Az edzésnaplóban már említettem ezt a történetet, most külön posztban összefoglalom:

 van egy család, két fiúgyerekkel, kirándulnak, sokat sportolnak, nem a legkönnyebbeket, együtt is. A gyerekek versenyeznek is, birkózásban. Futóversenyeken találkoztam velük, egyszer megkerestek, beszélgettünk is itt nálam. A nagyobbik fiú, Lóci már négyéves korában is futott, mint a nyúl. Nem úgy, mint mi, hogy évente 2-3 rövid távú verseny a gyerekekkel, hobbiból, utazáshoz kötve vagy Pesten, hanem rendszeresen, egyre többet, az ország számos pontján, sokat utaznak.

Teltek az évek, hosszabb távok jöttek, gyerekversenyek, sikerek, később 15-ök, félmaraton. A posztjaikból kirajzolódik az elkötelezettség, határozott, kitartásra nevelő értékrend, rengeteg szülői munka. Éveken át zajlott ez, sokan követték őket a facebookon. A nagyobbik fiú most tíz éves. És mivel létezik olyan verseny, ahol rajthoz állhat maratonon ennyi idősen (itthon nem), és egészen lelkes, 2022 júliusában, Szarajevóban lefutja a maratont, extrém körülmények között, szülői jelenléttel.

Ebből hír lesz, én a 444-en láttam.

És akkor, dobpergés:

kitör a kommentelés, a néplélek megmutatja önmagát.

Hozzászólnak aggodalmas szülők, a saját gyereküket dicsérgetve, mértékletességre figyelmeztetve, önigazolva. Meg kell hagyni a gyerekkort a játéknak, írják elhízott emberek. És megjelenik a “szakma”, ellepik a család sportoldalát. Köztük komoly futók, futós bloggerek, edzők is, akik között én az évek alatt láttam már egészen elkeserítő konfliktusokat, konfrontatív és önimádó személyiségeket, versenyszervezői féltékenységet, faszméregetést, értelmetlen hitvitát és becsvágyat: aszfaltosok, maratonisták kontra ultrázók, sima futók kontra triatlonosok, Lubics Szilvia szakítása az edzőjével, sportszerűtlenség. Maráz Zsuzsannát férfi blogger lezsuzsizza, a többieket teljes nevükön emlegeti (szóltam). Rémisztő alakok, akik folyton kinyilatkoztatnak. A saját, elit tempójuk, edzésmennyiségük a norma, kirekesztőek, mániákusok és önimádók, kákán is csomót keresnek; minősítgetik mások felkészültségét, rajthoz állását, profiknak való terminusokkal dobálóznak, csúful meglovagolják az életközépi válságban és tönkrement házasságban vergődő tömegek bizonyítási vágyát. “Ötórás maratonnak nincs sportértéke”… én ezt megutáltam már kb. 2018-ra. Az állandó mansplaininget, kioktatást. A versenyek szexizmusát is: pasik méregetik a nők fenekét, versenybeszámolókban rendszeresek az egyoldalú szexista megjegyzések, férfiak jelmezben futnak nők között, a női versenyek létjogosultságát elemezgetik; az iramfutók is férfiak a női futáson, lekezelően “biztatják” a nőket. Csanya is nekem esett (önkéntes voltam az ő bizniszversenyén).

Kellemetlen közeg. Sok az önjelölt, hiú, rögeszmés, és akadnak semmivel feltűnösködő blogkoppintók is.

Lóci maratonjáról beszámol a 444, a 24.hu és a többi. Később a reakciókról is írnak: népharagnak nevezik a kommentelők özönszerű véleményét, szörnyülködését, ítélkezését, és idéznek is tőlük bőséggel. Itt a kiemelt lapfotó már koncepciózus, hangulatkeltő, ahogy küzd a gyerek:

https://24.hu/sport/2022/07/06/loci-es-oliver-megcsinalja-szarjevo-maraton-futas-hosszutavfutas/

Az egyik nagyon okos futó, Csontos Imre csakis a gyerekek érdekében feljelentést és gyermekvédelmi bejelentéseket tesz.

https://444.hu/2022/07/24/feljelentest-tett-egy-futoedzo-a-szarajevoi-maratont-lefuto-loci-szulei-ellen

Nagyon kevés a kritikus, józan kommentelő. Mostantól Csonti a népvezér, beáll mögé mindenki. Tamás Rita is siet a megfelelő helyre tódulni, én az ő viselkedésén régebben is megdöbbentem, mert neki minden a kontent, a komolykodó jóemberkedés, ő avart nem tud úgy söpörni a saját kertjében, hogy ne bezzegezzen magát ünneplendő. Önmagától úgy odavan, olyan keserű, és olyan keményen ítél. Bár korábban kedvelte a családot, most helyteleníti ezt a maratont. És nem állja meg, ő minden posztját fotókkal illusztrálja: a Lócival közös régi szelfit kibiggyeszti az ítélkezése fölé. Ő ilyen fontos, járatos.

