elhaló nyakkal

Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!

Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.

Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.

Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.

Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.

És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.

Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.

Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.

Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.

A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.

Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).

Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?

 

sajnos, nem tehetünk semmit, te meg ne légy önhitt

De hiszen ez az álalázatos attitűd nem más, mint lustaság, felelősségnemvállalás és mások piszkálása! Van-e olyan olvasó, aki nem figyel annyira oda, hogy el tudja olvasni: álalázatos? Vagy elolvassa, de nem értelmezi? Most már nem lehetek biztos benne. Bővebben…

hogyan viselkedj hatalmaskodókkal

Már van három gyerekem. Már megtanultam mindent az asszertív kommunikációról és az emberi jogokról. Valóságos konyhapszichológus vagyok. Rég nem függök érzelmileg és alázkodom meg elfogadásért. Már meghalt mindenkim. Már szeparálódtam apámtól, bárki főnöktől, okoskodó szakiktól és az állampárt nyomásától. Nem járok orvoshoz, nincs tanárom, az edzőm olyan, mint egy plüssnyúl*. Már lefutottam a maratont…

…és még mindig Bővebben…

ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…

edzd az agyadat is!

Én mindig az Egészről beszéltem, és mindenről kíváncsian, innovatívan. Ezért sem értem, hogy miért kezdik rá újra meg újra a hisztis tiltakozást a sportos posztjaim kapcsán, és miért magyarázzák félre rosszhiszeműen. Az élet egészével kapcsolatban képviselem a kemény munkát, tudatosságot, igényességet, az elhivatott, nyafogás nélküli odaállást és derűs szemléletet. Nem trendi? Jobban tetszik a flabélos,a rázogatós gép, a powerplate? Vannak ám lelki-flabélosok is: instant, könnyű megoldások identitásra, közérzetre, kis levezetései a stressznek. Például a tagadás, a viszontvádaskodás, az inszinuáció.

Én azt mondom, ne nézz másokat, ne dumálj, ne magyarázd, ne tagadd, hanem végezd el a melót. Menj bele, a mélyéig, te magad, és szembesülj a maszktalan, csatakosan ziháló önmagaddal, azzal, mire vagy képes. Ismerd fel a mulasztásaidat, a romboló működésedet, ne kelljen mindig a férjed meg a rendszer hibásnak. Ne akard könnyen megúszni, elvitetni a balhét mással. Halovány régi fájdalmak miatt felszisszenni és leállni (de jól is jön egy “érzékeny még a térdem” kifogás, amikor már nehezedik a gyakorlat! Velem kitolt az élet: soha nem volt semmilyen sérülésem, így kénytelen vagyok csinálni. Ez itt egy metafora.) Ne akard lecsapni a kanyarokat, mert abban nincs tartás és öntudat, és az eredménye is halovány és zavaros.

Mindent akarok, minden téren minőséget és melót és flowt, nem csak izmot. És ami fájt 2014-ben, három éve, amikor kezdtem, az ma már nem fáj. Amit azóta csinálok, az megtanított koncentrálni, küzdeni, lehántani a fölöslegest, lényeglátni, megbirkózni a beszólogatókkal.

Nem is venném magam komolyan, ha nem így lenne. Egyszerűen nem lenne pofám beváltatlan fogadkozásokról, múló lelkesedésekről írni, csak azért, hogy “ide nézzetek!”.

Akinek ez sem jó (és mégis itt nézegeti, mi hír), annak semmi se jó. Annak magával van baja. Senki ellen nincs ez, amiről én beszélek, csak a tagadás, a hárítás, az improduktív működésmódok ellen.

Körülöttem, a túlzás nélkül mozgalommá vált edzős közösségben nincsenek szexiskedő, szezonális, rövidebb utat választó, hiábavalóságoknak bedőlő, csak a látszatért ügyeskedő emberek. Augusztus vége van, visszatértünk a nyaralásból, és a test formálása, a különböző tevékenységek kipróbálása, a közös edzés élménye, az egészség és a közérzet javítása pont olyan aktuális mindannyiunknak, mint januárban vagy áprilisban.

