válságba kerültem

Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustábbak és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).

Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.

De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.

Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Hát persze, hogy a cikkük aztán rá akar beszélni, hogy ami ott elhangzott, az építő és helyes, a legjobb út, sőt, ráadásul társadalmi felelősségvállalás is, jó ügy, mert szenvedő embereknek segítenek az innováció és a tudomány erejével, melyek szelét az ügy vitorlájába fogván felvilágosító kampányokat és vidám programokat tartanak fáradhatatlanul.

Pedig az egész csak egy kicsit más, mint egy termékbemutató. Rafináltabb.

Ahol cég van, ott én gyanakszom, hogy az ügy csak trójai faló. És akkor a kérdések is rosszul vannak feltéve. A keret a tekintélytisztelet, eleve ez dönti el, ki szól és ki fogalmazhat meg kérédést. problémát.  Az van, hogy XY doktor úr milyen jól tudja, és WZ cég milyen jóságos, hogy segít a beteg embereken, de most már dübörög bennem közben egy mondat.

Mindenki megvehető, mindenki megvehető.

Ez a mondat. Az elmúlt évben sok mindent megértettem, hogy miért gáz a média, ahogy kapálóznak a fenmaradásért, és hirdetők bábjai lesznek, Élesen kezdtem látni, hogyan működik a rendszer, ehhez képest mit jelent valóban szuverén módon, szinte művészként vagy civilként tartalmat előállítani.

Persze mindenről ki lehet ötölni szép mondatokat, fontoskodó rábeszéléseket (sajnos, társadalmunkban, a 6-12 év közti geyerekek, 70 százalékkal nőtt). De ugye az én kérdésem egyrészt, hogy mit gondolok, tudok (szedtem össze korrumpálatlanul) a témáról, másrészt hogy ezt az agendát, ami terméket helyez a középpontba, akarom-e én tolni.

És nem akarom.

Ezek a cégek nagyon sokat keresnek azon, hogy vannak beteg emberek. Nem érdekük se a prevenció, se a termékmentes gyógyulás útjait nagyon hirdetni. A pervenciót megemlítik azért, de lehet arra számítani, hogy annak nem sok foganatja lesz, hanem gyógyszerért rohannak a n.épek. A prevenció nem termék. A cégnév viszont mindenre rá van logózva, és az információt úgy közlik a tudósok, doktorok és tekintélyes médiaszemélyiségek, hogy egyértelmű legyen, hogy a problémára a megmutogatott termék és szolgáltatás a válasz.

Ugyanazen az alapon bíráltam én Szentesi Éva, most idézek:

rákedukációs munkájának tisztaságát,

csak ott ő nem egy király grillzöldséges ebédet kap, meg reklámtollat, meg szabad kezet, hogy mit ír, na, azt pont nem kap, hanem arca lesz az Üygnek, neki kontentet kell előállítani, eladást hozni annak az egészségügyi terméknek, ami után fixet vagy jutalékot is kap (és a legtragikusabb, hogy észre sem vette, hogy ez történik, és ez miért probléma).

Szóval ma már az van, hogy amikor annyira lobogtatnak egy ügyet, és van rá alapítvány és pénz és támogató, én már gyanakszom.

Az egyik: a whitewashing, a kicsit vagy nagyon is ördögi cég, például aki megnyúzott kutyákon tesztel kozmetikumot, vagy gyerekmunkát is bevet, súlyosan környezetszennyez stb., hogyan mossa magát tisztára a társadalmi üggyel és a marketinggel (és van még pink- és greenwashing is). A másik, hogy mi az érdek. A cég mitől jár jól: ha a probléma előfordulása csökken (például prenvencióval), vagy ha sok az előfordulás, és így sok potenciális vásárló van, sőt, egyre több lesz?… Költői kérdés.

