Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.
Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.
Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.
Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Bővebben…
“Tudja, a közösségi oldal egyszerre hajótörés és mentőcsónak a magamfajta nőnek” –mondja Juliette Binoche a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, angolul: Who Do You Think I Am?) című filmben a terapeutájának (Nicole Garcia).
Mert ott terem a szerelem. Pedig Claire 50, Juliette Binoche 55 éves. Csütörtökön láttam a filmet, és vesémig hatolt.
Safy Nebbou, a film rendezője Budapestre látogatott, és szűk fél órát beszélgethettem vele a Francia Intézet kávézójában, tolmáccsal. Bővebben…
De akkor miért írok ilyeneket?
Azért írok, mert hiszek valamiben, és ezt ki akarom fejezni. Ez a valami fontosabb, mint a személyes érzékenységek.
Hiszek például az erőfeszítésben, annak értelmében, és elutasítom, ezért bírálom ennek a devalválását, amikor a semmit mutogatják.
Meg lehet kérdezni tőlem, és meg is szokták, hogy mi bajom nekem örökké az emberekkel, miért pécézek ki folyton valakit, akire aztán rárontok, belekötök és szétszedem. Hogy irigy vagyok tán. Vagy valami mély elégedetlenség van bennem?
Két negyvenes nő azon veszekszik a net nyilvánossága előtt, hogy ki utánozza a másik cuccait…?
Ez méltatlan volna, ha így volna, de én nem tudok róla, hogy ez történik. Nem veszekszem senkivel, soha nem utánoztam senkit. Nem tulajdonítottam a tárgyaknak a használatukon túli értelmet, egy-egy tárgynak vagy az Illynek minimális jelképisége van. Én a cselekvésben hiszek. Soha nem voltam márkamániás, divatozó, kifele élő.
Sok jó cuccom van, szeretem, ha egyedi vagy legalábbis ritka, ami rajtam van, de erről nem szoktam beszélni, és kicsit sem érdekel az úgynevezett divat.
De azt érzékelem, hogy sokan vergődnek unalomban és élethiányban, és ők a neten nézegetik éhesen: mit kéne csinálni, hogyan kéne élni, kitűnni, megcsinálni magát? És van ebből ez a kikaparom-a-szemét-amiért-tehetségesebb típus is. Ijesztő és szánandó.
Most ugye a rajtam röhögcsélő díva őrülten sportol, biciklizik, fogyózik, menő holmikat vesz, haját lengeti, félmaratont és maratont emleget és flörtöl, hadd lássa mindenki az egzaltált, önimádó posztokban. Ti mivel töltöttétek az előző éveiteket, mi dühít ennyire, miért rivalizáltok, és miért mindig a másé kell? Miért beszéltek maratonról, félmaratonról, ha lusták vagytok futni, és nem látszik a sport halvány nyoma sem a testeteken? Én vagyok az inspiráció már pár hónapja, szépen lefogytatok (ehhez gratulálok, akkor már sejtitek, mi az a meló, amire én büszke vagyok), de közben ellenem acsarkodtok, nekem üzengettek? Negyvensok évesen?
Ostoba, felszínes, kínos, morálisan megvetendő ez az egész. Egy olyan világban cuccokon rugózni, azokat fotózgatni, giccseket fabrikálni, amely ökológiai katasztrófa előtt áll, ahol tombol a nyomor. A középosztály Decathlonra is sajnálja a pénzt, nem sportol komolyan szinte senki.
Én meg évek óta a saját keresetemből, munkámból tartok el három gyereket, keményen sportolok, ronggyá nyűvöm a darabokat, ezért mondhatom erre a ti hajszátokra, hogy bekaphatjátok.
Érdekes az értékrendetek.
Hogy miért “nem szarom le”? Neked volna csak könnyebb úgy, harmóniára vágyó, nyugalmat kereső olvasóm, nekem nem. Mindig szóvá fogom tenni a zaklatást, hogy ne egyedül cipeljem, nem tudtok elhallgattatni. Ha rám neheztelsz, akkor gondold át még egyszer: igazságos-e, becsületes-e, célszerű-e ez? Nem, nem én okozom, nem én váltom ki és nem is én eszkalálom a zaklatást. Az erőszak annak a felelőssége, aki erőszakoskodik és képtelen privát intézni a konfliktusait.
Azért teszem szóvá, mert előfordulhat, hogy egy nap baj lesz. És ne az legyen, hogy én nem szóltam.
Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.
Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…
Nem tisztességes, ahogy azt József Attila veti fel Két hexameterében
(Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.)
– hanem külön, extra jó fej. Mint ha járna, alanyi jogukon nekik. Ennek az imperatívusza nehezen múlik belőlem.