Most hozzácsapom az edzettséghez az attitűdöket és az agyunkat is. Tartsd fiatal, rugalmas, hatékony állapotban a tudatodat is! Váljon szokássá ez is, mert nem elég egyszer kipróbálni, aztán visszahőkölni! Maradj kíváncsi, eszes és játékos.

Ne lustulj el, semmilyen téren. Ne szűkítsd le azt, ami benned történik. Ha elereszted magad, akkor lassan alkalmatlanná válasz azokra a tevékenységekre, amelyek frisen, elevenen tartanak. Akkor az egész szenvedés, “minek ez?”, lefele tendálás, és ez pont úgy igaz a fejszámolásra, az esztétikus-gördülékeny kézírásra, mint a hídra és a futásra.

Egy kis lelkizéssel kezdem.

Tudatosítsd az igazi okokat. Mit miért mondasz, miért döntesz úgy, miért halogatsz, szervezel át? Hát arra a valakire most miért haragszol? Lehet, hogy csak kéznél van, és rátolod a frusztrációt? (Milyen felnőtté tevő élmény: nekem már nincs kit hibáztatni.) Mi a problémád pontosan? Mire vágsz, mennyire reális, mit teszel érte?

Őszinte vagy?

Nem mindig kényelmesek a válaszok. De nem élhetsz tagadásban. Magaddal muszáj egyenesnek lenned, különben belefúlsz a sok cafrangba, álmagyarázatba, és nem leszel eredményes. És ne a neten nézegess, ne pletykálj, ne kombinálj, viszonyíts annyit. Ne az ultrafutókat taglald szörnyülködve, ne érezz titkos “na ugye” elégtételt, amikor hirtelen szívhalál ér egy élsportolót, hanem menj el egy három kilométerre. Éld a saját életed!

fejben naplózni Bővebben…

mindenki utálja az eminenseket

Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.

Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?

(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)

Mindenki utálja a strébereket, akik Bővebben…

önbevallás

E szó jelentése: te azt mondod, és akkor azt hiszed, el is várod, hogy úgy van.

Valami egészen más az, hogy “nem akartalak megbántani” (őszintébb, értelmes, már szinte “nem figyelmtem eléggé”), mint az, hogy “én nem látom, hogy ebben mi volt a bántás, miért kell mindent mellre szívni”.

Ne legyen félreértés, végigveszem az elmúlt napok netes helyzeteit:

Attól, hogy szívesen vagy benne, önként, attól még a játszma játszma, és minden játszma rombol. Van előnye, persze, azért csináljátok, mindneki azért csinálja. Mindkét félnek van előnye: van kit hibáztatni, megoldja helyette valaki a nehézségeket, lehet ábrándozni, hogy nélküled bezzeg, olyamsiről, amit sose lenne erőd megtenni, érezheted magad hősnek, helytállónak, lekötelezheted a másikat. Kölcsönös függések és elvárások, megírt szerepek a játszmák – a többit Eric Bernénél találod.

Attól, hogy azt mondod, nem akartál rámerőltetni semmit, még megtörténhetett. Nem, nem azt írom, hogy “…érezhettem úgy”. Nem az egyéni érzékenységem, nem az előítéletem mondatja velem, hogy gáz, amit csinálsz. Neked persze nem érdeked szembesülni azzal, ami csorbítja a pompás énképedet, így háborogsz, hogy miért nem mondok csak simán nemet. Nem azért gáz, amit csinálsz, mert nekem rossz, mert történetesen engem sért (engem lassan már semmi), legalábbis nem netes nevek mindenféle megnyilvánulásai, könnyű is lenne ezt így rám tolni. Hanem a dolog maga ártalmas, visszás, hazugságszagú. Szerintem, nyilván – de velem beszélsz, ngem kérdeztél. Én el tudok vonatkoztatni, nekem nem az a baj, ami a kicsiny körömbe hasít. Rég nem azon akadok ki, amikor így megfogalmazok valamit, ami nekem fáj. Az éleslátás jogán fogalmazom meg ezeket, és az nagyon csúf játék volna, hogy te csak akkor ünnepled az éleslátásomat, ha téged igazol.

