a reggeli kávéd

az Igény 2019 mozgalom újabb híradása

Felélénkülsz már a címtől is? Még én is felélénkülök, pedig módszeresen és egy kicsit gonoszul találtam ki ezt a posztot, tudom, mire megy ki.

 

Bővebben…

mi mindent csinálunk, amikor sportolunk?

Néha olyasmiket kérdeznek tőlem, hogy csak nézek.

Elképesztő, mik vannak úgy általában az emberek fejében a sportról, konkrétan mások sportolásáról – a rossz lelkiismeretük, frusztrációjuk tele torokból ordít.

Nem is nekik írom ezt, hiszen ők zártak, ellenérdekeltek. Az én sportolásomban. Ne legyen nekem se jó.

Azoknak írom mindezt, akik nyitottak, vagy akiket a saját környezetükben ugyanígy basztatnak, hogy “nem lesz jó ez a sok sport”. Nem vagy egyedül, nem vagy fura, vannak érvek, amelyeket ha tisztán látsz, biztos lehetsz magadban, és akkor nem megy el a sok energia a vitákkal, rossz érzésekkel.

Eltelt lassan öt év, és még mindig heti 4-6 a zúzás. Rászoktunk erősen. Soha ilyen jó függőséget! Többen is, valóságos járvány ez.

Én is sportolok, én is tervezek sportolni, most már elkezdem, megint megyek! – mondja az ismerős (ez kétszáz embert, olvasót jelent).

És: nem jó az a túl sok sport, illetve: le kéne fogyni, hogy fogytál le? Szedsz valamit?

Uramisten.

Mások csak simán gyanakodnak: ez valami henye, hiú dolog, ő nem is csinál ilyet, tehát ez valami zavaros, felszínes tevékenység. Nyílt érve nincs, sunyin szól be, mintha magáról beszélne. Azt hiszi, ő normális, és csak ő lát engem a normalitásából valamilyennek (szélsőségesnek).

Összemosódik a fejekben a sokféle cél és mód, amelynek jegyében sportolhatunk, leegyszerűsödik a téma ezekben a beszélgetésekben, minden az ellenzők gúnyos ellenérzéseit szolgálja – ezért én már kerülöm is ezeket a helyzeteket. Vagy rákezdik, hogy hogy lehet, hogy én ennyit eszem, és mégis a diétáról papolok, teljesen ötletszerű állítások arról, hogy én hány kiló vagyok (és ehhez nem kell antifeministának lenni).

Szeretném a nagyon-alapok bemutatásával összefoglalni, hogy hányféle célja lehet annak, aki edz.

Először is: azért edzünk, mert dögös érzés, az élet esszenciája. Sokkal jobb, mint egy sor legális öröm, eufóriának mondanám, de annak egy fegyelmezett, melós megvalósulása, mert alapvetően nem kellemes. És ha mégis ennyire jó, miért ne intenzíven csinálnánk? Aki károg ellene, aki kisebbíti ezt az élményt, az nem ismeri. Ami amúgy rendben van, engem nem zavar, nem is én kezdem neki magyarázni a témát. Aki sportolt valaha, és most, mert leállt, azt fejtegeti, hogy az túlzás volt, nem is jó, azt meg komolyan nem értem. Vajon milyen önismerete és jelleme van annak, aki meglett életkorában még múló szeszélyeknek áldoz, majd valamivel később elátkozza őket? (Bloggert imád, majd utál – és mindkettő projekció és önző igény?)

A másik, hogy rendszeres és intenzív sport és testhasználat, illetve tudatos étkezés nélkül 35 fölött nincs élhető élet, én ezt gondolom. És azért gondolom, mert ezt látom a körülöttem élő, általában erőforrásokban bővelkedő embereken, látom azon régi olvasóim elhízásán is, akik mind megutáltak, és mind megjegyzéseket tettek az én utamra, ketogénemre és edzéseimre. Tehát a jólét, az életed többi területe nem oldja meg azt, ha elhanyagolod a tested, és aki a lusta, hárító, tagadásban levő nőket vigasztalgatja, az bűnt követ el.

