Látom, hogy sok kattintás érkezik az itt elemzett klasszikus (középiskolai tananyag) versekre, amelyek eszes, eredeti, elméletileg is megalapozott értelmezések, tehát nem sima vélemények, ezért összegyűjtöttem a linkeket, és tananyagként felajánlom (plágium ne legyen, tehát ne vedd át szó szerint, mert kereshető, és a magyartanárod is olvassa a blogot!):
Baszogat a facebook, ezt csináljam, azt csináljam, hogy több aktivitás legyen. Nem akarok több aktivitást. Semmilyen módon nem vágyom a rajongást, egyetértést, nagy figyelmet, nem tesz hozzám, nem hagyom magam ezektől rángatni. Vagyok, aki vagyok: azonos azzal, aki már évek óta vagyok. Nem akarok lájkokat, nem érdekel az ilyesmi, és megvetem azt, aki ebben utazik, mert ő használja a témákat és az embereket.
Tudjátok-e, hogy itt hidat fejlesztünk? Csak úgy. A sportos cikkeimet is ide teszem ki:
Itt a tagok már május óta naponta számolnak be a kitartó edzéseikről, osztják meg kételyeiket, tudásukat táplálkozásról, testösszetételről, öregedésről, a fejlődés lehetőségeiről, és senki nem nyomaszt másokat, nem akar pénzt vagy hírnevet:
Nekem elegem lett a zajból. Legyen a blog nyugis sziget! Egyre többen kattintotok mostanában.
A hírolvasást – azért van igényem rá, de – egyedül intézem, és csak szeretteimmel röhögök a túlhabzó járványreakciókon, tehát a blogon nem lesz ilyen bírálat, kielemzés, híradás.
Nem lesz semmi, ami arra utal, amivel úgyis tele van mindenki feje, szíve.
Nem fecsegek, nem vitázom, nem állok be a tömegbe. Nem írom elő, ki mit tegyen, nem leplezek le álhíreket, nem keltek meghatódást, álközösségi szerveződésekben nem veszek részt; a borongás, a lélekvájkálás nem köt le, taszít a válság ürügyén felbuzduló szereplésvágy, a krízis meglovagolása. Elég volt a tanácsokból, az unalomból fakadó kioktatásból, a tét nélküli, önjelölt monologizálásból, a rúzsos nővédelemből, a botcsinálta webináriumokból, de még a karanténihlette netes edzésekből is. Ne legyen “hű, de jól megoldottuk” családmutogatás, gőgös optimizmus, ne legyen ki mit tud a vírusról, netes túlreagálás, giccs, bénácska felolvasások. Olyan tartalmakat írok és teszek ki mától, amelyek járványfüggetlenül is voltak vagy lennének. Bőven van ilyen, szerencsére, én pedig akkor írok, ha összeáll bennem valami érdemi.
Amit kérek: figyelmesen olvass. Ne szerepelni, bizonygatni, viaskodni gyere.
Vagy pont most kapcsolsz rá? Netán kezded el, újként?
Sokat filóztam már a járvány és az edzettség-egészség összefüggéséről. Arról meg nem filózni kellett, hanem teljesen gyakorlati kérdés volt, hogy karanténban hogy csinálom a saját edzéseimet. Lesz-e motiváció? Bővebben… →
Újszerű téma! Semmi vírus! Nem is az, hogy kiket miért utálok, hogy tornáztam ma is, vagy hogy szerintem jól csinálom a dolgaimat!
Vannak ezek a híres lélektani és kommunikációs tanok: nagyon pozitív, jó szándékkal, de azért közben némi anyagiassággal is megalkotott modellek, leírások és módszerek, amelyekből sikerkönyv íródik, a szerzőjük nemzetközi sztár lesz, és menthetetlenül elbulvárosodnak. A másik csoportba az ősi módszerek nyugatias felhasználásai tartoznak. Eleve is kétségesek ezek a tanok univerzális módszernek, hit tárgyának, mivel tudományos alapjuk nem sok van, de ami még ennél is nagyobb baj, hogy a popularizáció folyamatában törvényszerűen félreértelmezik, eltorzítva értelmezik, aztán már így használják fel. Hivatkozási alappá válnak önös, értetlen, saját pecsenyét sütögető emberek számára, a tan eredeti céljával akár ellentétesen. Bővebben… →
Zavarban vagyok attól, hogy bevalljam most nektek, mennyire, ööö, harmonikusak ezek a napok. Amilyen riasztó az egész, és például ez a helyzetértékelés (ám kompromisszum nélkül józan, okos, komplex – én nagyon ritkán hallgatok hosszú videókat, de ezt ajánlom):
, olyan egyértelműen jó, nyugodt, működő az életünk. Bővebben… →
Megint az autonómiáról írok, valahogy nehezemre esik nem arról. A tisztán látás napjai ezek. Ki is szellőztem az erdőben, most jöttem vissza, bringa, futás, hegymászás.
