lexikális

melléknevek sorozat 35.

Ti tudjátok a hangyasav képletét?

Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?

Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI?

Én emlékszem a hangyasavra – erre pont. Ez a blogger joga és szabadsága, hogy bár nem volt egy géniusza a vegytannak, erre pont emlékszik, és akkor ezt veszi elő. Amivel illúziót kelt, hogy ő a kémiát is tudta. (A tanárom viszont a géniusza volt a maga tanárságának, ezt el kell ismernem. Nem rajta múlott.)

Viszont szándékosan olyat kerestem, ami távol áll a szakmámtól, tehát nem jövök itt nektek a főnévi igenév ragozásával, Örkény álláspontjával a Don-kanyar tragédiájáról, de a szatmári békével sem.

Szóval ti azt mondjátok, hogy ebben a mai poroszos iskolában egy csomó olyasmit kell megtanulni, lexikális magolandóakat, aminek nincs haszna az életben.

De én nem értetek egyet veletek.

Mégpedig azért, mert ezt az életet mi magunk formáljuk.

A közoktatás, egészen pontosan a gimnázium úgy gondolta, ti majd olyan emberfők lesztek, akik olyan szakmát tanulnak, amelyiknek a felsőbb stúdiumaihoz beugró kérdés a – például – hangyasav képlete. Igen, olyan ufó, laborban, kutatóintézetben, levéltárban. Vagy ha nem, akkor olyanok, akiket mindez, a világ, a tudományok, a művészetek szenvedélyesen érdekelnek a szabadidejükben. Röviden: értelmiségiek.

A gimnázium értelmiségi szakmák specializált, egyetemi tanulmányainak az előkészítője. Eredetileg, és ma is.

De ma már minden ambiciózus szülő gimnáziumba adja a gyerekét, lehetőleg erős gimnáziumba. Ez már régóta afféle must have, nem kósza remény.

És ti és a ti gyerekeitek nem lettek, nem lesznek olyan emberfők, akiknek ilyen a szakmája, és olyanok sem, akik a Természettudományi Múzeumban múlatják a hétvégéiket.

Azt mondjátok, hogy az iskola csupa haszontalan, elméleti, életidegen dolgot oktat.

Eközben ha épp valutát vesztek, akkor is beírjátok az átváltást valami alkalmazásba, mert nemhogy a fejszámolás, az sem megy, hogy akkor melyiket kell osztani melyikkel. Vagy hogy 170-nek mennyi a húsz százaléka.

És ez ciki. És nem elsősorban az iskolára nézve, hogy tudniillik nem tanította meg. Titeket a világ így nem érdekelt, nem érdekel, nektek legyen minden kész és kényelmes.

…mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.

Persze igaz, hogy az iskolában erőltetetten tömik az adatokat, rossz módszertannal.

Igaz, hogy a tanultak alkalmazására nem fektetnek kellő súlyt, de az is, hogy az módszertanilag nehezebb és eszközigényesebb feladat.

Igaz, hogy mindenki megutálja a magolást.

Igaz, hogy kevés az igazán fogékony, jó fejű gyerek, és a többiekkel is kezdeni kell valamit.

És az is igaz, hogy változnak az idők, és egy valamire való kisbolt vagy elkezd robbanós cukorkát, energiaitalt, olcsó felvágottat árulni, vagy lehúzhatja a redőnyt. (És én már nem a kisboltra haragszom a szutyok kínálatért, mert mit is tehetne, hanem arra a vásárlói jóljárós igénytelenségre, amely ilyenné teszi a kínálatot.)

De az nem igaz, hogy a kor szava! kiáltással fel kéne adni a tudományos műveltséget. Mert a gimnázium nem kisbolt, és nem is dolga kiszolgálni a legalja igényeket. És nem kötelező gimnáziumba járni annak, aki reménytelenül antiintellektuális és dologias.

A gimnázium nem tudta, hogy te ennyire nem akarsz majd tudós, alkotó ember, kíváncsi lény lenni, hanem tévét akarsz nézni, meg menő kocsit, és hagyjanak téged békén. A gimnáziumnak és az egyetemnek csak a rangja kéne. Kimazsolázod azt, ami tetszetős: a diplomát, az életszínvonalat, de a szellemi munka, az attitűd, a nyitottság, az erőfeszítés és e pályák nehézségei neked nem kellenek.

