiprása, a nyilvánvaló irigykedés és egyszemélyes küzdelmem mára túlnőtt azon, amit kezelni vagyok képes, és bárkinek túlnőtt volna. Szólok: baj lesz. És annak híre lesz.

Egyikük a nevemben írogat névtelen gyalázkodásokat Szentesi Évának, megneszelve, hogy SZÉ felszínessége, íráskészégének fogyatékossága, csajoskodása és felelősséghárítása miatt én nem komálom a tevékenységét, és ez a – szintén érvekkel, nyíltan kifejtett – álláspontom felhasználható ellenem. Ezért megkeresték őt, és “elmesélték neki, milyen vagyok”, aminek első hírnöke egy lájkocska, amit Éva Lelkes Villő heti rendes “okozzunk izmaink és pasija lengetésével Gerle Évának fájdalmat!”-posztja mellé biggyesztett. Lesz ez még több is.

A netes hajsza és zaklatás nagyon rút természetű, a végén, amikor tragédia történik, igazi, egyetlen felelőse nincs is, ez az igazán alattomos benne.

Itt elég sokat idézek tőlük, ha továbbiakra vagy kíváncsi, mindent dokumentáltam is:

a blogról írták

Kérlek, hass oda, hogy ez a folyamat megálljon, hogy Éva az ellenem megfogalmazott vádat nyilvánosan tisztázza, és bocsánatot kérjen.

Írjatok a tinderezésről meg a luxusanyaságról az öregedés tényeinek letagadásáról kevesebbet, és sokat, nagyon sokat, hogy mennyire káros a netes gyűlölködő zaklatás, a másik lejáratása.

A véleményének kifejezéséhez, amíg érvel és a közös térben a közös térben megjelent tartalmakra reagál, mindenkinek joga van. Ezt az én igazságom, az én ügyem, és semmi sem fontosabb ennél.

Így festek, és ez a mai fogyasztásom. Minden nap ideteszek egy-egy képet, addig, amíg ez a dolog meg nem szűnik.

Üdvözlettel:

Gerle Éva

a csakazolvassa szerzője

Rendszeresen szólok: baj lesz. Mélyen tudom, hogy igazam van, és azt is, hogy az igazságom nem népszerű.

 

 

kedves futóverseny-szervezők!

Imádunk együtt futni. Sokan futni. Budapesten futni. Amatőrökkel együtt futni. Aszfalton futni. Nagyon tiszteljük a munkátokat, több nemzetközi futóeseményen vettem részt, és azokhoz képest is profi, ahogy a BSI a versenyeket szervezi, ami mindenre figyelme, kapacitása van. Komoly mozgalom lett a futás és a futóesemények is.

De tudnánk még jobban örülni ezeknek. Észrevételeim, négy olyan év után, amikor jó pár BSI-s eseményeken vettem részt:

Jelenleg a BSI futóversenyein Bővebben…

nem billen át

Sokan hiszik, hogy egy nap elegen leszünk, és akkor eljön a Kánaán.

És sokan most azt gondolják, hogy a mi, az a feministákat jelenti. Mások pedig az edzésre, futásra gondolnak. Gerle Éva programja az volna, hogy legyen mindenki ketogén futó feminista, és dobja ki a margarint! Járjon színházba! Biciklizzen árkon-bokron!

Dehogy is. Ez nagyon primitív értelmezés. Bővebben…

akik ellopták a feminizmusomat

én nagyon feminista vagyok meg minden, de ahogy néha rákezdik, hát komolyan mondom, hagyjuk már ezt

G.

Mindaz, amiért én már nem vagyok mozgalmi ember, nem járok tüntetni, táncolni 1200 forint/óra bébiszitterre költve utolsó tízezresemet – hanem mások eszméihez nem igazodó, vegyes ihletésű, belső ellentmondásait felismerő és azokkal foglalkozó, önkifejező blogger vagyok.

Minden gondolkodó ember találkozik az ellentmondásaival, és meghaladja néha önmagát.

És mindaz, ami miatt a hazai, magukat feministának nevező nőkben csalódtam.

ne szülj, szülésmegbánás, három gyerek után: “én nem szülnék”

Imádtam ezeket a feminista találkozókat. A gyerekeim említése trigger, de macskákról egész este folyt a szó. Bővebben…

a túltolt feminizmus

Tudom, itt vagy, és azt is, hogy ráncolod a homlokod. És néha kommentelsz is egy megint-ugyanolyan-kioktatást, vagy felveszed a könnyed, csak-erre-jártam gúnyolódás pózát, és úgy általában teszel megjegyzéseket a blogra, a túlzó feminizmusra, vagy a személyemre. Konkrét érved nincs.

Kifejted netán, hogy te annyi mindennel egyetértesz, tetszik amúgy a blog, na de ez (a te rossz lelkismeretedet okozó, érzékeny pontodra tapintó poszt), ez már mégis túlzás! Álljon meg a menet!

Vagy csak előírod, hogy én milyen szavakat, stíluselemeket használjak, hogy kezeljem a blogmotort, vagy nyafogsz, hogy csináljak valamit, hogy te jobban tudd olvasni a saját elbaszott telefonodon. Nem lehet azt kibírni, hogy ne szólj bele.