Az egyik roppantul hamis, felszínes, idegesítő jelenség, amellyel bloggerként találkoztam: amikor világnézetben, értékrendben, elvekben két, egymással ellentétes oldal van, és ezt rögtön tábornak is képzelik. Kettő, mindig csak kettő, a játék pedig zéró összegű. Velünk akkor vagy, ha nem vagy velük. És a szavaik, háborús logikával: küzdelem, szövetséges, áruló. Ha nem lapítok csendesen (vagyis, ha mondok valamit), akkor éreztetik velem, hogy valahol lennem kell, és le is ellenőrzik, eléggé ott vagyok-e, mert ha nem ott, ahol ők, akkor nyilván a másik oldalon vagyok. Akkor jól megkapom. Hát nekem bloggerként felelősségem van! Esetleg: önző vagyok, aki nem lát túl a maga szempontjain, nem elég elvi (a kedvükért, az ő érdekükben). Bővebben… →
Úgy látom, unatkoznak az otthon maradók. Reagálnak, üresben dumálgatnak. Értelmetlen feszkózást, béna vicceskedést látok a facebookon. Mindenki meg akarja mondani másoknak, mi a helyes, fitogtatják a jólértesültséget, kioktató, agresszív, “felelős” posztokkal van tele a hírfolyam, “hát nem értitek? csak a ti érdeketekben!”. Nehezen megy mások határainak tiszteletben tartása. Nem értik, hogy mások mások, máshol van a tűröképességük, és hogy senki nincs a másik fölött. Hatóságot játszanak.
“Kritikusak” is a döntésekkel: miért nem így, miért nem úgy van? Miért néma a miniszterelnöki videó? A tartalom nem számít. És ha végighallgatták az intézkedéseket, akkor ők tudnak még jobbat, többet, mást, miért nem az lett, ami nekik előnyös. Hát, nagyszerű.
Tanulságosak az újonnan indult petíciók követelései is.
Hát azért nem az van, amit te épp kitaláltál, mert ahhoz annyi pénz kéne, amennyi nincs. Vagy alkotmánymódosítás. Vagy mert egy ilyen irányú vezetés, amilyen nekünk van, soha nem fog bevezetni egy szélsőbalosnak számító intézkedést (feltétel nélküi alapjövedelem). Vagy mert a te megoldásod másvalakiknek, többeknek lenne súlyosan sérelmes. Vagy mert miért pont te kapjál segítséget, miért ne más?
Meg ugye, “hétfőtől nincs iskola” – az oktatás stílusából meg a mi értékrendünkből következik, hogy a gyerekek ezt féktelen szabadságként élik meg. Én ennek örülök, de nem hagynak, figyeljétek a szóhasználatot:
…fontos, hogy keretek közé legyen szorítva a napjuk úgy is, hogy nincsenek iskolában – már csak azért is, mert különben tényleg ki fog csúszni a szülők kezéből az irányítás.
Te felismered, amikor meg akarnak hatni, az érzéseiddel manipulálnak?
Van a Fontos Téma, jó tudni róla, rá is keresel, de az érzelmi, indulati körítés behúz, rontja a tisztánlátást. És azért adják hozzá a rizsát, hogy manipuláljanak. És te bedőlsz ennek.
Nem sértő a számodra, hogy ő ennyire tudja, hogy amit ír (megmutat, lefotóz), az majd rád hogyan hat? Hogy semmiféle kockázatot nem vállal ezzel, mert mindenki, aki az illem szerint viselkedik, ugyanúgy fog reagálni?
Egyáltalán, mit akarsz? Azonosulást, közösséget? Érzelmi élményt? Akarsz illendő lenni?
Szerintem akarj információt, kapcsolódást, mármint ha a média és a szociális média táján jársz. Minden más hamis lesz, visszaélős.
Most akkor legyél gép, érzelemmentes? És ne legyenek közösségek? Fikázni kell mindent?
Dehogy. Csak lásd tisztán, mi mire való. És azt is, amikor használnak. Arra pedig mondj nemet. Ne ossz ilyet, ne állj be csodálni, ne gondold, hogy na, ő végre megmondta meg (ez a halálom:) VÁLLALJA MAGÁT.
Ha racionális a téma, és te ismeretet akarsz, akkor várd el, hogy azt kapj.Bővebben… →
A lényeg. Értékrendi kisokos azoknak, akik már fulladoznak egy ideje.