Rengeteg követője van, nála is elemzik a családot. Az uszító folyamat aktív részévé vált ezzel ő is, a 444, a 24.hu is. Az indulat megsokszorozza magát. Szerte a neten, az ezer fölötti megosztások alatt döbbenetes állításokat tesznek a kommentelők, azok után (és amiatti dühükben), hogy a szülők a saját oldalukon világos határt húztak a kéretlen okoskodásnak. Ironizáltak (amit a tömeg nem értett):

– egyébként világos szellemi fölénnyel, tökéletes helyesírással ír, mellette suksüköltek, nyolc felkiáltójel, primitív szókincs.

Majd kérték, hogy ne oktassák, hajszolják, elemezzék őket vadidegenek a saját oldalukon, “a dolgainkról nem nyitunk vitát”, a többi kommentre már nemigen írtak, tiltottak is (ez elnyomásként, cenzúraként értelmeződik: DARVO, amikor az agresszor megfordítja a dinamikát és áldozatként pózol).

A sajtó híradásaiban egyáltalán nem éri bírálat azt, hogy a tömegek célkeresztbe
tették a családot, hajszolják, rágalmazzák őket, fogalmatlan emberek a vélekedéseiket tényként írják, pszichopatának titulálják az apát, kétségbe vonják, hogy a szülők ismerik a gyerekeiket, és jót akarnak nekik; börtönt, élve megnyúzást vizionálnak, súlyosan ártanak a gyerekek nyugalmának és jövőjének, sőt, kifejezetten hergelik a hangulatot, álságosan “objektívek”. Minden nagy olvasottságú portálnak súlyos felelőssége van az elszabaduló indulatokkal és a család jövőjével kapcsolatban, a lejárató kampány egy ígéretes sportkarriert, szponzorációt is ellehetetleníthet, nem beszélve a sima versenyekről, a hétköznapokról, a kétes hírnévről.

Külön vicces, hogy a kommentelők maguk is részben sportszülők, versenyeztetik a gyerekeiket, csak ők helyesen, mert “mértékletesen csinálják”, nem átallanak ott büszkélkedni a gyerekeikkel, “jó, de azért ez túlzás”, de azok özöne is irritáló, akik amatőr felnőtt futó létükre szélsőségesen, taszítóan kompetitívek, fölényesen magyaráznak, nekik persze szabad megszállottnak és versengőnek lenni. És mindig, mindig “a gyerekek érdekében”, “kimenteni őket”, “miért nem jelez a környezet”, a “fényevő gyerek” (!!!) emlegetése.

Volt már sok ilyen lincselés: emlékezetes Tóth Krisztina pitbull-botránya, vagy Varró Dani, amint áramütésnek teszi ki a gyerekeket. A Koronczay Lilla ellen zajló undorító hadjárat, a Burda-ügy (mindkettő Mérő Vera műve és neki hozott hasznot). Illetve a transzkritikus nők elhallgattatása. Az én “jógabotrányom” is hasonló volt.

Közös jegyek ezekben az uszításokban:

Egy ideig nyugalom van. Lóciról, sportról a szülők sok éve blogolnak. Már létezik az, amit később majd oly élesen kritizálnak, ebben a szakaszban nem esnek nekik, mert nem éri el a téma az ingerküszöböt, nincs vezéruszító vagy különös ürügy a beavatkozásra. Egy-egy ellenséges kommentelő van, de nem írnak szélsőséges, aljas kommenteket. Én is már 2017-től bíráltam Szentesi Évát, nem szólt érte senki.

A Vezér megjelenése: hirtelen felfedezi valaki a hatalmaskodás lehetőségét, aki kellően markáns vagy agresszív, és felsorakoznak mögé olyanok is, akiknek korábban nem volt bajuk a jelenséggel, semlegesek voltak, nem is ismerték őket, esetleg épp buzgón gratuláltak Lócinak. Példa erre számos korábbi, kifejezetten kedves olvasóm demonstratív átállása is, amikor Szentesi hergelt ellenem, ötvenesévek-hangulat volt, ahogy magyarázkodtak, “már régebben is éreztem, hogy valami nem stimmel”, “egy ideig elhittem neki, hogy Szentesi a hunyó”, “a blogger engem is megtévesztett”. Jé, hát hogy most hirtelen te milyen tisztán látsz!…

Ekkor fordul a szél: ezres megosztások, kommentözön, feljelentgetés.