Egy: mint erkölcsi imperatívusz. Extra jó fejnek lenni mindenkivel és bárkivel nem más, mint alapértelmezett működés, morális kötelesség. Minden más hitványság, de legalábbis mulasztás, lustaság, “most miért nem teszed meg”. Bárkinek bármit, gondolkodás és feltétel nélkül, teljes bizalommal, a magam rovására is akár, sőt: úgy az igazi!
Kettő: a jófejség mint bocsánatkérő ajánlat. Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok (amilyen – bármilyen), szerettek azért, ugye? Rimánkodás: szeressenek! Rászorultság, félelem.
De múlik azért. Mert hát bírhatatlan, és nagyon rossz helyzetek lettek belőle.
A következő mondatban szólítsd meg önmagad. Állj a tükör elé, Éva, és mondogasd:
Aki nem a családtagom (olyan, akiért én vállaltam felelősséget), vagy a legközelebbi, legrégebbi barátok egyike, aki épp bajban van, vagy olyan, akinek egyszer a szemébe néztem, és azt mondtam: te a tied, én az enyém (igen), de azért főleg együtt, azzal addig és annyira leszek jó fej, ameddig tartja a megállapodást.
Minden futó vagy régi ismerős, szerződéses viszony, régi osztálytárs, munkahelyi ember ilyen.
És egyébként meg simán elég az, ha az ember nem görény. Felfogni, megérteni, mi a szitu. Határt húzni, kimondani, továbblépni. Mostanában többször sikerül ez. Megtehetném, de nem teszem inkább, késő van, bonyolult.
Vajon hányan vagyunk olyanok, akiknek a dühe ebben fogant? Hogy azt hitték, meg kell tenniük a szívességet, várni órákat, adni, segíteni, helyette fizetni, mert neki nehéz, és elegük lett, mert kizsigerelték magukat? Akik most végre széles mosollyal mondják: nem leszek balek, áldozat, nem vergődöm többé senki miatt; én vagyok a fontos, tudom az igazamat, jogos az érdekem, nekem kell képviselni, nem is szerénykedem többet?
Van önkizsigerelős történeted? Kósza ismerőssel volt? barátnővel? Rokonnal? Vagy a nagy menlevél: hogy a szerelmed volt az illető?
Fantasztikus, innovatív felismerés ez ennyi idősen, ugye? (Van még más is – az jelszavas lesz, és új jelszó van, amellyel kinyitom a régi jelszavas írásokat is. Írj, ha volt jelszód!)
Mit jelent az, hogy félmaraton?
A félmaraton a futás sportjának egyik nevezetes távja, a még nevezetesebb maratoni távnak kereken a fele, 21097,5 méter, általában egyszerűsítve 21,1 kilométer.
A futás azt jelenti, hogy a láb váltott mozgása közben van repülő szak, tehát olyan időpillanat minden egyes lépés után, amikor egyik láb sincs a talajon (ezt javítottam). Ez különbözteti meg a gyaloglástól. A saját lábon való haladás pedig egészen más, mint a többi, eszközt, járművet igénybe vevő haladási mód. Tehát a gyaloglás nem futás, a túrázás sem futás, sőt, a biciklizés és a motor sem!
Persze lehet 21,1 kilométert bringázni, csak az nem túl nagy teljesítmény: egy olyan fárasztó táv biciklin, mint a futós félmaraton, az mondjuk 120-150 kilométer bringával, terepen.
Ha nem akarod kinevettetni magad, illetve magaddal szemben támasztasz némi követelményt, akkor nem nevezed teljesítésnek azt, amikor jelentős mértékben gyalogolsz a futóversenyen, és nem nevezel félmaratonnak semmi mást, mint hiteles, lemért pályán 21,1 kilométernyi futást. Ennek a világcsúcsa egy óra alatt van, egy ügyesebb, edzett, futóalkatú amatőr pedig 1 óra 45 perc és 2 óra között futja. (Én nem. Sőt, a 2:10 sincs meg. Viszont a tavalyi maratonom óta futottam nyolc félmaratont, és hetente négyszer edzek legalább.)
Nem szeretem a korrumpált szavakat, az elvett-átalakított-dicsekvésre való használatukat.
Olyan nehéz ez.
Mert persze, ne legyünk balekok. Mindenki maxolja ki az adott lehetőségekből, ami neki jó, és ezt nem is kéne szégyellni, ameddig nem tilos eszközökkel vagy mások rovására teszi. Na de azon hőbörögni, mégpedig állandóan, hogy a világ, esetenként nagy üzemek, mások, a rólad nem is tudó emberek miért nem szolgálják ki az összes igényedet, az szűklátókörűség.