Ami biztos, ebből indulok ki:
minden őszintétlenség, szerepjátszás, nyomorú kompromisszum, behódolás, elhallgatás, tagadás rombol. Nincs annyi jóga, meditáció, jótékonyság, szerelem, feledtető mámor, megbocsátás a világon, ami ezt ellensúlyozza. Bővebben… →
Feminista nők három évvel ezelőtt virtuálisan meglincseltek egy másik feminista nőt, ennek részleteit én most olvastam el. Rengeteg passzív agresszió, gyávaság, szolgalelkűség, cenzúra, újbeszél, érdek, dörgölőzés, önzés. Transz hüppögés. A transz szereplő kurvagáz, szavak nincsenek rá. Némi elvi vita, sok jellemtelenség. Nem rajtuk múlt, hogy ma már ez a nő nincs szarul.
Ne okoskodj, ha nem látod át a sztorit, és csak finnyogni akarsz! Nem kell egyetértened sem, nem várok senkitől helyeslést, elismerést.
*
Összefogásról beszéltek? Meg kéne tanulnunk? Mit is? Tőletek, veletek, nektek? És aztán dolgozatot írunk?
Varga Juditot fingatjátok nagy fontoskodva? Ez micsoda, mi ez a bratyizás, negéd, álvagány aljaskodás, önös szereplésvágy, béna-buta hashtagek, “Évuka”, “édesapád”, almamáter? Ki dől be ennek?
Már írtam, hogy nem komálom a hamis, szép-vagány szavakba csomagolt, hiú és értelmetlen agressziót, a mohó szerepléseket. Undorító, hogy a feminizmusra hivatkozva várjátok el, hogy a bamba nők a ti médiapecsenyéteket sütögessék, de így meg is vannak zsarolva: vagy ideálltok, bólogattok, lájkoltok, wmn rajongók vagytok, rózsával vonultok, interszekcionális transzinkluzív feministák vagytok, vagy levegőnek nézünk, de az is lehet, hogy kicsinálunk, ha úgy tartja unatkozó kedvünk.
De akkor még nem tudtam ezt, amit most, az előző éjjel szépen elolvastam végig. Hát én rosszul vagyok.
A poszt végén vannak a linkek.
Már ne haragudjatok, hogy megkérdem, én, aki részben önként, részben a tüntető utálkozás és beszólások miatt rég kiszorultam a mozgalomból, leiratkoztam a levlistáról is egy szó nélkül 2015-ben – hogy vagytok képesek összefogásról beszélni meg mosolygósan gratulálni magatoknak a történtek után?
És hallgasson mindenki erről a történetről, hogy ne sérüljön a mozgalom egysége? Ez a szolidaritás, hogy nektek mindent lehet? Hol a határ, nektek mi fér még bele? Nem ugyanezt csinálja a molesztálókat fedező katolikus egyház is?
Ez nem részletkérdés, nem belső vita. Nem arról van szó, hogy páran egyéni sérelmeik miatt megorrolnak, és fújnak “a mozgalomra”. Hanem hogy ti valami fensőbbrendű hatóságnak képzelitek magatokat mint a médiaelérés, közhelyeslés által legitimált valakik, a helyes oldalon állva, akik tűritek, de inkább bátorítjátok más feminista nők kicsinálását, sőt, kéjjel teremtitek meg ezeket a helyzeteket. Nincsenek értelmes viták. Tabuk vannak, kiátkozás és rázúdulás.
Ezek a kötelező dogmák:
Transztémában: a transzokat cipeljék a nők, tiszta sor, aki szerint vigyázó szemeinket Kanadára vessük, az -fób, kész, azt provokáljátok, feljelentitek.
A szexmunka mint szabadság és destigmatizáció, édesistenem!
Szenvedésolimpia, nyomorlicit, sebnyalogatás, egyéni lelki zavarok (aszexuális, transz, hátránnyal élő, kink) közösségre erőltetése identitásként és érzelmi zsarolással.
Body positivity: nyilvános térben te kussoljál, hogy edzel és szereted, “ne told az orrunk alá”, a protein testszégyenítő termék, a nők elárulója vagy, legitimáljuk a szar életet, nem tehetnek róla, mélyszegénység… (hízzon csak el büszkén mindenki, esélye ne legyen válogatni, kilépni, így vagy gyönyörű, és kússzon méltatlan, rettenetes férfiak szeretetmorzsáiért)! Ez mondjuk nem ide tartozik, de ez volt az én konfliktusom.
Ami történt, az nem olyan, ami fölött egyet lehetne érteni. Ilyen hosszú keze senkinek nincs, hogy itt békejobb legyen. Nem vélemények vannak már itt, nem is a TERF-transzpárti, a radikálbalos–identitáspolitikus ellentétről van szó. Sőt, arról sem, hogy bűnesetet sikerült fabrikálnotok egy kocsmai sértődésből.
