válságba kerültem

Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustábbak és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).

Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.

De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.

Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Hát persze, hogy a cikkük aztán rá akar beszélni, hogy ami ott elhangzott, az építő és helyes, a legjobb út, sőt, ráadásul társadalmi felelősségvállalás is, jó ügy, mert szenvedő embereknek segítenek az innováció és a tudomány erejével, melyek szelét az ügy vitorlájába fogván felvilágosító kampányokat és vidám programokat tartanak fáradhatatlanul.

Pedig az egész csak egy kicsit más, mint egy termékbemutató. Rafináltabb.

Ahol cég van, ott én gyanakszom, hogy az ügy csak trójai faló. És akkor a kérdések is rosszul vannak feltéve. A keret a tekintélytisztelet, eleve ez dönti el, ki szól és ki fogalmazhat meg kérédést. problémát.  Az van, hogy XY doktor úr milyen jól tudja, és WZ cég milyen jóságos, hogy segít a beteg embereken, de most már dübörög bennem közben egy mondat.

Mindenki megvehető, mindenki megvehető.

Ez a mondat. Az elmúlt évben sok mindent megértettem, hogy miért gáz a média, ahogy kapálóznak a fenmaradásért, és hirdetők bábjai lesznek, Élesen kezdtem látni, hogyan működik a rendszer, ehhez képest mit jelent valóban szuverén módon, szinte művészként vagy civilként tartalmat előállítani.

Persze mindenről ki lehet ötölni szép mondatokat, fontoskodó rábeszéléseket (sajnos, társadalmunkban, a 6-12 év közti geyerekek, 70 százalékkal nőtt). De ugye az én kérdésem egyrészt, hogy mit gondolok, tudok (szedtem össze korrumpálatlanul) a témáról, másrészt hogy ezt az agendát, ami terméket helyez a középpontba, akarom-e én tolni.

És nem akarom.

Ezek a cégek nagyon sokat keresnek azon, hogy vannak beteg emberek. Nem érdekük se a prevenció, se a termékmentes gyógyulás útjait nagyon hirdetni. A pervenciót megemlítik azért, de lehet arra számítani, hogy annak nem sok foganatja lesz, hanem gyógyszerért rohannak a n.épek. A prevenció nem termék. A cégnév viszont mindenre rá van logózva, és az információt úgy közlik a tudósok, doktorok és tekintélyes médiaszemélyiségek, hogy egyértelmű legyen, hogy a problémára a megmutogatott termék és szolgáltatás a válasz.

Ugyanazen az alapon bíráltam én Szentesi Éva, most idézek:

rákedukációs munkájának tisztaságát,

csak ott ő nem egy király grillzöldséges ebédet kap, meg reklámtollat, meg szabad kezet, hogy mit ír, na, azt pont nem kap, hanem arca lesz az Üygnek, neki kontentet kell előállítani, eladást hozni annak az egészségügyi terméknek, ami után fixet vagy jutalékot is kap (és a legtragikusabb, hogy észre sem vette, hogy ez történik, és ez miért probléma).

Szóval ma már az van, hogy amikor annyira lobogtatnak egy ügyet, és van rá alapítvány és pénz és támogató, én már gyanakszom.

Az egyik: a whitewashing, a kicsit vagy nagyon is ördögi cég, például aki megnyúzott kutyákon tesztel kozmetikumot, vagy gyerekmunkát is bevet, súlyosan környezetszennyez stb., hogyan mossa magát tisztára a társadalmi üggyel és a marketinggel (és van még pink- és greenwashing is). A másik, hogy mi az érdek. A cég mitől jár jól: ha a probléma előfordulása csökken (például prenvencióval), vagy ha sok az előfordulás, és így sok potenciális vásárló van, sőt, egyre több lesz?… Költői kérdés.

Minden “napjainkban sajnos a második leggyakoribb megbetegedés a…” és ” ezért ennek fontisságára már kisgyermek kortól fel kell hívni a figyelmet” stb., stb. marketingszöveg, és ha gyerekek körébe is viszik színes, vonzó ajándékokkal, felvilágosításnak nevezve, az meg egészen penetráns visszaélés. (Egyébként a lobbik is, az érzékenyítések, oktatások is hasonlóan problémásak, áttételekkel.)

Úgy általában is, beszélgettünk mostanában betegségekről, van valami fura Juli lábujján, meg nekem a szemem begyulladt az éjszakai melótól, és kérdi G., volt-e Juli bőr-, én pedig szemorvosnál, nem kéne-e elmenni, és kicsúszott a számon, hogy úgy általában orvoshoz menni bagatell problémával csicskaság. Mert ez egy reflex, hogy beteg vagy?, hát akkor menj orvoshoz és szedd be a gyógyszert. Nyilván mint orvosgyerek is mondtam ezt, mert mindent láttam, semmitől sem félek, elég sok mindent magamra szedtem, továbbá extrém immunrendszert szereztem a rendelőben kisovis koromtól, és nagyon szoktam röhögni a Minden Kiütésfajtára Külön Gél (by Lobster) típusú, egygyerekes, jóléti szemükfénye szülőkön.