Minden “napjainkban sajnos a második leggyakoribb megbetegedés a…” és ” ezért ennek fontisságára már kisgyermek kortól fel kell hívni a figyelmet” stb., stb. marketingszöveg, és ha gyerekek körébe is viszik színes, vonzó ajándékokkal, felvilágosításnak nevezve, az meg egészen penetráns visszaélés. (Egyébként a lobbik is, az érzékenyítések, oktatások is hasonlóan problémásak, áttételekkel.)

Úgy általában is, beszélgettünk mostanában betegségekről, van valami fura Juli lábujján, meg nekem a szemem begyulladt az éjszakai melótól, és kérdi G., volt-e Juli bőr-, én pedig szemorvosnál, nem kéne-e elmenni, és kicsúszott a számon, hogy úgy általában orvoshoz menni bagatell problémával csicskaság. Mert ez egy reflex, hogy beteg vagy?, hát akkor menj orvoshoz és szedd be a gyógyszert. Nyilván mint orvosgyerek is mondtam ezt, mert mindent láttam, semmitől sem félek, elég sok mindent magamra szedtem, továbbá extrém immunrendszert szereztem a rendelőben kisovis koromtól, és nagyon szoktam röhögni a Minden Kiütésfajtára Külön Gél (by Lobster) típusú, egygyerekes, jóléti szemükfénye szülőkön.

Miért jó és kit szolgál, ha mindig felülről beszélnek emberekhez, a tudományra hivatkozva, és ezzel nem illik vitázni? Miért jó az, ha náluk van a tudás, egy jól elválasztható, felkent csoportnál, és mindig ők az információ forrásai? Miben különbözik e másfajta hatalomgyakorlástól? Ez is társadalmi rítus, mintha az orvosok volnának a főpapok a szentélyben, akiknek átengedjük a döntést, az információszerzés munkáját és felelősségét, viszont nemigen kérjük számon őket. Az orvosba, egy konkrét orvosba (akihez azért jársz, mert ismerős ajánlotta, vagy mert már húsz éve hozzá jársz, mert ő a főorvos ott, ahol szülész, mert híres….) vetett vak bizalom már sokakat nyomorított meg. Az én anyám nem betegségben, hanem egy műhibasorozat következtében romlott le és borult el kedélyileg, egészen a halálig.

A főpapi rend tagjai esetenként teljesen mást mondanak, mint amitől én el tudtam kerülni, illetve meggyógyítani az emlegetett kórságokat. (Röviden: nem ismerik az anyagcseretréninget, a böjtöt, a ketót.)

Miért jó az, ha a forgatókönyv szerint a rémült beteg elrohan az orvoshoz, akár kicsi vagy közepes panasszal, ahol sorban áll, érintkezik más betegekkel, kap gyógyszert, műtétet vagy más, nem épp kíméletes terápiát, és akkor jól megmentik őt, és ez volna az EGÉSZSÉGügy, komolyan, beszarok már az elnevezésen is. És közben mellékhatástömegekkel küszködnek emberek, és elköltik a háromnegyed jövedelmüket gyógyszerre…

Egy kicsit mindegy, vagyis pusztán technikai kérdés, hogy személyesen ők vagy a társadalom befizetéseiből az állam fizeti-e a megmentést, tehát ez csak a rubrika.

Akárki is fizeti, pénzbe kerül, a téma közös ügyünk, és van a dolognak tetemes profitja.

Na, ez ilyen közhelyes poszt, de amit mondani szeretnék, hogy a kezedben van az egészséged, nem kell kiszervezned.

Én, amíg le nem esek a lábamról (és nem tervezek), az alkalmi diagnosztikához (vérkép, DEXA, fogászat) magánba járok és ritkán. És azért nem szorulok orvosra, mert nagyon komolyan veszem, hogy ki se alakulhassanak a népbetegségek: csontritkulás, szív- és érrendszeri-, tűdőbetegségek, anyagcserezavar, vese-epe-májbetegségek, autoimmun kórságok, elhízás és következményei, demencia…

Ugye, tudjátok, miről beszélek: mértékletesség, természetközeliség, jó alvás, stresszcsökkentés, szellemi frissesség, agymunka, jó élmények, szép szex; böjt, ketó, illetve szénhidrátcsökkentés, rengeteg sport, aminél még azt is igénylem, iylen telhetetlenül, hogy élvezzem, lelki és spirituális élmény is legyen.