Arról van szó, hogy nem űzünk senkit, pláne ilyen kéjjel, harmincan egyre, nem tesszük tönkre mások életét, és ha a többiek rákezdik, vagy páran ezt csinálják, akkor leállítjuk őket vagy kiszállunk a “mozgalomból”. BÁRMI is az előzmény.
Végignéztétek vagy egyenesen hergeltétek ezt, élveztétek. És nagy meghatottan felálltok idén is a színpadra összefogásról, támogatástól, nőkről szavalni.
Én is átéltem a kicsinálást, csak nekem nem ennyire döbbenetes a sztorim, mert én sosem voltam aktivista, nem vettek komolyan hálistennek, és én nem a mozgalom büszke, pódiumos, médiafuttatta vezéreinek lettem a célpontja, hanem provinciális, kicsinyes egykori rajongók bosszújáé, akik melegedni járnak a feminizmusba, annyira nincs életük (megint: Lelkes Villő, Murinai Angéla).
És én azért vagyok most ennyire döbbent, mert én is bedőltem ennek a liberális maszlagnak, még balra húzásom idején is. Hogy kötelező tiszteletben tartanom a piszlicsáré, made-up érzékenységeket. Hogy akkor vagyok erkölcsös, ha hagyom, hogy tök ismeretlenek, akik soha nem tettek semmit értem, de ez még hagyján, viszont a nőkért sem tettek semmit a pofázáson kívül, rám akasztgassanak mindenféle feladatokat. (Menjek érzékenyedni drag queen showra háromhetes özvegyként, kettő és négyéves gyerekek mellől, ez Antoni Rita volt.)
Hogy ez düh, és az mérgez? Pont nem. Az igazságot kimondani felszabadító. A valódi énem ez: nem lapul, nem hazudik magának sem, nem igazodik. Ha ez olyan igazság, ami bassza mások csőrét, akkor a kimondása még punk is.
Kicsit úgy megakadok néha, terméketlen, nyűgös, elkenődött ez az állapot, készül valami, vajúdik az idő méhében. És akkor történik valami, oldja a blokkot, kiömlik, energikus leszek. Ez most nagy jelentőségű, a hullócsillagos éjszakához meg az asztalverők és az ugyanaz, nőbe’ tisztán látásához hasonlatos.
Van nekem a gyomrom, és abban lakik a sokat emlegetett nyüszögés. Érzi azt az emnber. Soha nem vitt még félre. Elég erős a személyiségem, agyam ahhoz, hogy tartósan ne lehessen elvadult, káros hülyeségekbe belehúzni.
EZ ISZONYAT. Ami a magyar feministák között megy, mehet, az olyan kicsinyes és aljas, hogy nem hiszed el. És ezek nem a netflixező, elválni nem tudó, menőségre vágyó tyúkok ám, hanem művelt, képzett, világlátott, jogot ismerő nők.
Kifele megy a mosoly, vagány kiállás és a nők érdeke. Hanem ha összegyűlnek úgy maguk között, akkor aztán indul a buli. A sztárkodás, a rúzsban vonaglás, brancsos jópofizás, a lájkéhség, a civakodás csak finom gyarlóság, bár dugulást okoz az is.
De a szektás jelleg, központi vezérlés, hatalmaskodó kioktatás, az egymásra licitálás, a rendőrködés, az önkényes és stigmatizáló pszichológiai diagnosztizálgatás, a ludak győzelme egyetlen disznó fölött, az üzemszerű rágalmak és a mobbing, a virtuális kivégzés, ez olyan, hogy megfagysz, ha megérted. Listákon és fészkekben ugyan, de az is nyilvánosság.
A disznó lehet disznó, mocskos is lehet, meg más hitű, de senkit nem zavar, hogy egyedül van? A csőrök központi fenése, a pénzek a fenésre, a vér, mindez senkit nem zavar?
És akik hallgatnak?
Erőszakos diktátumok vannak, mit kell elfogadni, védeni. Ilyen paprikajulcsik, de tényleg. És hisztiznek az érzelmileg zsaroló, hüppögő, feminizmushoz törleszkedő szerencsétlenek. Őket senki nem küldi pszichiáterhez, érdekes. A minimális emberség követelményének, a jó ízlésnek a felmondása ez.
Ti hány évesek vagytok? Nem viszünk közös térbe, mozgalmi bíróság elé személyes sérelmeket, részeg éjszakák perpatvarait. Ezeket egyedül vívjuk meg, rendezzük. Nem akasztjuk egyéni problémáinkat nyafogva más nőkre! Nem nevezzük aktivizmusnak, jogokért kiállásnak a baszakodást, provokációt.
