Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy.
Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog emberileg érteni, mert a szerepe nem engedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok igazgató közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni.
Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…, Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kell, hogy kijöjjön a matek.
Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány.
Ki garantálja, hogy Juli nyugodtan bemehet, és nem állnak rajta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le, de telibe ám, a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, hogy mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni?
Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen csúfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek.
Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja nekem másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű, sunyi, többfelől érkező macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok.
Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és van még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés, amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz?
Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól.
Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még.
Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott.
Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek a nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk.
Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd (igen. Sőt, fenyeget. A szerk.), hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek (ez is. És “mindehol ez van, ez még istenes”), esetleg engem firtat (igen), vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma (nem), ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok.
Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...