női bajaink 3.: jojódiéta, élethosszig fogyózás, all in, reverse diet, meg egy kis pajzsmirigy (az enyém)

Mit jelent a jojózás, az-e az, amire mondják, és káros-e?

A tegnapi bejegyzés az evészavarokat (a valódi diagnózisokat) listázta és illusztrálta, és ígértem, írok külön a jojózásról is. Ez nem diagnózis, ez csak egy jelenség, de jól leírható.

Az egész előtt mondom, hogy hihetetlen buta és önleleplező húzás ez, amikor igazi teljesítményre nem képes ismeretlenek vádaskodnak, hogy szerintük ki “jojózik”, “tette tönkre az anyagcseréjét”, “vizesedik” (ez is Villő amúgy, meg a fórumzombik). Eleve az is, hogy (rosszindulatúan) figyelik. De amúgy ez ténykérdés: ha az illetőnek csökken az izma, romlik a laborértéke, és közben a krónikus túlevéstől tíz meg tizenöt kilókat ingadozik a ZSÍRTÖMEGE (nem a súlya), akkor van szó jojózásról (hosszú időtávokról beszélünk) – de ez is csak rá tartozik.

Kezdjük azzal: van-e ideális súly? “Set pont”, “ideal weight”, amelyre a jól tartott, békén hagyott test magától beáll és ott aztán később is jól van? És: honnan tudjuk, mennyi az?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert egyrészt a set pointot, a test boldog megállapodását hangoztatók úgy értik, hogy vessük el a régi normát, ne legyen kötelező minden nőnek 50 meg 60 kilósnak lenni (egyetértek), a BMI káros és dobjuk ki (nem, ne), mert van, akinél az ideális súly 95, másnál meg 120 kiló (ööö), mert Health létezik At Every Size, az egészség nem súlyfüggő, és minden test szép.

Ez politika, érdekképviselet, követelőzés: a kövérek sok más mellett az egészségügyben akarnak ezekre hivatkozva (“kutatások” és az ügynek megnyert dietetikusok révén is) reformokat. Ne mérjék meg a súlyukat a munkahelyi eü vizsgálaton, például. És ne fogyózni küldjék őket rögtön, hanem kapjanak olyan gyógyszert, műtétet, amilyet a soványak.

Ők átverik magukat, önvédelemből hajtogatják az érveiket. Tényekről beszélünk. A beroskadó térd, a fájós ízület és hát, a plakkos érfal, a hullámzó cukor, a zsírmáj, az alvási apnoé, a reflux, a magas vérnyomás, a szétvert hormonrendszer…, szóval mindaz, ami a túl sok testzsír (és/vagy túl nagy testsúly) fizikájával és kémiájával jár, nem lehet egészséges, akkor se, ha a labor, ultrahang (még) nem mutat semmit. Itt jegyzem meg, ezek egy része (a kémia) az alacsony izmú-magas zsírú, fiatal skinny fateket is fenyegeti. Ő egy skinny fat (InBody mérés). BMI: 22,5, testsúly: 56,2, zsír: 35,6 százalék.

A BMI-ről: a kilók számát elosztják a méterben számolt testmagasság négyzetével. Ez egy elnagyolt népegészségügyi mutató.

Tömegesen eligazít, értelme nem sok, egyéni kivétel akad. Lefele nem téved: a 16-17-es BMI-jű testtel, ami egy 168 centi magas alanynál 45-48 kilót jelent, biztosan baj van (felszívódási probléma, daganat, éhezés, étkezési zavar, homonbaj…), ez sehogy nem jön ki, vékony csonttal sem. Van viszont sok 25-28-as BMI-jű alany, akiknél ez vagy rendben van, vagy nincs.

Honnan tudjuk? Meg kell nézetni az összetételt és az általános állapotot.

Akik a BMI-t bírálják az angolszász terekben, soha nem méretnek testösszetételt, csak kijelentik, hogy nekik az mind izom és csont, és ők aztán nem fognak “éhezni”, mert az káros. Annyira bevett mutató a BMI, hogy, legnagyobb döbbenetemre, a DEXA-lelet szövegének egyhatoda ezt értékeli (itt, 2017-ben épp korholja, miközben kiemelkedően magas sovány testtömegem volt):

Annyi adat van, ez a technológia egy csoda. Mindenfélét lehetne mondani gyors ránézéssel is a test szimmetriájáról, a gerinc állapotáról, a csonttömeg változásáról, ismételt mérésnél többéves folyamatokról, öregedésről, hasi zsír-csípőzsír arányokról (mivel ez metabolikus betegségek előrejelzője); arról, hogy mi az egészséges tartomány, mi a sportolói szint. Pont azért megyek oda, hogy a magas BMI-met (azt itthon is kiszámolom, köszönet) tudva lássam, miből áll össze a súly, csökkent-e az izmom, zsír-e a többlet, jó felé tartok-e. Sem az összetétel, sem az egészség szempontjából nem igazít el a BMI.