Most volt egy nehéz helyzetünk, nem részletezem, sok szempont, érdekellentét, hatalmi szó, döntés. Meg kellett értenünk, megértettük. Nem történt visszaélés. Ő sem hibázott semmit. Adott szó és annak szegése pedig, és mégis meg lehet érteni.
És mindezt magyarázd meg egy aligkamasz gyereknek. Icipici tündérleány. Szemszöget kell váltania, a saját érdekénél, érzésénél nagyobb, különböző szempontot felfognia, nem lenni inndulatosnak, igazságtalannak, nem belehergelődni.
Nem tehetett senki mást, nem volt senki inkorrekt, ezt mondtam neki. És érti.
Felnőtteknek miért nem megy ez vajon?
Kérem, írjatok:
csakazolvassablog@gmail.com
Sok kávét iszol?
Ez most aktuális, mert igen, sokat (és jót: itthon kotyogósban Lavazza, illy, szerény napokon Segafredo, kapszulás illy; kávézóban nagyon extrákat, mindig olaszosat, ristrettót, doppiót, feketén vagy csepp tejszínnel), 60 mg-nyi koffeines adagból akár 6-7-et, este is, de a héten nem jutottam hozzá, csak reggel, ami néha HÁROM órát jelentett. Napközben nem ittam a nagy tankból a forgatáson. Nyűgjeimnek ez is az oka: elvonási tünet. De még kapszulát sem tudtam venni. Hétvégén dőzs. Talán lemegyek napi 3-4-re.
Most annyira más minden, mint amikor nincs forgatás. Az egész napirend, hangulat. Hallgat a múzsa. Tegnap megrohamoztunk egy hajót, felrohantunk rá valami hetvenen. Futáspótlék. Sok ember, várni, viselkedni, magamról gondoskodni (jelmezben menstruálni). Fáradt és kicsit gyanakvó vagyok.
Ugye amit csinálok (statisztaként járok egy sorozat forgatására; most épp és időszakosan más filmekbe is), az szakképzettséget nem igényel, van, hogy pihentető, tudok írni ott is. Legegyszerűbb kategóriái nem is fizetnek valami jól a szíváshoz képest (ma már annyiért nem is megyek), ám változatos mint élmény az itthoni meg írós munkák után. Van, hogy osztálykirándulás, máskor hadifogság. Közben több lehetőség érik a gyerekeimnek is, ezt is szervezem, és velük kísérőként megyek.
Jó ez, csak sűrű. Érdekes maga a forgatás és az emberek is, el-elcsodálkozom a mindenfelől jött arcokon, sorsokon, attitűdökön, mondatokon. Bővebben…
Képzeljétek, ez is eljött: elkezdtek engem baszogatni különböző apró módokon a külsőm, testem miatt. (Nem ekkor kezdtek, ekkor tömeges volt, de előtte is rengeteg aljas, névtelen, rámerőszakolt basztatást kaptam.)
Vagy én magamat? Nem, vagyis, én a legkevésbé. Ha én érzékelek valamit magamon, ami nem jó, nem tetszik, megroskadt (száraz a hajam, például, érzékeny a szem körüli bőr, dehidratáció, körömrohadás), arra keresek megoldást, és amit azzal elérek, annak örülök, a többi előtt lehajtom a fejem, nem sírok.
Ők mondják. Ugratnak vagy “aggódnak”. Meg vannak lepve azon az energián, belefeledkezésen, amellyel én a futást, a szerelmet, a bikinit. Hogy nem magyarázkodom. Meg kell nézegetni, piszkálgatni, beszólni. Bővebben…
Szemrevaló │Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.
Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben…
Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.
Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?
Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).
Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.
Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.
Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.
Figyeltem, kivártam. Bővebben…
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
És nem is tudok más lenni. Bővebben…
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
És nem is tudok más lenni. Bővebben…
Ezúttal tavasztündér nevű olvasóm kérdését válaszolom meg.
Hogyan juthatnék el odáig, hogy képes legyek lemenni hídba? Két évtizede jógázom, jóginak mondom magam, de sehogy sem sikerül, és gyakran vagyok frusztrált és keserű emiatt, cikinek is érzem, ezért amikor ebben a témában célozgatok és gyűlölködöm, akkor inkább az ízületeim mögé bújok.
Én azt látom, hogy aki nem igazán szeret, tud mozogni, nem élvezi, nincs jó testtudata, azt ráadásul vissza is húzzák az unásig ismert jógás intelmek, amelyek jól jönnek neki, mert így soha nem kell túlmennie a határain. Hogy mit hogy helyes végezni, mert különben jujuj, mi lesz. Sérüléspara. Ez csak kifogás. Köztük: “a térd nem mehet a boka elé” – dehogynem mehet: Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 