nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…

a gyermek benned

John Bradshawnak van A belső gyermek című könyve és tanítása, én jártam is ilyen csoportba, talán 2005-ben, nagyon intenzív volt. De én nem őt ismertetem most, hanem elfogott egy érzés.

Látom ezt a gyereket, a gyereket mindenhol, különböző emberekben. Azt, aki nem tudott felnőni, ami azt jelenti, hogy kész lenni, elérni a potenciálját, megvalósulni teljes lényege szerint. A gyermek benned figyelmet akar. Azt, hogy ő a legjobb, ő a mindenség közepe, ezt mondják, mutassák, éreztessék. Hogy ő fontos.

És hisztizik keményen.

Csakhogy ezek az emberek harminc- meg negyvanvalahány évesek.

Mindenkiben megvan a szeretetvágy, az elismerés vágya, de ebből van gyerek és felnőtt változat is. A gyerek még nem úgy várja el az elismerést, és lesz a hiányában sértett és destruktív, hogy keményen hajt és ettől büszke arra, amit elért, hanem anélkül, lustán, eleve, a létezés jogán, belehullva az ölelésbe – ez a különbség a gyerekkori szeretetvágy és a felnőttkori becsvágy között: utóbbi lények, a felnőttek, melóznak, és a kudarcot, a botlást vagy a teljes kudarcot is jobban viselik.

Ha egy gyerek keményen hajt a szeretetért, elismerésért, figyelemért, az már traumatünet.

Felnőtt embereknek nagyon nehéz mentségeket keresni. Pusztítóak, ijesztőek, harsányak, agresszívek. Én látom bennetek azt, aki jó akar lenni, jobb akar lenni, akit dicsérjenek, akire figyeljenek, és aki mindenféle nyakatekert gesztusokra is képes ezért.

Ennek a kínlódásnak akkor van vége, ha önazonos vagy: elég magadnak, egyedül meg tudod élni, hogy jó vagy. Amikor a helyeden vagy, amikor boldog vagy. Valamennyire kell, hogy legyen egy arc közel, valaki, aki simogat és édes szavakat suttog neked, de legalábbis ennek az emléke, önmagadért szeretnek. De e tekintetben nem ez a lényeg, inkább egy bármilyen boldogító, erőt adó, szenvedéllyel végzett tevékenység. Nem az, hogy eltitkolod a fájdalmat, mutatod, hogy működsz, hanem az, hogy felszámoltad a fájdalmat, nem rág már belül.

Én, komolyan mondom, megölelnélek most titeket, mindenkit, aki ezért nyüszít, ettől lesz fura vagy gonosz. Biztos mert ilyen érzelmes napjaimat élem, meg a ketó engem szentimentálissá tesz. De mondanám, hogy csss, nincs semmi baj, értem én. Gyógyuljatok!

mire volt jó ez a hét év?

Ezt a részt kiszedtem az új bloggerválaszolból. A felvetés, ami, ha nagyon jóindulatúra átfogalmazom, ilyesmi:

a titkos történetek eleve üzleti céllal íródtak? azért ígérted be őket így, hogy nőjön a bevételed?

– alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjam, hogy is alakult ki az, hogy már produktum is van, nem csak blog, és nem érzem magam kényelmetlenül, ha a munkámért fizetséget várok.

Ugyan, kérdezte a blogger, homlokát aszimmetrikusan ráncolva, miért is ne szeretném, hogy nőjön a bevételem, ha ez nem hiú ábránd, és mindenki, akinek tiszta a szíve, jól van vele? Bővebben…

kinek akarsz tetszeni?

Rég nem találkoztam azzal a tömény frusztrációval és gyűlölettel, az elméletgyártó-önigazoló kényszerrel, ami a férfihang nevű oldalon található, minden egyes posztban, hát még a kommentek hordahangulatában, dús vesszőhibák és egyeztetési hibák között. Mert ez döntés. én döntöm el, mit olvasok.

És nem is hergel fel akkor sem, ha idetolják. Mulatságos inkább, mit ki nem találnak azok, akiknek nem jött be az élet, és nem is kaptak észbe, hogy tán ennek nem a nők az oka. Ilyen van? Hüledezem.

A minap, Bővebben…

leleplezett celebek

Ha megnyugtat, hogy valaki milyen szarul néz ki, akkor te nézel ki szarul, de legalábbis ezen görcsölsz.

Régebben, mondjuk húsz éve még nem működött a net demokráciája, a közösségi kontroll, ezért hatékonyabban prezentálta a média az illúziót. Mi pedig elhittük: a híres színésznők, modellek hibátlanul szépek. Rózsaszínűt finganak, harmonikus házasságban élnek, sose depisek, nem híznak el, boldogok és kacagnak. A kilencvenes években általános csodálat övezte a tévében látott, koncertező, színházban játszó hírességeket. Ők voltak az izgalmasak, mi az átlagosak. Átjárhatatlan volt a világ egyszeri és híres ember között. Aki mégis elhízott, egyszerűen elbújt. Akkor még… Bővebben…

az önbecsülés – és ami nem az

Ha esetleg úgy érzed: fasza vagy (önbecsülés), akkor nagyon nem mindegy, mitől érzed ezt.

Életemnek termékeny, depressziómentes, ihletett szakaszát élem most. Zord részeken kapaszkodtam, szeles és nehezen járható, beláthatatlan szakaszok után most itt vagyok a vadvirágos, szemhatárig elnyúló fennsíkon. Nem egészen olyan, mint hittem. Nem attól jó, nem úgy jó. De jó.

Több része van ennek az állapotnak: Bővebben…

a szerénység parancsa

Hogy én mit gondolok magamról?

Kérdi a kommentelő.

No de bármit is gondolok, annak mi az alapja? Ez az én kérdésem. Mert nem mindegy, ki van magáról szerény véleménnyel. A szerény teljesítménye miatt, vagy mert – újítóként is, felmutatható eredménnyel is – már kötelező előadni, hogy ez semmiség. Ugyan…!

Nem annyira gondolkodom én. Benne vagyok. A valóság nagyon erős, kihat mindenre. Egy biztos: elbírom a valóságot. Ez is valami.

Eleve: élünk, egészségesek vagyunk. Nem gyűrt maga alá az, ami velünk történt. Ez önmagában nagy teljesítmény. Én ennek is tudok örülni. Ki hitte volna, hogy ezen felül extrákat tartogat az élet?

Ó, basszus. Nem az élet. Én nem leszek szerény. Ez az egész erőltetett, önlerontó, szimpatikusnak szánt, helyezkedő beszédmód: jaj, csak ne zavarjak másokat, nehogy azt higgyék rólam, hogy nagyképű vagyok. Aki ezt várja el, akit zavar a teljesítmény (mert erről van szó), annak én nem akarok szimpatikus lenni.  Bővebben…