Most persze vágod a pofát, hogy milyen önhitt vagyok én, hogy “nem tervezem”, hát azt hiszem, ki tudom küszöbölni? Na, úgyse, haha, kárörvendő kacaj. De ez rólad szól sajnos, aki szarul vagy, és a társadalom azt tanította neked, hogy a betegség villámcsapás, és elkerülhetetlen. Szerintem ez egy nagy tévedés, és pusztító a hatása, mert megöli a proaktivitást, a felelősségvállalást.

Én nem vagyok önhitt, és jó okom van hinni, hogy nagy eséllyel az életmódi kórságokat elkerülöm, és szép, erős öreg éveim lesznek, és neked is jó okod van ezt hinni, ha teszel érte. A “mindent vagy semmit” érv (vagy inkább sugalmazás, tehát hogy ha nem tudok mindent elkerülni a döntéseimmel és a prevencióval, akkkor teljesen tehetetlen vagyok) intellektuális igénytelenség, hagyjuk is. Ha felismered a pillanatot, akkor tudsz tenni valamit, sőt, sokat. De abban igazad van, hogy ahogy az évek múlnak, egyre kevésbé, és léteznek helyrehozhatatlan károsodások is.

De van még valami… hogy én ezt hogy ismerem!: húzod a szád, és kicsapod a szociokártyát is a “mindent vagy semmit” mellé, hogy a lakosság többségének mindez nem elérhető, mert nem olyan az életmódja, nincs információja, meg az edzés drága… és nincs igazad, mert lehet informálódni, mondjuk orvosoknál való torlódás helyett, és nem, nem drága, hanem fontos, ezért megéri az árát. Én csakis a kifogásokat hallom azzal kapcsolatban, hogy kinek miért muszáj autóznia, meg ülnie nyolc órán át a melóban meg szarokat enni és tévézni és túlfélteni meg agyonabajgatni a gyereket és semmit nem sportolni, mert sajnos, nincs idő erre. Nekem sem szerencsém volt, hanem így döntöttem.

Hogy ez nehéz út? Elég nehéz, mint minden árral szemben úszás.

És ha nekem valami extra, fura, meg nem előzhető kórságom lesz, vagy baleset ér, akkor meg igénybe veszem mint társadalombiztosított az állami egészségügyet. De nagyon remélem, hogy csak eszméletlen állapotban. És amit akkor mondanak, hogy mi a terápia, azt is mérlegelem. Elég valószínű, hogy a kemót nem kérném, legalábbis egy sor tumorfajtánál.

Amúgy én készen állok a halálra, ha a gyerekeim életkorát nem nézem. Ha úgy kell halni, hát úgy. Olvassátok el Shrivertől az Ennyit errőlt, én is onnan veszem, és persze Jánost és Tamást látva is (egyikük kemót kapott, és a mellékhatásokba halt bele, viszonylag irgalmas és gyors halállal, másikuk soha, semmit nem kért, még diagnózist sem, és úgy halt meg, mint egy igen nyomasztó, ám nagyszabású regény főhőse: egyedül, bezárkózva, a világra és az orvostudiományra nemet mondva.)

*

Szóval erősen gondolkodom, hogy jól van-e ez így, hogy intézmények, cégek, rendszerek a tanácsaikkal, szolgáltatásaikkal ennyire belenyúlnak emberek személyes életébe, és mi ezt ilyen kritikátlanul fogadjuk. Ha például a kanadai tisztifőakárki azt javasolja, hogy hátulról legyen koitálás és maszkban, és ne csókolózzunk? Miafasz?

Nem leszek csicska, nem leszek csicska… mondom ezt a másik mondatot úgy, hogy semmi közöm az összesküvés-elméletekhez, nem csípem őket.