Most kértem, hogy a többit elemezze:

most többet ír a tendenciákról. dexa update: lesz új vizsgálatom, majd mesélek.

Összefoglalva: nem, nincs ideális súly. Ideális testösszetétel van, az meg egy sáv. Egy olyan része van, ami reális, meg egy olyan, ami egy másik életben lehetne neked, egy ilyen instacsodáé a te adottságaiddal, egy még-még-még jobb, de ez nem éri meg, mert nem olyan az életmódod, és túl sok meló és lemondás volna. Itt jegyzem meg: a határ nem a csillagos ég, a fizikai csodává válásnak naturál (szermentes) sportolók körében is létezik egészséges korlátja, mert a sok edzés és feszültség hat a hormonokra, az anabolikus folyamat túlpörgetése oxidatív stresszt okoz (ezért jó a durva súlyzózást váltogatni nyugis kocogással vagy enyhe tornával), ez meg mindenféle mást, gyulladásokat, mellékvese-fáradást. Kiváló versenyző az lesz, aki ezen az áron, ennek ellenére is folytatja – és a csúcs után egész életében fizeti ennek kisebb-nagyobb árát, ha meg kokszolt is, akkor rengeteget. Mivel az én értékrendemben az egészség fontosabb, én hétköznapi, hobbiból edző emberekről és ennek megfelelő eszményről, szintről írok.

És ezért érdemes nem konkrét célt kitűzni, teljesítményt kicsikarni, hanem örömteli, jól menő tevékenységekkel és evéssel az élhetően aktív rutinra beállni, azt következetesen csinálni hosszú távon. “Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.” És mindennek a hosszú távú, összeadódó eredményét, azt a testet szeretni, elfogadni, azon már nem hisztizni. Az már te vagy.

Ezért a testsúlynál széles sáv lesz ideális (ez a BMI erénye), amelynek nem feltétlenül a közepe a legjobb, “hipernormális” pontja, és nem csak a testmagasság határozza meg.

Másrészt, még a set pointhoz. Ez itt a rendkívül okos, szép és jól beszélő, kellő arányban mainstream-csajos és bátor-eszes, izgalmas csatornát vivő Stephanie Buttermore fitneszversenyző és biokémikus PhD hallgató. Ő több év éhezős versenyzés, nagyon alacsony zsírszázalék után 19 hónapja belevágott az All In módszerbe egy szakértő kócs segítségével. Ez intuitív, helyreállító szerepű túlevést jelent:

Nem akarom, hogy hosszú videókkal teljen a napotok: Steph annyira szarul volt már, hogy megengedte magának, hogy a versenyzés és túlzsírtalanodás kompenzációjaképpen sokat (értsd: rengeteget, korlátlanul és mindenfélét, nem csak “tiszta” ételt) egyen étvágy, gusztus szerint, terápiás céllal. E folyamat alatt sokat hízott (a 42 font 19 kiló), aminek nem örült (középső kép), de közben helyrejöttek a kizsigereltségből származó bajai, kisimult, az étvágya normalizálódott, harmonikus a kapcsolata Jeff-fel, pillangók…, aztán szépen csillapodott a vadállati étvágy, nem voltak szélsőséges lakomái többé, megnyugodott, és a felszedett súly bő felét visszafogyta. Most jól van, azt mondja, és persze továbbra is edz, végig edzett (Jeffje is súlyemelő és testépítő, és Kanadában élnek). Így is ki lehet szállni az élsportból. És ez nem a megmagyarázós-zabálós intuitív evés.

Jé, nekem is hullámzott a súlyom és én is most vagyok jól (fenntarthatóan, járványszorzóval). Magas (84-5) kilóról le 68-ig, most meg 74-7, télen voltam 79 is (nagyon más összetétellel, mint a hajdani 85). Nagyon fontoskodnék, mondanám, hogy az első nagy lázas, csodálkozó, mindent bíró, csodámra-járnak-olvasók-megutálnak korszakom (2014–16) után 2017-től már én All Inben voltam, elnevezés nélkül, nem szorítottam meg a kajákat, ettem több szénhidrátot, de én persze nem voltam versenyző, se olyan szinten (a legalacsonyabb 16,4% zsír volt), nem voltam sok évig a “nagyonfitnesz” testi-életmódbeli állapotban, nem volt rajtam külső nyomás, és (ez elég fontos különbség) a szoros (terápiás) ketó után sem ettem válogatatlanul feldolgozott ételt. Steph filmezi, ahogy hozat pizzát, sushit, kínait, burgert, fánkot, és tolja befele. Mi (magyarok, meg én is) főzünk meg piacozunk, illetve éttermileg főtt ételt eszünk, semmi elvitel meg étkezde (a kajában nem szoktam spúrkodni, de erről sokat agyalni, írni sem). Azt nem mondanám, hogy kerülöm a glutént, édességet, de hitvány-iparit nem eszem (adalékanyagosat, műt).

