reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…

a hétköznapok gyönyöre

Nyugodt szívvel tekinthetem magam olyasminek, mint egy gyógyult pánikbeteg, a változás akkora, legalább. Csak épp nekem nem pánikbetegségem, hanem Bővebben…

nem kell jónak lenned

Milne-nek van egy varázslatos és szellemes meseregénye, a Holnemvolt. Abban Bikmakk, egy kislány mellékszereplő, a királylány szolgálója és általános palotatakarító, olyasféle árnyékszereplő, akivel a mesehallgató gyerek könnyen azonosul, ráébred egy nap, hogy ő nem jó. Bekente Csincsilla grófnő székét lekvárral! És ezen zokog: ő már nem jó! Pedig jónak kell lennie, egy egész napig, ó, borzalom, mert akkor a varázsgyűrű segít egy kívánságát teljesíteni!

Kölcsönadtuk. Nem tudom pontosan már, de rendkívül ironikusan írja le a fejezet Bikmakk egy napját. Dúdolva törölgeti a palota székeit hajnalban, beszélget a virágokkal, kalácsot visz a néninek. Másokért él, fegyelmezett, magát a háttérbe szorítja. Hamar le is fekszik, nehogy valami csíny legyen véletlenül. Kimaxolja az ártatlan bűn-képzetet és önostorozást Milne, az tuti.

A Jóság parancsa…!

Ha nem keresztény változatban fullasztanak bele kiskorban, mint engem, akkor Bővebben…

erőltesd vagy engedd?

Megvolt Tündérlehány éves tornabemutatója az ő Rita nénijével. Negyedik éve nyomja, és úgy láttam a lelkesedéséből, a mozdulatai pontosságából, a zenekövetésből, meg abból, ahogy a színpad adott pontjára végre be tudott állni, hogy ebben az évben látványosan megügyesedett.

Rita néni és az ő mozgáspedagógiája, ez a kicsit művészi tornás, kicsit gyógytornászi, kicsit mozdulatművészi alapú együttmozgás azért jó, mert inkluzív. Bárki jöhet, a torna nélkülözi a ritmikusgimnasztika- és klasszikustorna-edzések leválogatós, gyötrős, hajszolós, heti négy délutánt követelő jellegét. Csak szombat reggel járunk, közel van, és nincs túlnyújtás, terror, drága felszerelés, versenyre utazás. Az alsó csigolyákat meg külön kímélik az órák, Rita néni kerüli a hátrahajlásokat, guminős gyakorlatokat.

Azon gondolkodtam a bemutató alatt, mert ilyenkor mindig filozofikus hangulatba kerülök, hogy mi van, ha valaki nem annyira ügyes vagy alkalmas. Bővebben…

a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos. Bővebben…

őszinte

melléknevek sorozat 37.

Most jól figyelj.

Amikor azt gondolod, hogy te őszinte vagy, sőt: te most végre megmondod, mert eddig nem tetted, és azt is gondolod, hogy ez erény, hiszen ez tisztázás és az igazság pillanata!, meg nem szabad hazudni!, akkor Bővebben…

a megtett út

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.