Az edzésekkel pedig lehet:

  • Zsírt veszíteni és a testösszetételt optimalizálni: a fölösleget felhasználod. Az a baj a csak a fogyást hajszoló bármilyen módszerekkel, hogy izmot is leszed, még azt a kevéskét is, ami maradt. Én az életmódváltásom elején, sok kardiójellegű mozgással és kalória-, szénhidrátcsökkentéssel 2014 őszén-telén, 2015-be is átnyúlóan, 7-8 hónap alatt fogytam le azt a zsírt, amit nem akartam magamon tartani. Lelkes voltam, sokat edzettem, egyszerűen ment. Azóta pedig erősödöm, izmosodom.
  • Izmot építeni. A test további formálása ez, és a kirobbanó, ugribugri, mindent bíró közérzet. Csak az lesz izmos, aki gyakran, keményen, megtöretésig használja az izmait, ÉS mellette rengeteget eszik. Mivel az esetemben ez látványos volt, elkezdtek lebutázni és -testépítőzni olyan, nálam idősebb, hízásban levő nők, akik nem edzenek. Más az, amikor valaki egy jó izomzatról leszedi a zsírt, és láthatóvá válik az izomzata. Építeni új izmokat építani csak jelentős kalóriatöbblettel lehet. A nagy izomtömeg több szempontból egészséges, hasznos: zabálja a kalóriát, a hatékony anyagcsere jele és védelmezője, súlyos betegség esetén hasznos tartaléknak bizonyul, de nincs ártalmas hatása a testünkön tartásának, mint a zsírénak. Egyébként jól is néz ki, én ezért erre szavazok, és képtelen vagyok arról vitázni, hogy a domborodó izom, női testen is, maga az élet, egészség. Nem csak szakirodalmat tudok hozni, hanem a saját élményemet is. Haladó szinten nem lehet egyszerre izmot építeni és zsírt veszíteni, mivel az egyik bontó folyamat, alacsony inzulinszint mellett és kalóriadeficitben valósul meg, a másik építő és kell hozzá plusz inzulin és energia. De mindkettő gyógyító hatású.
  • Lehet erősnek lenni és erőszintet növelni. Egyre többet bírni, emelni. Edzős közösségünk új tagja odahagyja a labort, és beteg gyerekeket fog emelni, neki erre kell az izom.
  • Másik edzést ellensúlyozni, kiegészíteni, mivel az egyféle sport is megnyomoríthat: mondjuk a futás egyoldalúságát, koptató-terhelő jellegét oldani, vagy kompenzálni a féloldalas teniszt súlyzós edzéssel vagy épp akrobatikával, sok nyújtással.
  • Képességeket fejleszteni, megügyesedni. Ettől lesz igazi hobbi az edzés. Egy jó húzódzkodás, három év után! Vagy kézenállni. Spárgázni. A maraton! És a jellemfejlődés, a kitartás edzése. Ugyanazokat a képességeimet használtam a könyvem megírásában, mint a futásaimon. Még tovább, még egy kicsit…!

Egyértelmű tapasztalat, hogy aki hatékonyan, és örömmel edz, az keveset magyaráz róla, nem mások teste érdekli, felbátorodva csak megy bele egyre jobban – és főleg ritkán mondja, hogy ő mit nem szeret. A sok duma csak hátráltat. Just do it! Megérkezett a tavasz is, én pedig épp kitettem a pontot életem legnagyobb projektje, a ketós kézirat végére.

hogyan kezdjek bele?

kérdeztétek

Hogy miért reagálok erre a Csere Lászlóra én. Miért láthatóak a kommentjei egyáltalán, máskor milyen ügyesen irtok.

Azért, hogy lássátok, amiről a poszt is szól: mindenféle kapcsolat nélkül, ürügyvadászként így és hasonló okokból erőszakosak, rivalizálnak velem olyan férfiak, akik nem értik az írásaim célját, és csak az agressziójuk van. Ez maga a nőgyűlölet.

Csere László tényleg nagyon vicces volt, főleg a keresztény vonal. Ő a haverja, a molesztáló, fütyipunci Sanyika miatt próbált provokálni, hogy legyen még anyag, ő is hős legyen, ne unatkozzon annyira – Sanyi állítólag feljelentett, ha az ügyvédjének sem volt több esze, és nekem állítólag félnem kell.

De ne nevessünk annyira a hátrányain: az ikonikus agymosógép is ugyanezt csinálta, bár névtelenül. Erre használt, ezért járt ide, ezek miatt az egyéni vakfoltjai volt sértődött, és ezt nem értette, ő ugyanúgy rosszul lőtte be, mire vagyok való és kinek a dolga tisztességesen viselkedni, illetve mi történik, ha csak nem megy.

