budapest maraton 2019

…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.

Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:

berlin óta

A versenyről írok

Az van, hogy én szeretem ezt.

Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.

Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.

A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két coski volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, fizetettek és fizetetlenek, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a terüélethasználat, a sörpadok…).

Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.

Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.

Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.

Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:

én, a futó

A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.

Ment persze a hőzöngés, hogy miért Az egyik ilyennek szóvban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:

“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.

Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.

Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?

Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.

Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.

Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.

Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.

Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.

Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”

Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.

Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.

Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.

A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.

Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.

Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.

Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.

futóanomáliák

Futok (kocogok) padon, erdőben, aszfalton és versenyen, volt három félmaratonom és egy teljes, gyötrelmesen lassú, de végigfutottam mind. Mellette pedig – mert inkább vagyok újságíró, mint futó – figyelem a futáshoz kapcsolódó tartalmakat, egyéni blogokat, az amatőr futós portálokat és a versenyszervezést is, mondhatom, hogy évek óta. Néha azt gondolom, hogy ne legyen már véleményem, hiszen bennem nincs az a szenvedély, ami a többi futóban, pontosabban: bennem a mozgás iránt van, a futás csak az egyik fajtája. Máskor meg szisszenek. A következő visszásságokat vettem észre: Bővebben…

kedves újságírók!

Titeket nem szokott zavarni, hogy minálunk nagy érdekek szerint, félelem-alapon, másrészt meg sógor-koma pitiánerséggel működik minden?

Nem zavar titeket, hogy az ember, a gondolkodó, a betűvető lény azért nem meri leírni, amit egyrészt gondol, másrészt ami közérdekűen fontos, mert hallgatásra inti a saját érdeke, a hirdetők érdeke, a kollégákal osztott világnézet, a szerkesztőségi irány, a tekintélytisztelet, a barátnőség…?

Nem meri például leírni, hogy egy könyv szar, hogy a szerző hatalmas blöff, hogy egy színész kőalkoholista, hogy az a bizonyos diétás irány tarthatatlan, hogy van, aki egy kicsit sok bőrt nyúz le egy adott trendről.

Le kell viszont írnotok bizonyos kötelező fordulatokat, téma, irány és szerkesztőségi népszokás szerint, amit ott kell. Bővebben…

mellébeszélés, áldozathibáztatás

Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.

A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.

Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget.

Mert ezek azok: hárítások, ellenséges, empátiátlan okoskodások.

https://mno.hu/belfold/publicus-intezet-kozvelemeny-kutatas-a-szexualis-zaklatasi-ugyekrol-2428550

Traumáról, szégyenről, a mindenkinek érzékeny szexualitásról van szó. Ha van benned jó érzés, ilyen témában nem hangoskodsz, nem okoskodsz, nem viccelődsz. És ha tisztán akarsz látni, akkor nem is érzelmi alapon, párás szemmel nyilatkozol, nem leszel megértőbb attól, hogy ez a testvéreddel, barátnőddel történt: tisztában vagy azzal, mi helyes és mi helytelen, és az erőszak, a nyomásgyakorlás helytelen. Valamint egyszerűen, józanul gondolsz az áldozatok érzéseire, és főleg azokra gondolsz. Nem akarsz igazságot tenni, nem is lehet: itt nincs két oldal, egyrészt–másrészt, mert kiszolgáltatott emberek módszeres, hatalmi alapú, önző tárgyiasításáról, megalázásáról, hatalomfitogtatásról van szó.

Emlékezz vissza, milyen megrendült és jó érzésű voltál a veronai buszbaleset idején. Kerested a felelőst, egyértelmű volt, hogy nem oktatod ki a túlélőket és az áldozatok családját, és nem gúnyolódsz rajtuk. A traumát, amiről most szó van, nem a vakvéletlen, a műszaki hiba vagy a természet emberek okozta, hanem emberek, önzőn, leszarva a másikat. Férfiak, saját szabad akaratukból, szinte szórakozásból, azonosulva azzal, egyben meg is erősítve azt, hogy ez így normális, ez csajozás, ez szexualitás.

A szexuális abúzus és zaklatás mint jelenség politikai ügy, gyökerei a rendszerben vannak (hatalom, színházi és munkahelyi hierarchia, patriarchátus, nőgyűlölet, erőszakkultúra), és jól leírható a mechanizmusa, világszerte hasonlóan zajlik. Ezért beszélünk róla a nyilvános térben. Az egyedi esete ugyanakkor érzékeny magánügy. Te a közéleti megszólalás harsányságával gázolsz bele a személyes térbe, mert nem gondolsz az áldozatra.