Miért jó és kit szolgál, ha mindig felülről beszélnek emberekhez, a tudományra hivatkozva, és ezzel nem illik vitázni? Miért jó az, ha náluk van a tudás, egy jól elválasztható, felkent csoportnál, és mindig ők az információ forrásai? Miben különbözik e másfajta hatalomgyakorlástól? Ez is társadalmi rítus, mintha az orvosok volnának a főpapok a szentélyben, akiknek átengedjük a döntést, az információszerzés munkáját és felelősségét, viszont nemigen kérjük számon őket. Az orvosba, egy konkrét orvosba (akihez azért jársz, mert ismerős ajánlotta, vagy mert már húsz éve hozzá jársz, mert ő a főorvos ott, ahol szülész, mert híres….) vetett vak bizalom már sokakat nyomorított meg. Az én anyám nem betegségben, hanem egy műhibasorozat következtében romlott le és borult el kedélyileg, egészen a halálig.

A főpapi rend tagjai esetenként teljesen mást mondanak, mint amitől én el tudtam kerülni, illetve meggyógyítani az emlegetett kórságokat. (Röviden: nem ismerik az anyagcseretréninget, a böjtöt, a ketót.)

Miért jó az, ha a forgatókönyv szerint a rémült beteg elrohan az orvoshoz, akár kicsi vagy közepes panasszal, ahol sorban áll, érintkezik más betegekkel, kap gyógyszert, műtétet vagy más, nem épp kíméletes terápiát, és akkor jól megmentik őt, és ez volna az EGÉSZSÉGügy, komolyan, beszarok már az elnevezésen is. És közben mellékhatástömegekkel küszködnek emberek, és elköltik a háromnegyed jövedelmüket gyógyszerre…

Egy kicsit mindegy, vagyis pusztán technikai kérdés, hogy személyesen ők vagy a társadalom befizetéseiből az állam fizeti-e a megmentést, tehát ez csak a rubrika.

Akárki is fizeti, pénzbe kerül, a téma közös ügyünk, és van a dolognak tetemes profitja.

Na, ez ilyen közhelyes poszt, de amit mondani szeretnék, hogy a kezedben van az egészséged, nem kell kiszervezned.

Én, amíg le nem esek a lábamról (és nem tervezek), az alkalmi diagnosztikához (vérkép, DEXA, fogászat) magánba járok és ritkán. És azért nem szorulok orvosra, mert nagyon komolyan veszem, hogy ki se alakulhassanak a népbetegségek: csontritkulás, szív- és érrendszeri-, tűdőbetegségek, anyagcserezavar, vese-epe-májbetegségek, autoimmun kórságok, elhízás és következményei, demencia…

Ugye, tudjátok, miről beszélek: mértékletesség, természetközeliség, jó alvás, stresszcsökkentés, szellemi frissesség, agymunka, jó élmények, szép szex; böjt, ketó, illetve szénhidrátcsökkentés, rengeteg sport, aminél még azt is igénylem, iylen telhetetlenül, hogy élvezzem, lelki és spirituális élmény is legyen.

Most persze vágod a pofát, hogy milyen önhitt vagyok én, hogy “nem tervezem”, hát azt hiszem, ki tudom küszöbölni? Na, úgyse, haha, kárörvendő kacaj. De ez rólad szól sajnos, aki szarul vagy, és a társadalom azt tanította neked, hogy a betegség villámcsapás, és elkerülhetetlen. Szerintem ez egy nagy tévedés, és pusztító a hatása, mert megöli a proaktivitást, a felelősségvállalást.

Én nem vagyok önhitt, és jó okom van hinni, hogy nagy eséllyel az életmódi kórságokat elkerülöm, és szép, erős öreg éveim lesznek, és neked is jó okod van ezt hinni, ha teszel érte. A “mindent vagy semmit” érv (vagy inkább sugalmazás, tehát hogy ha nem tudok mindent elkerülni a döntéseimmel és a prevencióval, akkkor teljesen tehetetlen vagyok) intellektuális igénytelenség, hagyjuk is. Ha felismered a pillanatot, akkor tudsz tenni valamit, sőt, sokat. De abban igazad van, hogy ahogy az évek múlnak, egyre kevésbé, és léteznek helyrehozhatatlan károsodások is.

