változatok méltóságra

Egy, csak egy méltóság van a színpadon: Julika! Nézzétek meg ezt a Zeller Júliát az Örkényben, nem felejtitek el, míg éltek, pedig én már minden maximális Diamond League primissima best of Kilimandzsáró evör színházi díjat kiosztottam (Láng Annamáriának).

Józsa Bettina tényleg ritka “vézna”, pici (nem mindegyik Julika ennyire), sajnálod azt a kis nyakát, de mindent bír, és még annál is többet, viszont nem cselédként, mindenesként vagy félvilági kallódó intézetisként a nehéz életet, tehát nem a rá mért sorsot, hanem a választásaiból, eltökéltségéből következő autonómiáját bírja el. Ahogy ott áll a falnál, és mindenki akar tőle mindenfélét, ott nyüzsög Muskátné (itt igazi plázacunci, napszemüveggel, tapadós nadrágban, hollófekete hajfestménnyel, műkörmökkel, fellógatott mobillal), meg Hugó, Marika… (az esztergályos épp nem, őt ebben az előadásban csak emlegetik), és elbírja azt a nagy testet is… senki, senki nem méltó.

November 30-án néztük az első sor közepéről az Örkény Liliomát, Kovács D. Dániel rendezését, annak is a negyedik előadását. Meg volt ez hirdetve tavaly, tudtuk és vártuk a nagy klasszikust, de akadt izgalom. Két nappal a bemutató (október 7.) előtt Bővebben…

vidd el az anyukádat!

Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).

Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.

Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:

Vidd el az anyukádat!

https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus

2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.

És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.

Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?

Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…

Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)

Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.

A mi kiáltványunk:

Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.

Nem lenni társfüggőnek.

Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.

Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.

Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.

Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.

A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.

A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.

Minden jó így.

Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!

portrék 19.: aki művésznek képzelte magát

Sűrű napok: négy este színház, de milyenek! Itt olvashatod a tömör naplót az élményeimről.) Nehezen kaptunk rá jegyet, végül szombaton néztük a StúdióK-ban (amely, ímhol, ötven éves lett!) Hegymegi Máté rendezését, a Nerót ifj.Vidnyánszkyval a címszerepben, akit én nagy szerepben még nem láttam soha (és nagy pillanat volt, hogy most igen: nagyon erős jelenléte, beszédének átütő természetessége van).

Egyetemi éveim meghatározó élménye volt a négy nagy Kosztolányi-regény közül is a legjobb, a Nero, a véres költő (1921) (persze neveztem én már az Aranysárkányt is a legjobbnak; a többi: Édes Anna, Pacsirta, és még egy kisregény: A rossz orvos). Akkoriban még (1994-99-ig jártam magyar szakra) a fehérterror rémtetteivel állították párhuzamba a zűrzavaros és devalválódott kort. Bővebben…

Network – a Centrál új bemutatója

Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).

A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.

Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.

https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/network

fotó: Sárosi Z.

Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.

Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.

A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.

Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.

Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.

A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.

Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.

Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill

archetípusok, toposzok 1.: testvérharc

Ebben az új sorozatban távolról összefüggő motívumokra, élethelyzetekre gyűjtök példákat a tágas kultúrából, ezek egymásra hatnak (intertextualitás), a későbbiek kölcsönzik, átírják, felhasználják őket.

Érdekes, hogy általában a lányok nem veszekszenek annyit, se a lány-, se a fiútestvérükkel. Szépen együtt leküzdik a nehézségeket, mint Jancsi és Juliska. Csak a Grimm-mesékben van harc a lánytestvérek között. Bővebben…

portrék 18.: a lecsúszott értelmiség

Nekem megállt az idő, én még nemrég is ott tartottam, hogy ugye mostanában rendszert váltottunk, Európa, szabadság, jólét, szellem napvilága, mindjárt minden jó lesz. És hogy vannak ilyen ikonok, teljes életutak: Baló György, Bojtár B., Esterházy, Parti Nagy, Révész Sándor. A premierre járók, klikkek, szerkesztőségek, lapok, amelyeket én egyetemi éveimben, aztán Tamással, de még később, Jánossal is látogattam, olvastam.

Nem az idő múlásán vagy az öregedésen merengek most. Hanem hogy jönnek a hírek, és vannak ezek a találkozások egyre-másra. Bővebben…

Védett: van-e olyan, hogy valaki csak kicsit náci?

