futóanomáliák

Futok (kocogok) padon, erdőben, aszfalton és versenyen, volt három félmaratonom és egy teljes, gyötrelmesen lassú, de végigfutottam mind. Mellette pedig – mert inkább vagyok újságíró, mint futó – figyelem a futáshoz kapcsolódó tartalmakat, egyéni blogokat, az amatőr futós portálokat és a versenyszervezést is, mondhatom, hogy évek óta. Néha azt gondolom, hogy ne legyen már véleményem, hiszen bennem nincs az a szenvedély, ami a többi futóban, pontosabban: bennem a mozgás iránt van, a futás csak az egyik fajtája. Máskor meg szisszenek. A következő visszásságokat vettem észre:

  1. A futók közötti tipikus közbeszédben nagyon erős a kompetitív szemlélet az öröm, az egészség és a rekreáció rovására. Nem csak tempóban megy a versengés, egymásra tromfolás, hanem távban, extremitásban, bakancslistás versenykipipálásban. (Vagy: akik “csak úgy” futnak, azok nem írnak róla?) Én elismerem a hősöket, de ahogy a nemhősök is felveszik ezt a beszédmódot, az egy kicsit sok.
  2. Sokan válnak függővé: túlhajtják a futást, túlvállalják magukat versenyzésben, nem reálisak az állapotuk felmérésében, és lesérülnek. Szomorú.
  3. Egyre többen akarnak a megélénkült futótrendből egy kis know-how segítségével maguknak bevételeket hasítani. Ennek része az is, ahogy rábeszélnek mindenkit a drága cipőre, cuccra, edzésre. A legnépszerűbb verzió a távedzés: szakmainak tűnő cikkek, zsargon, a profizmus látszata, fontoskodás. Fenyegetések és ígéretek, soha el nem érhető szint lebegtetése. Elidegenítő és fölösleges. Mindenki úgy él meg (jól), ahogy tud, és ha ez kell a népnek, akkor ez kell, de most már ott tartunk, hogy komoly szakemberek lélektelenül lemennek kutyába, és akciósan, 2590-ért árulnak havi tagságot olyanoknak, akik nem elkötelezettek a futás iránt. Súlyos infláció ez.
  4. Miközben ezekhez a pulzusalapú módszerekhez kütyü (pulzusmérő, sportóra, applikáció) és naplózás kell. 40 ezer alatt nincs kütyü. Aki rákap, többet bajlódik applikációkkal és grafikon-nézegetéssel, mint amennyi időt a futással tölt.
  5. Teljesen amatőr futók tekintenek úgy magukra, hajtják úgy magukat és szereznek be olyan cuccokat, mint a hivatásos sportolók. Nincs “kimaradt edzés”, zajlik a “kilométergyűjtés”, emelkedik a “laktátküszöb” és a többi. Méregdrága cuccok halmozása. Néha ez röhejes, mert amúgy sem a lelkület, sem a kinézet, sem az eredmény nem sugall sport iránti elkötelezettséget. Fontoskodó jólértesültségnek, életpótléknak, pénzelbaszásnak és család (asszony) előli menekülésnek tűnik a futásotok, barátaim.
  6. A szénhidrát eluralja a táplálkozásról, töltésről való beszédet: másról, mint a glükózalapú ATP, nem tudnak, hallani sem akarnak. Komoly szakmai újságok sem. 50-60 gramm szénhidrát óránként. Miért? Soha szóba nem kerül a kókuszzsír, a vércukrot nem bolygató töltési módok. A vegánság is a küszöbön ólálkodik (erről már írtam augusztusban, álláspontom szerint ideológiai alapon táplálkozni veszélyes, emellett a magas gabonatartalmú étrend különösen egészségtelen, gyulladáskeltő).
  7. Nagyon sokan, akik futnak, csak futnak. Hajtják a futós eredményeket, nem végeznek keresztedzést (azok se, akik mondják, hogy fontos), ami rendkívül egyoldalú. Több nem fér bele a munka, család és regeneráció mellett, ez érthető. Neves futóknak is láthatólag fájdalmas, sérült mozgásuk van (nem a 72. kilométerről beszélek).
  8. Futni trend, és ami trendi, mindig elkurvul, felhígul, kiüresedik. A BSI versenyei profinak számítanak, minden ki van találva, jól működik. De azt a szeméthegyet (műanyagpoharak), harsány reklámtömeget, értelmetlen prospektust, ami ezeken a versenyeken van…! Lehangoló. Hiába szedik össze, tudjuk, mi lesz tízezer műanyagpohárral. Igenis ez lehetne másképp. A fő kritikus és másképp csináló nem más, mint Csanya. Megfogadom: saját frissítéssel futok eztán. Kíváncsi vagyok, mi lesz Madridban, ahol október 28-án futok félmaratont. Norvégiában sokkal kisebb felhajtás, reklámerő és szeméttömeg volt, és semmi szexizmus, lekezelés, “hajrá, lányok, mert még meg kell főzni az ebédet”, ez múlt vasárnap volt, és nem értik.
  9. Nyom a futócipőm, pedig már félmaraton is van benne.

Megyek futni.

kedves újságírók!

Titeket nem szokott zavarni, hogy minálunk nagy érdekek szerint, félelem-alapon, másrészt meg sógor-koma pitiánerséggel működik minden?