De van még valami… hogy én ezt hogy ismerem!: húzod a szád, és kicsapod a szociokártyát is a “mindent vagy semmit” mellé, hogy a lakosság többségének mindez nem elérhető, mert nem olyan az életmódja, nincs információja, meg az edzés drága… és nincs igazad, mert lehet informálódni, mondjuk orvosoknál való torlódás helyett, és nem, nem drága, hanem fontos, ezért megéri az árát. Én csakis a kifogásokat hallom azzal kapcsolatban, hogy kinek miért muszáj autóznia, meg ülnie nyolc órán át a melóban meg szarokat enni és tévézni és túlfélteni meg agyonabajgatni a gyereket és semmit nem sportolni, mert sajnos, nincs idő erre. Nekem sem szerencsém volt, hanem így döntöttem.

Hogy ez nehéz út? Elég nehéz, mint minden árral szemben úszás.

És ha nekem valami extra, fura, meg nem előzhető kórságom lesz, vagy baleset ér, akkor meg igénybe veszem mint társadalombiztosított az állami egészségügyet. De nagyon remélem, hogy csak eszméletlen állapotban. És amit akkor mondanak, hogy mi a terápia, azt is mérlegelem. Elég valószínű, hogy a kemót nem kérném, legalábbis egy sor tumorfajtánál.

Amúgy én készen állok a halálra, ha a gyerekeim életkorát nem nézem. Ha úgy kell halni, hát úgy. Olvassátok el Shrivertől az Ennyit errőlt, én is onnan veszem, és persze Jánost és Tamást látva is (egyikük kemót kapott, és a mellékhatásokba halt bele, viszonylag irgalmas és gyors halállal, másikuk soha, semmit nem kért, még diagnózist sem, és úgy halt meg, mint egy igen nyomasztó, ám nagyszabású regény főhőse: egyedül, bezárkózva, a világra és az orvostudiományra nemet mondva.)

*

Szóval erősen gondolkodom, hogy jól van-e ez így, hogy intézmények, cégek, rendszerek a tanácsaikkal, szolgáltatásaikkal ennyire belenyúlnak emberek személyes életébe, és mi ezt ilyen kritikátlanul fogadjuk. Ha például a kanadai tisztifőakárki azt javasolja, hogy hátulról legyen koitálás és maszkban, és ne csókolózzunk? Miafasz?

Nem leszek csicska, nem leszek csicska… mondom ezt a másik mondatot úgy, hogy semmi közöm az összesküvés-elméletekhez, nem csípem őket.

Miért medikalizálják át a legszemélyesebb ügyeinket is szabad országokban is?

Hol vannak a valódi civilek, akik nem függenek sem politikai vállalkozóktól, lobbistáktól, sem gazdasági szereplőktől, és igazi, civil célokért, a társadalmi jólétért dolgoznak?

Nem merül fel a döntéshozókban, hogy ez az egész siralmas beteg helyzet, amelynek a gyógyításából olyan jól élnek a szabadjára engedett cégek, nem szükségszerű? Hogy például ha nem csak a vakcinát tematizálnák és támogatnák, hanem a jó gyakorlatokat (testedzés, preventív étrend), akkor nem lenne ilyen súlyos emberi és anyagi költsége a koronavírusnak sem? Miért csak Szendi ír erről?

Az állam, ha jót akar, miért nem nyúl bele jobban, hogy negatív ösztönzőkkel visszafogja azon termékek fogyasztását, amelyekről rég tudjuk, hogy okai a kórságoknak, például a szív- és érrendszeri betegségeknek vagy az anyagcserezavaroknak? Miér tnem segíti minden eszközzel elősegítse a felelősségvállalást és a jó gyakorlatokat?

Külön a rákról már írtam:

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

a lényeg az, hogy a nagy szűrések meg kampányok következtében let egy csomó költség meg álpoziotív eset és fölös terápia, miközben nem csökkent a halálozás és nem javult az életminőség sem érdemben. Sőt, harminc évnyi nyugati naptejkenéstől sem lett kevesebb a melanóma, de még tele is vannak a flakonokkal a tengerek.

*

Ma 5-kor pedig könyvbemutató:

https://www.facebook.com/events/895695660954365/

felvértezni a gyereket

azt írom, amit fontosnak gondolok, amiben hiszek és amit kedvem van. érthető?

Tudom, hogy ti is hallottátok már ezt az érvelést, és azt is, hogy nem mindig szisszentetek fel eléggé miatta.

Talán ti is hangoztattátok ezt?

Hogy meg kell szokni, nem lehet mindentől megkímélni a gyereket. Ilyen az élet: nem rózsakert. Az élet sem lesz mindig könnyű, lesznek nemszeretem feladatok, hülye főnökök, nem fog tetszeni mindenkinek a pofája.

Ekképpen, kis rávezetésként, itt a suliban is mindenféle történik, mert az emberek nem egyformák. Sajnos, bántás is, hát, szörnyű erőszakosak a gyerekek, illetve mindenhol ez van. De majd mi otthon, a szeretetünkkel, az értékrendünkkel, relaxációs technikákkal és pszichológus bevonásával ellensúlyozzuk mindezt, felvértezzük a gyerMeket.