Nem a szókincs, a fogamazási készség, a tanultság, a látszatintelligencia érdeklődési terület a döntő abban, hogy valaki mélyre megy-e, szánalmas szerepet vezs-e fel, miközben fölényeskedve megítél. Az unalom és az ürügykeresés, illetve a mélyen internalizált nőgyűlölet, a nők kioktatása, nyaggatása, hatalmaskodás, az okoskodási kényszer az ok: férfiviselkedés nők ellen. Nevezzük ezt mostantól tufaságnak, minden ilyet, amikor férfi, rögeszmés, nyomja, rám száll, mindenbe próbál belekötni, minősítget és ártalmasnak talál.

Mert nem úgy van, hogy a férfiakat mondjuk az izmos nők zavarják, vagy az okoskodó bölcsész nők. A férfiakat bármi idegesítheti, a nők idegesítik ezeket a férfiakat, miattuk lesznek kínban: hát az én izmom? az én műveltségem? az én önmegvalósításommal mi lesz?, ez pedig élesen meg is mutatkozik olyankor, ha egy nő állít valamit, határozott, léátható, és akkor miért ne kössön bele mindjárt a vállam izmába vagy az elütéseimbe? Mindegy. A kötözködés állandó.

Álnéven meg akármit lehet.

Arról kaptál esetleg viszajelzést, egyébként hány családi viszályt szítottál a soraiddal és hány, egyébként jól működő házasságot kúrt már széjjel a blogod tartalma?

Neked milyen a párkapcsolatod, miért vagy felelős, és az hogy működik? Ez a kérdés.

Ugyanő:

A blogjában írtak miatt személyesen felelős több, amúgy jól működő házasság felbomlásáért, illetve azért, hogy létrejött a nyíltan férfigyűlölő Gumiszoba blog, akiknek írói nem titkoltan mindannyian csakazolvassa köpönyegéből bújtak elő. 

Vagy:

azt az erőszintet, amire annyira büszke, azt egy férfi pár hónap alatt összehozza egy kis gyúrogatással.

De akkor miért nem? És egy nőt hogy jut eszedbe összehasonlítani a féri anatómiájával?Egyáltalán: rivalizálni?

Hogy én most beszóltam a közmunkásnak, a képzetlennek, feladom a balos-társadalmilagszolidáris elveimet? Nem az az elvem, amit képzelsz. Beszóltam, és be is fogok, nem azért, mert buta, hanem azért, mert emiatt a frusztráció miatt lóg rajtam és gyűlölködik. Én, bármilyen jobbosan is hangozzék ez, az erényre, a munkára, a jólétre, a felelősségre szavazok a hiszti és követelőzés helyett, és nem “értem meg” többé a megszomorodottakat. Tudom, hogy van elnyomás, számolok vele, de nem hiszek az áldozatiságban és az elnyomásra való örök hivatkozásban. Ha pedig a saját nevén csinál magából hülyét, én nem fogom őt megkímélni. Kapjon tükröt az, aki szemét módon zaklat, érezze rosszul magát. Ez történt, és ez a cél. Amit gonoszságnak meg acsargásnak neveztek, az mindig az, hogy nincsenek érveitek, nekem meg erősek a szavaim.

Nekem nem fáj a Laci se, nem árt nekem, ez tévedés. Csak modellálja, milyen és miben fogan a nők elleni erőszak.

Továbbá: nekem az az elvem, hogy ne zaklassanak, ne zaklasson senki nőket büntetlenül, mert az nem igazolható. Rámutatok a lényegre: hogy mindezt frusztrációból csináljátok. Elveim része, hogy aki görénykedik, azt ne hagyja szó nélkül a köz, a másik fél.

Azért valahol nagyon jellemző a férfiak mentalitására, hogy még egy képzetlen, közfoglalkoztatott, sodródó férfi is, aki az itteni témákból semmit nem ért, azok nem fedik a valóságát, értelmi horizontját, úgy érzi, hogy ő fog engem helyretenni, megtanítani bvármire, ha sérti valami – bármi.

Hatékony lépéseket tudok tenni a zaklatók ellen, mindig is megtettem. Amennyiben ezek vitathatóak, ártanak az illetőnek, igazán nem értem, miért kell eddig elmenni. Ki a felelős?

Ne mondja nekem senki, hogy ezek meglepő igények. Nem az űrből jöttem attól, hogy deklarálom: én sem vagyok rúgható, bármivel is magyarázod meg. Mindenkinek ott vannak a kommunikációs normák, amelyeket élőben, a kollégáddal, barátoddal, szomszéddal is szem előtt tartasz.