A testsúly egyébként is hullámzik. Mindenkié, csak nem mérik. Sokan azt hiszik, ők pl. 66 kilósak, egyszer mérték, kész. Aki meztelenül, reggel, éhgyomorra és üres hólyaggal rááll ugyanarra a mérlegre mondjuk kétnaponta, az látja a hullámzást. Miért van ez? Jojó?

Az előző napi evés béltartalmai, a glikogén az izmokban, azzal együtt sok víz, a bélflóra tömege (antiobiotikumkúra után fogyás nélkül is mínusz több a kiló) – nagyon változékony. Nőknél van ciklus szerinti, hormonális vízvisszatartás-vízvesztés, de sófogyasztástól, hőségtől függően férfiaknál is. Ha elmegyek futni csak egy hetest, kiizzadok és víztelenedem (pisilés) másfél kilót. Majd este megint +1. Rég nem sírok ezen. Nem jojó.

Hosszabb távú folyamatok is vannak: a kemény sport eredménye, testösszetétel-változás. Aggódnia kéne?

Van téli és nyári forma is: nyáron többet vagyunk kint, többet mozgunk, több a friss termény, kevesebb a sötétség-depi, tévé, “bekuckózás”, borozás. A testsúly természetszerűleg változik, +/- 3-6 kilós sávban. Akinek több a szövete, izma, annak nagyobb a hullámzás. Egy tízpróbázó nő izma eltárol, majd leürít 4-5 kilót is (glikogén+víz). Egy átlagosan vékony futóé meg 2-3-at.

De akkor mi a jojó? Ez a jojó:

A súly így változik (ez elmélet):

A hullámzás valójában így néz ki:

A stone 6,3 kiló. Vagyis 6-12 kilók mentek az évek alatt föl-le. De van ilyen is (csak itt ferde a kép, a videóból van), két év alatt 38 kiló:

És ők kínlódnak.

A sok diétával-visszahízással, vagyis a jojóval mi a baj? Az nem természetes? Azt mondják, “tönkreteszi az anyagcserét”. Miért? Állítólag hormonálisan, de ezt ránézésre nem tudhatjuk. Én azt mondom, főleg azért, mert a gyors, erőltetett fogyásokkal izmot is veszít a diétázó, illetve elgyengülve visszafogja aktivitását, testhőjét, miközben öregszik is, így csökken az alapanyagcseréje is, összességében romlik a testösszetétele és aktivitása.

Van egy nagyon érdekes megközelítés, ezt a testépítők hozták be, akik a verseny után nem akartak szétcsúszni: a reverse diet, vagyis, a csúcsforma után elkezdtek lassan (nem gyorsan és intuitíven, mint Steph, hanem tényleg fokozatosan, tudatosan) többet enni. És edzettek tovább, ez is fontos. Az anyagcseréjük pedig alkalmazkodott, vagyis nőtt, és ezért nem híztak meg nagyon. Illusztráló modellek megint, nem valós grafikon:

A második ábra testépítőjénél a súly mélypontja a fenntarthatatlanul-döbbenetesen zsírtalan-izmos versenyforma, onnan nő a súlya valamicskét. A reverse azt jelenti, hogy a mélypont után lassú tudatossággal növeli a kalóriabevitelt, közben edz is, és lassan alkalmazkodik az anyagcseréje is, az alapanyagcsere emelkedésével.

Ez is érdekes:

Itt olvashatsz erről:

https://www.precisionnutrition.com/reverse-dieting

Mi a különbség? Természetes súlyingadozás: tél, nyár, ciklus, apróbb hízás, nincs görcsölés, lehet oka pajzsmirigy, leptin, inzulin, gyógyszer, szülés, fogamzásgátló, depresszió. Jojó: nagy súlyingadozás, hirtelen változások (2-6-12 hónapos távon), általában a legalacsonyabb ponton sem sikerül a sportos testet elérni, és főleg nem sportalapú a testével való foglalatoskodás (ráfeszül az ételekre). Reverse diet: végig sportol, lassan emeli a kalóriát, nem veszt jelentős izmot, fenntartható, nem görcsöl. Ha a legnagyobb súlyommal is jobb a formám, mint a károgóknak, akkor az nem jojó. (Hanem irigykedés.)