Nem olyan érdekes a te okosságod. A hangoztatása egyfajta erőszak, semmi köze a demokráciához. Csak az áldozat újratraumatizálására, megszégyenítésére, szorongatására jó az a fajta ítélkezés, ami a kommentekben tömegesen ment. Akkor is az erőszak oldalára állsz az ilyen szövegekkel, ha nem ez a szándékod.

elég lett volna nemet mondani

Nem, nem lett volna elég, és nem is volt elég. Azok is traumatizálódtak, akik nemet mondtak. Mindenképpen megalázó a nyomulás. Minden ajánlat, próbálkozás megalázó, és minden “közeledés”, valójában: nyomásgyakorlás hatalmi alapú, ami nem kölcsönös vonzalmon alapul, lehetőleg egyenrangúak között. A nem-humán szex minden esetben megalázó, emellett az elkövetők bűntudatot is keltenek az áldozatokban, tönkrevágják talán évtizedekre a szexualitásukat. És egy pillanatnyi kételyük, bűntudatuk nincsen, el is felejtik. Ettől durva, ha nem is halálos.

És most kiderült mindez.

zaklatással vádaskodni most divat

Nem, ez nem divat. 1. Nem most keztdődött: sokan évek óta beszélünk róla. Eve Ensler ios, ISIS túlélők, afrikai csonkított nők és mások is. Most megváltozott a közhangulat, és ennek jele, hogy Amerikában egy nagy hatalmú, mozdíthatatlannak vélt potentát is belebukott. Elkezdtek az emberek érzékenyedni. Van fogadókészség, kevésbé kínos vállani a történetet. Ezért most kerülnek elő az esetek. Sok-sok történet van még. És sok olyan, amelyet soha nem mondanak el nyilvánosan, akik átélték, de a szégyenek mindenképp oldódnak e közhangulat eredményeképp. A felismerés: nem csak én éltem át ezt, sok-sok áldozat és elkövető van, gyógyító.

2. Ami rendkívül sunyi ebben az odavetett mondatban, az az, hogy sugallja, hogy ezt csak úgy mondják, igazából nem is volt zaklatás, vagy valamire felhasználják a vádat. Hogy ilyesmi amúgy nem történt, vagy nem ez történt, ez csak most van zaklatásnak beállítva. Érdekes, hogy miért pont nekik nem hiszel.

csak most mondják, hogy zaklatás, akkor benne voltak

Nem mondtak semmit. Lehet, hiogy benne voltak, de (lásd fent) 1. a kezdeménye3zés mindenképp megalázó, 2-. traumatizálódtak, 3. elég szomorú, az erőszakos rendszerbe illő, hogy ilyen próbálkozás egyáltalán megtörténhet.

pitiáner ügyek, magánügy, unalmas

Az igazi, nagy baj az erőszakos kontextussal és a hatalmi visszaéléssel van, és az politika, nem magánügy. Nők tömegeinek rombolja le az önbizalmát és egészséges szexualitását az ilyen élmény, amelyből sokan sorozatosan szereznek újakat. Néha munkahelyről kell elmenniük, vagy szankciókat kapnak ilyenek miatt. A társadalmi működésmód az, ami súlyos és felszámolandó.

mindenkit megvádolnak, boszorkányüldözés zajlik, bárkit ki lehet ezzel csinálni

Azt akarod mondani, a vádlók hazudnak? Mutass rá, és érvelj: ki hazudik, miért hazudna, miben hazudik? A boszorkányüldözés szó jelentése: alaptalan, koncepciós, hergelt, gyűálöletalapú, mindenestül hamis hadjárat személyek ellen. Egyetlen esetben sem hamisak a vádak, az elkövetők, Weinsteintől Martonon Kerényiig el is ismerték a tetteiket. Nem igaz, hogy bárkit ki lehet csinálni. Nem igaz, hogy bemondásra megy. Aki nem csinált ilyet, azt nem lehet. Épp az elkövetők bújhatnak meg tömegesen amögött, hogy haj, régen volt, ki emlékszik, nem is bizonyítható.