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

novemberem

András-napon (boldogat!) felsorolom, mi történt ebben a hónapban az életemben és a gondolataimban, és a korhangulatnak megfelelően egy kis otthonra való kulturális ajánló is van a posztban.

A november 1-je libacomb-evéssel indult a Trombitásban. Ama hó eleji fényes napokon összejött még egy kültéri momos úszás is Katával, aki bő négy éve úszópartnerem és facilit-, valamint motivátora annak, hogy tegyem be a vízbe a fejem, vagyis, ha szorosan vesszük, mellúszni vele tanultam meg. Idén ősszel nem rakták fel a sátrat, mert csak kiadás van vele. Nagyon vártuk az úszást több hét kihagyás után, hosszan leveleztünk róla. Nem tudtuk, hogy utolsó, de kimaxoltuk: tündökletes napfény, -ozás, hátnapoztatás úszás közben, szauna.

Ugye a Nap, Ami Után Már Nem, az november 11. volt Ez előtt, 9-én sikerült még egy konditermi zúzás Zitával, alapos súlyzózás és futópadozás.

A 7-iki szombaton, szintén ragyogó fényben bejártuk az 5., 6. és 7. kerület szecessziós házait Gvel, és a Hold utcai piacon bécsi szeletet ettünk. További valós kultúra volt két pompás színház, Mundruczó Szégyen (Trafó, nov. 6.). még egy második Othello is belefért, hogy lássuk együtt is (nov. 9., Katona).

Wet november (és a prosztatámat se nézettem meg!): sok, jó ital, főleg vörösbor, a mátkám mindig egy üveggel bukkant fel, de gin-tonik is, és volt egy meggypálinkázás is sörrel. Életemben nem ittam ennyit még, mint ebben a hónapban. 23-án pedig ELSZÍVTAM EGY SZÁL CIGIT, képzelhető rutinnal és élvezeti értékkel, mondjuk annyira szar sem volt, mert olyan hangulat volt, és be akartam inteni a bennem élő életmódtanácsadó-fitneszmotivátornak. (Már négy és fél szálnál tartok, ebből három és felet ezen az őszön élveztem).

Egy intenzív, emlékezetes napfényes edzés is volt a teraszon, hajlékony és súlyzós részekkel. Pont akkor leérni, mint a lábak közül hátragurított labda! Ez kivételes volt, mert nemigen akrobatikáztam, valahogy nem kezdem el, csak egy-egy híd, spárga, kézenállás és pici, futás utáni nyújtások, csípőhorpasznyújtás volt. Amúgy hosszabbodtak a lépteim, mert nyújtok és rövidebbeket futok.

Elég sok futás volt a hónapban, köztük 8 kilométerek is, és többször mentem ködös homályban, szitálásban. Ez itt egy fagyzug, a hideg is pezsdítő, meg amikor átfagy a seggem, azt is szeretem, és a sötét meg kikapcsolja a vizuális szorongást, akkor egészen belülre kerülök, a futásba.

Háromszor rendeltem a Kiflitől, ilyen se volt még. Egyszer késtek, de rendben volt. Mivel a főzés napi, meghitt öröm, fél szemmel, mellesleg csinálom, nemigen mutogatom kontentként, de volt két kiemelkedő steaksütés (és egy haloványabb). Amit én csináltam (rib eye), annak a körete sikerült nagyon ínyencre: a barna húslé-olívaolaj keverékben hagymakarikákból, gombából, csíkozott zöld és piros paprikákból, közte egy kis csípősből megrendítő ízorgia jött létre. Mellé vajon párolt zöldbab.

A hónap legjobb filmezései: Idétlen időkig Bill Murray-vel és Andie McDowell-lel, a 2016-os cannes-i győztes The Lobster Colin Farrell-lel és Rachel Weisszel. Megnéztük a Volvert, illetve Kusturica Maradonáját a RIP-estén.

Sírva videók: A szavak embere, Zsanett a szökőkútnál (ezt nincs pofám linkelni), Massachusetts (pompás országábrázolás, máskor meg ilyen bántalmazásellenesek meg befogadók, mint itt vagy itt. Így értem a skandinávot). Aztán a Nelson Mandela Alcopop, de ugye ez blackface, és nem pc. Mondjuk nem az én magyarországi youtube-jaimon múlik az imperialisták lelkiismeret-könnyebbedése, és, kedves honfitársaim, itt Magyarországon nekünk ezzel a BLM témával nincs dolgunk, nem kell megfeszülnünk, térdelnünk, szobrot állítanunk… van viszont más sarunk bőven. Harry and Paul általában is, és a Little Britains USA, ez, ez, és ez.

