nyilvános poszt

Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket, igen, ez az ő bűnük, azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”. Amúgy fotósok, festők, zenészek is gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, és az is idegesítő meg sokszor vicces – de én az írókról írok, mert én az irodalmat értem.

És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-s nő kontentje a facebookon.

Mondjátok erre, hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet volt, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival, zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.

És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.

Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írásnak terápiás hatása van. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát vagy borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.

Elférünk. Sok jó ember…!

És az írónők megmámorosodnak az írástól, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.

Ha.

Többnyire nem.

De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?

Ööö… elnézést, de igen. Igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, és lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.

Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az egész “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” érzet nagyon érzékeny pontja a léleknek. Szembesülni önmagával, hogy nem, hiába hajtja, gyakorolja, mentrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (nem mintha a tömeges fogyás lenne a siker mércéje.)

És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.

Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle, a lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.

És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.

Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki lelkesedett, mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.

Én leszek a sznob.

Mit mondhat valaki, még ha van is íróvénája, amikor elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy jó, akkor én is írok, én is…? Ide nézzen mindenki?

Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…”? Ez blaszfémia.

Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” “Biztos nem árulod el ingyen, hogyan kell!” Mintha volna pár titkos fortély, tanács, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. Ez a gyenge jelleműek és téves önképűek sportja, akik gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.

De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatalabbakra.

Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!

Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen. Mindenki olyan bamba. Nem szól senki, hogy ez nem stimmel.

Miért is? Ír, ír. Nem az én ízlésem a mérce. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.

Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Na, ez mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecseműmészárlás? Hm, ez még jobb. Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!

Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, öntudatos, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.

A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de ha máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt egész névként ismételgesd hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, úgy szebb, ez mégiscsak irodalom…!, és akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.

Vagy kapsz tizenkilenc lájkot.

És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz rétegíró, gyengécske novellista sem egyikből se. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.

Aki író, az kamaszkorától komolyan nyomja, tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.

*

És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:

Mit szólsz ahhoz, hogy amatőrök…

Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?

Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.

A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.

Jó lesz az.

MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely” szintű ordenáréság.

Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogodé hirtelen (mágikus gondolkodás, ez is). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, de kicsit sem, és még visszakérdezett, amikor rászóltam: jó, de mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket? (Eleinte kiraktam, volt, akit saját döntésből, mást kérésre. Használtak.)

Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.

Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.

Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?

Nem. Nem is kesergek.

És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?

Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.

Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.

(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)