unalom, stressz, tompaság

Erről a címről, melyet amúgy magam választottam, és tök egyedül is voltam, senki nem kényszerített rá, folyásolt be, eszembe jut a (talán) Annie Hall, amikor hősünk, aki már nem a hősünk, szabadkozik a moziból kijövet, hogy a Sajnálat és bánat című filmet választotta randira. (És erre, ti. hogy melyik filmben volt, jól emlékszem, basszus!)

De adhattam volna a mit is nevezünk mindfulnessnek? címet is a posztnak. Bővebben…

sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Bővebben…

merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…

távolból szeretni

https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/

Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.

https://www.facebook.com/events/125289701494834/

“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”

Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:

a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…

apró örömök

Most eléggé álmos vagyok, csak felsorolom a kisebbeket és a nagyobbakat. Kissé elméletiek és közéletre reagálók voltak a posztok mostanában, kevés volt a személyesség és a konkrétum, kivéve az utolsót, amelynek történetmagját viszont nem részletezem (az önismeret fontosabb is). Szóval, mivel tölti mostanában Malacka a napjait? Bővebben…

fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Bővebben…