miért gondolom, hogy?

fogalmazás

Szokták nekem mondani, hogy oké, hogy a szex számomra emberi kapcsolódás, jóakarat, közelség, teljes lélekkel szeretni, ritka csúcsélmény, kicsit régimódi vagyok mondjuk, de miért nem fogadom el, hogy másnak meg mást jelent a szex, egyszerűbb, érzés nélkül is van, kell mint szükséglet, nem lelkizős ennyire, és nem dugtak meg még engem úgy istenigazából soha.

A nem fogadom el hülyeség, vegán témában is, és ezt jól tudják az itt rég olvasók, akik értik, hogy mit, hogyan, miért írok. A fejedben él a “jaj, letolnak”, a Tanár, de én nem vagyok a tanárod, nem tollak le, ne sértődj meg. Nem kell előttem levizsgázni, nem vagyok senkid, nem a személyedről beszélünk (legfeljebb az esetedről, én is beszélek a saját esetemről), inkább elvekről. És csatlakozol, ha te is szeretnél komolyan gondolkodni azon, hogy a dolgok miért működnek így vagy úgy.

Valóban értékesebbnek tartom azt, ha nem üres, gépies, húsvásár jellegű a szex; elannyira, hogy egyetlen opciónak tartom. Ha nem részeg szégyen, másnap-már-szidom, nagy röhögős sztorik témája, “épp ott volt, megdugtam”, hanem óvom és tisztelem a másikat, ő szép bennem, még akkor is, ha haragszom rá, csalódtam benne. Ez nagyon nagy lecke ám, erre képesnek lenni. Mert ezzel magamat is óvom, tisztelem, a teremtés rendjét, a szépséget, a szentet. Nem azért mondom, hogy ez az álláspont értékes, mert én ezt választottam, hanem azért választottam, mert értékes. Tudatosan, elvből vagyok humán. És lemondok annak az esetleges előnyeiről, ami nem humán, mert nem kell nekem.

Aki szerint a szex röpke és miért ne, és üzlet, aki szerint egy nőért teperni kell, és az érzelem, a szép szavak csak a behálózás eszköze, a nyers késztetés becsomagolása, arról azt gondolom, hogy nem volt kritikus.

Őt erre, hogy kell a szex, mert ösztön és szükséglet, és ő nem tud mit csinálni, hajtsuk fel azt, aki kapható rá, ilyen legyen meg olyan, mert én a tornacipőre gerjedek, meg a szőrös lábat szeretem, ez izgat fel, fétis, extrák és technikák, és az összes többi, minden, ami kiveszi az egyedit, a személyest, az emberit a szexből… őt erre a kultúra tanította meg.

És ő nem volt kritikus. Nem figyelt, hogy ez nem szép, hogy ez túl van gerjesztve, fölösleges, nem boldogít, fájdalmat és keserűséget okoz az, amit eredetileg hajtott és igényelt.

Ez a bajom vele, hogy nem vette észre, mit csinál vele a kultúrája. Hogy ráerőlktzeti a kultúrája azt, hogy ez csak így lehet.

G., aki immár legenda itt, szintén így látja, nálam fiatalabb férfiként.

A szex nem szórakozás. A pornó pedig romboló agymosás, döbbenetes, ahogy ráfeszülnek emberek, aztán követelőzve járják a világot, hogy legyen, létezzen olyan, amit láttak, a SZEX, teljesüljön az, ami beléjük hergelődött. Ha nem tudnám, léteznek gyengéd szexvideók is!

És hajtják, keresik szomjasan, de nincs és nem olyan, és akkor vádaskodnak és megkeserednek, és a nőket hibáztatják. A világ a hibás, mert nekik nem teljesülnek a vágyaik, állítja az összes rendes srác, aki nem olyan jóképű, az incelek, a barátzónában tartottak, a “félénk” fiúk. Ők soha nem értik meg, hogy őket a pornó húzta csőbe,a melyet eredetileg oktatófilmnek, később szórakozásnak, még később hgelyettesítőnek gondoltak, mielőtt eluralta a tudatukat, és velük ezt azért lehetett megcsinálni, mert nem váltak érző, ép, teljes, gazdag lelkű, rezzenni képes emberré. Ebből fakad a durva nőgyűlölet és a nők elleni erőszak számos formája.