És még magamról: én ismerem a túlevést, főleg kamaszkoromból, egyfajta leállíthatatlan sóvárgást, ami részben a növekvő szervezeté (ezt balerina-Julin is látom), részben lelki alapú. Volt nyolcadikban egy 400, számolt kalórián tengődő, anorexiás, 9 kiló fogyással járó hónapom, majd egy következményes három hónapos falási időszak, de egyik se volt nervosa állapot, és főleg segítséghiányból, az önszeretet hiányából, tudatlanságból fakadt, nem okozott nagy szenvedést –nem drámáznék emiatt. Ami később lett, és az már egy elég komoly kór, de nem evős, az a Basedow, ami anyai ágon örökletes pajzsmirigy-túlműködés. Ezért van az, hogy bőven többet ettem, mint három kortársam, ennek hatására az évek alatt mégis “csak” 84 (kamaszként), majd a második szülésem után 88-90 kiló lettem.

Ez a basedow laborja, stressz váltja ki az erre hajlamosoknál. 2014 nyarán nagyon elfajult, amikor az olvasók falkában rám támadtak, és nemtelenül viselkedett a szerelmem is. Ami itt feltűnő, hogy mérhetetlen a TSH (amelynek szintje a pajzsmirigyhormonokkal fordítottan arányos). Aug. 29.:

(Az igazi para a thyeroglobulin AAT érték volt, ez a (túl sok) pajzsmirigyszövet lassú szétesése nyomán változik, 0-115 lóerő per dioptria között normális, az enyém héátszázsok meg 894 volt. Nézettük, nem tumor. Ma már csak 400 körüli, és csökken.)

Ha én nem lettem volna basedowos, akkor nem ettem volna ennyit, az étvágyam sem lett volna ilyen, emiatt mondom, hogy nem voltam táplálkozási zavaros, vagy nem komoly. És ez a kórság mindent pörget: nélküle nem lett volna ennyire éles, figyelmes, nagy kapacitású a tudatom, erős a koncentrációm. Sok évig, kezeletlenül éltem vele, mert nem akartam, hogy sugarazzanak, műtsenek, és több hullámban jelentkezett, heves pulzussal, izzadással, csak a szüléseim enyhítették (a magzatok elvitték a fölös hormont, és ők is okosak lettek 🙂 ). És ha mégis ennyit ettem volna, akkor meg 120 kiló lettem volna igen hamar.

Én nem hiszek abban, hogy könnyű az anyagcserét úgy általában tönkretenni, de persze ez nem hitkérdés.

Ja, és a kalóriacsökkentés nem jelent éhezési üzemmódot, ezzel a fogalommal is durván visszélnek a megmagyarázgatók és több fitneszinluenszer is. Akinek van saját zsírja, az nem éhezik.

Amúgy egyre inkább azt gondolom, hogy mindaz, ami ilyen nagy aggodalom tárgya és élvezet, közepes vagy icipici adagként, néha, informáltan élvezhető, beleértve a szénhidrátot, a koplalást, a tunyulást, a vörösbort, a dohányterméket. Itt annyi van, hogy ne gondoljuk menőnek ezt, és ne legyen életforma, lássuk a szerepét. Szóval már, fuck vallásos gyerekkor, nem vagyok zéró toleranciás ezekkel. Nem idegesít annyira. Persze mindenkor őszintének kell lenni magunkkal, és van, akinek nem tanácsos a kevés sem, mert az is túl sok, mert van már meglevő baja, és mert függő alkat. És kifogásnak ez se jó: “jaj, a mentális egészségem, az is fontos, ezért eszem meg az egész zsíros pizzát”.

A lényeg:

Egyél jó minőségűt. eredetit, adalékanyagmenteset.

Ne: cukros üdítő, energiaital, cukros kávé, liszt, keksz, pizza, növényi zsírok, gyümölcsfalás, fitneszfejlesztvények a gélektől a szeleteken át a zabkásáigg meg a porokig. Durván drága, “mágikus” tárgyak.

Ne nagyon: gabona, olajban sült ételek, étkezde, sok színhús.

De: hal, tojás, szárny-láb-bőr-máj-zsír, zöld leveles zöldségek, kevés mag, magas kakaótartalmú (80+) csoki.

Maradj józan és egyszerű, a lényeg az öröm legyen. Ne csinálj keserves dolgokat. Az élet rövid. Lehet zúzni – ha élvezed.