Pavarotti-duetteket és három tenort is néztem három napig, ez egybeesett azzal, hogy megérkezett a kontaktlencsém, és minden olyan éles, fényes és vidám lett (előtte rövidlátás-indukált kedélyzavarom volt). Monserrat Caballé, külön és Freddie-vel. Nem lehet a Pavarottit felülmúlni, bár a szívemnek José Carreras a legkedvesebb. A katalán nagy nép.

Forgatás lesz decemberben, két nap, ugyanabban vagyok rangidős katona, amiben tavaly télen szerepeltem (scifi-videójáték), ezért volt egy ruhapróba, és teszteltek isruhapróba a filmgyárban (decemberi forgatások).

Közben megvan a Dűne trailere, pedig ezt még augusztusban is pótforgatták. Ott, ott vagyok az egyik! Vagyis, legalább 200-szor ott vagyok:

A feleségem története viszont késik. Hát, ez ilyen kor, teljesen kiradírozhatjuk ezt az évet, nem volt olimpia, rendes tanulás, könyvfesztivál, legitim SZFE-fenntartó, könyvhét.

Kétszer volt zoom/skype barátokkal, ez se szokásom.

A ruhapróba reggelén bringámat a BAH benzinkútnál lakatoltam le, és elvesztettem a lakatkulcsot, ABUS lakatom van, az egyik kulcs 2018 óta a Duna mélyén hever, a másikat G. beletörte egy borosdugóba, arról lett másolat, és akkor kérdés, hogy lehet-e a törtött kulcs fotója alapján, kódkártya nélkül újat szerezni…? Megmozgattam mindent, már hozzák Németországból. Időnként meglátogattam szegényt, ilyen ködös, vizes időben nagyon nem szívesen hagyom kinn, ráadásl  an rajta jó pár új alkatrész, mert október 28-án szarrá törtem, a Kútvölgyi úton akkorát estem, hogy leszakadt a váltókar. Na, addig is rárakok még egy zárat, de ha már ott vagyok, csak beballagok a pénztárhoz, nyolc nappal a lelakatolás után, nem itt esett le vajon, annyira rohantam akkor…? És de, nagyon kedves készségességgel oda is adták, egy hete adta be valaki. Micsoda örömök. Csak akkor jön rá az ember, micsoda testrész-szerű a bringa (vagy a szerelme), amikor elveszti. Lehetett relatív-örülni.

Újabb figurák, szálak, sztorik kerültek a regénybe, Barbara apján dolgoztam sokat. Egy hosszú kávézós délutánt töltöttem el Zsanettel, éppenséggel az utolsót a bezárások előtt, hogy megértsem a olgokat.

Nagy érések, megértések voltak ebben a pár hétben. Egyre biztosabban tudom, hogy amikor úgy (olyan hasonlóan) dühösek rám, akkor nem az a baj, hogy nem igaz, amit mondok, hanem pont hogy de. És én nem hagyom magam, és nem leszek szolgalelkű soha, nem is némulok el. A szabadság és az éleslátás nagy kincs, és senki ne akarja átírni, bekussoltatni azt, amiről tudom, hogy úgy van. Elképesztő aerra gondolni, régi dolgokat olvasva, hogy kikkel barátmkoztam, kiket hittem magamhoz hasonlónak, komolyan tudtam venni ilyen külső megfelelés egyik posztjuk a nagy bátor ellenzési ordiálás, a másik meg az, hogy náluk milyen rend van meg tüchtig az adventi dekoráció. Azt hiszem, ezek értelmiség-pótlék cselekvések is.

A család az csakád, love is love, beleértve a saját nőiségükbe szerelmes fetisisztákat, de az anya nem nő, az apa nem férfi. Érdekes ez. Miért kell ilyen kétségbeesettten érzelgős reklámszövegeket gyáftani egy lobbinak, miért kell mindig emlegetni, hogy szeretet, gyűlölet, empátia, miért nem beszélünk egyenesen? Sokkal korrektebb. Más az érdekem, nem komálom ezt a műsort, a kétnemű ivaros szaporodást nehéz mellőzni, a buzik pont olyan zűrösek és zaklatottak tudnak lenni, mint a diszfunkcionális heteró párok, a gyerek pedig nem jogból lesz, hanem heteró aktusból, nem lehet követelés tárgya. De nem bántalak én.