A mi kis ideális családunkban. Mely zug és kuckó. Hogy megalkuzvásra, hamisságra, hibernációra tanítjuk ezzel a gyereket? Ja. hát mit van mit tenni.

Minden összeomlana, az egész mosolygós budai díszletélet, ha a tanítónő megtudná, mit gondolunk róla. Hogy ő az, akinek nem lehet segíteni a munkáját, mert mindegy. Nem ért, nem érez, megússza, kiégett.

Az életben sem minden kellemes. Így, ezzel az elkenéssel örökítik tovább az erőszakot, hagyják gyáván szó nélkül a tökéletesen értelmetlen, vad, leállítható elfajulásokat, hagyják, hogy mindent ellepjen a versengés és a hatalom logikája, az együttműködés és szolidaritás helyett. És így tolnak bele minket, elszenvedőket az érzékenykedő, nebáncsvirág szerepbe. Bajod van? Problémás vagy. Hiszen a mi rendszerünk jó!

Én mindig szólni fogok. Mert, figyeljetek, aranymondás következik:

nem kell elviselni, hogy ilyen az élet. Minden eszközünk, tudásunk, erőnk, szándékunk megvan arra, hogy ne legyen ilyen. Hogy ne lehessen csak úgy erőszakoskodni. Hogy az ciki legyen.

És amúgy tudják ők is pontosan, mi van, aztis tudják, ki tagadja le és miért, mennyire volt kompetens a tanítónő. Szenvednek ettől az egésztől ők is, mármint akkor, ha még nem állt át a gyerekük a szemétkedő, érzéketlen agresszor oldalra.

Egyáltalán nem szükségszerű az agresszió, az érzéketlenség, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szimpatikus. Pont azt jelenti, hogy az a valaki nem tolerálja azt, aki neki nem szimpatikus. Vagy épp túlságosan is olyan, amilyen ő nem tud lenni.

Aki pedig ezt a helyzetet pedagógusként, iskolapszichológusként, vezetőként nem tudja néhány szóbval, igazságosan és határozottan kezelni, hanem helyette azt hangoztatja, sunyi átfogalmazással, hogy az áldozat nem tud belilleszkedni, konfliktusai vannak, annak nincs helye a pályán.

Tanácsaim öt pontban:

Legyél jól te magad, és ez a legfőbb útravaló a gyerekednek. Ne szorongj, apró butaságokon ne görcsölj, ne maceráld a gyereket a tanító vagy a szisztéma baromságai miatt. Elmúlik, túllesztek rajta. Nevess nagyokat, vonj vállat gyakran, szavazz az örömre és izgalomra, süsség zsiráf alakú kekszet és egyél csülköt.

Vedd észre, mi van. Lásd pontosan. Légy igazságos, józan, meg nem alkuvó. Tegyél fel kérdéseket. Ez a pedagógus bölcs és jól végzi a munkáját? Ez a gyerek vajon brahiból erőszakoskodik? A gyerekem tényleg idegesítő, mindennel baja van? Mire van szüksége, Valóban annyi kellene, hogy rá se ránt, “nem veszi fel”? (Ez gyakran van ám, amikor a gyerek még a szülőnek sem meri megmutatni, hogy szarul esik neki a kiközösítés. Rezzenetlenül, ám szomorúan és hosszú távra nyugtázza, hogy ő elfogadhatatlan, kínos, nem méltó.)

Ha baj van, és szólni kell, akkor ne habozz, szólj. Ne félj. Semmi nem éri meg a hamisságot. Akármilyen abszurd, szerepjátszó, újbeszél a közeg, akármekkora a tagadás, szólni kell. Egyvalamit nem vehetnek el, és az a te józan ítélőképességed.

Ha más szól, és igaza van, állj mellé. Nyíltan, egyszerűen.

Ne sustorogj lépcsőn, ne levelezz mások háta mögött, ne kavarj, ne menj bele csacsogós érdekkapcsolatokba.

áldott jó gyerekeim

Mindig, amikor megy a hörgés (és most megy igazán), egyetlen, csendes mondatot tudok mondani:

Az én gyerekeim sose bántottak senkit.

Hát a tieid? Vagy mit rugózol rajtam?

Mert én gyarló vagyok, túlterhelt, traumatúlélő. Nem mindig működik a fűtés, szétrág dolgokat a kutya, olyakor számszakilag nem jön ki a hóvége; küzdök a reggelekkel, a renddel (ez nem jó szó, nincs rend), az időjárással, a múlttal, a legkisebbel, néha Julival is, mosson hajat, ne vagdossa szét a méregdrága selyemanyagot babaruhának. Továbbá 2010 óta világos, hogy nem tudom úgy csinálni a szülőségemet, ahogy azt a mórickák elképzelik, akik gyereket közelről még nem láttak. Attól olyan szentek. Nincs annyi erő. És küzdök Lőrinc korán jött – amúgy pozitív tendenciájú – felnövésének hordalékaival. Vágja már le a haját. Ne késsen. Kupival küzdök, csekkekkel, hivatallal, lassan érkező honoráriumokkal, betört ablakkal. Ahogy mindenki.