Legyen ciki a siránkozás, a dörgölőzés, a csakis a közös ellenség ellen összefogó, egymást is lenézők műsora. Akiben maradt jó érzés, álljon ki amellett, akire harmincan ráugranak!
Én ezennel felmondom azt, amit még mindig magamra erőltettem. Az a célom, hogy mások se dőljenek be nekik. Nem állok táborba senkivel, nem tart össze közös sérelem, közös ellenség, én már nem a hatodik cébe járok.
Nem érdekelnek az előzmények, ez vérfagyasztó. Kegyetlenek és vicsorgók vagytok, simán tönkretesztek valakit, egy-két hangadó van, a többi meg nézi popcornnal. Nem mertek autonóm módon, emberként viselkedni, morális minimummal, ami pedig a vérszagra gyűlők teljes bojkottját jelentené és a mobbing abszolút tilalmát. Minden gondolkodó, autonóm ember látja, hogy cikik vagytok, és tökre nem kíváncsi erre senki. Elvesztünk örökre, mert nem akarjuk az érvényesüléseteket tolni, a direktívákat elfogadni, a kivégzésekhez asszisztálni?
Tök más bírálni valamit, akár érvekkel, akár röhögve – tessék felnőni és nem megsértődni, meg sírdogálva zsarolni, hanem visszabírálni! És tök más falkában, módszeresen kicsinálni valakit!
Ami vicces, azon röhögni fogok, jó hangosan, ami undorító, attól hangosan undorodom. Én ugyan nem akarok igazságot tenni. És aki a világnézetek, fogalmak minimumát sem érti, de azért ezekben a témában hangoskodik, erősnek képzeli magát, miközben csak figyelmet koldul és egyéni kudarcait a nőközösséggel balzsamozza, az ciki és én kiröhögöm.
A továbbiakban nem tartom magamra kötelezőnek az érzékenykedő identitás szókészlezét és fogalmi kereteit, nem használom a zsargonjukat. Semmi újbeszél trigger, interszekció, -fób végű szó, trauma meg shaming, soha többé. Visszavonom ezt a naiv posztomat. Nem személyes sérelmek miatt, bár voltak bőven, hanem mert ez csúszós lejtő, és döbbenet, hogy nyomásra, hiúságból, egyéni szemétségeket ideológiába öltöztetve mit művelnek eredetileg jóakaratú, értelmes emberek, naivitásból és igazodásból ordas érdekeket tolnak.
És mert fejlődésre képes vagyok, és azóta rengeteget olvastam, elveszítettem az illúzióimat, én nem veszek részt a jóemberkedésben, a mindenki kíméletében, ennek hazai, végtelenül álságos verziójában. Készséggel elismerem például amúgy elvileg, hogy a kövérségtől és edzetlenségtől való undorom előítélet és náciság, meg a társadalom oltotta belém, legyen, én nem félek ettől, én csak szaladok a fényben a hegyen, a mégoly igazságtalan undorom egyébként remekül motivál, hogy húsz év múlva se kínlódjak az ízületeimmel és ne macska legyen a profilképem. Az ezzel kapcsolatos üzeneteimbe akkor ütközöl bele, ha önként kikeresel a facebookon vagy a )személyes, magát nem hirdető-préselő, másokkal kattintásért nem smúzoló) blogon. Azt is elismerem, hogy hatalmas érdek, hogy az emberek elégedetlenek legyenek a külsejükkel, a szépség mítosza és a többi, biznisz, kapitalista és manipulatív, de akkor sem akarok sem elhízni, sem letagadni magam előtt a valóságot, sem szarul kinézni, és főleg másokat, akik amúgy vadásszák a sértődési lehetőségeket, extra erőfeszítéssel, lábujjehegyen kímélni, az érdekeiket, önfelmentésüket, nevetséges hazudozásaik tiszteletben tartásával. És hát ugye ők sem védtek meg engem soha.
Nem a nők ellen, a mozgalom ellen, de nem is a nőkért feltétlenül, hanem a szellemi nívóért, a minimális erkölcsért és az autonómiáért állok ki. Önálló gondolkodás, a különállás bátorsága, a bírálat lehetősége nélkül nincsen érték, haladás, semmi nincsen. Az igazodás, a birkaság mindent megöl, olyan világban, bármilyen.