Moralizálás. A felelősség emlegetése, jóakaratba csomagolt fölényes kioktatósdi, a személyes határok durva átlépése. Szakértelem, tekintélyelv, “miért nem hallgat szakértőkre”, “kérjen segítséget”, “nem rosszakaratból kritizálják”. Nem mindenki szolgalelkű, itt az apa nem kér a hivatalos álláspontból, beledumálásból, az idegenekből – épp ezért büntetik.

Élvezik. Sopánkodnak a látszat kedvéért, de remegnek az orrlyukak, hiún irkálnak, visszavágnak, ugyanazt egy threadben harmincszor írják le szó szerint. Kell a figyelem, a szereplés. Elégedetten nézegetik a lájkokat.

A falka: csak tömegben érzik magukat erősnek, nincs saját véleményük. Rémisztően tájékozatlanok, nem is olvasták az eredeti, bírált jelenséget, csak a hergelő vezér véleményével találkoztak, még a másodkézből származó információkat sem olvassák figyelmesen. Érzik a vérszagot. Mint a nyilasok: MOST jött el az idő.

Mindig találnak gyenge személyt, fontos érdeket, hogy rá hivatkozva, a “szegény gyereket” vagy az értéket maguk elé rántva játszhassák a bírót, cenzort. A lényeg, hogy ők jók.

Párhuzam: Dalmáék (két nő) kicsinálása idején a transzneműek voltak a gyengék, akiknek védelme igazolta a két nő elleni, nagyrészt férfiak által folytatott, aljas hadjáratot. Az állítólag védendők nem kiszolgáltatottak, nincs bajuk, nem félnek, mégis hisztiznek, és az ő elnyomottságukra hivatkoznak a bámészkodó kommentelők. Sőt, a transznemű aktivisták jelentős része kb. mindegyike agresszív, minden lében kanál, nőgyűlölő mozgalmár, buzgón cancelelnek és fenyegetőznek. Fontos cikk: kikre is mondjuk, hogy kiszolgáltatott, marginalizált csoport? Az elnyomottságot nem támasztja alá semmi.

https://thecritic.co.uk/neither-marginalised-abused-nor-vulnerable/

Sokan vannak. Az agresszorok és szövetségeseik sokan, a kiszemelt célpont egyvalaki vagy itt egyetlen négyfős család. Szimpatizánsaik csendesek, békések, nem mennek zaklatni, anyázni a túloldalra. Ez különbözteti meg a lincselést két tábor éles vitájától: egyirányú folyamat.

Mindig kell morális, érzelmi ürügy, hogy el lehessen játszani a hasznos, jóakaratú hozzászólót. Ezért be kell feketíteni a célpontot, szalmabábozni, fikciót gyártani. Van, hogy a közerkölcs a hivatkozási alap; az én jelen történetemben ugye a jóságos családapa “védi a magánéletét” (értsd: akarná rám kenni a házasságtörése felelősségét, kínos következményeit, az évekig tartó nyilvános hadjáratát, és engem elhallgattatni). Van, hogy a célpont vélelmezett elmebetegsége (“le kell állítani”) az ürügy a rögeszmés gyűlölködésre, jelentgetésre, perekre. Lóci apját is buzgón pszichopatázzák idegenek, kedves szokás ez. Mindenki nárcisztikus, aki tehetségesebb vagy többet sportol nálad…

Hazudnak. Tényekben is (“folyton maratonokra hurcolja”) és a vélekedéseikben is: negatív motivációkat tulajdonítanak a szülőknek, hogy összeálljon a kellően testes vádirat. Erőltetett magyarázatokat fabrikálnak pszichologizálva.

Döbbenetes butaság (Varró Daninak magyarázták félanalfabéták: “ez nem költészet”), a célpont mindig sokkal okosabb, és korrektebb a vitában is.

Irigység: a különleges, bátor álláspont, az alkotóerő, a rendkívüli teljesítmény provokálja ki a falka üldözését. Átlagjóskák dohognak, normalitásra hivatkoznak.

A célpont reakciója. Ő kényszerpályára kerül: vagy magyarázkodik (nagyon nehéz úgy megnyilatkozni, határt húzni, hogy az ne hasson magyarázkodásnak, ne stabilizálja azt a felállást, hogy a tömeg az esküdtszék, ő pedig a vádlott), vagy némán viseli a hadjáratot, amivel, ugye, elhallgattatták, “beismerte”, “nem mer már blogolni”. Ez súlyosan frusztráló, mert félelemben élni, lapítani romboló. Kikerülni a konfliktust nem lehet (a szülők példásan, higgadtan ezzel próbálkoznak, valamennyit írtak, határt húztak, de nem vitáznak).

