de tényleg, tedd le a kezedből most a kávéspoharat,

jó, én is leteszem, de az enyém csésze, Francesco Clemente,

figyelj, ezen rágódtam, amikor kivittem a kutyát, rohantam be, hogy megkérdezzelek:

van neked egy olyan nagy, kockás füzeted?

felírod te abba az egyes momentumokat?

ami mellettük szól? hát ami ellenem?

beszámítod a büntetésembe, hogy én azért mégiscsak inkább adtam nekik, és igyekeztem korrekt maradni?

tiszteletben tartani mások másságát, a döntésüket, a szabadságukat?

miért kell nekem szerintük-tökéletesnek lennem?

sőt, asszisztálok folyamatosan az engem is sújtó, szar döntésükhöz, mondván, hogy belülről kell jönnie a jó döntésnek?

nem panaszkodom. bölcs szeretettel létezem, én! érted? pedig látom én, tudom én élesen, mi az ábra. hát hitted volna, hogy képes vagyok erre?

beszámítod, hogy afféle áldozati állatnak szántál engem, ami néha szórakoztat, de azért nehéz is nekem. eleve onnan indulok, az plusz hány? de ha nem bírom, akkor mínusz? hogy kell azt bírni, amikor megint azt veszem észre, az én új, gyönyörű életemben is, hogy megtalálnak célpontnak, és hajlamosak a frusztrációjuk, elrendezetlenségük miatt ízekre szedni? olyanok, akiket alig ismerek, és akik maguk léptek elém, akik a megnyílásomat provokációnak veszik?

hát tényleg adott a rossz, és a többi a változó? tényleg mindig az adott rosszhoz kell viszonyulni, azt kerülgetni? az emberek már csak ilyenek?

istenem, miért adott a rossz? én ehhez nem tudok alkalmazkodni. ne legyenek ilyenek. ne legyenek.

és mindig engem találnak meg és beszélnek ki? és keverik a szart? és én hallgatok? és rám haragszanak a saját szarkeverésük miatt, és azért, de figyelj, ez is egy főbűn, tudom: azért, mert kevesek? mert nem érnek fel — önmagukhoz?

azért leszek nekik túl fontos? így van ez, mondd?

beszámítod, hogy nem bántom őket, és nem is érdekelnek nagyon? csak a már megint, az. attól sóhajtok.

nem bánod, hogy miután kibúslakodtam, elnevetem magam, hát hiszen mit marcangoltam én magam, ők meg hogy megítéltek közben, azt hitték nagy okosan, mindent tudnak rólam, élesen látnak! és hát majdnem semmit. magukról beszélnek folyamatosan. amit ők tennének, éreznének. el se hiszik, hogy én nem, én másképp. és tudod, mindent tudni vélnek, és soha meg nem kérdeznek.

mennyire egyszerű a valóság… nagy baj, hogy amikor meglátom, akkor már különbnek érzem magam náluk? de hát mit is tehetnék? hát én szorongjak mindig?

hát a test bűnei? baj, hogy nekem ez annyira kell, és meg is ajándékozok vele másokat? ízek, csúszós zsírok, esőszag és feromon, szatén, oktáv, ötvenhat kilométer lefelé, gyöngyöző pórusok, fennakadt szem? hova írod ezt, plusz, mínusz?

mondd, én önző vagyok, hogy inkább önmagam érdekel, meg ez a tíz ember, akit nagyon szeretek?

mondd, az én bűnöm, hogy nem tudnak mit kezdeni velem?

miért alkottad úgy őket, hogy ne értsenek?

beszámítod, hogy nincsen olyan emberi testnedv, amely ne fröccsent volna rám?

beszámítod, hogy nem sütőrumot, hanem sauska rozét iszom, amikor megint magamba vágok?

hát azt, hogy mindig én vártam a szombatokon?

baj, hogy nem gondolok úgy Jánosra, nem úgy gondolok rá, ahogy hittem Előtte, hogy fogok?

baj, hogy az egész nem olyan? baj, hogy ripityom a pátosz és vad a valóság?

baj, hogy az ő tenyerébe öntöttem a hamvait?

s hogy végül én is, aki másokat ostorozok, én is csak az önsajnálatig jutottam?

nem haragszol rám, amiért nem hiszek benned? és nem szóltam hozzád így mióta már?

kérsz még egyet? etióp van és brazil, jókedvedben lettek.

te cukorral? édes istenem!

nekem írd be azt, hogy ezt sem értik.

A poszt a nagy rajongók: Adél/Angéla/Gumiszoba, Hirlando, bajuszcic, teeztnemtudhatodhajnalkám, Marypoppins, tavasztündér Villő, Naja (és még náhány) pletykás, sunyi, lejáratós szervezkedése és távozása után íródott, 2014 augusztusában, másrészt pedig szerelmi bánatban, mert már nagyon kellett volna szakítani, de nem volt rá képes. Még én akartam megértő lenni.