Naiv voltam. Ilyeneket szoptunk be, hogy pamutplafon, de évekig ám: az üvegplafon mintájára transz nők számára a leszbikus cisznők bugyija a pamutplafon, amin át kell törni. Méh, a hüvely, a szülés, ha mindez női tapasztalat, ez transzfób. Olyan logikus volt. Fura, de aggyal megszokható. Bátor transzaktivista kiállásnak számított, amikor leleplezték a ceus oktatót, aki nem akart a társkeresős adatlapja szerint transzokkal randizni, ezt is le kellett persze nyomozni és ráhúzni az idológiai kényszerzubbonyt, ettől majd annyira vágyják majd a transznőket. És néztem G-re, én idióta: szerinted mi volna itt az igazságos? És azt mondta: hülye vagy? Azzal randizik, akivel akar.
Anroni Rita amúgy leszögezi: senkinek nem kötelező senkivel randizni. De korrekt, fú, megnyugodtam. Megengedték. Nem ám elvi vezényszavakra, egyenlőségből dugunk! Pedig már úgy nézett ki. Hova nem akarjátok bedugni a közösségi orrotokat? Na de aki minden transzt eleve elutasít! Akkor ő -fób.
Úgyis mindig találtok egy új furcsát, akit értsek meg, aki de szenved, aki sértődött, vagy nincs csaja, vagy pókokkal szeret baszni, tehát elnyomott. Én megállnék a melegeknél, a kilencvenes években, de ők se témám. Nekem ne jöjjön senki többet azzal, hogy én heteronormatív vagyok meg ciszszexista. Amit írok, az nem emberi jogi érdekképviselete fűnek és fának, hanem a tapasztalataim, élményeim. Nem cipelem senki keresztjét, van nekem is saját.
A tiszta elmélet ez – és amúgy gyakorlatban élek, hibázhatok is. Mi van akkor?
Mindenki olyan nagyra van, hogy hű, neki véleménye van, azt meg tisztelni kell, és nyomja, nyomja. Megrészegülnek, hogy ők milyen jól tudják, felmondják az elveket, miközben senki nem kérdezte őket.
Álláspontom szerint szabad csúnyán beszélni és keményeket mondani, nem kötelező a kedvesség se, nem kell szenteskedni. Nem érdekel az elitizmus vádja sem, a privilegizáltozásba csomagolt szemétkedés, meg hogy fokozom az előítéleteket: ha a kék hajjal nyafogó Lakatos Márk önzése kurvaciki, akkor legyek csak homofób.
Nem érdekel, ha elfogultnak tartanak vagy sértődöttnek. Nincsen erkölcsi alapotok senkit semmilyennek tartani a történtek után.
A másik, ami elképesztő, hogy ti évek óta olyanokat tűrtök meg, hogy körülöttetek lefetyeljenek meg unaloműzzenek, mint Murinai Angéla és Lelkes Villő.
Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy az önvirításból, személyes, pszichopata bosszúból álló hivatalnok a nagy feminista menőség. Ezt az szopta be, aki soha nem látta egy kommentjét se. Villő, te folyton kiírod, hogy nem szedsz már gyógyszert. Lehet, hogy kéne, mert dermesztő, amit művelsz. Nyomorult lelkiállapotod kompenzálásképp ruhamárkákkal dicsekszel, tetszelegsz, pszichothriller módon lopod az életemet, a szerelmemtől az edzőmön át a nadrágom márkájáig, hogy fájjon, iszonyú alattomosan (nem fáj, mert kiröhögünk). Tessék csak megkukkantani instán a rendszeres genyó hashtagjeit. És te vagy a testszégyenítés ellen tiltakozó, fenntartható feminista, és játszod a mobbingáldozatot. Egyszer fordítsa le valaki angolra, miket művelsz.
Őket miért nem baszták ki még az úgynevezett feminista terekből ennyi hazudozás után? Soha nem írtam álnéven, sem naponta, sem a blogjára. Kicsit sárga, nagyon savanyú, de a tietek? Antoni Rita, rájuk szólsz te? Miért legitimálod őket? Miért kell hagyni, mulasztásosan bátorítani, hogy ilyen nívón létező emberek kotnyeleskedjenek arról, ami tök személyes ügy, nincs közük hozzá, elferdítik, és semmi haszna a közösség szempontjából? Mi ez, miért lehet ezt, fiktív hüvelygombákkal turnézni kicsinyes bosszúból egy állítólag vagány feminista oldalon? Miért nem őket bojkottáljátok?
Tényleg bocs, kedves ismerősök, mert sokan vannak, akik nem figyelnek, nem veszik észre, de ez olyan undorító, hogy már törlöm és tiltom, aki ebben részt vesz.