Sárosdi és Schilling művészi teljesítménye gyenge, ezzel akarnak feltűnni, a Lúzerben Sárosdi meztelenül veri két férfi farkát

A darab PONTOSAN arról a hatalmi visszaélésről szól, azt mutatja be, amin ellen Séárosdi Lilla magánszemélyként is kiállt. Olvass, és járj színházba! Ne most legyél nagy szakértő, hogy megnéztél egy pár percet videón egy előadásból. Ezek az írások segíthetnek a darab értelmezésében:

http://szinhaz.net/2015/04/12/herczog-noemi-ujszemelyesseg/

http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5248/schilling-arpad-es-kretakor-luzer-a-remeny-szinhaza-trafo/

http://www.origo.hu/kultura/20150324-meztelenre-vetkozott-a-rendezo-a-szinpadon.html

http://www.jelenkor.net/visszhang/393/csehov-vagy-luzer

http://m.magyarnarancs.hu/szinhaz2/zsenialis-vagy-arpad-alkudj-meg-schilling-onkinzo-kegyetlen-eloadasa-92077

http://szinhaz.net/2016/06/07/zavada-peter-a-heroikus-ego-lebontasa-schilling-arpad-luzer-cimu-eloadasaban/

http://szinhaz.net/2015/04/12/nyilvanos-ketsegbeeses/

http://www.origo.hu/kultura/20150402-interju-schilling-arpad-szinhazcsinaloval.html

a nagy liberális elit most egymás torkának esik, hahaha, korábban mekkora haverok voltak

A “baloldali” kulturális elit akkora, hogy ez az állítás értelmetlen. Hogy egységes és világnézeti alapon összetartó volna, az csak a nagyon távoliak és tájékozatlanok, általában a színházba nem járók gondolják így. Lehetnek és vannak is a széles és sokféle “balos” (értsd: nem jobbos) értelmiségen belül ellentétek, neheztelések. Ebben az ügyben semmilyen pozícióharc, érdek, karaktergyilkosság nem volt (Kerényiében sokkal inkább). És korábbi kötődés sem volt. Schilling is, Sárosdi Lilla is független és alternatív alkotók, két  művészi generációval fiatalabbak Martonnál. Soha nem volt a Vígszínházzal semmilyen kapcsolata egyiküknek sem (Marton az abúzussal tett róla, hogy Lillának ne legyen), általában a kőszínházakhoz sem, és egyéb módon sem voltak haverok.

Nehéz elhinni, hogy ilyen egyszerű valami, nagyon rászoktunk a rejtett mozgatórugók keresésére, de Sárosdi Lilla vallomása pontosan az, ami.

Sárosdi és Schilling érdeke ez a botrány, meg akarták szerezni a Vígszínházat

Aki ismeri a fővárosi színházi viszonyokat, nem mondhat ilyet. Schilling generációja legnagyobbja, teljesen más ízlésű kör ikonja, mint amilyen a Vígszínház (lásd a poszt végén). Sosem voltak kőszínházi ambíciói. Jelenleg nem is rendez Magyarországon.

miért most áll elő, miért nem akkor szólt, húszéves ügyeket elővenni…?

Minden esetben, amikor az áldozat viselkedéséről beszélsz, amikor azt részletezed, bírálod, hárítod azt, hogy az elkövetőről legyen szó. Vagyis áldozathibáztatsz és csökkenteni próbálod az elkövető felelősségét. Itt is volt egy bájos komment: akkor kell felelősségre vonni, az áldozat vonszolja ki a fényre az elkövetőt, éspedig azonnal, az abúzus után. A komment írója (férfi) nagystílűen elfeledkezik a nemi és pozícióbeli hatalmi különbségről, az elkövető magabiztos, védett állapotáról, vagyis arról a lényegi mozzanatról, amiért az áldozatok törvényszerűen hallgatnak.

Nagy a nyomás: nehogy utólag lehessen valami ügy, elmúlt, kész, ugye élvezted te is. Nem, nem élvezték, és akármikor szóvá tehetik. A szüleink visszaéléseit sem értjük gyerekként, és amikor már értjük, akkor sem merjük azonnal szóvá tenni, kiállni ellene, beszélgetni róla.

Mi lenne, ha azt javasolnánk: az elkövető tudatosítsa, mit csinál, és ne csinálja, ha pedig csinálta, hagyjon fel vele, és kérjen bocsánatot? Ha közszereplő, híres ember, akkor meg pláne legyen ezen a téren támadhatatlan, ne éljen vissza a hatalmával, ne tegye gusztustalan, erőalapú, feleség elől titkolt játszmává a szexualitását, és ez az ő felelőssége és érdeke.