Közben olvasom Sofi Oksanentől A kutyafutttaót 8béranyaság és petesejt-donorok), amúgy az ő belső monológja is mindig ez a szorongás, hogy ki milyennek lát, mit szól, az öltözékem, az olcsó ruhám, a töött körmöm… Hát én életemben ilyen menpőnek nem éreztem magam, van egy ilyen feszes, erős érzet, nagyon szeretem a ruháimat. Béke van a most-épp-ilyen testemmel, megkapja, ami jó neki, nem préselem.

Hihetetlen hátország, hogy szeretnek, beépült a személyiségembe. Találkozom újra régebbi közegeimmel, és érzem, micsoda küülönbség: átlátom a dolgokat, nem akarom, hogy mindenki szeressen, klönösebb érzelmek nélkül tudomásul veszem háttereink különbözőségét. Megszoroz, négyzetre emel az, hogy hiperintelligens a csávóm. Nincsenek érzelmi nyúlványaim, zárt, sima burok vagyok, nem félek, nem akaroknfeltétlenül kapcsolódni. Nincs ez az állandó szorongás, tépelődés. Mostanra érett be, merem vállani magamat, nem félek, nem szűkölök szeretetért, elfogadásért. Csupa jó, jóözön ez a hónap. Meg persze van, amit el kell intézni.

Volt egy estém az én szuverén fiamnál, sokat beszélgettünk, ott is aludtunk. A fiam invenciózuisan, sokfélét, belső indíttatásból főz. Reggel lement egy zoom órája, fél füllel hallgattam, utána lementünk kifliért a kicsiknek (persze hiába), kutyát sétáltattunk. Sok mindent elmesélt, kortársi történeteket a jelen szenvedélyével kapcsolatban. Már ismert sztorikat értelmezett, emberi viszonyokat, beszélgettünk az apjáról sokat, voltak anekdoták, szép idézetek, erős mondatok.

Neki nem kellett megmagyarázni, hosszan fejtegetni, hogy mi a manipuláció, mi a hamisság, ki a használós ember, tudja ő pontosan. És micsoda fordulatokkal mondja el! Azt is említette, hogy nagyon jó döntés volt, hogy ő sokkal később kapott okostelefont, mint a kortársai, csak 16 évesen, mert így rengeteget olvasott. Olyan elemi élmény volt ez ott a Hamzsabégi sétányon. Szerdán lesz 19.

Nem szavakból tanulják meg.

az elmúlt napok történéseiből

Mindig az volt, hogy leültem (valójában hason, ritkábban háton fekve szoktam), elkezdtem írni, négyet is… négyféle felbuzdulás, négy bejegyzés, aztán elsodort az élet! És már ezt a posztot is két egész napja írom.

Ilyen események voltak a legutóbbi poszt óta (ötödike, jesszus!):

Napfényben úsztam pénteken Katával. Még napoztunk is!

Láttuk G-vel a Trafóban a Szégyent, ami Mundruczó rendezése. Zsótér színészként belém hasított, kedvelem a nagy szavakat, ezért úgy fogalmazok: ebben a pillanatban értettem (éreztem, sejtettem) meg az egész embert. Láng Annamária régi kedvencem, igazi szuverén, senkivel össze nem téveszthető. “Megtartod?” (nemi erőszakból fogant gyereket) – “Igen.” – “Miért?” – “Mert nő vagyok, és a gyerek nem tehets emmiről.” Volt jó pár elképedős pillanat és viccesek is (vérfasz–húsfasz, a négerek látnak-e színeket). Rába Roland színészfejedelem, mindent tud, mindig kicsit genya. Épphogy elértük egymás kezét, mármint nem vele (“két szék kihagy” ültetés, ezt a faszságot, legalább most ennek vége! a taps is milyen így…)

Szombaton a Hosszúlépéssel sétáltunk egy szecessziósat a gyönyörű napsütésben, ide beugrottam. A Kossuth tértől az orthodox zsinagógáig (Kazinczy utca) néztünk épületeket, nagyon profi volt, utána a Hold utcában hatalmas bécsiszeletezés. Észrevettem, hogy azóta  nagy városi épületeket följebb nézem, a teljes homlokzatot, eltűnődve, elemezve, arányokat és díszítéseket, de egy kicsit szégyellem magam, mert ez már János mellett is megtörtént, aki két lábon járó századforduló volt, ráadásul élmény volt, ahogy mesélt róla, és sok könyvet is írt erről a korszakról. És visszacsúszott a tekintetem később mégis az alantas praktikumba és túlélésbe. Az is igaz, hogy riktán vagyok gyalog a városban, bringán meg a közlekedésre figyelek.