Miért medikalizálják át a legszemélyesebb ügyeinket is szabad országokban is?

Hol vannak a valódi civilek, akik nem függenek sem politikai vállalkozóktól, lobbistáktól, sem gazdasági szereplőktől, és igazi, civil célokért, a társadalmi jólétért dolgoznak?

Nem merül fel a döntéshozókban, hogy ez az egész siralmas beteg helyzet, amelynek a gyógyításából olyan jól élnek a szabadjára engedett cégek, nem szükségszerű? Hogy például ha nem csak a vakcinát tematizálnák és támogatnák, hanem a jó gyakorlatokat (testedzés, preventív étrend), akkor nem lenne ilyen súlyos emberi és anyagi költsége a koronavírusnak sem? Miért csak Szendi ír erről?

Az állam, ha jót akar, miért nem nyúl bele jobban, hogy negatív ösztönzőkkel visszafogja azon termékek fogyasztását, amelyekről rég tudjuk, hogy okai a kórságoknak, például a szív- és érrendszeri betegségeknek vagy az anyagcserezavaroknak? Miér tnem segíti minden eszközzel elősegítse a felelősségvállalást és a jó gyakorlatokat?

Külön a rákról már írtam:

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

a lényeg az, hogy a nagy szűrések meg kampányok következtében let egy csomó költség meg álpoziotív eset és fölös terápia, miközben nem csökkent a halálozás és nem javult az életminőség sem érdemben. Sőt, harminc évnyi nyugati naptejkenéstől sem lett kevesebb a melanóma, de még tele is vannak a flakonokkal a tengerek.

*

Ma 5-kor pedig könyvbemutató:

https://www.facebook.com/events/895695660954365/

már indul is a hűtő felé

A minap szememre vetette az egyik kommentelő, hogy ha én ennyire szigorú vagyok, csak a nagyon kemény edzést díjazom, leszólom a fontolva haladókat, a kezdőket, meg azokat, akik nem tudnak így edzeni, azzal épp az ellenkezőjét érem el.

Hogy micsoda? Minek az ellenkezőjét? Mert, mit is akarok én elérni?

Másokat rávenni a sportra. Beszervezni mintegy. De így nem fognak. Ez kontraproduktív, mondja. Nem jól segítek, szelídebben kéne, a megszégyenítésből csak az lesz, hogy a kövér ember bánatában indul a hűtő felé, mert úgyis mindegy.

De jó, és ebben meg is nyugszik. Mit van mit tenni? Ilyeneket ír a blogger, ő az oka annak, hogy jól bezabálok. Pedig én megpróbáltam!

Ő nem hibás semmiért. Az eredeti problémáért sem. Évekig olvastam, ki-mi tehet arról, hogy  kövérek: a szülés, a szoptatás, a férj, aki nem biztosította, hogy edzhessen, ellenben mindig hoz nasit, és beszól a hízásra, nem vigyáz a gyerekre, továbbá neki fáj a lába, nem terhelheti, minden mozgást kizáró betegsége van, nem találta még ki a hogyant, és idő kell; messze van a konditerem, nincs pénze, hülyén néznek rá, ha tornázik vagy fut, megszégyenítették, utálja a testét, étkezési zavara van – meg persze a férfielvárás, a média kényszerítő-nyomasztó nőeszménye, aminek mi forradalmilag ellenállunk. Bizony, ilyenekre használták a feminizmust! (Ha nincs rá pénze, mindjárt patriarchális üzem a műköröm is.) A prioritás most más,  mondja, miközben torkára lép a romlás – bizonygatta, jó ez így, elfogadta, jaja, az látszik, azért kell ennyit dumálni, ilyen dühösen.

Norbi hírhedt mondatai a témában nagyobb felháborodást váltottak ki, mint Kaleta Gábor ítélete (és az is hozzá nem értő, bűnbakképző mocsár volt), ami, hát, sokat elmond a magyar női lélekről. Bővebben…

havonta egyszer megbolondul, avagy a testről

Én a PMS-t hatalmas kamunak tartottam egész életemben, megmondom őszintén.

