te mit vinnél a beteg néninek?

Anyám, sajnos, cukron él. Mindenbe rengeteg cukrot kér, ő úgy szereti. Egyébként is főleg kenyeret és tésztát eszik, húst soha nem evett. De zöldésget sem nagyon. A tortának pedig úgy örül, mint egy gyerek. Nyilván ezt én nem fogom visszafordítani, de talán más sem tudná, ez az ő döntése volt. Az viszont megdöbbent, hogy a családtagjaim szerint ez mennyire rendben van. A vércukra például nincs rendben, megmértem. És pont ez a szemét a cukorban: hogy nem öl, hanem tönkreteszi az életminőséget. A permanensen magas vércukor és a heves, magas löketek évtizetes távon iszonyatos károkat okoznak a hormonális rendszerben és az agyban.

Van az index fórumán egy topik, ahol valami hökkenetes mohósággal taglalnak engem. Bővebben…

mi a bajom a nárcisztikusozással

1. Divat, amelyet a média dobott fel, nem pedig a valóság. Trendtéma, mint a műanyagszemét, a klímaaggodalom vagy a vegánság. Mind érvényes, fontos, hasznos téma. De akinek a seggéhez nőtt az autó, most meg aggódik a Földért és a fókák kihalásáért, azt én nem tudom komolyan venni. Aki ilyen “nárcisztikus” embereket csodált, nem látott bennük kivetnivalót, ilyen anyához volt lojális, most meg hirtelen “megértette, mit tettek vele”, az is elég vicces. Korábban nem zavart titeket?

A csávó, aki a nagy felszínes szakértő, médiaszereplő e sikertémával, így néz ki. Én aztán tudom, hogy a szemkörnyék megroskad, és az nagyon nehéz élmény. De ez itt egy C kategóriás, kiöregedett színész, a fitneszklubok és plasztikai sebészek törzsvendége a nyugati partról, hogy mást ne mondjak. Bővebben…

sajnos, nem tehetünk semmit, te meg ne légy önhitt

De hiszen ez az álalázatos attitűd nem más, mint lustaság, felelősségnemvállalás és mások piszkálása! Van-e olyan olvasó, aki nem figyel annyira oda, hogy el tudja olvasni: álalázatos? Vagy elolvassa, de nem értelmezi? Most már nem lehetek biztos benne. Bővebben…

összeállt a kép

Azt mondod, voltak jelek. Azt mondod, nem hitted volna, mert olyan meggyőző volt, és vonzó, és az eleje olyan fura és varázslatos volt. Beszippantott, így mondod. Aztán kezdett valahogy rossz lenni. Megváltozott. Vagy ugyanazt csinálta, csak neked ami eleinte különlegesnek, egyedinek tűnt, az zavaró, ijesztő lett.

Nem hitted volna, hogy létezik ilyen, sose találkoztál még ezzel a működésmóddal. Hogy ez mennyire veszélyes.

Aztán sok-sok szenvedés, vergődés jött. Magadat hibáztattad, nem értetted, se veled-se nélküled. Bővebben…

amerika nagy hazugsága

Itt nálunk olyan csönd van: kabóca csak, néha madár rikolt, egy-egy repülő, az esték egészen némák.

Hallgatok én is, és én mindenféléről merengek. Hogy egy kapcsolatnak van-e belső logikája, élettartama, arról… Iránya, üzemanyag-mennyisége és kifogyása? Önállóan, a szereplőktől független saját története? Vagy csakis attól függ az alakulása, amit a két fél beletesz? Ha érzem, hogy ez már nem olyan, akkor tegyek lépést, “csináljam aktívvá” a kapcsolatot, vagy hagyjam?

Ilyen sorsára hagyós, történésekbe simuló lettem: hagyom. Én mindig akartam, cselekedtem, komolyan vettem, ragaszkodtam, kitartottam. Most nem. Felszabadító.

Olvasok sokat, amennyire hagynak. Gyereknevelés, főzés, mosás, kutyázás, takarítás, írás és – nagyrészt – edzés van, szóval ilyen húsz oldalakat, hajnalban, fektetés után, buszon, fogason vagy kávé mellett. Tegnap fejeztem be Lionel Shriver Ennyit erről című regényét. Bővebben…

amíg még megvan

Kedves olvasóm, komolyan szólok most hozzád.

Mindannyian csak azzal kalkulálunk, ami van. Így jár az agyunk, egyszerűen. Hogyan is képzelhetnénk el a meredek lehetőt? Azt, ami mélyen szunnyad bennünk? S a bajt se képzeljük el: se a hirtelen lereccsenést, se a lassú kopást, fakulást. (Ilyen az élet, ugyebár.) Ami csak lehetne, vagy amit lassan elvesztünk, azzal nem számolunk. Ki láthatja azt? Ezért nem általános a testünkkel kapcsolatban sem a preventív, megőrzésre törekedő szemlélet. Viszont hangos azok szava (panasza), akik aztán megbetegszenek. És érthető, ha a bajban már nem azt mondjuk nekik: tehettél volna ellene. Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 2.

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Bővebben…