Hogy a szex játék vagy funkció, hogy jár, hogy mindig kell valaki, hogy nem lehet egyedül meglenni, az jól bevésődött, és azt hiszik, de nők is ám, hogy ennek így kell lennie. És belemennek olyan kapcsolatokba, amelyek langyosak, nem boldogítóak, de úgy nem, hogy egyetlen, vállalt funkcióját sem teljesíti a kapcsolat: ahol még a gazdasági érdek szerint sem jár jól az egyik sem (felerezsi típusú összeköltözés, ahogy Lobster írja), és nem jó gyereknek foganni belőle, szar a szex, nincs közelség, semmi nincs, csak öregítő, koptató nyűglődés és hiány és beteg kötődés.

A pornó megöli a belső képzeteket, a valódi vágyakat: harsányan felfokozza őkket és a jellegüket is megváltoztatja. Erőszakosan ültet el a tudatunk legmélyebb, sérülékeny, öntudatlan, képlékeny rétegeibe szintén erőszakos képzeteket, tönkreteszi a szerelmet, testre, technikára hegyezi ki azt, ami lelki és emberi elsősorban, és szorongást kelt mindenkiben, akinek kisebb a farka (!), a melle, nem tökéletes a bőre, vagy nem kedveli a szopást.

Nem kell így lennie. Sok fájdalom, csalódottság után ezeket az elvárásokat és hiedelmeket, hogy EZ A NORMÁLIS, le lehet tenni, felülvizsgálni, és ezek nélkül lehet aztán sok munkával szuverén és boldog emberré válni.

Akivel aztán esetleg, amikor épp lágy az este, megtörténik valami nagyon emberi, és ott, és attól szenvedély gyúl és megjelenik a Csoda, ami csak érzékeny, el nem koszolt embereknek lesz valóság, pedig az összes film és sláger erről szól. De nem biztos, hogy megtörténik, ettől oly becses.

És persze engem is a kultúra, sok olvasás, történetek sora tanított meg a másik verzióra: az érzésre, a másik ember teljességének értékelésére, a részletek értelmére, és hogy nem alázom meg vagy tagadom meg azt, akit szerettem, nem játszom kettős játékot, mert ezzel magamat mocskolom be. A kultúrám kultúrproduktumai mutatták meg, milyen szép, mennyire fáj, micsoda szárnyalás a szerelem. Ritka a mennyországi utazás, utána haza kell menni, és egész életedben arra emlékszel aztán.

De ezzel engem a kultúrám, amely nemcsak mocsok, hanem égbolt is, jóra tanított.

Kapcsolódó írások

nyomok egy kis píárt

kétféle szex

szépeket ír

a szerelmeslevél mint műfaj

A szerelmes levélnek, itt most külön írtam, jelzős szerkezetként, az írásbeli ráhajtásnak és önkifejezésnek széles a spektruma. Megdöbbentő, mik fakadnak fel a pennákból, mi mindent mutatnak meg vagy fednek el az emberről és szándékairól.

Nincs irritálóbb, mint annak a levele: nyáladzása, nyomakodása, akit nem szeretsz. A verbális győzködése, önillegetése, bizonykodása és önsajnálata, együttérzésedre való apellálása. Aki rögtön ajánlattal nyit. Aki szerint csak jól kell fogalmazni, és meglesz az, hiszen ő akarja.

Meglátod a küldeményt, a borítékot vagy az e-mailt, és az az émelyítő érzés, hogy jaj, ne, már megint. Pedig már megmondtad, hogy nem kell, nem, nem, nem ő az. Az első levél még nem is volt irritáló. Az csak meglepett. Bővebben…

jól működnek az emberi kapcsolataid?

Neked jól működnek az emberi kapcsolataid? Vagy örökké konfliktusaid vannak? Bővebben…

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

a hiányzó darabka

Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.

Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?

Élek.

Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Bővebben…

az álmaim

Támogató Július 12.

Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.

Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?

Mit üzennek az álmaid?

Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.

Habár… Bővebben…

ne félj a negatív érzéseidtől!

Támogató Július 10.

Annyira erős a bevonzás tana, a pozitív gondolatok dogmája, hogy sokan bűntudatot éreznek a döntéseik, reakcióik, sőt, a teljesen emberi, múló kis indulatocskáik, negatív érzéseik miatt is.

Tudjuk a Meglepetésből, hogy a negatív gondolat mérgező, megkeserít, rákot okoz. Nem szabad! Helyette szép, építő, tartalmas dolgokat engedj a tudatodba! Nevess a barátnőiddel. Színezzetek virágokat. Olvass szép könyveket, zárd el magad a depresszív hatásoktól. Keresd a jó kisugárzású embereket. Meditálj, relaxálj, hallgass patakcsobogást. Bővebben…