Nekem gyanús lett, hogy diplomás emberek, akiknek a Louvre vagy a Prado kipipálandó program, ha már ott járnak, eközben nagy hangon szidják a posztmodern képzőművészetet, a pop artot (“mi ebben a művészet?…”, “ilyet én is tudok rajzolni”), de a bő százéves modernt és a nonfiguratív alkotásokat is, és közben fogalmuk sincs a kontextusról, a művészettörténetről. Szidják TGM-et, Petri Györgyöt, a szabadverset, a kortárs színházat, Bartókot, mindent, amihez nem elég nyitottak és figyelmesek, mert elakadtak a tévé és a lektűrök szintjén. Úgy tanulták nemkülönben antiintellektuális szüleiktől és tanáraiktól, hogy a görög szobrok és a reneszánsz festészet, esetleg a realizmus a szép, az a valami. Übü király? Picasso? Brecht? Minek folyton lázadni? És aztán eltelt harminc meg negyven év, és úgy maradtak. Feltartott mutatóujj, moralizálás, és rendkívül avatott tippek arról, hogy mire kéne költeni az adót. Nem lehetek biztos benne, hogy ők értik a mondataim szerkezetét, hogy felismerik az utalást, az iróniát, a dőlt betű jelentését. Én is túl bonyolultan írok. És nagyon harsány a véleményük, hogy minek van értelme, minek hogyan kéne lennie, és nekik mi tetszik. Mert az a jó, a többi szar.

Az ő hivatkozási alapjuk aztán, és te is ilyen leszel, barátom: “már leéltem egy életet, hallgass rám”. “Áhh, az hülyeség, semmi értelme.” Azt várják, hogy a fiatalabbakat nyűgözze le vadidegen emberek állítólagos élettapasztalata, csak mert idősebbek. Kényelmes volna oktatgatni, bölcsként megdicsőülni, beleszólni, fiataloktól szívni az életenergiát, ugye? Ti mindenben, amit nem értetek, az irántatok való tiszteletlenséget gyanítjátok, mintha ti olyan nagyon fontosak lennétek, és a világ, annak a sodrása, változása meg ellenetek lenne. Koptok ki belőle, mert nem figyeltek és nem maradtatok kíváncsiak. Visszaéltek azzal, hogy idős embereknek, szegényeknek, inkább nem szólnak vissza. Honnan ez a felkentség?

Ne légy antiintellektuális. Nem kell átvenned a hivatásos okosok ítéleteit, és eljátszani, hogy érted, amit nem értesz, de ha a tájékozottságod hiánya a probléma, ha nem vagy nyitott, játékos, folyamatosan alakuló elme, ha nem is érdekel, mégis ítélsz róla, ha belemerevedsz hagyományba, megszokásba, akkor legalább ne támadd azokat, akik nem. Akkor ne gyere azzal, hogy a lila bölcsészek, elvont tudósok, akik bármit bebizonyítanak, és annak az ellenkezőjét is, meg a kritikusok, akiket senki nem olvas.

A gimnázium – és ezt tudd, amikor beleíratod a gyereked – az utolsó bástyája annak a közfeladatnak, amely, ha jól működne, még széles körben, nagy hatékonysággal tudná életstílussá, elemi igénnyé tenni a könyvet, tudományt, kultúrát, értő tekintetet, nívót.

És ha ez mint érték fontos lenne, akkor nem lenne annyi sírnivalóan ostoba nyelvtannáci nem is néznék le a tanárokat, és nekik lenne erkölcsi támogatásuk, hogy nívósabban végezzék a dolgukat, alkotó módon, nem lenne ennyire általános a lélektelen magoltatás, és nem az örök szájhúzás, lustaság ellenében kellene csodát művelniük.

És akkor a tanítványaik nem dőlnének be turulos tanoknak.

img_2551

Kapcsolódó bejegyzés: ma már csak a maradék meg tanárnak
elnőiesedett szakma
gyomorgörcsös gyermekeink

heti híreink

Na, mi van, mi van már megint, úgy le vagyok maradva. Annyira jól ment a beszélgetés az öregségről, hogy napok óta nem tettem ki új írást. De az már egy hete jelent meg, azóta vibrál. Szerintem ezek fontos témák, és kifejezetten nem azt érzem a dolgomnak, hogy jó érzéseket keltsek, hogy ne legyek bántó. (Arra békebeli magyar vígjátékok alkalmasak.) nem, ez nem jeleti azt, hogy a bántás a célom.

Bővebben…

stohl andrás nem szexi

Nem szoktam a kultúrélményeimről beszámolni, mert mostanában ritkásak, és nélkülöznek is minden olyanfajta tudatosságot, amilyennel én kultúréletet élnék, ha ideális volna a helyzet, tehát ha korlátlan időm lenne könyvesboltokban nézelődni, ajánlókat olvasni és alter esteken ottragadni.