Ne fizess módszerért, “szakértelemért”, termékért (vibrációs masszírozófaszom, waist training)…

Eddzél közepesen sokat, vagy nagyon sokat, többfélét, naponta, vagy heti 3-4-szer. Tanulj meg keményen edzeni, ez fontosabb, mint az étkezéssel matatni. Ez a titok, mármint akkor, ha egy órányi mozgásod 500-600 kalóriát éget, és itt lehet szédítően fejlődni. Nagy súly, HIIT, terepfutás, ugrálós edzés, sprintek.

Ha nincs módod zúzós sportra, vagy tudásod, vagy kedved, akkor is sétálj nagyokat.

Ne legyél vegán.

az önelnyomás változatai

Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatoltak is az énje része, rmert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy áktalában lesznek szívesek békén hagyni.

Julis-lábjegyzet. Komolyan le voltam vizsgáztatva én (de átmentem), miért mondom mindig Julisra, hogy szép, a fiamra meg, hogy okos. Először is, azért, mert engem nem dicsértek a kinézetemért. Másodszor, mert eszméletlen babalány volt, emellett kiskorában majdnem éhenhalt, rút béka volt, aztán megszépült. Harmadsorban parodizáltam magamat meg a kislányszépséget dicsérőket. Ja, és négy meg hat éves volt. Most már minden egyben. Főleg vagány, kreatív, sudár és manószépség.

Topik on.

Egyszer egy derűsen vagány, nagydumás nő ideírta kommentbe: az ember nem fogja magát gyűlölni, őrlődni, inkább mást hibáztat. Az ember már csak ilyen.

Felhördültünk. Előbb én, aztán még valaki. Dehogynem. Kizárólag magunkat, kényszeresen, akkor is, ha semmi vétkünk nincsen.

Engem arra neveltek, hogy szégyelljem magam, hogy létezem (ez nem a születésem, nem az, ahogy várt anyám, onnan nagy biztonság jött – és ezért vagyok még életben –, hanem későbbi, amikor a szüleim már megzuhantak, és a bátyáim kamaszodtak). Hogy húzzam meg magam, eközben extrém tehetséges és intellektuális voltam, és a meghúzás közben olvastam és agyaltam.

Így lettem író. És elég sok sikerem is volt már fiatalon is.

De nyomtam szépen az önelnyomást.

Melynek fajtái:

Ingyen dolgozni

Ingyen ügyeket tolni, társadalmi fellelősség címen szívatni magad, más helyett összeszedni a szemetet, cikket írni fizetség nélkül. Vagy jóakaratből, szabadidőben aládolgozni mások hírnevének, tapsolni nekik (lájk is). És nem nagyon szégyelltek engem 0 gyerekes huszonévesek megkérni, hogy ugyan, menjek már az LMP szervezte feminista estre beszélgetőnek, “szerencsére kaptunk erre pénzt is”, mondta Bárdos Rita, igaz, akkor már elég részeg volt. Mi abból a pénzből semmit nem láttunk. Én 4 ezer forintos órabérű szittert fizettem, és a taxit. És ez párt volt. Szívemnek kedves, de akkor is. És most is én szégyellem magam ezért.

Mások frusztrációjának levezető felülete lenni

Kiindulópont itt az, vagyis így néznek rám, hogy nekem jó, én ráérek, én olyan okos vagyok, továbbá biztonságban, jól élek, én biztos átlátom és segítek… valahogy tulajdonképpen nekem fial az ő önismerete, az én ügyemnek, eszmémnek, mintha jutalékot kapnék a válásért, fogyásért. Nekem lesz az ő életén keresztül igazam, ha ő is elválik, edz, akármi. Át is látom én, csak rohadtul nem érdekel, mert megteltem már ezer ilyen sztorival. Nem akarok segíteni? Nem. A segítség munka. Mindig megszívtam, amikor nehéz helyzetű nőknek segítettem, a végén én lettem a hunyó (de erről a csapdáról mások is beszéltek már). Megint ugyanaz: olyan nagyon szeretnék jó lenni, bármit megteszek, ugye elismertek?

És ugye nem szeretnék felelős lenni a sorsáért, nem szeretném, ha a férje engem fenyegetne e-mailben (megtörtént) vagy itt dühöngene a blogon. Mindig jön, és ír egy litániát, kicsit vitázva, kicsit elismerve, behódolva, amiből nagyon nehéz nem érteni, hogy megerősítést vár, lelkizést, hogy ő is, legitim, és ő is jó. Én meg nem adok, mert ezt nélkülem és nem ellenem kell neki tudnia.

Ennek altípusa, hogy magyarázkodnak, mert megtettek tekintélyszemélynek, a margarinevéstől a fantasyműfajon keresztül a kismamás makramézásig. Nem érdekel, mit eszel, és a margarin se érdekel. A vaj érdekel. A téma. Az írás.