Vajon miért tekintitek ilyen sokan az erőszakot, a nemi erőszakot adottnak, vákltoztathatatlannak? Mindig is volt, mindig is lesz, sójhaj, vigyázzanak a nők, vigyázzon a gyerekére a szülő. Pedig ha megváltozik a kontextus, ha a társadalom nagyon elítéli a nyomakodást és a másik használatát, ha botrány lehet az ilyen próbálkozásból, ha rámehet a karriered is nők fogdosására, majd nem csinálod. Ez zajlik most.

Azért most zajlik, mert most lett olyan a közbeszéd, most tört át a gát, most erősödött meg a nők érdekképviselete és tudatossága, hogy már nem mindegyikük retteg elmondani, ami történt. Az amerikai botrány felbátorította a sok éven át hallgató, emlékeiket temetni-feledni próbáló áldozatokat, és felhozta az ő történeteiket is. A bostoni pedofil papok történetei, az illegális egyházi örökbeadások is később derültek ki. A már megerősödött emberek álltak ki a titkaikkal, olyanok, akik a múltjukat feldolgozták, volt távlatuk, ahonnan meg tudták ítélni ezeket az eseményeket, és már erőt éreztek magukban a kiállásra. Mi olyan furcsa ezen? Nem most lett bűn. Akkor is bűn volt. Nagy erőkkel próbálták elkenni.

büntetőjogilag nem lehet bizonyítani, mi értelme ennek, elévült

Nem. Nem is próbálta meg senki. A köz ítélete egy másfajta szankció, talán súlyosabb is. Messzire mentek az elkövetők, tudták ők is, hogy az ilyesmit elítéli a társadalom. Kockázatot vállaltak, belebuktak, és akik tömegesen csinálták, azok lejáratták magukat.

ártatlanság vélelme

Ez a büntetőjog fogalma, intézmények és az igazságszolgáltatásra kötelező, a közvéleményre, a sajtóra és az egyszeri emberre nem. Mivel nincs jogi eljárás, nincs bizonyítás sem, ezért nincs értelme a fogalomnak, hiszen soha nem válik bizonyítottá a cselekedet. Ugyanakkor elég, ha az elkövető elismeri a tettet – és elismerte. Ráadásul az elkövetők szándékosan úgy követtélk el az abúzust, hogy ne lehessen később bizonyítani, ne maradjon nyom, hiszen ők is tudták: tilosban járnak.

pár hétig beszélnek róla, aztán elül

Dehogy is. Ne projektáld a saját pletykaigényedet és katasztrófaturistáskodásodat. Minden megváltozott. Ez nem felszínes történet, hanem fordulópont.

Ugyanígy kezdtünk beszélni a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokról egyszer csak, évtizedekkel később, kutatni és tárdsadalmilag feldolgozni a témát. Sokkal később: amikor eljött az idő, amikor olyan lett a közbeszéd, vagy történt valami durva eset, lelepleződés. Egyszer csak megtörtént. Gyakran egy bátor hang indítja el ezeket a diskurzusokat.

Mi lesz?

Először is, zaklatás, hatalommal való visszaélés ügyében a közvélemény táéjékozottabb és érzékenyebb lesz. Sok-sok ember gondolkodott ezen a témán, kapott információkat és szempontokat a médiából. Az áldozatok is olvasták mindezt, és ez a feldolgozási folyamatot, a gyógyulást segíti. Nem az emlékek lomtárában marad. Elkövetők esetében a változás első feltétele a szembesülés, az, hogy nem hallgatunk, nem maszatolja tovább sneki. Kimondani: mi is történt? megtörtént.

A másik, hogy az elkövetők és a hasonlóra hajlamosak meg fogják gondolni kétszer is, megéri-e egy kis hetyegés, egópolír. Nem fogják akarni, hogy lenullázódjon a karrier, az életmű.* Kicsit én is sajnálom Martont: nagy részt vitt el a balhéból ahhoz képest, ahányakról még mindig hallgatnak.

Két etikus választásod van, ha nem akarod az erőszakot támogatni.