De mostanában, a sokat emlegetett Nemzamárdi és a főváros között többbször vonatozván újságot olvastam. Lehoztam rég megvett, félretett lapszámokat, kettőt magam vettem, és kettőt itthagyott egy pár napig itt tartózkodó másik nő hagyta a nyaralóban. Forbes, Wellness magazin, Magyar narancs, Marie-Claire, ÉVA.

Az Éva Magazin nyári száma komolyan megdöbbentett. Bővebben…

rókatündér

A hazai kulturális újságírás szívesen és élénken ujjong, kesereg, húzza le és rántja fel a rolót, temeti vagy ünnepli a magyar filmet vagy épp focit, hirdet általános érvényű tendenciákat, és akkor ezeket a kész állításokat görgeti évekig, változatlan megfogalmazásban. Miszerint a Skandináv, Különösen A Dán Film, Az Aztán…!, meg hogy Végre Leáldozott A Lila Művészfilmek Napja, És Vannak Szerethető Vígjátékok (vö. még: Dúdolható Slágerek), meg hogy Erős Osztály Végzett A Színműn, Friss Tehetségek Özönlötték El A Világot Jelentő Deszkákat.

Most az az aktuális állítás, hogy újraéledt a tetszhalott magyar film. Bővebben…

ágyam mellett

Jó reggelt, kedves metrón, vonaton munkába igyekvők! Ti termelitek a GDP-t, már ha nem a közszférában hédereztek, én meg nevelem a jövő adófizetőit, ugye.

Akkor coming out: ez van az ágyam mellett. Bővebben…

micsoda este!

Micsoda? Pénteki. Mesélhető, mindenesetre. És ifjonti derű, hangulat és élmény.

Prológus. Gyerekekért oviba Lőrinccel, biciklivel és kutyával, utána Szamos, sütizés. Robogás haza: bébiszitter jő, színházba megyek: a Mohácsiak Liliomfijára. Liliomfiára, jó. Száguldok az őszi estében, telihold alatt, le az Istenhegyi meg a Hegyalja úton. Odaérek.

Állapotom. Fáradt vagyok, száraz a szemem, kaotikus az életterünk, nem dolgoztam eleget és nem is takarítottam a konyhát, de a nyári ruhákat sem pakoltam el, viszont mostam és írtam bejegyzést. Rohanok, de nem idegesen, hanem felspannolva. Ó, mennyit száguldottam így színházba!

Küllemem. Zöld, túl szexi felső, ez:

IMG_4443(Benetton), Mexx nadrág, barna, többéves, megvarrattam, mert elszakadt a feneke. Ez áll a legjobban, meg se kottyan neki +/- 5 kiló, most ezüst-narancssárga övvel rögzítem (Benetton). Téli, fekete cipő (Leggero), papagájos fülbevaló színes tollakkal (Bijou Brigitte), zöld-ezüst szilikon o’clock karóra. A fiam kabátja, narancssárga, kamaszosan rövid és szűk, de valahogy pont jó, nagyon könnyű, nagyon meleg (Benetton). Narancssárga, csíkos kendő a nyakban (Esprit). Lófarok, Gliss Kur, a lányom csillagos hajgumija (Okaïdi). Szempilla (Clinique). A szempilla öltöztet! Rágó (Orbit). Kesztyű, narancssárga irha (Bognár kesztyű), ezt nem viszem, csak mondom, Jánostól kaptam. (Sőt, van egy fúrógépünk is, az is narancssárga! Bosch. Beton fúrófejjel!) Bicikli (bambusz), róla még esik szó.

Társaság. Balázs, és, mily meglepő! hivatali minőségében, diákokkal legrégebbi élő barátnőm (úgy értem, a barátság él)(ő is él)(én is), itt a blogon követő a neve, és még a mondott gimnázium pedagógusai, diákjai. Olyan jó, hogy sokat viszik őket színházba.

Az előadás. A Mohácsi-testvérek, István és János újabban végigtarolják a hazai színházakat. Alkotásaik közös jellemzője, hogy

  • hatalmas közönségsikerek, és többnyire szakmaiak is,
  • a szöveg klasszikus, de
  • teljesen felfrissítik, szövevényes poénokkal és aktualitásokkal pakolják tele,
  • az abszurdig fokozzák, érthetetlenül pergő, fejkapkodós, bonyolult,
  • nagyon vicces,
  • a próbafolyamat nagy kavalkád, tele színészi ötlettel, százhúsz tollat használ el a rendezőasszisztens,
  • a színészek zenélnek amatőrként, nem okvetlen hangszeren, és ezen kívül zenélnek zenészek is, Kovács Mártonék.