Túlzott udvariasság

Mindenkinek válaszolni, kedvesen, köszönöm, de kedves, kislányod (nevét is tudom) hogy van. Még egyszer megköszönni, szabadkozni, remélem, nem zavarlak, többször elbúcsúzni. Igazi májer csak azzal csinálja, akitől remél valami jót, én mindenkivel, ellenségekel is, és még húsz emberrel azon felül. Kalligrafikus hálalevél az utolsó megtalált kesztyűért is. Doboz bonbon, abból a legdrágább, vadidegennek. Ő segít a házimunkában, tör-zúz, én veszek neki olyan kozmetikumot, ami a munkája árának kétszerese. Levélben is, megszólítás, remélem, nem tartalak fel, arra lenne szükségem, de csak ha belefér, boldog szülinapot a sógorodnak, örömmel, maradok legőszintébb, mikor találkozunk, anyukád hogy van, hálás szívvel, csatolva e-képeslap. Erre a másiknak nincs szüksége: ha azt írom, lökd már át a Béla számát, kösz, nem venné bunkóságnak, de megspórolt volna ő kettő, és öt percet. Pedig én irtó gyorsan írok és bárhol.

Bocsánatkérés, szabadkozás, késéskor (mert annyira nem sikerül ám alárendelődni, hogy pontos legyek – ez a dolog önlényegű, kicsiny bosszúja) magyarázatok sorolása, fele igaz, pont jött a kéményseprő… Nem. Késtem és kész. Van ilyen. Cikibb hallgatni ezt a sok mindent, mint rám várni.

Segíteni

De mindenkinek. Hálásnak lenni a helyzetért, hogy megtehetem. A magam idejét, munkáját, pénzét semmibe venni, vég nélkül folyatni el. Ilyen Csekonics-bárónőként, csak nem magamat mulatva, hanem túlfejlett szociális érzékkel, mert ő szegényebb, nehéz neki, áldozat, én feminista. Ígéretek, semmi nem elég, én még ezt is, azt is, persze. Úgy pofán baszott a valóság. Az irigykedés, hogy nekem bezzeg már megjött az özvegyi határozat. Azóta nagyon megnézem. Nem adakozom például, hanem fizetek a minőségért (netes sajtó, három helyen), a minőségre szavazok, a többiek meg oldják meg. Nem dolgod, Éva, nem dolgod! Fontoskodni nem szerettem sose jó ügyekben, így nem sok öröm volt benne. Igazi kölcsönösség és szoros kapcsolat kell, vagy nagy tehetség, hogy jó fej legyek. Úgy többet is ér.

És mindenben benne lenni: persze, jó a péntek, hova menjek, mobil vagyok, neked gyerekeid vannak! Wait… nekem is.

Mindig kívánni a szexet, érzelmi közeledést mindig jól fogadni

Rémülten visszakívántam én azt, aki engem akart. Kapcsolaton belül, mármint. Ez nem annyira spontán így. Most életem legnagyobb matyóhímzésével vagyok másfél éve (ez volt az én titkom), szeret is, felesége sincs, és mégis, most tudom azt mondani, hogy én se mindig, nem akkor, ne úgy. Eleve ezeket tudatosítani, kapcsolatban lenni az érzéseimmel. Hihetetlenül felszabadító, valódi és könnyen működő lett ettől az, amikor meg igen.

Önlekicsinylés: a bicikli nem sport

Ja, hát ma nem edzettem, ma csak a hegyen négy órát bicikliztem a fagyban, az nem számít! Azt sejtettem, hogy zavarni fogja őket a ruganyosság, ezért ostoroztam magam akkor is, amikor kiraktam az akrobatikus videót: nyújtott lábbal kéne, gyorsabban, ez a póz meg nem szabályos. Csak úgy mondtam ezeket: ne haragudjanak annyira, hogy nekem megy a bógni. A köldököm, sajnos, nem tökéletes. És hogy gyors az agyam, nyelvtanórán: hát, ez nem volt egy szerencsés példamondat. Soha nem tompítva, mindig középre emelve a hibáimat és minden gyarlóságot mindig bevallva. Az én önkritikám igen fejlett, és (önbizalom-paradoxon) nem félek kirakni, hogy lássa mindenki. Például ezen kiakadtak: blöff. Én nem félek, hogy nem szeretnek majd, mert valahogy mindig biztos vagyok benne, hogy szeretnek (jóha nem, nincs velük dolgom), én ugyanis nem akartam rosszat, tiszta a szívem, és nem félek, és ti se vagytok ám jobbak. Ez különösen irritálóvá tett. Nem szoktam a teljesítményem, képességeim miatt szorongani, és igenis számítok arra, hogy megbocsátják a többit erre tekintettel.