Külön küzdök az ítélkezőkkel, az intoleranciával, a más ízlésűekkel, az azt normának gondolókkal, az erkölcsi alapon, de névtelenül fenyegető, képmutató, rámerőltető, beleszóló okosakkal, sajnos, családtagokkal is.

De végül, at the end of the day, ahogy a művelt ausztrál mondja, meg kell néznem, mire jutottam, mérleget vonni, és egyvalami számít: hogy a gyerekeim jól vannak. Tiszta az erkölcsi érzékük, nem sunyik, nem agresszívak, helyes az értékítéletük.

Soha senkit nem piszkáltak, aláztak, bántottak. Nem engedtek közhangulatbnak sem, mert erős bennük az, hogy mi helyes. Nem kellett erről prédikálni, csak sokat beszélgetni, együtt-rezdülni, poénkodni.

Amúgy van baj, persze. Azzal, hogy ugyane tartás miatt nem stréberek, nem törekvők, igyekvők. Szóvá teszik, jelzik (Juli egész finoman), ha kiáltó igazságtalanság van. Kritikusak. Nem illeszkednek eléggé. Lőrinc is renitens a maga módján: oviban nem akart aludni, elsőben, épp járom hónapja járt oda, megszökött. Erről itt olvashatod az ő lenyűgöző beszámolóját:

a szökés

Amikor ezt megírta, még nem volt tizenkettő, amikor szökött, hét. Csakis a rendszert játszotta ki, azt, amelyiket a moslékszagú menzájával és magolásával, ünnepségeivel mindannyian utálunk, nem bántott senkit. Nem csinált veszélyes hülyeséget, nem rombolt, nem ártott senkinek, egyszerűen vagány volt. Kalandot kezdeményezett és hajtott végre, amellyel lázadt a Rend ellen.

És akkor az ottani, erőalapú igazgató kifejezte, hogy nem működik ez így, hogy én kvázi büszke vagyok a gyerekemre, vagánynak tartom a szökését, mert ez kettős nevelés. És szerinte az, hogy Lőrinc elgondolkodva rugdalt egy kavicsot az udvaron, rongálás, mert felpattanhatott volna egy autóra vagy valakinek a homlokára. Ennyiben maradtunk. Nyilván úgy gondolta, én fogom az intézményi érdekhez és militáns elvárásaihoz igazítani a saját szülői gyakorlatomat.

Azt nem tudom, ezt a szerepe mondatta-e vele, vagy privát is komolyan gondolná. Később egy bajszos igazgatóhelyettesből sikerült kicsiklandoznom az igazságot. Képzelje el, osztálytalálkozó lesz, tizenöt év múlva előkerül ez a sztori? Ön szerint ki lesz akkor a jó fej ebben a történetben, és kit fognak kinevetni? Az ördögpatron veszélyes, halláskárosodást okoz, ez komoly? Nem koholt bosszú ez? És elnevette magát. Vittem neki az évzáróra egy blogkönyvet, dedikálva.

Akkor még Lőrinc is félt: megbüntetnek, tömlöcbe vetnek, mi lesz. Neki ezért idejében elkezdtem tanítani a polgárjogoknak, a jogbiztonságnak, jogszerűségnek megfelelő, méltó polgárhoz illő viselkedést. És ami a túloldalon van: hogy nem ügyeskedünk, nem magunknak kaparunk, nem maszatolunk, nem válunk korrupció részesévé, nem vagyunk megvesztegethetőek, sakkban tarthatóak, és kiállunk a mindenkori áldozatok mellett.

Gondolj Jánosra. Ő hatévesen, amikor előkelő polgár volta és okossága miatt bántották a maszatosabb társai, elhatározta, hogy indián lesz. Hallgatag, méltó, nem veszi fel a bántást. Dávidban látom most ezt a viselkedést, nem áll be a harsányak, agresszívak közé (hajaj, de tudják egymást szavakkal alázni a “csibészek”. “Istenem, hát ő se szent. Fiú. Arra nevelem, védje meg magát”. Ez a fedőszöveg). És aztán, ugye, Jánost gyülekezésért bevitték. 1973. március 15-én. Rabtársai között ülve pennát ragadott és levelet írt Kádár Jánosnak. Hoyg rossz a koszt a börtönben.

Tisztelt uram!