Délután, alkonyatkot nagy séta a hegyen, ugrabugrálok, kézenállok, G. az új fotómasináját teszteli. Elveszítem a telefonomat emiatt.

Vasárnap reggelnek mondható délelőttben bő órás, ragyogó fényben erdei futás ketten! Este eszmélek, hogy nincs telefonom.

Hétfő, zúzós terem Zitával (lásd az edzésnaplóban), ez volt most az utolsó a bezárás előtt. Én nem tudom, össze tudom-e hozni hegyi futásból, sétából, akrobatikából, ugrókötelezésből és súlyzózásból, hogy elég legyen. de mit lehet tenni?Este Othellóba gyors beugrás, jegyszerzés.

Kedden libacomb-ebéd az én rózsámmal, búcsú az éttermezéstől. A kedd délutánt egy transzvesztitával kávézva töltöttem, olyan volt, mint egy Almodóvar-film, beszélgettünk, “érzékenyedtem” (de már hova). Nekem oké az egyes ember, igazán, sőt, szórakoztat és élményt jelent, de politikailag ez az egész nem. Felbuzgott a regényírás is megint. Este hazahoztam az egyik bringát (a bambuszt, ezzel estem, megszerelték jó drágán) és szerdán a másikat is, ezt nagy kardiónak beírom.

Kacsamájszezon. Feltöltjük (zsírja marad, újat sütök benne, pontosabban konfitálok). Vörösborok fogynak. Nagyon be tudok rúgni egy-két deci bortól.

Szerdán Dávid iskolába kísérése után nekivágtam a hegynek, fel majdnem a Normafáig a kutyával, és csodák csodájára megtaláltam a vizes avarban ezt a régi, buta NOKIÁ-t, ami még Tamásé volt és benne van a fél magyar irodalom telefonszáma. Nem tud elromlani, már a pára is eltűnt a kijelzőről.

Írok, főzök, gyerekekkel tanulok, újabban odafigyelek ilyenekre, hogy ragasztó, töri témazáró, angol dolgozat, Egri csillagok. okat ténykedem a hztartásban is, mindenféle tisztogatások, selejtezés, szemétkezelés, mosogatás, főzés. 

Este hazahoztam a másik biciklit (nincs fogaskerekű). Most ez a sport (testhasználat). Ugynúgy szellőzik a fej, jönnek a gondolatok, megélem az erőt, érzem a seggemet (iszonyatos, háromnapos izomláz a kitörtésektől).

Teszteltek szerdán (neg.), ruhapróbára megyek, forgatás is lesz a jövő héten.

Most rohammunkában egy szöveget szerkesztek (könyv), aztán regény, blog! Jönnek a posztok, türelem!

arról, hogy mi a groteszk

Döbbenetes estém volt tegnap (28-án). Kicsit in medias, de aztán mondom az előzményeket is.

Képzelj el színészt, aki Zsámbéki osztályában végzett 1998-ban, olyanokkal, mint Elek Ferenc, Kecskés Karina, Rába Roland, Tóth Anita, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter (és most Zsámbéki–Fullajtár osztály van-volt!).

Láttam hajdan őt számos előadásban és filmekben is. Szinte egyidősek vagyunk. Belegondoltam tegnap, ő mit érez, ilyen múlttal, ilyen szellemi rangból, ha mára, 2020-ban, és én nem értem, hogyan, egy pöffeszkedő, sértett náci zárványtársulatában rekedt. Ott kell helytállnia. Naponta tennie a dolgát, próbálni, fellépni. Mint egy katonának egy torz cél érdekében, fegyelmezetten, alázattal. Hiszen katona.

És helytáll. Mit tehetne? Itt akar-e lenni? Hisz-e a művészetében? És lenne-e máshol, ha lehetne?

Én tudom, láttam az arcán. Bővebben…

minden másodpercnek tétje van

Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.

http://www.katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43342-othello

Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).

Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.

Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.

 Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.

Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.

Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.

Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.

Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).

Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.

Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.

Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben…