Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy tudom, ki vagyok, és tudom, hogy én döntök az életemről. Tudom az autonómiám. A felelősség is az enyém. Nem hagyom, hogy mindezt kétségbe vonják, egyediségemet kigúnyolják, eredményeimet leszólják.

Nem kell megmagyaráznom semmit: egyrészt vagy világosan leírtam a posztomban – annyi a poszt, most már gondolkodj te –, vagy csakis rám tartozik. Ha nem érti, ha furcsa neki, az az ő baja, csináljon valamit ő.

Odalibben, azt hiszi, ő végre megmondja. Gondolod, hogy ha leszólod azt, amiben hiszek (blog, sport, elv), akkor majd a homlokomra csapok? Komolyan veszlek? Itt aki valamit nem ért, az te vagy. Viszont nem is kell értened. Mit nézegetsz?

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy egyenesen beszélek. A világosan érzékelt énhatáraimat jelzem, és ha kell, mert nyomják, akkor megvédem. Az énem egy alkotó emberé. Ha valaki oda benyomulna, akár Nagy Szerelem, Karizmatikus Főnök, Szuggesztív Példakép, az nagy baj lenne. Annyi melóm van ebben, hogy ez lettem, aki.

Nem félek a Neméntől. Ne nyomjon.

Nem érzem önzőnek magam, ha képviselem az énemet: senki nem teheti meg helyettem, és semmi jó nem származik abból, ha nem teszem.

Ha nem érzem őket fenyegetőnek, ha nincs Óz-hatalmuk, ha biztos vagyok abban: nem a szüleim, nem a földesúr, NEM TILTHATJA MEG – és hogy meg akarja, az nagyon súlyos! –, akkor nem érzek szorongást, indulatot, amikor rákezdik. Rájuk hagyom. Viszont az életembe nem jöhetnek be. Okultam a múltból: amint érzem, hogy ez hazug, ez zűrös, eldőlt a dolog.

Felnőtt vagyok: a többi felnőtt is ugyanakkora felnőtt, nem nagyobb. Nincs ilyen, hogy ő jóakaratúan tanácsol, tanítgat, mert idősebb, ezek mind bülbülszavú kontrollálások. Én hiszek az ő autonómiájában is. Semmi bajom veled, csak hagyjál békén, ne magyarázz el magamnak, köszönöm.

Szépen, mindenki a magáét. Te a te énedet, én az enyémet.

Felismerem a helyzeteket, nem vagyok naiv. Ha engem semmibe vesz, ha fegyelmezget, miközben nem ért, nem tud engem.

És lőn: én vagyok a nehéz ember. Akivel nehéz. A mi is? Azt elérni, amit csak ő akar. És nem éri el. Tehát én nehéz ember vagyok. Ezt nekem ötszáz zavaros sorban kell megírni.

Sokan vannak egyébként, akik mindenféle énhatártörést, rongálást elviselnek, be is hódolnak, mások szándékai szerint élnek, csak ne maradjanak egyedül. Attól rettegnek. A szeretetért, morzsákért is, bármit feladnak. Aztán keserűen puffognak, milyen emberek közt élnek.

Nekem meg, ugye, 793731 jó ismerőm van, aki mindent tud rólam, de amit nem, azt is kikombinálja és elmagyarázza nekem.

Nem ismer, nem beszélt velem életében tíz mondatot. De én nyilvánosan írok, sokat, magamról is, régóta, és ő kíváncsi volt, tehát joga lett.

Mondd már meg, hogyan kéne élnem, kinéznem. Hogy mi a lényeg. Kérlek!

Ha rád hallgatok, olyan leszek, mint te? Olyan szép egyenes viszonyaim lesznek… vagy a másik kavarás: olyan izmos és egészséges leszek, mint te? Na, ezért nem hallgatok rád. Mindig ti figyeltek ki engem, ti akarjátok megmondani, mit írhatok, mit gondoljak, milyennek kéne lennem.

Visszajön egy ilyen régi hangulat ezektől, osztályfőnök, igaztalan vád, úttörőmozgalom, szorongás. Vagy vallás, lelkivezetőmként magyaráz engem magamnak: tudjam már, mi motivál, mit érzek, milyen vagyok.

Felnőtt, érett ember ő is, sőt, azon túl. Nem én tehetek a nehézségeiről. Nem róla írtam. Én elismerem az ő autonómiáját. Veszekszik, védekezik.

És hányadik ilyen ez már? Hogy lettem én ilyen fontos nekik?

A létezésükről sem tudok általában.

Vagy: ismerős, semmi bajom vele, sőt, becsülöm – amíg nem kezd normatívan elvárni, felszólítani, mit tegyek, vagy sugallni, hogy baj van velem, ezen a szörnyű, mísz módon. Az hidegzuhany. Miket mondanak a legbelsőbb ügyeimről, hogyan csinálnának rendet a szobámban…! Mindent rám pakol. Mégsem bölcs, nem okos, pedig elhittem. de nem érti.

És jön a gyerek bennem: de értsd meg…! hadd mondjam el! Aztán a felnőtt: Éva, nem kell magyarázkodnod. Nem úgy, hogy nem kell, hanem tilos. Sosem kellett volna.

Vagy, aki vagy, Éva. Magadból következően cselekszel a magad ügyeiben. Ő is ezt teheti. Nem fogsz az ő kedvükért romboló működéseket támogatni.

Persze azért van ez az egész, mert amit írok, erősen hat. Ilyen ez a popszakma. Úgy is kezelem ezeket, amióta megértettem.

Ha negatívan hat, ha vádakkal jönnek, az az ő lényükből következik. Akinek elrendezetlen dolgai vannak, élesen reagál. Visszavág, feszültséglevezet.

Amit ír, az egy kicsit sem én vagyok: nem olyan vagyok, nem azt tettem, és amit tettem, ahhoz jogom van, sőt, érdem. Nem is azért tettem, amit belemagyaráz.

Ezt nekem tűrnöm kell, a popszakma miatt. Tűröm. A tolerancia nem azt jelenti, vagyis: főleg nem azt jelenti, hogy ami nem tetszik, arról meggyőzöm magam, vagy más meggyőz, hogy mégis tetszik (ún. elfogadás, megértés), hanem kifejezetten nem tetszik, nem vagyok hülye, el tudom dönteni, nem is fog tetszeni – de elviselem, és vállat vonok.

Elmondhatom, privát is, nyilvánosan is, amit egy-egy témáról gondolok. És ezzel ne hadakozzon az, aki felnőtt.

Az is felnőttség, rájönni, belenyugodni: író vagyok. Nem kell szégyenkeznem, “bocs, jó fej vagyok, csak van ez a blogom, amit nem szoktak érteni, félnek tőle”. Ha az van a fejében, hogy “ez a nő csak úgy írogat, locsog a neten”, az az ő korlátja. Nem az én szövegeim, állításaim minőségét jellemzi.

A gyerekénem folyton magyarázta a nyilvánvalót: én tényeg jó vagyok, erős a mondatom, tiszta a szívem, tényleg edzek, edzeni jó, nem árt senkinek! Sőt: és hibázhatok is olykor! Ti is szoktatok!

Ahogy nem láttam az énem határát, ugyanúgy nem láttam az énem szimbolikus terének, a blognak a határát sem. Nagy demokráciámban elfogadtam: ők is nyugodtan viselkedhetnek úgy, mint én, dönthetnek, rendezkedhetnek itt. Idepattant a lóra, ez az övé is, és véresre rugdosta, lelökött volna róla. Hát hol a te lovad?

Mi dolgom van azzal, aki nem látja, hogy érték mindaz, amire büszke vagyok, amit szenvedéllyel csinálok? S ha nem látja, ha támadja, akkor ő hogy várhatja el, hogy higgyek neki? Miért legyen őrá időm, energiám?

Felnőtt az, aki egyenesen beszél, és a témáról. Ő úgy látja, támadom őt, mert eltalálta a mondat, és elkezd minősítgetni. Én viszont tudom, hogy ez a munkám, mi több, küldetésem. Amit más elken, letagad, azt én kimondom.

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy nem kell hallgatnom. Nemcsak lehetőségem, szabadságom, hanem küldetésem is a néven nevezés.

Hajdan úgy voltam vele, van a Nemén és az én, és meg kell győznöm a Nemént, hogy szeressen. Kérlelnem, érvelnem, bizonyítanom. Megváltoznom. Úristen, hány évig. A Nemén erre még nagyobbat rúgott belém. Akkor könnyes szem, dac, ajtóbevágás.