Így kezdte a levelet. 1973-ban. Kádár Jánosnak. Volt is éjjel sorakozó, ordítás, ki írta azt a levelet? Úgy szoktam mesélni, hogy másnap megjelent a fügével töltött őzbélszín francia óborral a menüben, mert a népmesének vigaszfunkciója van, de nem tudom. Mindenesetre ezt holtig lehet mesélni, a levél pedig megvan. Tény, hogy János hős volt. Tény, hogy sokkal nehezebb hősnek lenni, ha mindenki élvezi a Rend előnyeit, és nem kézzelfogható a diktatúra.

Egyre könnyebb lesz hősnek lenni.

Ne félj, fiam. Koholmány az egész. Semmi nincs a kezükben. Van jogorvoslat. Csak maradj emelt fejű, ne törj meg. S ha nincs jogorvoslat, akkor is ők válnak nevetségessé, rossz fejjé. Egyszerűen kiröhögjük őket.

Így járunk el azóta is. És Lőrinc is lelkes rajongója a magányos ellenállókról szóló filmeknek, a Mátrixtól a Csillagok közöttön át a Három óriásplakát…-ig és az Izlandi amazonig. Tökéletesen működik a morális érzéke, nem önös. Kiáll amellett az osztálytársa mellett, akivel baj van. Aktívan, cselekvően segít rajta.

Később is volt hasonló feszkó, felsőben, a bántalmazó tanárnő kapcsán, a lényeg ebben a posztban van. Akcióztunk. Ott magoltak is szorgosan azok, akiknek más képességet nem fejlesztett ki az evolúció. Megtudtuk, hogy ha Lőrinc nem tanul, az utcán végzi, utcaseprő lesz belőle. Ez külön kínos volt, mert már akkoriban is olyan módon élt remekművekbe ágyazva, mint egy-egy igényesebb kulturális rovatvezető.

Nos, ez a gyerek most (ő az egyetlen hosszú távú kísérletem) belülről vezérelten küzd az álmaiért, tanul, szerveződik, önálló. Az a matektanárnő, aki a gimnáziumból igazgatóhelyettesnek ment amoda, ahol Lőrinc volt felsős, külön odament hozzá, és mondta, hogy büszke rá, hogy taníthatta. Közben, persze, a rendet, keretet jelentő kordonokkal ütközik. Bennfelejtik magukat filmvágás közben a suliban, ilyenek.

De embernyi ember lett, különösebb szorosan fogás meg magántanárok nélkül is, kevés veszekedéssel. Csakis a széthagyott zoknikon meg a kutyasétáltatáson.

Olyan jó érzés ez utólag. Még akkor is, ha nem veszik fel az álomszakra.

Szóval mielőtt ítélkezünk más szülő fölött, esetleg nézzük meg, nem tűnik-e ez nettó ürügykereső basztatásnak. Nézzünk a saját szülői gyakorlatunkra. Nincs is gyerekünk, úgy ítélünk? Remek. Vagy felnőttek serege gondozza az együnket-kettőnket, de úgy is csupa harc az élet? Netán magunk is súlyosan elbasztuk, és reméljük, másvalaki is rosszul jár? Tudd, kedves anyatárs: egyedül a kimenet számít. A saját gyereked saját jelleme, teljesítménye, megküzdési stratégiái. Hogy milyen ember lesz az, akit feladatul kaptál, és hogy te rontottál-e rajta a potenciáljához képest.

mi a feminizmus? és mi nem az?

Ma reggel stoppoltam a buszig vezető, végtelen hosszú úton (Felbuda, abszolút közbiztonság, audik és seatok), és detektáltam a saját önkéntelenségeimet, úgy is, mint gondolkodó lény és mint feminista: ez a nő nem fog felvenni, mert gyanúsnak talál engem ebben a harisnyámban, amelyet ő nem vehetne fel, ez viszont férfi, ő felvesz, de vele jó vigyázni.

Mindkettőben igazam volt, vagyis, ki tudja, de milyen világ ez, basszus? Ki tett minket ilyenné, hogy igazunk van, ezekben a gyanúkban?

Szögezzük le mindenekelőtt: nem kell feministának lenni. Bővebben…

nőnek maradni

2000 szó, retorikus szerkezet, 12 perces olvasmány

tézis–antitézis–szintézis szerkezet megint

Emlékeztek még, milyen idegesek lettünk ettől?

Bővebben…

testőrületek

Összeszedtem az elmúlt évek virtuális test-trendjeit. Bemutatom, mi mit jelent, és egyoldalú hörrenés nélkül, realitásérzékemet is használva, küldetéstől mentesen, mérlegelve értékelem az egyes jelenségeket.

Mindenekelőtt: a testőrület nem a testünkről, a normákról vagy a társadalom értékeiről szól, hanem a netes médiáról, és az általa manipulált tudatunkról.  Bővebben…

NAGYBETŰS éLET

Milyen furmányos kifejezőeszközök vannak.

Na.

