Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsa, sőt… milyen fővárosok is vannak még?
Szociokulturális kísérlet, ugrás a lapályról, de érzelmi is. Rám talált. Valami minimális detektora működött alkotókedv, szív, intellektus és természetélmény terén. Belém szeretett, és én viszonoztam.
Nem azért, mert gyenge jellem vagyok. Az sem igaz, hogy csak kompenzálós csodálatra vágytam a sanyarú, értékeimre vak gyermekéveim késői következményeként. Hogy bedőltem volna a könnyű mámornak, hogy egy adonisz engem királynőnek tekint, aztán meg jól megszívtam.
Egyébként is ez a csirkeól… egymás választásait nézegetjük rosszmájúan: nekem bezzeg nem hatvanasok udvaroltak, mondják az én angyalszerű szellemi fejedelem férjemre utalva ostoba tehenek – mert mást nem tudnak femutatni, se sajátot, se a férjükét, csak azt, hogy de az legalább harmincpár éves volt. Mint aztán, nem is sokára, ékes és újkeletű feminizmussal kontentbe sírta Barok Eszter, hogy nem volt ez se szép sztori. Belerakta a gyereket, végig csalta, eltartatta magát, full alkesz, sodródó, ingyenélő senki volt, egy lomos raktárban lakatta gyerekestül, a gyerek is megszenvedte, aztán az ifjú társ már kefélni se tévedt haza.
Erről az erkölcsi-életviteli magaslatról ítélték meg Gerle Jánost. Meg az én életemet, őszinteségemet. Brrr. És az is brrr, hogy pont a magazinszerű, konvencionális kinézetű férfi kapcsán veszik elő utólag, csak mert nekik nem volt szempont a test, hogy ő mekkora tahó, lám, lám. Hogy én mégiscsak rosszul jártam. Beleszedültem, rosszul döntöttem. Az idő igaz!
Egyébként valóban rosszul. Nagyon rosszul – de nem ezért.
Kérdezgetnek ma is, akik látják a megnyilvánulásait, hogy te? ezzel a sötét, rosszindulatú, képmutató fasszal, aki arról ábrándozik, hogy neked még mindig ő kéne, miközben ugrál a figyelmedért, feljelentget, kereseteket tákol össze? Mondom, nem volt fasz, nem tűnt annak, nekem se pont ilyen volt az értékrendem még. Két őszinte hónapja volt egész életében. Afféle baloldaliságnak éltem meg, hogy nem bánom, sőt, egzotikusnak tartom a műveltség és az emberi viselkedés – akkor még leplezett – lyukait. Náculni akkor nem nácult, nem emlegette, mert tudta, hogy János zsidó volt. Azt meg, hogy most mi áj neki ilyen mitikus dühvel, pontosan értem.
Ne ítélj, barátnőm, én nem tudom, te hogy vagy ellátva és miféle férfiakkal, de ennek te se álltál volna ellen. Se a csodálatnak, se a szépséges gesztusoknak, se a szabadságvágy megható rohamainak, a Történetnek… és az izmos testnek biztosan nem. És mi volt velem akkor? Nagyon nehéz kisgyerekes évek után, ellenséges-közönyös családdal csináltam végig a férjem rákját, otthon ápoltam a végén. Teljes magány, firtatgatás, súlyos zaklatások, aztán szenvedések kohójából egyre jobb szövegek, önmegvalósítás, lassan kiviruló életkedv. Ilyen közeledésre, ilyen megrendítő vallomásokra, életújrakezdő szándékra egy vicces macsótól – és főleg ilyen, akkor még szép testre te se mondtál volna nemet.
A másik, hogy én nem akartam örökbe őt (sem). Borzadok a szerepkövetéstől, a dologias felfogástól. Nem családot akarok alapítani, ugráltatni a balekot meg eltartatni vele magam, hanem spontán szerelemélményt. Vagy nagy emberi szövetséget. Soha nem ásó-kapát vizionáltam, nem is kerestem társat sehogy, hanem jött a történet. Nagy ritkán, de jött. És sokáig tartott.
Szerelem nem nagyon van-marad az intézményesült, pláne két évtizedes kapcsolatokban. Mindenkin ront az együttélés, a gyarapodási törekvések, a gyerekekkel a nyünyü, az anyagi viták, ha az asszony fúj a sógorra-sógornőre, ha házat akar após pénzén. Pláne ha eleve sem mély emberi egyezésen és közös fejlődésen, hanem dologias célokon és szerepeken alapul a koncepció. Én ettől iszonyodtam, ezért volt más a házasságom, és ezért engem soha nem is hagytak ott.
És nem a szexről van szó, nem a tetszésről, a tűsarokról. Én nem voltam igazán jó csaj, mostanra, elnyílt állapotomban, egy száraz szirommal virultam ki, hoztam új bimbókat. Fürtös rózsa vagyok, nem nagyfejű, tenyésztett holland kék tintával machinált. Mostanra lett női öbizalmam. Meg hát ez az egész életöröm, ez annyira nem test. Ha tolószékes, sánta, szakállas, rossz szagú vénasszony lennél, hát ami a te lelkedben, fejedben van, az akkor is csodálni való lenne. Mondja Maci. Akit szintén nem a test érdekel. Hanem az ember.
Szóval, az izmos trumbadúromat ezek kinézték maguknak. Mert ő jött mindenhová, kézen fogva szaladtunk a városban, csókolt, ahol ért. Demonstratíve.
Kérdi az önmegvalósító leány, #decsodálatosvagyok, #szépvagyok, #babarcomvan, #hangomisjó, #egyszeregyhíresemberaztmondtarólam #aztánsenkimás, akinek készséggel javítottam a szakdolgozata bugyutaságait és bájos nadrágocskát vettem csecsemő leányának:
Ugye, ő jogász?