És nem kell ünnepelni. Félreértés van, ne legyen: én nem élvezem a hájpot, semmit nem élvezek, ami tendencia, trend, nicknevek véleménye, csakis az egyedit, a személyeset, és a netes elismerés, visszajelzés nem pótléka a valódinak. Nemhogy nem várom el: zavar a szembedicséret. Csak az irigyek hiszik, hogy követelem és sütkérezem. Soha nem jutottam volna idáig, a közelébe sem ennek a jelen állapotomnak, produktív létemnek, ha az vezérel, hogy “elegen értenek-e egyet”, “szimpatikus vagyok-e”, “hogy hat ez annak, aki úgysem érti”. Ne ünnepelj, ne ajánlkozz, ne engem taglalj, ne rajtam agyalj. Magadat találd meg a soraimban, épülj – ha akarsz. Csak erre jók az írásaim, minden más szappanbuborék, innen nézve pedig roskasztó teher. Irritál. Hogy én milyen legyek neked.

Azt mondod, nem használsz – de, én úgy érzem, a közönségeddé akarsz tenni, ki akarod csikarni az elismerést, és ezt nem kedvelem. Be is zárulok tőle.

Tiltakozol hevesen, hogy a blogod, posztod nem lopás, nem is igaz. A konkrét szöveghelyre azt mondod, hogy nincs az levédve, mit irigykedem, micsoda gőg ez. Lobster azt mondaná (így kell pl. forrásmegjelölni, ha valami egyedi), hogy ilyenkor az olvasó felüvölt, és ez soha nem véletlen. A nagy tiltakozás. Átvenni más gondolatait, fordulatait, és saját teljesítményként előadni nagy vagányan, sose volt erős hang meg satöbbi, ez szánalom. Ne beszélj most mellé, ne engem elemezz, mert nem én szerepeltem le, és főleg nem én vagyok az irigy: utánozni, nem eredetivel előállni kínos is, jogtalan is, és pont azért csinálod, mert te kívántad el az én rivaldámat, ismertségemet, erőmet, közösségemet, bevételemet, életvitelemet. Legalább ne magyarázd meg. Mindehhez viszont full tehetségtelen vagy, meg lusta is, ezért kell a kész, ami neked nem áll jól, meg le is butítod. Nem érdekel, hogy az utánzó a barátnőd. Nem érdekel, hogy tőled is lopnak, és te bezzeg nem törődsz vele. Nekem a legegyedibb, védjeggyé vált dolgaimból próbáltak a gyenge jellemű imitátorok saját sikert csinálni, az általam már érzékenyített közegben, sőt, közösségben, miközben engem ekéztek, mint aki leszerepelt. És ezt bevette a gyomruk, sőt, elhitték a rágalmakat. Hát, viszlát, ilyen ember ne legyen a közelemben. Nem is tudom, hogy jut eszetekbe, hogy nekem ezek az emberek hiányoznának, hogy én őket siratom, mert én nemhogy a pofátlan, szarkeverő koppintóktól, de még a csendesektől is viszolygok, akiknek nem tűnt fel, mi honnan van, és odasereglettek a másoderesztésre, hogy hű, de jó.