Elnézem ezeket az elsősöket. A lányomat, főleg. Kibetűzi a rendszámtáblákat, de a random kihullott szempilláimat is a lepedőn, és rádöbben az élet keserű valóságára: nem Mutella. Fogom a kezét a válságos pillanatban. Fogtündért kér a Mikulástól, az ám!

Képernyőfotó 2015-09-10 - 16.07.37

Még olyan önfeledt. Még van a szemében valami. Még nem fakult és fanyarodott el a szájában az íz, még könnyen meg tud felelni — ilyen alkat is. Csak hát annyira fáradt. Bővebben…

délben ebédelünk

FIGYELMEZTETÉS:

1396 szó

de vannak képek is

Itt a blogon sokan döbbennek rá, hogy nem úgy van az.

Azt hittük, nem is tudtuk, hogy azt hisszük, de éltük, hogy úgy van, és akkor, uramisten, egy helyzet, egy mondat, egy kis gondolkodás ébreszt rá:

nem úgy van az.

Akik korábban is kerestek, gondolkodtak, kritikusak voltak, azok is sok mindenre csak mostanában jöttek rá. Én magam is, írás közben, kommentolvasás hatására is alakulok és döbbenek.

Recsegnek az eresztékek. Nem úgy van az.

Nem kötelező gyereket akarni. Bővebben…

ledarál

Azt mondja az olvasó, hogy ő hisz a házasságban.

Nekem mondja, merthogy én meg nem, arra mondja, hogy de ő akkor is.

Mert folyton azt állítom a blogon, hogy nem működik, maga az intézmény a problémás. Másról sem írok.

De ő hisz, és ez lehet jó is, és ő küzd.

Van kivétel, de csak kivétel van, a szabály, az meg szabály, mondom erre. Bővebben…

az vagy, amit megeszel

Fat faston vagyok, most ez a jó, úgy érzem. A fat fast a ketogén++, annak egy szélsőséges formája, még több zsír arányaiban, még kevesebb kalória. Azért csinálom, mert azt a kis szőlőt egyék csak meg a gyerekek nem tudtam visszakerülni a nyaralás után a ketózisba, vagyis a glükóz-ATP alapú anyagcsereállapotból a zsíralapúba. Viszont szeretnék kirobbanó lenni és könnyű.

Do not try it at home. Néha félek, hogy akármennyit részletezem, teszem ki a hangsúlyokat, nem megy át, amit írok, és csak a leglátványosabb részek tűnnek fel, esetleg valaki azt hiszi, ez a titok. Nem ez a titok. Nem a terem, nem a ketogén, nem a protein. Ne vágj bele átgondolatlanul semmibe. Legyél alapos. Belülről indulj.

Ó, tudom én, a súlyzós edzés, a súlyemelés is, a ketogén is, hát még ez a fat fast, ijesztő és szélsőséges így elsőre. Nekem most éppen ez van. Ketogén, glükózhinta helyett zsírüzemanyag, és nagyon intenzív edzések.

És jó nekem.

Hogy nem csak elképzelem, hogy jó nekem, tehát hogy ez nem az őrültek magányossága, azt több minden bizonyítja.

  • A vérképem. A meggyógyult pajzsmirigybetegségem (Basedowom).
  • A bőröm, hajam állapota, az alvásom minősége.
  • Az edzéseim öröme, lazasága; soha nem fáj semmim, tudom, hol a határ, és, lévén komoly idegrendszeri terhelés, nem járok le naponta, de még kétnaponta sem.
  • A közérzetem. A szorongásaim, nyomasztó állapotaim, önkárosító késztetéseim múlta.
  • Ahogy mások, köztük a gyerekeim is kedvet kaptak. Hirtelen tudnak kézen állni a füvön, szaltózni a trambulinban. Babadávid kapott egy futócipőt, mert kiderült, hogy született sprinter, lefutja a bringámat kilométeres távon. Kérlel, hogy menjünk futni, “az őzek közé”.
  • A DEXA mérés, egy képalkotó vizsgálat, amely szerint április végén 16,6 százalékos testzsírom volt, amivel az alsó három percentilisben vagyok a korosztályomban. Pedig nem vagyok vékony, dehogy, csak mihez képest ennyi: az izomhoz képest. Most amúgy két kilóval több vagyok, mint akkor, s hogy ez izom-e, az majd a következő mérésen kiderül. Nagyon motiváló mondjuk félévente, évente megnézetni a testösszetételt annak, aki kitartóan edz és diétázik.
  • Az ismerőseim visszajelzése, az ismeretlenek mondatai és tekintete.
  • Az előtte-utána fotók. (A tegnapi bejegyzésbe tettem később készült edzésfotókat.)