Ott van a blog szabályzata, kommentelési kisokos, kérések, érvelés,

A törzsolvasók végignézhettek több eset, amikor engem fúrtak, és ahogy akkor deklaráltam: ezt ne, ez sok, fölösleges, rombolja a beszélgetést, energiarabló. Lehet tudni, mi lesz, ha genyózol: inkább ne. Ne itt.

Kérni szoktam direkt, a konkrét személytől is, hogy álljon le.

Úgyhogy ne játssza senki az ártatlanul megtámadottat, aki jé, mit kapott a nyakába, miközben ő ide kattint, itt figyelget, nekem írogat, rám száll.

Mindannak, ami jön, ti az egytizedét látjátok, talán még kevesebbet. A mocskolódó e-mailek, kommentek, kitárgyalások özönként jönnek, évek óta, a legtöbbször proxys, gondos álneveken, netfüggő, eltorzult emberektől.

Nincs ilyen, hogy én legyek nagyvonalú ( azte legyél majd, amikor téged basztatnak!). Nincs ilyen, hogy más akarja előírni, hogy engem mi zavarjon, hogyan reagáljak. Ezt felejtsétek el.

És amivel kifinomult emberek próbálkoznak: éreztetik velem, hogy a blogolásom valamiféle visszaélés, nem kéne, bajt okoz, ne csináljam, hatalmas botrány nekik a blog. Mindezt azért, hogy nehog kiedrüljön, mi zajlik. Jogom van blogolni, mindenkinek joga van. Nem kéne, hogy botrány legyen az, hogy valaki artikulálja, amit gondol. Közügyekről és közösségi ügyekről írok, fölösen védem a személyeket, minden jogszabályt tiszteletben tartok. Nem félek, tudom, mit jelent az újságírás, a lelkiismereti és a véleményszabadság. Ha jó a blog, sokan, nagyon sokan fogják olvasni. De a blog mindig a legvégső válaszom. Viselkedj normálisan, vedd figyelembe a visszajelzést, ne szemétkedj, és akkor nem lesz mit megírnom.

A békénhagyási igényem azokra is vonatkozik, akik nem erőszakosan, de mégiscsak elleptek, ingyenpszichológusnak használtak, bevontak a játszmájukba, célozgatva dicsekszenek, vagy véleményüket fejezték ki olyanban, amiről nincs tudásuk és nem rájuk tartozik, például hogy én hogy kezelem a konfliktusokat, trollokat.

Jogom van nyugodtan blogolni, hiába tolnád át rám a felelősséget, a melót. Ne mondd, hogy korszerű oldatok és kefék vannak, illetve hogy a követ könnyebb tisztán tartani, mint a parkettát, hát milyen hülye vagyok én. Egyszerűen ne szarj ide. Menj máshová, ha rádtör a szorítás.

a túltolt feminizmus

Tudom, itt vagy, és azt is, hogy ráncolod a homlokod. És néha kommentelsz is egy megint-ugyanolyan-kioktatást, vagy felveszed a könnyed, csak-erre-jártam gúnyolódás pózát, és úgy általában teszel megjegyzéseket a blogra, a túlzó feminizmusra, vagy a személyemre. Konkrét érved nincs.

Kifejted netán, hogy te annyi mindennel egyetértesz, tetszik amúgy a blog, na de ez (a te rossz lelkismeretedet okozó, érzékeny pontodra tapintó poszt), ez már mégis túlzás! Álljon meg a menet!

Vagy csak előírod, hogy én milyen szavakat, stíluselemeket használjak, hogy kezeljem a blogmotort, vagy nyafogsz, hogy csináljak valamit, hogy te jobban tudd olvasni a saját elbaszott telefonodon. Nem lehet azt kibírni, hogy ne szólj bele.

Én mindig tudom, mi zajlik, amikor az olvasó felordít. Bővebben…

mi mindent hall az ügyfél

Most bizonyára nagyon elitista, antiszolidáris, testszégyen ja, az most épp nem és kapitalista népnyúzó is leszek, de ez valami döbbenet.

Bemegyek egy helyre, amelyik nekem szolgáltatóm, és ahol engem kiszolgálnak – ez azt is jelenti, hogy az én visszajárásomból, pénzemből járnak jól, esetenként busás hasznot hozok nekik, viszek oda másokat is.

És akkor ezek szerződést szegnek: ahogy kiszolgálnak, ellátnak stb., közben hallgatom a szövegelésüket, amihez semmi közöm, ellenben rettentő kellemetlen.

Gazdagbudán élek, mert ide vetett a sorsom (itt is születtem), és nagyon kell gondolkodnom, hogy olyan helyszínt, üzletet mondjak, ahol ilyet nem tapasztaltam.