Általában mindenféle közkeletű nyavalyt, krupptól allergián és székrekedésen át a migrénig, sőt, a lelkem mélyén nem hiszek az infuenzában sem. Minden alkalommal elfelejtem, hogy létezik.

Majdnem soha nem voltam beteg gyerekként.

Vasegészség, semmin nem problémázni, orvos anya, és bölcsis koromtól naponta ültem a rendelőben. Pecsételtem a recepteket, igazolásokat, és elég sok mindent láttam, emellett erős immunitást szereztem. Bővebben…

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

A tegnapi posztban erről csak röviden írtam: nem kérek abból, hogy a társadalom, az intézmények rátenyerelnek a női testemre. A szülésemre, a szoptatásomra, a rákkockázatomra. Hogy belém nyúlkálnak, paráztatnak, nyomnak, miközben engem nem lát a tudásuk (aki nem ismeri a történetemet: atipikus, de egészséges a testem, étrendem, vérképem, vérnyomásom).

Hagyjanak békén, én úgyis egészséges vagyok? És mindenkinél okosabb is?

Dehogy.

Bővebben…

kihull, ami fölösleges

Zavarban vagyok attól, hogy bevalljam most nektek, mennyire, ööö,  harmonikusak ezek a napok. Amilyen riasztó az egész, és például ez a helyzetértékelés (ám kompromisszum nélkül józan, okos, komplex – én nagyon ritkán hallgatok hosszú videókat, de ezt ajánlom):

, olyan egyértelműen jó, nyugodt, működő az életünk. Bővebben…

leckék szeretésből

Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.

Ez a nulladik rész tehát.

A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.

Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.

A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.

A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.

Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.

Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.

Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?

Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.

A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.

Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.

Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.

Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.

A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.

Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.

te mit vinnél a beteg néninek?

Anyám, sajnos, cukron él. Mindenbe rengeteg cukrot kér, ő úgy szereti. Egyébként is főleg kenyeret és tésztát eszik, húst soha nem evett. De zöldésget sem nagyon. A tortának pedig úgy örül, mint egy gyerek. Nyilván ezt én nem fogom visszafordítani, de talán más sem tudná, ez az ő döntése volt. Az viszont megdöbbent, hogy a családtagjaim szerint ez mennyire rendben van. A vércukra például nincs rendben, megmértem. És pont ez a szemét a cukorban: hogy nem öl, hanem tönkreteszi az életminőséget. A permanensen magas vércukor és a heves, magas löketek évtizetes távon iszonyatos károkat okoznak a hormonális rendszerben és az agyban.

Van az index fórumán egy topik, ahol valami hökkenetes mohósággal taglalnak engem. Bővebben…

mi a bajom a nárcisztikusozással

1. Divat, amelyet a média dobott fel, nem pedig a valóság. Trendtéma, mint a műanyagszemét, a klímaaggodalom vagy a vegánság. Mind érvényes, fontos, hasznos téma. De akinek a seggéhez nőtt az autó, most meg aggódik a Földért és a fókák kihalásáért, azt én nem tudom komolyan venni. Aki ilyen “nárcisztikus” embereket csodált, nem látott bennük kivetnivalót, ilyen anyához volt lojális, most meg hirtelen “megértette, mit tettek vele”, az is elég vicces. Korábban nem zavart titeket?

A csávó, aki a nagy felszínes szakértő, médiaszereplő e sikertémával, így néz ki. Én aztán tudom, hogy a szemkörnyék megroskad, és az nagyon nehéz élmény. De ez itt egy C kategóriás, kiöregedett színész, a fitneszklubok és plasztikai sebészek törzsvendége a nyugati partról, hogy mást ne mondjak. Bővebben…

sajnos, nem tehetünk semmit, te meg ne légy önhitt

De hiszen ez az álalázatos attitűd nem más, mint lustaság, felelősségnemvállalás és mások piszkálása! Van-e olyan olvasó, aki nem figyel annyira oda, hogy el tudja olvasni: álalázatos? Vagy elolvassa, de nem értelmezi? Most már nem lehetek biztos benne. Bővebben…

összeállt a kép

Azt mondod, voltak jelek. Azt mondod, nem hitted volna, mert olyan meggyőző volt, és vonzó, és az eleje olyan fura és varázslatos volt. Beszippantott, így mondod. Aztán kezdett valahogy rossz lenni. Megváltozott. Vagy ugyanazt csinálta, csak neked ami eleinte különlegesnek, egyedinek tűnt, az zavaró, ijesztő lett.