Nem tudom és már nem is tűnődöm azon, hogy akkor velem baj van-e (van amúgy: a változást nehéz megélni, lélekben megérkezni), nem haragszanak-e a téma miatt az olvasóim, és azon sem, hol a határ megszállottság és komolyan vett felelősség, elhivatottság között. Nem vádolom magam, hogy ez is csak múló hóbort. Nem ujjongok. Nyugis és erős bennem a lassan egyéves történetem. Van új nehézség, a szemébe nézek, megküzdök vele. (Testképzavar.)

Ma a táplálkozásról írok. Bővebben…

nem a férjed a szemét

Nem, ez nem a te történeted.

Olyan egyszerű volna, ha egyéni jellemzők miatt alakulna így, mindig olyan hasonlóan, sok-sok pár életében. Akkor csak levonnánk a tanulságokat, elkerülnénk ezeket a helyzeteket, csapdákat, ezeket a fajta embereket, és boldogan élnénk.

Nem, a férjed nem azért kicsinyes és hallgatag és önös és tékozló, és nem azért forgatja a szemét és slisszol el a feladatok elől, nem azért lesi a nőket és jut izgalmakhoz titkon, romba döntve ezzel a te illúzióidat, mert ő ilyen.

Nem, nem lehet elkerülni az ilyen férfiakat. A férjed kicsinyesen viselkedik, hallgat, önz, sokat költ a dolgaira, rendszeresen az égre néz, megpróbálja elkerülni a helyzeteket, amikor oda kéne tennie magát, sunyin lesi a csajokat, a hátad mögött flörtöl és csal is, és szanaszét szakítja a hitedet és bizalmadat, igen. De nem azért, mert ő egyénileg ilyen. Bővebben…

versenyistálló

A fiam tizenhárom és fél éves, én meg tanár vagyok, és van egy csomó ismerősünk, akikkel szoktam beszélgetni.

De hogy ez így, ekkora méretekben megy, arra csak most jöttem rá.

Hogy ez itt a cél, ez a deal, ezek a keretek. Az egésznek a logikáját, önmagát préselő voltát és kétségbeejtő kockázatait én csak most látom át.

Hogy tudniillik az elit általános iskolákban micsoda hajsza folyik a jó bizonyítványért, a felvételiért és a még jobb gimnáziumba való bekerülésért. Bővebben…

megbuktam

Tegnap számot vetettem az életemmel. Babadávid most középsős, 2016-ban vagy 2017-ben lesz elsős.

És onnantól MÉG TIZENKÉT ÉV minimum, amikor bármelyik tanévbeli napon, bármikor érhet olyan élmény, ami már egyébként is évek óta szokott: megjegyzés, avagy üzenet, jelzés, beírás, telefon jő, eleve gyomorgörcs, amikor látom az intézmény számát, és mennem kell, beszélnünk kell, és ki fog derülni, hogy rossz a gyerekem, és én is rossz vagyok, vagy épp a gyerekkel nincs is baj, de az nem lehet, anyuka, hogy maga nem és mindenki más igen. És érdemjegy van, felvételi van, és minden szülő megoldja, anyuka, és a gyerekem jövője a tét.

Két év múlva kezdődik ama tizenkét év. Én már nem fogok menstruálni, amikor ennek vége lesz, és hamunak mondom a mammut is. Bővebben…

dackor, kamaszkor, aggkor

benne van a könyvben

Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.

Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Bővebben…

kocka

Az van, hogy a Julis születetten iszonyúan kreatív és önálló. De tényleg, például mindenből (faág, papírdoboz, textildarab, szalag, papírcsík, kavics, ruhacsipesz, tortapapír) embereket, állatokat fabrikál. (“Menyasszonyló.”)

Meg az van, hogy a Julis, s ettől nyilván nem független a fenti készsége, két évig Waldorfba járt. Ott aztán semmi sem volt vonaltól vonalig. Gyapjúztak, méhviaszoztak, pasztellszínek, puha kréta, textúrás papír, selyem, foltok, lebbenés — tudjátok.

És még az is van, hogy folyton rajzol. Embereket és lovakat. Zsiráfot narancssárga szívvel. Palotákat. Királylányokat. Bővebben…

majd az életben is

Kiszabadultunk az iskolába járás drilljéből jó húsz éve. A csengőszótól csengőszóig feszülésből, a túlélés stratégiáiból, a hazugságokból, késésekből, szamárfülekből, az örök bűntudatból, teljesíthetetlen és elmismásolt olvasónaplókból, soha el sem olvasott tételekből, töredelmes határidő-hosszabbításért való rimánkodásból, a vizsgadrukkból, tornatanári önkényből, pad alatti levelezésekből, rosszalló pillantásokból, megszégyenülésből és a csodálkozásból, hogy ami tegnap még oly fontos volt, mára mennyire mindegy. We don’t need no education, we don’t need no thought control. Nincs júniusi megkönnyebbült tankönyvégetés sem. Vége van. Bővebben…