Hol az épp távozó Rubint Rékát beszéli ki csicsergő aljassággal az elhízott dolgozó itt vagyok testszégyenítő, micsoda szemétség! a fluktuációmentes és méregdrága pékségben (ha nem volna más dolga, mondja, ő is így nézne ki ám!), hol a pultos panaszkodik a munkaidőre, főnökre, vagy a recepciós hőbörög, míg kiszolgál (nem hagyja abba, nem zavarom meg), hogy kivel veszett össze, meddig bírja még ezt a stresszt itt, mi van Nyugaton bezzeg. Multitasking, osztott figyelem? Kínos. Nekem mondja a hisztis taxis, hogy egyes utasok itten miket követelnek (alapszolgáltatás, ráadásul kiírva az anyósülés hátára: ne telefonálj, ne rádiózz, ne tankolj menet közben…), vagy hogy mennyi a tagsági díj – hát ő mennyit keres így? Nem zavarja, hogy én is utas vagyok, és biztosan nem vele leszek szolidáris, hiszen mindez, ami neki szerinte JÁR, mondjuk a telefonálgatás joga, az én szememben is gáz. És még az is, amiért senki nem szól: a szexista viccelődés.

Minden gáz, ami nem tartozik rám, amit el kell viselnem. Gáz kibeszélni masszőrként a testeket: én is meztelen vagyok, kiszolgáltatott, tökéletlen.

Az ember arra számít., persze a visszaélésen bőven innen, hogy a segge ki lesz nayalva, hogy ő jól döntött, ezért ment oda. És hirtelen a szolgáltató lesz agresszív hatalmi helyzetben: az ítélkezőében, a vígan csevegőében, a mérgelődőében – ez a baj itt, jövök rá, míg írom ezt a posztot. Átveszi ezt a pozíciót, ahelyett, hogy… hogy én lennék az úr? Van ilyen értelmezés is (pláne itt, ahol drága a szolgáltatás), de nem, én nem ezt várom. Hanem? Ahelyett, hogy skandináv, kölcsönös tisztelettel, egyenlően, kedvesen lennénk egymással, és ő, ahogy vállalta, a díjazás fejében a munkáját végezné. Bosszút áll, amiért csak ennyi az annyi, és nehéz a meló. Még számla nélkül is csak annyi… De hiszen így még kevesebb lesz! És minden elromlik, szar került a palacsintába.

Edző szid edzettet a Flexben, nem is diszkréten: “lefáraszt a hülyeségeivel”, mintha válogathatna a kliensek közül, mintha ő maga Nobel-díjas vagy büölbülszavú csupa kellem volna, és, minő meglepetés, pont ő az, aki egész nap a telefonját nyomkodja, haját tekergeti, nemigen pörög a biznisz, tán épp e full amatőr, nyávogós, elutasító stílusa miatt. Lehet nyavalyogni, hogy nem fizetik meg a személyi edzőket. Gumiszoba a neten álnéven szidta jelen időben a munkaadóját, meg azt a céget, aki díjazta, ez is elegáns. És hallgatom a plazmaközpontban is, akik mind közül a legtöbbet kaszálnak rajtunk, a röhögős gúnyolódást, hogy remélik, az egyik donor nem jön többet, úristen, nagyon gáz.

Őket mondjuk sajnálom: se ők, se mi nem kaszálunk nagyot, amegnyomorított, agyonterhelt alkalmazottak, a kizsákmányolt donorok (ha úgy fogom fel, de én nem úgy fogom fel, mert ingyen is adok vért, őssejtet). De amúgy ki nincs kizsákmányolva? Aki a tulajdonos. A befektető, a részvényes. Ez volna a kapitalizmus. Amelyet fikázni könnyű, de benne létezünk, hasznait élvezzük mindannyian, nyíltan meg nem kérdőjelezzük, csak akkor, ha pont ha minket sújt – és ennyit nem bírunk ki, pedig ez ingyen lenne, hogy ne azt előtt siránkozzunk és pletyózzunk, akire ez nem tartozik, és akinek ez kínos, kellemetlen.

Mi közöm nekem ehhez? Miért kell ezt hallgatnom? Ez igenis kulturáltság, emberi tartás kérdése.