Akit nem törtek meg, aki nem fél, annak egyetlen ép reakciója van: az erőteljes visszatámadás. Oda kell baszni: “én nem vagyok egyedül, mert nekem igazam van”. Ezek az emberek, akik beállnak mocskolódni, tekintélyelvűek, csak az erőből értenek. Esetenként a célpont visszavág, mert annyit basztatták, leírja a saját verziót (pl. a vámpírkastélyról). Abból újabb cunami indul, mert ez a lebukott mocskolódóknak és vezérüknek komoly érdeksérelem. Ők mindig sokan, többen vannak, mindig a közhangulat manipulálása révén érzik magukat erősnek. Mindenki veszít egy ilyen csatában. Én mégis arra szavazok, hogy álljon ki magáért az, akit bántanak, mert a példája, a szavai akár sorsfordítóan is hatnak, máshol lesz eredményük: arra is hat az erő, aki épp hallgat, titkos utakon válik pédaképpé az, aki bátor..

*

Sportügyben is írok néhány fontos mondatot:

Intenzív mozgás nélkül nem élet az élet, ezt ne maszatoljuk. Persze hogy túlzást, túl sok sportot emlegetnek a tunyák. Aki nem sportol, az nagyon csúnya közép- és öregkorra készülhet. Legalább ne ő bírálja már a sportolókat.

Sportot, kemény sportot, teljesítményt leszólni kínos, kellemetlen. Az átlagemberek véleménye nem mérvadó, mert ha rájuk hallgatnánk, óvatoskodnánk, nem létezne semmilyen öröm, tehetség-kibontakozás, rendkívüli teljesítmény.

Hosszú távú ártalmakra nincsenek adataik, “majd tíz év múlva meglátjuk, mi lesz a pszichéjével, az ízületeivel” – mindez blöff, spekuláció, rosszindulat, átokszórás, a hangulatkeltés nyomán.

Nem igazán való gyerekeknek a hosszú táv, ritka, hogy ilyesmire edz egy gyerek, de létezik olyan gyerek, akinek jól megy, élvezi, fejlődik tőle, és léteznek versenyek, amelyek nem tiltják. Nem hangos a sajtó a féltávnál összeeső gyerekektől. A futás eleink (fajunk) alapmozgása, nem kell tanulni, bonyolítani. Lásd a Futásra születtünk című alapművet. Lehet persze belőle zsíros, szakértősködő üzletet csinálni (erre megy ki a játék, ennek nevében büntetik az engedelmes futók a szakadár, önfejű szülőt).

A sport akkor jó, beleértve a gyerekek sportra szoktatását is, ha örömteli, de nem lötyögés, van benne rendszeresség, intenzitás, önmeghaladás, fegyelem. A SUP, a jóga, a pilates, a “nyáron szeretek úszni a Balatonban” nem sport, legfeljebb kiegészítés. “A kicsi is számít”, ez Pór Ági programjának a neve. “Tedd lejjebb a lécet.” És mindig van lejjebb. “Pihenj.” Ez kifogás. Csak elpocsékolod időd, pénzed, ha ennek bedőlsz. Nem csak nem fejlődsz, hanem lassan minden mozdulat nehéz lesz. Felnőtt ember vagy, ne lelkizz, ne óvatoskodj! A futás elsöprő trendnek tűnik, de a többség csak pár hétig, hónapig fut. Kevesen sportolnak kitartóan, úgy, hogy van látszatja is.

Savanyúnak lenni, öröm fölött mutatóujjat lengetni, betegséggel fenyegetni a sportolókat, ez gyász. Nem kell problémát belemagyarázni oda, ahol nincsen.

Tipikus, mohó kapitalista jelenség, hogy a futós és triatlonos arcok szakértőket javasolnak kispénzű amatőröknek is: legyen edződ, kérd ki a gyógytornász, dietetikus tanácsát. A futós szakmai orgánumok, magazinok sérüléssel riogatnak, elveszik az örömfutástól a kedvet, lábállásvizsgálatra, dietetikushoz, edzőhöz küldenek, 50+ ezres futócipőket kínálgatnak, anélkül jujujuj, meg ne próbáld. Kilométergyűjtögetésre és feszes helytállásra, rivalizálásra biztatnak. Levegőt sem szabad venni szakember nélkül, rossz a technikád, dúl a kütyümánia (ezek nagyon drágák és időigényes a dokumentálás).

Sportolj, élvezd, ne hallgass a fontoskodókra!

A lincselésre pedig figyelj: egyre több ilyen lesz, amíg ránk nem omlik végleg a közösségimédia-terror. Ne állj be lincselni, ne tódulj!

Ha van támogató véleményed, de nem akarod, hogy rádugorjon a csőcselék, megírhatod privátban is az érintetteknek. Én ezt tettem, kíváncsiskodás nélkül, nagyon tömören.

*

Érdemes a posztot, a szülők válaszait is elolvasni itt:

Még egy feldolgozása a témának, amely rávilágít a feljelentő karakterére, motivációjára:

https://nemaze.blog.hu/2022/11/06/kulonvelemeny_1resz#more17915973