Cikknek hazodott olvasói levél. Mi lett ebből is, téptek miatta. Ellenem fordította az, akinek soha semmije sehol nem jelent meg.

https://csakazolvassa.hu/2012/09/19/a-jobbik-olvasat/

És mi az igazság? Az igazság az, hogy a vélemény rovatot a hírhedett minőségérzékű Révész Sándor szerkesztette, én ott nyolcszor jelentem meg talán, egyszer Jánossal, és oda olyan, cikkértékű szövegeket küldtem be, hogy volt több hrom hasábos is, mindez a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, kívülről, Marabu kétszer is rajzolt hozzá. Igaz, hogy sokszor voltam lusta vagy blöfföltem egyszer-egyszer, de  ki nem. Igaz, hogy van, amikor gyűrött vagyok, de inkább szép vagyok. És a DEXA nem hazudik, és bírálóim nem tették ki a sajátjukat, és nem is mérették. Hogy a képeken én vagyok és szűrő nincs. Nekem tuti nem kell magyarázkodnom, be is fejezem.

A norma elfogadása

Az is önelnyomás, hogy elhiszed nekik, hogy pont valahogy kell élni. Ahogy mások. Ahogy a magazinban tanácsolja a bőrgyógyász, média, okos szakértő, facebookoldal, a barátnőid, mindegy: amikor magadra veszed az igát. Mellrák ellen vonulni, csecsemőt gondozni, időre szoptatni (kell a rendszer! az nem kell, hogy éhes legyen, az nem számít). A reggeli a legfontosabb étkezés (édes faszom). Kórságtól parázni, fertőtleníteni. Nem az van, hogy nekik kell valami, nem velük (vedd le a cipőd), hanem neked, otthon, a magad terében kell úgy. LÁTNAK, figyelnek. Jó vagy-e, felelős vagy-e, takaros, vagy bántalmazó, önző, kupis. Majd ők eldöntik. Ja, nem a gyereked jólléte, sikere, autonómiája dönti el. Nem is te. Ők, mert ítélni van kedvük. Mert van egy szbály, és olan legyen a világ. Szabadságról, vagányságról, leszarásról szoktak még posztokat írni. Néha kispolgárok.

Nehogy lényeglátó és laza legyél, mert akkor nem veszed meg a sok szart, ami a rendes embernek kell ehhez az übertakaros csicskaléthez, meg a médiatermékeket, melyek előbbiek hirdetőhelyei. (Azt hitted, hogy a bőrrákról szól a cikk?)

Ha ennek engedsz, akkor is önelnyomó vagy, konform, normakövető, nem-autonóm.

Szótagolást gyakorolni, tanítónőnek majomként ugrálni, este hatkor krepp-papírért elszáguldani, duzzadt szemmel írni az olvasónaplót a gyerek helyett, mert mi lesz a továbbtanulással. Tanácsot kérni nálam jóval ostobábbaktól (nevelési tanácsadó, védőnő), akik az enyémmel vernék a csalánt. Olyan rendet tartani, ami a magazinokban van, takarítást kiírni a facebookra kérkedve (na, ez az igazi csicska kispolgárság, és még az isteni L. Ritók Nóra is ezt teszi, ha érted a sorok közöttit).

A rendet lobogtatni arra jó, hogy deklaráld, te kikhez tartozol. Pont azért, mert szellemben, észben, világban való eligazodásban kurvára nem tartozol te sem születésed, sem tetteid, sem tudásod-képességed jogán a finom népekhez, és ez zavar (és a káromkodást cenzúrázók pont ugyanolyanok, mint a rendszeretettel dicsekvők: csak a lényeget nem értik). Meg hogy elmosd azt, hogy bizony, voltak életednek olyan szakaszai, amikor azért több görényszar volt a nappalidban, mint most, mert akkor nem tudott egy lakáskiadó így rákényszeríteni a rendre és a sodródásod meg a kevés cuccra.

Én ehetek kézzel, mert én tudok ezüsttel. Mondta Kajdi Csaba.

Egy kérdés van: te miért bizonygatod az elégséges mennyiségű cselédmunkát? Nem lennél boldogabb (az amúgy is garantált jólétedben!), ha nem ügyködnél folyton, hanem mást csináhatnál? De te nemcsak takarítasz (vagy nem), még ki is írod önvállveregetve a facebookra. Nyilván megőrültél. Téged kéne komolyan venni? Ki hiszi el, hogy erkölcsi kérdés, mi van az otthonomban, ahova nem hivatalos az ítélkező?

Mentegetőzni ilyenek miatt, hogy kupis vagy, a gyereknek elszakadt a ruhája, vagy szőrös a lábad…? Ezek annyira mindegyek, hogy lázadásnak is jelentéktelenek.