Azt mondod, én utánatok búsulok, mert az volt az igazi, amit te akkor úgy élveztél, most meg bosszút állok a jóságos, egykori olvasóimon, akik kiismertek – nem így van. Én elvből elítélem azt a fajta olvasót, aki először olyan nagyon jött felém, akarta ezt a blogot, velem a kapcsolatot, a figyelmemet, képes volt hízelegni, figyelmemet keresni, tehetségem és munkám eredményéért odanyúlni és abból részesedni, majd, érdekei fordultán, vagy, ami még rosszabb, a közhangulat változásakor letagad, átír, megtagad, savaz. Gusztustalan játék. Álnevekről, lesésről írnak, de hazudnak (projektálnak, pontosabban). Nem csata, nem vita, nem adok-kapok, hanem éretlen, kártékony förtelem, ilyen emberben nem lehet bízni, egy szavát se lehet komolyan venni. Aki még mindig azt taglalja, arra céloz, hogy én mit csinálok az én életemben, az én blogomon, és a dolognak semmi köze hozzá, semmit az ő életében nem érint, nem hátráltat, nem is tudna róla, ha nem figyelne most is mohón, csak hét tudja, hogy mások olvassák, és rájuk hat, és ezt nem bírja.

Én soha senkivel nem csináltam ilyet.

Azt mondod, te csak biztonságból csinálsz álnicket, meg így, meg úgy, a munkahelyed, a biztonságod, tőlem félsz – nincs rendben semmi olyan megnyilvánulás, ahol nem a magad nevében írsz. Sunyiság, gyávaság, tűnj innen.

Azt írod, nem vagy troll, te jó szándékkal írod, amit, én vagyok az, aki csak az egyetértést és hódolatot viseli el, a többieket “tiltja és üldözi”, eközben pont ugyanúgy viselkedsz, mint ezeregy ambivalens, kezdetben nagyon kedves, később minősítgető, belém okoskodó troll, akinek ha jelzem: ezt ne, csakazértis folytatja. Erősködik és vagdalkozik és használ. Mindig ugyanaz a vége, ez egy viselkedési séma, és ezt hidd el nekem, jól ismerem, kiismertem és felismerem. Nem vagy annyira egyedi, abban sem, amin felháborodsz, és abban sem, ahogy a frusztrációdat kezeled. Éretlen, terméketlen, nem dolgom ezzel bánni, nemhogy jó fejnek lenni – menj innen.

Nem nyomultál, nem néztél úgy, önzetlenül segítettél – ahha. Lélektani háborút folytatsz, felül akarsz lenni, meg vagy sértve, mert annyit fektettél belém, de én nem.

Azt mondod, nem volt abban a megjegyzésedben szexista szándék, te becsülöd azt az embert, eszedben sincs tárgyiasítani, de ne feledd: a sérelem, a hatalomgyakorlás nem olyasmi, ami szubjektív megélés kérdése, ezek bejáratott, önkéntelenül elsajátított, többfelől megerősített beszédmódok, gesztusok, amelyek felismerése és a reflexió rájuk nem megy magától, naiv jószándékból: munka és rutin kérdése. Nincs olyan, hogy úgy érzem, teljesen rendben van az, hogy az illető levágja a végtagom, TEHÁT akkor rendben van. Végtaglevágás (pl.) nem tud rendben lenni. Nem szubjektív megítélés kérdése. A sérelem, a bántás, a visszaélés, az egyenlőtlenség nem önbevallással működik.

Úgyhogy hiába mondod, hogy te nem vagy olyan nem akartad, mert az a helyzet, hogy nem vagy tudatos, és ha a másikkal beszélsz, tőle akarsz valamit, te kerested meg, akkor arra kell figyelned, ahogy ő reagál, érez, jelez, nem forszírozni azt, amiről jelezte, hogy ne.

Köszönöm a megértést. Holnap Edzés, ehhez kapcsolódva az álomalakról lesz szó, és lesz még a héten önmegvalósítás, oktatás (mi volna annak a célja, és hogyan öljük eleven gyermekeinket jó tanulóvá), és a blog pedagógiai profilját erősítendő, műveltségi kvíz is, talán helyesírási (melyik legyen?).