Én mindig tudom, mi zajlik, amikor az olvasó felordít. Bővebben…

oszd meg az egészséged!

Ha a saját szűk életeden, érdekeiden, a szeretteiden kívül a világ sorsa, más emberek helyzete is foglalkoztat, akkor sokféleképpen lehetsz jótékony.

Mindjárt az elején megjegyzem, és ez a közbevetés némileg fontosabb is, mint maga a poszt, hogy a jótékonyság, a mások iránti figyelem nem alapértelmezett (“egy értelmes, etikus embert nem hagyhat hidegen az ötlábú csirkék sorsa”), hanem döntés, plusz vállalás. Egyáltalán nem kötelező megmenteni vagy segíteni másokat, ne hagyd, hogy ezzel zsaroljanak, rossz érzéseket keltsenek benned.

Akkor adj, ha szívesen adsz, és ha van miből. Úgy adj, hogy önazonos maradj. Minden más esetben romboló és zavaros a dolog.

Belőlem a segítés imperatívusza eltűnt, amióta:

megértettem, hogy nem korlátlan az időm, energiám, és nem várható el mindez

úgy érzem, követelik, elvárják tőlem, úgy meg én nem (főleg ha a segítendő objektíve jobb helyzetben van)

világossá vált, hogy magamért felelek elsősorban, és bőven van dolgom a legközvetlenebb hozzátartozóimmal is

rengeteg csalódás, visszás tapasztalat ért a vállalásaim, társadalmi munkám, jótékony akcióim közben. Én lettem a hunyó valahogy. Kifosztottam magam. Sokszor kibeszéltek, vádaskodtak a segítettjeim. A segítségem azt üzente nekik, hogy én gazdag és erős vagyok, bármit megtehetek, hát akkor miért nem többet, vagy úgy, ahogy nekik lenne jó. Ezt többet nem csinálom.

Ennek értelmében ne helyezz senkit a saját életminőséged elé. Az első az, hogy te legyél jól. Nincs zűrzavarosabb, mint a világ üdvéért ténykedő, mártírkodó, szétcsúszott pótcselekvők, akik a saját javítandó területeikről terelik el az ügybuzgalommal a figyelmet. Akik szeretetet, figyelmet koldulnak a segítségükkel. A templomos nénik, a “mindig számíthatsz rám” emberek.

De ha mégis segítesz, akkor ezt sokféleképpen teheted:

Segíthetsz pénzzel, adománnyal jó ügyeket. A neked járó bevétel egy részéről való lemondással, például nem kérsz teljes bérleti díjat a nehéz helyzetű bérlőtől. De ne ragadjon el a hév: ne vállalj még többet, és legyenek garanciák. Legyél tisztában azzal, hogy ezt te adod, és nem kell adnod. Te vállalod, ami után még és még több nem jár.

Támogathatsz fontos akciókat önkéntes munkával, a politikai szerepvállalástól a közösségi, ökológiai, szegénységenyhítő tevékenységekig. Szedhetsz szemetet csak úgy. Olvashatsz mesét is állami gondozott gyerekeknek, tudtad?

Oszthatsz ételt promócélokból, fullsminkben és önelégülten, mint egynémely félceleb karácsony előtt, de csak úgy, hogy a körömlakkja ne sérüljön, és előnyös legyen az instafotó… “Legalább segít”? Nem, mert gyalázat elesett embereket fotóháttérnek, önlobogtatásra felhasználni.

Sokat tehetsz a világért a fogyasztásod korlátozásával, takarékossággal, lemondással is, ez akkor való neked, ha nem vagy kapcsolódós fajta, és nem igényled, hogy hirdesd magadról a jótékonykodást, csak a felelősségérzeted hajt.

És amire én kaptam rá: adhatsz az egészségedből. Lehetsz donor: petesejt-, vér-, plazma- és csontvelődonor.

az ötvenedik plazmaadásnál kis ünnepség volt. emellett harmincszoros véradó is vagyok

Már ígértem ezt. De nem könnyű döntés mégsem. Most belevágok. Valakinek én is hozzájárulhatok a gyógyulásához, a szerepem pedig az ő számára pótolhatalan, mert nagyon kell egyezni a szöveteinknek. Hogy képes legyek rá, ahhoz az kellett (mivel a csontvelőt altatásos műtéttel veszik), hogy sokat lássak ilyen beavatkozásokból, betegekből, meg se kottyanjon a tű, a testnedv látványa, tudata, a fájdalom.

a te történeted

Annak, hogy nem borítottad rájuk az asztalt még tizenhét évesen, vagy menekültél jó messzire, hogy soha többet ne találkozz velük, se klónjaikkal, hogy soha többet ne hagyd magad, hogy ne magadban keresd a hibát, amikor bántanak és beléd szólnak – mindennek az a következménye, hogy későn jössz rá. Addigra eltelt már a fél életed. És annál nagyobb akkor a rájövési detonáció. Hullik, borul minden. Bővebben…