Olyan jó felnőttnek lenni. Nem győzködöm, nem érint meg, nem vágom be, nincs zsepim.

Sőt, megértő vagyok velük. Ez is felnőttség. Más a tudatossági fokuk, ízlésük, szokásuk, és főleg az érdekük. Nem számít, ha idegenkednek, én nem is ítélem el őket, még meg is értem a kisszerűséget, csak annyira nem érdekel.

Jól vagyok azzal a pár emberrel, akivel fesztelen lehetek, más nem kell. Semmibe nem kell beleragadnom, vétójogom van. Nincsen kényszerű kapcsolat, függés, nem kell nyelnem.

Én építettem az életem, volt döntésem, és megszerettem a döntéseimet, még a tévedéseket is. Jó nekem, ilyet akartam. Ami nem jó, az is elviselhető.

Annyira idegesek az elszúrt életeikben, annyira félnek… minden második mondatuk az, hogy gerleéva beteg, “az egész internet azt üvölti, hogy beteg”, nem hallja meg… én, titeket?

De tényleg. Mi van, ha az egyszemélyes királyságomban trónolok, és nem veszem észre, és baj van? Léteznek betegek, elvégre.

Hogy dől el ez? Hogy igenis adhatok a saját szavamra?

Aki beteg, annak rossz, elromlik az élete. Persze, mondják e hagyományos címkéket: van a szociopata meg a nárcisztikus is, ő másokat átverve szerez jó érzéseket, és neki nem rossz, mégis kártékony.

Nekem nem ment még tönkre olyan emberrel kapcsolatom, akivel én akartam volna együtt lenni, vagyis nekem volt fontos ő. Akikkel “megromlott a viszony”, azok mind maguk jöttek nagy csodálva-furcsálkodva a közelembe, az énembe, mert ilyet még nem láttak, kiírták innen az idézetet, aztán meg szidtak. Felrótták: ők olvasták a blogom, de már nem. Csak néztem. Azt hiszed, számon tartom én ezt? Számít, hogy épp te olvasol-e? Nem is látom, nem tudok róla, a te dolgod. Nem érek rá, írok.

Most tényleg, kiről szól ez?

Lehet, hogy neked is mondják: pszichés beteg vagy. Én annyit tudok, hogy nagydiagnózisom nincs, nem is merült fel soha, enyhe szituatív depresszió volt a maximum, kaptam rá gyógynövényt. De hagyjuk ezt, ezek a címkék csak diszkreditálásra jók. arra mondják, aki zavarja a köreiket, kimondja az igazat.

Hogy te ép lélek vagy-e, aki csak mást gondol és érdeket sért, vagy pedig beteg vagy, és nem látod magad, az úgy dől el, hogy a kimenet számít. Az eredmény. Amikor nem mertem önmagam lenni, amikor magyarázkodtam, amikor hittem nekik, amikor engedtem a nyomásnak, akkor szorongtam, űzött és keserű voltam. Most, hogy zártabbá tettem a burkom és nem félek a magam normái, érdekei szerint élni, nemet mondani, erősnek, boldognak, nyugodtnak érzem magam. Marad energiám arra, ami fontos.

Ez a felnőttség.

Céltudatosság, vállalás, munka, elégedettség, öröm, lelkesedés, nyugalom. Az agyam, a nyugalmam, időm, figyelmem nagy érték, nem jár bárkinek. Az én felelősségem, mi kerül a tudatomba, min vagyok hajlandó rágódni. És a tietek a ti tudatotok, ugyanígy. Némi rezignáltság lett bennem: nincs okom a világról, a viszonyokról, emberekről lelkesülten gondolkodni, hasonló nívót, tiszta jellemet tőlük elvárni. Néha kiröhögöm őket, G. amúgy is mindenkin röhög. De hát ez übergáz tényleg, nyomorú, mit is tehetnék? És ami kusza, tökéletlen bennem, ami tévedés volt, mert van bőven ilyen, azt se tagadom, de inkább engedékeny vagyok. Megérkeztem.

Most több zűrös történet zajlik, ezeket összegzem így – szerintem építőbb, mint basztatni embereket, vagy idegronccsá válni.