Az intellektuális, önálló ember legsajátabb joga, hogy rámutasson, ami ciki, különálljon, szólni merjen ellene, és kigúnyolja akár. Ennyit tán elbír el a mozgalmatok
Elutasítom az áldozatiságot: leszel szíves magad a végére járni az érzéseidnek, egyéni választásaidnak, és nem a többiektől várni el, hogy ők neveljék át magukat, kizsarolva, hogy foglalkozzanak veled, hőssé avassanak. Ezt a transzoknak írom, elképesztő ez a hiszti. Én a megerősödésben, az örömben, a női erőben hiszek, utálom az üres harsánykodást, mások használatát, a sunyiskodást. Rengeteget teszek, tettem a nőkért, valóban értelmes programok, csoportok sorát szerveztem. De még a transzokat is próbáltam megérteni, nem sikerült. Feminista vagyok, maradok, nem szövetkezem másokkal, de veletek, akik ezekben a berkekben susmusoltok, nem vállalok közösséget.
Nem érdekel, szerettek-e, olvastok-e, csalódtok-e. Ne lehessen senkit ezzel zsarolni. Nevetséges a lájkok kurvájának lenni, nem olvasó, megkeseredett, meddő nők körében lenni az innovatív hű meg ha, lelopott eszmékkel, mondatokkal, sztárkodva!
Író vagyok, önkifejezek, figyelek, tájékozódom, igényes vagyok, utánajárok. Mindenkit erre biztatok. Felelősséggel írok a közös dolgokról – érvelni lehet válaszul. Vagy: szabadon írok magamról, arról nekem ne tartson eligazítást senki. Ne törjön elvkerékbe. Nem kell igazságosnak se lennem, amíg ember maradok. Nem vagyok tudós, politikus, vezető, aktivista. Szabad vagyok.
Kiállok mindenki mellett, álláspontjától függetlenül, akit űztek, akivel nem 1:1 a konfliktus elintézése, hanem megpróbálták csoportosan kicsinálni. A teljes genderfészekről beszélek. Az egész Nem tehetsz róla… csoportról. Mindannyian benne voltatok.
Akikről tudtam, hogy jézusom: Mérő Vera, Lelkes Villő.
Akikben kurva nagyot csalódtam, bár azért valami már gyanús volt: Papp Réka Kinga, Péterfy-Novák Éva, Vay Blanka, Dányi Dani, Pál Móni, Gergely Dóra Viktória, Szabó A. Zsófia.
Akikről nem hittem volna, hogy ilyenben vezető szerepet vállalnak, döbbenet: Antoni Rita, Eszes Beáta.
És aki szólt és tiltakozott, azokat elismerem, a nevük nem is való ide. Lehet, hogy kihagytam valakit, és sokakat nem ismerek.
Ami ihlette, és azért ezek itt főleg screenshotok, magukért beszélnek:
Ha nincs türelmed, akkor nem fogod érteni, de akkor, kérlek, maradj csöndben. Nekem is sok óra volt, pedig a fél társaságot ismerem így névről, meg a fogalmakat, viszonyokat.
Mindenkit utálok, aki idegenkedik a szuverén embertől, és bántja, nyomja, alázza. Orsolya sok minden lehet, én nem tudom, de hogy szuverén, az tuti. És az is tuti, hogy ez a bajotok bele.
Minden dogmát, szektát, nagy elviséget elutasítok, embertelenné tesz, hatalmaskodóvá. Téged pedig, olvasó, csak akkor tartalak partnernek, ha nem a nyomoroddal turnézol itt, nem manipulálsz, műsorozol, hanem gondolkodsz, illetve tiszteletben tartod a határaimat. Sokszor írtam vissza azoknak, akik nem így viselkedtek, viszont-belemásztam azokba, akik belém másztak, ez jó tükör volt, de egyszerűbb lett volna minden alkalommal autoreply: önállóan gondolkodó ember nem ír le ilyet, nem mást taglal meg terelget, nem védekezik, nem vádaskodik, nem fél magát meglátni, nem az írót pécézi ki. Érteni próbálja a szöveget, ha nem érti, akkor elgondolkodik, kérdez, és csak utána ír, de akkor sem belemászósan. Aki nem ezért van itt, miért van itt? Miért nem fut egy kört vagy hímez terítőt?
Úgy bírom, hogy fotelkommentelőként mindenki olyan pontosan tudja, hogy másvalakinek mit kéne csinálnia. Vígan ítélkezik. Ami miatt förtelmes ez az egész, hogy ti ezt élvezitek. A morális fölényt, a kiosztást, a beszólást, a hangoskodást, az asztalverést.
Döbbenet látni, hogy akik tőlem hallottak először a feminizmusról, az én blogomon erősödtek meg, innen vettek fogalmakat, olvasmányokat, érveket, erről a blogról, ahol ez a hörgős stíl soha nem volt jelen, azok most ebben fürdőznek nyakig.