Ezek az emberek nem nekem szóltak be, nem vagyok megsértődve – azt én nem hallottam, nekem nem mondják, illetve épp nem volt velem gondjuk. (Nincs illúzióm, hogy engem is kibeszélnek más ügyfelek füle hallatára, nincs az a lojalitás és jófejség, ami ezt kivédje.) Hallgattam ezeket a kisstílű, negatív szövegeket, miközben kiszolgáltak, figyeltem, ahogy lábbal tiporják a cég marketingjét, ügyfélorientált imidzsét, mosolygós látszatát, éspedig nem egyszer, nem tízszer zajlott ez a jómagyar hőzöngés, hanem százszor is. Sírtak már stresszről, családi helyzetről nekem bankban, és taglalta nekem tanítónő, hogy neki három gyereke van, és mennyi dolga, vagy milyen rosszul esett neki valaki (szülő) viselkdése. A munkahelyi, belterjes nyafogás is elképesztő, a fejem fölött beszélgetés, azt érzem feszengve: zavarom őket, miközben a pénzárgépbe üt, adataimat írja be, tárgyakat ad a kezembe, és rám se néz. De más ügyfelek ócsárlása egy ügyfél előtt, az meg egészen döbbenetes tahóság.

Mindez válságtünet, a hazai mentális állapotok és a munkamorál krízise: jól működő, kulturált országokban ilyesmi, és nem csak a fegyelmezett Távol-Keleten, ahol a nagy hajbókolás túloldalán toronyházakból ugrálnak ki a dolgozók, hanem már Csehországban sem fordul elő.

Kedves eladó, pénztáros: pont az a dolgod, hogy neked ne essen rosszul – én értem, hogy rosszul esik, de ne oszd meg velem, ne kelljen ezt hallgatnom. Te funkció vagy, ne terheld rám a személyes gondjaidat, mások okozta bajodat, a kulisszatitkokat. Minden nagy színész tudja ezt: kollégát, öltözőbeli háborút nem dobunk ki a pletykaéhes tömegnek. Feladatod az is, hogy a sok apró hülyeséget mosolyogva elviseld, és a valódi konfliktusokat is az érzelmeket mellőzve, hatékonyan oldd meg. Dolgozol, nem buliban vagy.

Nekem az a gyanúm, hogy nem is értik, a viselkedésükkel mi a probléma. Szólni kell. Az uszodában szóltam, hogy az edző ne káromkodjon és szidalmazza a gyerekeket hörögve (a hátuk mögött, de akkor is, más oda járó fürdőzők füle hallatára), éspedig minden egyes alkalommal, mindig baja volt, és mindig a medence mellett. De a facebookon a molesztáló, méregető, tapizó tevékenységét nyíltan és dühödten deklaráló jógagurunak vagy a nőalázó, behízott hopp zenekarnak ebből semmilyen hátránya nem lett.

Légy profi. Szeresd, amit csinálsz, azonosulj vele. Ha nem vagy profi, ha hekkeled a munkaadódat, vagy a szakmád elemi szabályait, akkor az ügyfél máshova megy, és megírja a véleményét. Ez volna a piac törvénye, ha a piac működne, de sem a piac, sem a szocialista modell itt minálunk nem működik.

Ne neked álljon följebb, nem ő szorul rád ugyanis (hacsak nem rendkívül egyedi, amit nyújtasz. De akkor is legyél profi). Ma már mindenki a facebook meg a tripadvisor értékeléseiből él.

Mielőtt rákezded a sanzont, kedves rosszakaró: én, a blogger bizony beszólogatok, ha az a célom, hogy – az engem zaklató, idegesítő, kavarós, nekem egy fillért nem fizető, bármit IS elváró, követelőző – kommentelő ne írjon többet ide. Nem is vagyok szolgáltató, és nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne kelljen azzá lennem, mert az nem könnyű kenyér. Nem vagyok viszont ellentmondásban, ellenérdekelt helyzetben a menedzsmenttel, tulajdonossal, nincs főnököm, marketingem, termékem, haszonkulcsom, hangzatos ígéretem sem, és ez a lényeg. Amikor mégis – egyéni – szolgáltató vagyok, akkor profi vagyok, egészen az ügyfélre vonatkozom, rá figyelek, erőmön felül is, tanárként is ezt csináltam (és ezt nem bírva szálltam ki tíz év után).

De azt biztosan nem csinálom, hogy mosolyogva, fűt-fát ígérve hirdetem magam, megjátszom a profit, elfogadót, bárkinek segítőt, akciós áron szolgáltatót, aztán a gyakorlatban meg nem azt csinálom.

Éva és a kapitalizmus. Ja, nem. Éva és a magát profinak hazudó szolgáltató

az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…