merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…

távolból szeretni

https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/

Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.

https://www.facebook.com/events/125289701494834/

“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”

Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:

a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…

apró örömök

Most eléggé álmos vagyok, csak felsorolom a kisebbeket és a nagyobbakat. Kissé elméletiek és közéletre reagálók voltak a posztok mostanában, kevés volt a személyesség és a konkrétum, kivéve az utolsót, amelynek történetmagját viszont nem részletezem (az önismeret fontosabb is). Szóval, mivel tölti mostanában Malacka a napjait? Bővebben…

fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Bővebben…

pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

jó tanulók, boldog gyerekek

Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).

Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.

A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.

A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.

Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.

Üzemszerűen ez a tanács.

Rámeredek.

Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*

Ne agyongyötört.

Ne szekált.

Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.

A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.

Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.

Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)

Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.

A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.

Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.

Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).

De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.

Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.

Ha.

  1. Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?

A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.

Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha

2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.

És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.

Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.

És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.

És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.

Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.

Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!

Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.

Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.

*

Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.

Dávid az elsőt kezdi.

Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.

Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.

Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.

* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.

a szüleimnél lakom

Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.

Azóta se hevertük ki. Bővebben…