Hát, valamivel ki kell tölteni az ásítóan üres időt. Legyen akkor otthoncsinosítgatás, smink, sütisütés, dekor, ajándékfabrika… ebből kimaradnék, ez nem élet. Amiket egyébként csináltok, az gyász, akár takaros, akár nem. Nekem egyik cipőm az előszobában, a másik a konyhában. Kurva jól főzök, de csak ha van kedvem. Én inkább fára mászok almáért, heves ÉS értelmes vitákat folytatok (végre találtam okos embereket), színházba robogok, kutyázom, alszom, írok, szeretkezem, és nem, nem érdekelnek a porcicák.

Nem vagyok már önelnyomó.

ami működik – és ami nem 1.

Egyre többen keresnek meg, sokféle enyhébb és súlyosabb problémával. Mesélnek, kérdeznek. Nem tudok választ egészségügyi gondokra, és nem szeretném túllépni a kompetenciámat sem, ezért aztán azt csináljuk, amit ígértem: lelkesen és közösen edzünk. A többivel, a konkrét gonddal fel lehet keresni a progresszív szakembereket és oldalakat.

Vagy ha már unod a sok tanácsot és ígéretet, akkor csak menni a megérzésed után, és csökönyösen akarni jobban lenni.

Mindig ostorozom magam, hogy már mindent elmondtam, minek újra rágni, elővenni ezeket. Bővebben…

add-e föl magad?

Van, hogy nem a saját élményeimről írok, és nem is spekulálok — vagy mondjuk szebben: nem a tipikusra érzek rá, nem gyakori történeteket sejtek meg.

A saját élményeimről, ha visszaolvasom a régieket (és roppant önkritikusan figyelem a szöveget is, az élményt is, mert már ez se fáj), azt gondolom, hogy rendkívül érzékeny és intellektuális lévén, meg még megerősítően valóságos tapasztalatok híján rettenetesen és szükségtelenül féltem az élettől, a belemenéstől, az emberi kapcsolatoktól általában, a férfiaktól, a sérülés kockázatától. Nem léptem, ütköztem, sértődtem és nem értettem — az énemtől is féltem. Egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, hogy ennyi gyötrelem érjen. A világgal én úgysem, sehogy sem, sem a nő-férfi tengelyen, sem azon kívül nem egyezem, eredendő traumám pedig nem a nőiségem megtipratása, hanem az, hogy nem találtam magamra, az íróra, aki reflektál, feldolgoz és elrendez, kifejez, megoszt. Mindent nagyon megszenvedtem, minden kapcsolatomat (mert boldogan belementem azért, fura elvárásokkal), minden helyzetemet, vágyamat, konfliktusomat, pedig ahhoz képest, amit itt nekem az olvasók mesélnek, engem szinte nem is értek traumák, megaláztatások.

Ma már nem félek, nem korlátoz belsővé tett bűntudat, elvárás, és teljesen mások az élményeim. Nekem kellett megerősödnöm, felbátorodnom, nekivágnom a rengetegnek, megtalálnom azt, akivé válnom kellett, és megszínesedett a világ. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak.

Ha a saját vágyaid, értékrended szerint éled az életedet, szexualitásodat, és mindezt nem sűrű titokban csinálod, látszatélet rejtekében, akkor ítélni fognak, mindenki, akit ez zavar. Nálam sokkal visszafogottabbakat, kevésbé látványosakat és provokatívakat is bántanak, és valóban azt hiszik, hogy igazuk van.

Szóval, ha nem sejtek másokról és nem vallok magamról, akkor arra reagálok, amit nekem meséltek az olvasók, vagy kommentben leírtak. Most arról lesz szó, hogy mennyire adjuk föl magunkat a társunk nyomására a megjelenésünk, testünk ápolása tekintetében.

Végigolvastam az itteni kommenteket, elég jó folyam amúgy. Hogy mik voltak hatvanezer kommenttel ezelőtt! Rajtam kéri számon az olvasó, hogy ő akkor nem lehet ápolatlan…? És mi legyen, ha az ő szexualitása nem humán? (Fejlessze magát. Olvasson másik blogot. Ne csodálkozzon, ha a humán partnerének baja lesz vele. Szexeljen boldogan egy másik nemhumánnal.)

Mintha én mondanám meg, mit kell tenni. Az én szavam akkor számít, ha te érzékenyen, értően, kíváncsian elolvasod, és magadra igazítod. Egyébként hagyd csak figyelmen kívül.

Szerintem ne legyél ápolatlan, bármit is jelentsen ez, mert kiábrándító. A másikat hibáztatni a saját elkényelmesedésedért, tompaságodért, azért, hogy már magadért sem csináltatod meg a fogad, az meg külön gáz. Bővebben…