  1. Kifejezed a szolidaritásodat, elítéled az erőszakot. És ennyi. Nincs de, és minden további duma de volna. Nincs betiltás, nincs elnémítás, Puzsér teátrális, önérdekvédő, agresszív műbalhéja szánalmas. Gondolj bele, mit éreznek az áldozatok, és ennek megfelelően szólalj meg. Ne árnyalj, ne okoskodj, ne legyél jólértesült sem. Emelt szinten kétely nélkül elhiszed, amit az áldozat mond, és arra vagy kíváncsi, ő mit érez, ő mit igényel, valamint cselekszel is: olvasol a témában, elmész ilyen beszélgetésekre, támogatod az általad ismert áldozatokat.
  2. Nem mondasz semmit, nem állsz ki. Ez is érthető. Mert nem akarod elhinni, hogy ilyen megtörténhet, igen, nehéz elhinni. Mert egy haverodat vádolják, mert magad is ilyet, ilyesmit követtél el vagy normálisnak tartottad, és meg vagy döbbenve, hogy nem vagy jó ember, hogy ez erőszaknak, abúzusnak számít, és ennyire fájdalmas és káros a nőknek. Gondolj, amit akarsz, de ne okádd bele a térbe. Dolgozd fel, szokd meg a gondolatot, értesülj arról, amit tudtál is: a nőknek ez szar volt.

A legjobb cikk a témában Kempf Zitáé. Sokat és előnyére változott az nlc a bojkottunk és annak oka, a Joós István-hájpolás óta…

http://www.nlcafe.hu/ezvan/20171025/sarosdi-marton-es-a-tobbiek-felreertesek-es-hazugsagok-a-szexualis-zaklatas-korul/

A Mérce pedig Puzsér hőbörgésére reagál:

https://merce.hu/2017/11/21/puzser-robert-online-lincselese-es-az-artatlansag-velelme/

* Úgy is, mint kritikus”feleség”, majd önjogon is megszállott színházjáró bő tíz éven át, épp Marton erős éveiben, a fővárosi nagyobb színházak bemutatóit mintegy 80 százalékban láttam. Ekként mondom, hogy egészen elképesztő, milyen arrogánsan okoskodnak most tájékozatlan emberek a színházról. Nem járnak előadásokra, csak hiedelmeik, babonáik, félinformációik vannak e témában is. Budapesten több tucat társulat és tucatnyi fontos kőszínház van. Az az állítás, hogy Marton volt a balliberális értelmiség kedvence, semmit sem számít a művészi nívó és az esztétikai élmény tekintetében. A minőség értékelésekor nem volt szerepe annak, ki hogyan helyezkedett, ki kinek a haverja. Már csak azért sem, mert – senki ne bántódjon meg – nem-jobbosnak lenni a magas kultúrában az említésre sem méltó minimum, nem pedig pozitív előjelű valami és főleg nem érdekkör. Erről már írtam, hogy a nagy íróink között sincs revizionista, múltba révedő: a konzervatív világnézet nem váltható veszteség nélkül művészi nívóra. Mindig az újító, a progresszív, a merész, az Európára tekintő, a nem-“hagyományőrző”, a morálisan nem pánikoló alkotó válik maradandóbbá. Van egy-két jobbos komoly színész, közelmúltbeli, megérdemelten Kossuth-díjas, de alapvetően hüledezünk Dörner Györgyön és társain, közszereplői teljesítményén, világnézetén és pályáján is, és azokon is, akik őket méltatják politikai alapon. Semmit nem értenek a színházhoz.

Lehetett tehát Marton kellemes ember, jó tanár, ügyes rendező, jó pozíciójú, de a nézőt a rendezés meg a színészi játék érdekli, és e téren a nagy élmények nem hozzá és nem is a színházához kötődtek. Persze jellemző, hogy a csak tévét nézők ezeket a “köröket” afféle heti hetes féle, korrupt, Demszkytől Alföldin keresztül Sorosig ívelő, egymást fedező, összetartó, nagyrészt zsidó és meleg haveri körnek gondolják frusztrációjukban. Márpedig én balos is, liberális is vagyok, és nem ezen az alapon, hanem műveltségi alapon, száz meg száz könyv, színdarab után osztom ki az értékelésemet. Világnézetem nem köt és nem kötelez, kifejezetten és régóta hányok például Aczél Endrétől, Verebestől.

Marton tehát sosem számított a kőszínházi nívó csúcsának, mert nem volt újító, se korszellemet sikeresen meghonosító rendező vagy vezető, és akkor finom voltam. A Víg a nagy nevét a hetvenes éveknek, Latinovitsnak, Ruttkainak, Horvainak, Várkonyinak köszönheti, pont Martonnal csak kasszasikerek jöttek, művészi szintenmaradás vagy erősödés nem. Az én aktív színházba járásom idején a vígbeli előadások gyengének számítottak, nem emlékszem maradandó értékű produkcióra. A kőszínházi nívó csúcsa a kilencvenes és a kétezres évek fővárosi színházi életében a Katona, később az Alföldi vezette Nemzeti, majd fokozódó mértékben és a társulat méretéhez képest az Örkény, az alternatívé pedig a Krétakör.

maximalista

melléknevek sorozat 38.