Igen.
Hagyatéki ügyben tud tanácsot adni? Ne fáradjatok, odamegyek, ahol ti vagytok. Biztos segít!
Már akkor is a net korában éltünk, volt egy csomó tanácsadó oldal, jogászfórum, Ptk. értelmezésekkel együtt fönt, neki meg bőven pénze ügyvédre. De:
(naiv blogger) Persze, biztos.
Itt találkoztok, ahol a múltkor is összefutottunk?
Szerdán, igen. De az nekünk aranyat érő randiidő, szeretnénk egy igazi reggelit kettesben eperrel és pezsgővel, aztán megyünk is el, csak tíz percre gyere oda, tízre.
Jó.
Odamegyünk kilencre, és már ott ül a drámai hősnő turbánban, fullsminkben, a negyvenes évek színésznői stílusában teát szürcsölget. Mondom, de nem tíz volt…?
Jó, de előbb jöttem.
Ez így kijött a száján.
És egy órán keresztül pillogott és csacsogott, bűvölt és nem kotródott el. Ott helyben leszopta az én daliámat.
Férje van, otthon féléves csecsemője üvölt. Mit neki.
Sokáig élcelődtünk az ostoba, arrogáns libaságon aztán. Mert tényleg mindenféle van. Van kihűlés, megcsalás. Van lazaság, bulis esték, van házasságtörés. Nagy szerelem is van, első látásra, átszeretés is. De annak nem kell erőltetett, rámászós ürügy és szarkeverés. Itt nem arról van szó, hogy célt ér, meg nekem ez szar, vagy elbaszta a napomat, vagy hogy kié a csávó, hanem hogy hogy jut ilyen eszébe, hogy nem röstelli ezt, friss házasként, előttem, a férfi előtt, a férj előtt. És nem nyúlunk át azon a nőn, akinek révén megismertük a férfit, továbbá mindenben a farvizén lavírozunk: megkívántuk a blogolást, “női magazint” írunk, ahova egyesével hívjuk meg a csakazolvassán megismert pezsgő női közeget (humán erőforrás!), és hát az izomkolosszust, és oda meg vissza hízelegtünk, mielőtt mindenbe beleültünk volna, őt irigyen fúrva. Legalább ne a szemem láttára akard felszedni. Nem tesszük tönkre a bizalmat, és főleg nem megyünk friss-szerelmes randiba tehénnek, Zsuzsanna.
Amúgy is rárepült minden személyes posztra. Ő nem locsogott, ő első kommentben elkezdett a saját nyomorának meghatódó közönséget toborozni. Itt ő lesz a drámai hősnő.
És aztán áldozatot játszanak, hogy őket a blogger KIHASZNÁLTA és a kommentjeikből élt.
Ilyen sztorik voltak Libus még késő nyáron, a nagy sértődött távozás után is csakazolvassa (!) kiamamatalálkozókat szervez a lakásán a tudtom nélkül, ahol kibeszéli a férje szexuális szokásait, és erre kaphatóakkal engem szapul. Izmosjogász ezeket mélyen megveti. Micsoda aljasság. Irigyek.
Kicsit több, mint fél év telik el, én edzek önfeledten és – ekkor még szorongva az örömtől és az értékeimtől – szégyenlősen. És libus nézeget, és vádaskodik, hogy ő kínlódik a testével, a lánya hallatára sápadozik és sikoltozik a mérlegen, pacsmagolja magát sminkkel, mert gyűlöli az arcát, én meg az ARCÁBA TOLOM, hogy neki is sikerülne, ha elkezdené, és nem vagyok szolidáris a nőkkel.
Én ugyan a te arcodba semmit nem toltam, de az tény, hogy három gyerek után, sokkal durvább élethelyzetben vettem komolyan a sportot, abban az edzőteremben, amitől te pont nyolcszáz méternyire laktál, kilométerekkel közelebb, mint én. Csak hát te nyafogni szerettél meg beleülni a észbe. Férjed gazdag, időd is van, a teremben van gyerekmegőrző. Hajrá!
Ezt sok pufók wannabe vágta oda nekem, hogy sérti őket, amikor visszajárbak engem lesegetni, pedig ELVI ÉS EMBERI okokból távoztak, hogy én merészelek sportolni és nem tudnak lesajnálni. Egyikük a vicces Villő.
Annyi eszetek nem volt, hogy nélkülem lefogyjatok. Nulla meg egy gyerekkel. A másik oldalról a továbbra is leszaró, kellemetlenül ápolatlan feministák rendszabályoztak kiabálva, hogy kezeljem magánügynek a sportolástomat, mert ez testszégyenítés.
Ekkor szálltam ki a feminizmusnak titulált tyúkólból. Meglátva kudarcos, frusztrált irigy motivációikat. A legjobb esetben is ágyútölteléknek használtak (kommentáljak én a transzideológia ellen, mert ők nem exponálják így magukat).
Nyilatkozom: én ebből kiiratkoztam. Ez a legcsúfabb manipuláció. Hogy a hitványság belépőjegye és fedezéke a feminizmus, a nők szolidaritását számon kérve olyantól, aki segített, adott, nem kavart. Szolidárisak. Kivéve amikor engem tépnek. Akkor elfordulnak, némák. Velem ezt meg lehet tenni. Ha visszaszólok, ők az áldozatok.
De a bónusz az volt, amikor Zsuzsanna a Gumiszobán vendégszerzőként, kicsit sem rám célozgatva, e történet után (amelyben feleségként egy férjet kívánt meg) még értekezett egy nagyot, hogy ő bezzeg és bizony nem lenne szerető. Maga miatt nem!