Radikálisnak, vagánynak hiszitek magatokat, a facebookon maszturbáltok a nagy elviségben; élvezettel üttök, szidtok, aláztok akárkit, de csakis akkor, ha sokan vagytok, és! és, mert ez a lényeg: eközben lófaszt nem csináltok, nem tesztek a nőkért valójában semmit.
Erőszakosak vagytok, normatívak, dogmatikusak, másokat taglaltok, rázuhantok egy-egy célpontra.
Hogy lettetek ilyenek?
Ki gondolta valaha, hogy én velük, így vagyok, legyek ellenzéki? Hogy ez kötelező? Kinek nem tűnt fel, hogy nemhogy ettől tartottam magam távol, mert ettől mindig is, de a bármilyen mozgalmiságból is én 2015 márciusában, öt évvel ezelőtt kiszálltam? Azért szálltam ki, mert viszolyogtatott, mi lett a netes feminizmusból, amelynek elindításában, elterjesztésében történetesen nagy szerepem lett. A dogmatizmus, a pletykálkodás, az ítélkezés, az egózás, a népszerűséghajhászás, a vagánykodás taszított, a hangnem elbutult, indulatossá és érzéketlenné vált. Aztán tavaly nyáron még kijjebb szálltam, mert megértettem, mit jelent a transz-inkluzív feminizmus, és ők hogyan csináltak ki két embert, aki szerintem tök hiteles és jó szándékú. Nőket. Feminista nőket. Simán.
És főleg nem nyomtam ezt a dögöljönmegorbán hangnemet sose.
Nézd meg az idővonalam, évekre visszamenőleg. Soha nem állatm be semmilyen fúj, vesszenek ezek, mind egyforma, meddig tűrjük kiáltozásba, ellenben fáradhatatlanul terjesztettem kultúrát, érvelési ismereteket, fokoztam érzékenységeket. Sehol O1G, feszülős öltönyön röhögcsélés, Vajna-szidás. Nem anyáztam, nem repültem rá személyekről szóló hírekre, nem osztottam virális gúnyolódásokat.
Miért nem?
Mert ehhez nem kell bátorság, sem tudás. Bátorság és tudás az innovatív mondandóhoz, a különálláshoz, az egyedül kiálláshoz kell.
Ím, itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.
Kinézek az ablakon. De ezen a mai homályszerdán akár befelé is. Elkenődöttség, hajszoltság, toporgás, semmihez nincs kedvem – ha két napot megyek a stúdiba, hajnali kezdéssel (és tegnap látszottam középen, színészek mellett sokat), akkor használhatatlan vagyok a következőn is.
Velem kezdődik a nőnapi film, ez egy kicsit izé, törtem is a fejem, vállaljam-e, de nem tudtam ellenállni a hirtelen hívásnak és a bérezésnek. Bergendy Péter rendezte, a MOME-n és a közeli remizben forgatták, és tök feminista lett, habár, a problémákra nem érzékeny, mert egyenlőek vagyunk, erősek és színes az életünk. A másik nő, Tünde valóban villamosvezető, a harmadik nő pedig Attila:
Szóval, most semmihez nincs kedvem. És még csak nem is rossz! Nincsen semmi különös. Minden csak olyan enyhén nyugtalanító, csak annyira, hogy neve ne lehessen. Szeretnék dolgokat, de valahogy eltelik a nap. Újra meg újra döbbenettel tölt el az, amit egyébként unok is. Eszegetek, buta videókat nézek.
Amúgy nem olyan buta, inkább vicces:
Ez hardkór, nagyon komoly! Általában is trashrajongók lettünk, de ez csak félig az.
Én mondom, magamnak és neked is, ha ebben vagy, hogy nem kellenek újabb szavak, kérdések, mondatok. Nincs mit elemezni. Nem kell sikerkönyv, módszer, eszmecsere, facebookcsoport. Nem kell a duma! Nem magyarázom.
Egyrészt az egyszerű örömökbe vetem bele magam, terveket szövök, habzsolom a jót… májat töltök gombafejbe, és lesz itten komolyzene, színház, utazás. És elrévedek azon, milyen jó nekem úgy összességében. A legjobb barátaim, a filmezés, a hullócsillagos harmóniám, az orvosi leleteim, az illy, a szélesebb társaságaim, az irodalmi estek (pénteken is lesz egy!), a bringám, a nyugodt álmom, a pnegeagyam, az, hogy semmi se fáj – az egész, ahogy az életem alakult, végül és mégis.
Másrészt: megyek kifelé. Csendben, egyedül, rügyeket nézni. Persze ezen a napon vágok a sarokgyaluval úgy a sarkamba, hogy edzésre indulok, de visszafordulok… nem tudok járni.
Menj ki. Most már biztos, hogy megtartják. Csiripelik az early birdök.
csak az olvassa. én szóltam 