Nem hitted volna, hogy létezik ilyen, sose találkoztál még ezzel a működésmóddal. Hogy ez mennyire veszélyes.

Aztán sok-sok szenvedés, vergődés jött. Magadat hibáztattad, nem értetted, se veled-se nélküled. Bővebben…

amerika nagy hazugsága

Itt nálunk olyan csönd van: kabóca csak, néha madár rikolt, egy-egy repülő, az esték egészen némák.

Hallgatok én is, és én mindenféléről merengek. Hogy egy kapcsolatnak van-e belső logikája, élettartama, arról… Iránya, üzemanyag-mennyisége és kifogyása? Önállóan, a szereplőktől független saját története? Vagy csakis attól függ az alakulása, amit a két fél beletesz? Ha érzem, hogy ez már nem olyan, akkor tegyek lépést, “csináljam aktívvá” a kapcsolatot, vagy hagyjam?

Ilyen sorsára hagyós, történésekbe simuló lettem: hagyom. Én mindig akartam, cselekedtem, komolyan vettem, ragaszkodtam, kitartottam. Most nem. Felszabadító.

Olvasok sokat, amennyire hagynak. Gyereknevelés, főzés, mosás, kutyázás, takarítás, írás és – nagyrészt – edzés van, szóval ilyen húsz oldalakat, hajnalban, fektetés után, buszon, fogason vagy kávé mellett. Tegnap fejeztem be Lionel Shriver Ennyit erről című regényét. Bővebben…

amíg még megvan

Kedves olvasóm, komolyan szólok most hozzád.

Mindannyian csak azzal kalkulálunk, ami van. Így jár az agyunk, egyszerűen. Hogyan is képzelhetnénk el a meredek lehetőt? Azt, ami mélyen szunnyad bennünk? S a bajt se képzeljük el: se a hirtelen lereccsenést, se a lassú kopást, fakulást. (Ilyen az élet, ugyebár.) Ami csak lehetne, vagy amit lassan elvesztünk, azzal nem számolunk. Ki láthatja azt? Ezért nem általános a testünkkel kapcsolatban sem a preventív, megőrzésre törekedő szemlélet. Viszont hangos azok szava (panasza), akik aztán megbetegszenek. És érthető, ha a bajban már nem azt mondjuk nekik: tehettél volna ellene. Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 2.

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.

Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…

megbélyegezve

Öt bejegyzést írok egyszerre, van egy nem tudom, hova tartó arról, hogy milyen talmi és kiábrándító volt látni a napokban, hogy kávéházak, szállodabejáratok, kirakatok ünnepi díszbe öltöznek, vagyis szakszerű, esetleg ingerült emberek ilyen műfenyő girlandokat meg műanyag bordó gömböket, arany szalagokat, métere hétezer-négyszázkilencven forint áfával, erősítenek föl, és hogy mi a bajom a karácsonnyal, hogy valamiért mégis vettem egy ÉVA Advent különszámot, és idén hogy szeretném, mennyire hántható le a hazugság vajon.

Van még vázlatban több más kezdemény, de most mégis azt írom meg, miközben egy puha műszálas takaróba bugyolálva lábaim a fehér kanapén kortyolgatom a hajnali (kotyogós) kávém, és a cirkóból csöpög rám, valamint a kanapé huzatára valami folyadék, hogy elolvastam a linkelt két bejegyzést a borderline-ról. Bővebben…