Nem zavar titeket, hogy az ember, a gondolkodó, a betűvető lény azért nem meri leírni, amit egyrészt gondol, másrészt ami közérdekűen fontos, mert hallgatásra inti a saját érdeke, a hirdetők érdeke, a kollégákal osztott világnézet, a szerkesztőségi irány, a tekintélytisztelet, a barátnőség…?

Nem meri például leírni, hogy egy könyv szar, hogy a szerző hatalmas blöff, hogy egy színész kőalkoholista, hogy az a bizonyos diétás irány tarthatatlan, hogy van, aki egy kicsit sok bőrt nyúz le egy adott trendről.

Le kell viszont írnotok bizonyos kötelező fordulatokat, téma, irány és szerkesztőségi népszokás szerint, amit ott kell. Bővebben…

mellébeszélés, áldozathibáztatás

Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.

A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.

Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget. Bővebben…

maximalista

melléknevek sorozat 38.

-ista képzővel

Ahha, szóval magadra ismersz: maximalista vagy. Te most panaszkodsz vagy dicsekszel?

Ezt a szót is szárnyaira kapta a közhelymédia, a bakancslistával, a komfortzónával, a testképpel és a kiégéssel együtt.

Túl sokan húzzák magukra ezt a maximalizmusdumát. Talán ez biztonságos számukra, megmagyarázza a nyugtalanságaikat. Mintha akkor nem tehetnének róla, mintha nem lennének felelősek a rossz közérzetükért. Büszkék rá, hogy ők a tökéletest hajtják, ez legális probléma. (Hallottál már valakit arról panaszkodni, hogy pocsék az ágyban? Vagy hogy bántalmazó? Vagy hogy nem ért ahhoz, amit csinál? Ezek nem legálisak.) Az adja az öntudatukat, amitől szenvednek (ha ezt veszed észre magadon, gyanakodj). Láttam jó pár embert, akik tökéletességhajszolóként jellemezték magukat, és zavarban voltam, mert még jó se volt, amit csináltak.

Elkoptatták a szót, boldog-boldogtalan magára illeszti, mert kicsit igaz is rá, meg menő is. Mintha a szavak maguk formálnák a valóságot.

Mindenesetre elvesztik a jelentésüket.

Szerintem a maximalizmus sem jelenti mindazt, ami mindenre rámondják. Most elvégezzük a differenciáldiagnosztikát.

Egyik életmódváltó ismerősöm például állítja, hogy ő azért nem tud belekezdeni az igazi diétájába, mert ő maximalista, mindent a legjobban akar csinálni. Nem tud, és azért nem tud. Ez azt jelenti, hogy jelenleg – addig is – müzliszeletet eszik, meg brióst, mert ugye még nem tökéletes a terv. A szitu. A motiváció. Nem adottak a feltételek. Ő csak akkor kezdi el, ha már minden stimmel!

Valami azt súgja nekem, hogy nem lesz ilyen időpillanat, és az aprólékosság, túlproblémázás elfoszlik a semmibe. Ez még csak nem is tökéletlenül csinált diéta, hanem a diéta tagadása, halogatás és önbecsapás. Merthogy ezzel a szöveggel ő semmit sem csinál. (Megmondtam neki is.)

Először is: az igazán maximalista ember soha Bővebben…

mi a bajuk a nőknek? 1. – magazinék

A sorozatban bemutatom, mit állít a mai nők fő problémáiról 1. a női média, 2. az antifeministák, végül 3. összegzek, hogy szerintem mi a mi bajunk.

Nem hittem volna, hogy ilyesmit fogok írni, mert a közéletnek nevezett mohó okoskodástól, de általában a társadalmias, csoportokban gondolkodó szemszögtől is egy ideje távol tartom magam, és sokkal jobban érzem magam így, annak ellenére, hogy a magam-öröme, magam-igazsága posztok alatt nem indul meg a “nagyon igaz!” hullám. A sodró események miatt ugyanakkor több hírt olvastam mostanában, és most kevésbé volt bennem, hogy “jaj istenem, hagyjátok már, mindig szidtok valakit, hát ti ezt a puffogást élvezitek!”. Némileg revideáltam – eleve sem apatikus – apolitikusságomat.

A címbeli kérdés gyakran úgy merül fel: mi a baj a nőkkel? Ha szóvá tesszük mindazt, ami akadályoz, fojtogat, bőrünkbe hasít, azonnal belekiabál a világ: változz meg te! Add lejjebb, szülj időben, érd be a realitással, bocsáss meg, legyél nőiesebb, térj vissza ahhoz, ami működik (pedig most mondtad: nem működik). Ne akarj te okosabb lenni, többet keresni, rivalizálni, elnyomni a párod! Bővebben…

de akkor legyél teljesen őszinte

Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.

Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről, mert én nem árulok semmit. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé, de ha mégis, akkor magamon kezdem.

Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. A csúsztatást az érvelésben. A nafgyszájúságot és mögötte a gyengeséget, a frusztrációt. És a női média boldogan asszisztál ehhez, sőt, progresszívnek gondolja.

Nem itt kéne tartanotok, csajok. Bővebben…

szextanácsok magazinszerte

Bolyongunk nagy elveszetten a szégyeneinkkel. Mások vajon mind boldogok, jól működik a kapcsolatuk és benne a szexualitásuk? A többségi ítélettől, a tabuktól megnyomorítva keressük a válaszokat, remélve, hogy végre nem minket hibáztatnak, nem ugyanazt szajkózzák.

Milyen jó, hogy a magazinok foglalkoznak ezzel a témával. Bővebben…