-ista képzővel

Ahha, szóval magadra ismersz: maximalista vagy. Te most panaszkodsz vagy dicsekszel?

Ezt a szót is szárnyaira kapta a közhelymédia, a bakancslistával, a komfortzónával, a testképpel és a kiégéssel együtt.

Túl sokan húzzák magukra ezt a maximalizmusdumát. Talán ez biztonságos számukra, megmagyarázza a nyugtalanságaikat. Mintha akkor nem tehetnének róla, mintha nem lennének felelősek a rossz közérzetükért. Büszkék rá, hogy ők a tökéletest hajtják, ez legális probléma. (Hallottál már valakit arról panaszkodni, hogy pocsék az ágyban? Vagy hogy bántalmazó? Vagy hogy nem ért ahhoz, amit csinál? Ezek nem legálisak.) Az adja az öntudatukat, amitől szenvednek (ha ezt veszed észre magadon, gyanakodj). Láttam jó pár embert, akik tökéletességhajszolóként jellemezték magukat, és zavarban voltam, mert még jó se volt, amit csináltak.

Elkoptatták a szót, boldog-boldogtalan magára illeszti, mert kicsit igaz is rá, meg menő is. Mintha a szavak maguk formálnák a valóságot.

Mindenesetre elvesztik a jelentésüket.

Szerintem a maximalizmus sem jelenti mindazt, ami mindenre rámondják. Most elvégezzük a differenciáldiagnosztikát.

Egyik életmódváltó ismerősöm például állítja, hogy ő azért nem tud belekezdeni az igazi diétájába, mert ő maximalista, mindent a legjobban akar csinálni. Nem tud, és azért nem tud. Ez azt jelenti, hogy jelenleg – addig is – müzliszeletet eszik, meg brióst, mert ugye még nem tökéletes a terv. A szitu. A motiváció. Nem adottak a feltételek. Ő csak akkor kezdi el, ha már minden stimmel!

Valami azt súgja nekem, hogy nem lesz ilyen időpillanat, és az aprólékosság, túlproblémázás elfoszlik a semmibe. Ez még csak nem is tökéletlenül csinált diéta, hanem a diéta tagadása, halogatás és önbecsapás. Merthogy ezzel a szöveggel ő semmit sem csinál. (Megmondtam neki is.)

Először is: az igazán maximalista ember soha Bővebben…

mi a bajuk a nőknek? 1. – magazinék

A sorozatban bemutatom, mit állít a mai nők fő problémáiról 1. a női média, 2. az antifeministák, végül 3. összegzek, hogy szerintem mi a mi bajunk.

Nem hittem volna, hogy ilyesmit fogok írni, mert a közéletnek nevezett mohó okoskodástól, de általában a társadalmias, csoportokban gondolkodó szemszögtől is egy ideje távol tartom magam, és sokkal jobban érzem magam így, annak ellenére, hogy a magam-öröme, magam-igazsága posztok alatt nem indul meg a “nagyon igaz!” hullám. A sodró események miatt ugyanakkor több hírt olvastam mostanában, és most kevésbé volt bennem, hogy “jaj istenem, hagyjátok már, mindig szidtok valakit, hát ti ezt a puffogást élvezitek!”. Némileg revideáltam – eleve sem apatikus – apolitikusságomat.

A címbeli kérdés gyakran úgy merül fel: mi a baj a nőkkel? Ha szóvá tesszük mindazt, ami akadályoz, fojtogat, bőrünkbe hasít, azonnal belekiabál a világ: változz meg te! Add lejjebb, szülj időben, érd be a realitással, bocsáss meg, legyél nőiesebb, térj vissza ahhoz, ami működik (pedig most mondtad: nem működik). Ne akarj te okosabb lenni, többet keresni, rivalizálni, elnyomni a párod! Bővebben…

de akkor legyél teljesen őszinte

Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.

Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről, mert én nem árulok semmit. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé, de ha mégis, akkor magamon kezdem.

Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. A kövér lét valódi el nem fogadását és kompenzációs promózását. A csúsztatást az érvelésben. A nagyszájúságot és mögötte a gyengeséget, a frusztrációt. És a női média boldogan asszisztál ehhez, sőt, progresszívnek gondolja.

Nem itt kéne tartanotok, csajok. Bővebben…