Nem minden mindig, de ezek a mozaikdarabok. E sorozat általam látott darabjai: a Bolha a fülbe a Radnótiban, amin kiakadtam, és egyáltalán nem találtam viccesnek, viszont erőltetettnek és sértőnek, és azóta (ez még a blog előtt volt) nem is voltam a Radnótiban (de, igen, az igazgatóságon és a Bárány Boldizsáron. Mindenesetre egy korszak lezárult), az Egyszer élünk… a Nemzetiben, életem meghatározó színházi élménye, A nyaralás a Katonában, ami iszonyú vicces. Készül A csillagos ég is a Radnótiban.

A Liliomfi is kellően (nagyon) vicces: helyzet- (leginkább szerepcsere- és félreértés-), jellem-, nyelvi és tárgy(!)komikum tobzódik. Jó az intertextualitás, a rengeteg utalás, élvezetes mint nézőrejtvény és ironikus elem is. Petőfi felbukkanása meglepő, motivált, jelentéses, eredeti. Hihetetlen szövevény az átírt cselekmény, de végül minden szál elvarrva, Istennek képzeli az ember az ilyen rendezőt. Az Örkényre kihegyezett zárlat nagyon szép. Néhány feledhetetlen poén, néha sok már, és nem elég erősek, kicsit akartak, különösen amiket a különben remek Bíró Kriszta mond. A jó ritmus nem könnyű, és ez néha látszik is: az ajtóbevágásnál egészen elrontja Ficza István, és néha, amikor túlcsordul a cselekményhab, és — a második részben — Polgár Csaba fényereje fakul, ki-kijövök az eufóriából, és találgatom: én vagyok fáradt, vagy ők? Ha naivabb néző lennék, nagyobbat ütne?

Polgár Csaba (Liliomfi) elképesztő élmény mindig, láttán, amikor Peer Gynt volt, zokogtunk Jánossal, bár másoknak nem volt ekkora katarzisuk Ascher rendezésétől. Belőle nem hiányzik semmi: arc, hang, éneklés, mozgáskultúra, testalkat, karakter, gondolat, kemény munka, kisugárzás,

…négyszáz premier

Emelje Polgár Csabát mint címszereplőt

A rivaldára: mert belőle, ha

Megérjük, nagy színész váland még.

Elképesztő Für Anikó mimikája, mozgása; friss és erős a vendég Törőcsik Franciska; mindig megrendít Epres Attila (neki több járt volna a színészettől, belém égett a IV. Henrikbeli szerepe); kitűnően sértődött és eleven figura Szandtner Anna; Csuja Imre mindig ugyanazt csinálja, és most is, igaz, azt erősen; Gálffi tanár úr (Különóra! Edmund Kean! Peer Gynt!) remek karakter, kisujjában az egész világ, csak ámulok; macskagyilkolós játéka nyílt színi taps.

Egyébként meg teljesen nyilvánvalóan kibiccent nekem a tapsrendből, és egy pillanatra megzavarodom: ő volna a művész úr? (Nem ő a művész úr, de sokszor latolgattam, ki kap előbb Kossuth-díjat). (Ő.)

És vannak még a zenészek, nagyon jól nyomják, önálló minőség a zene, népies és szürreál. Elnézem a mozgásukat, próbálom megfejteni a különbséget, miben áll a színészek jelenlétének hal-a-vízben jellege, mi a különbség aközött, aki színész, meg aki nem, és hogy milyen természetesnek vesszük, aki színészként áll ott és használja a testét.

Utójáték. A biciklit a tiltás ellenére belakatoltam a nyolcemeletes ház — egyben titkárság és művészkijáró — pincelépcsőjéhez, mert az erős lakatom tönkrement. A tiltó-fenyegető felirat szerint a gondnok az efféle kerékpárt lezárja, és csak ő fogja tudni kinyitni. Tíz után a színházi portás nyitja ki nekem a kaput, és lám, a biciklim lelakatolva, a gondnok végzi a dolgát. Felhívom a kiírványon látható telefonszámot, egy kis vita élesedik a kádári háztömbbizalmi-alkatú férfiúval, aki csak a letolás érdekében adta meg a számát, más, mint a helyzet fölénye, nemigen érdekli. Azt mondja, hétfőn átvehetem a biciklit. Tessék? Ne haragudjon, a magántulajdon védelme jogrendünk alapja, nem lehet önkényesen korlátozni a hozzáférésben — most jogász leszek, jó? –, én elnézést kérek, és többé nem teszem ide a biciklit, viszont el kell érnem az utolsó fogast. Az nem úgy van! A helyzet annyira örkényi, hogy ideges se leszek, csak a fogast szeretném elérni, végszükség esetére rendőrt fontolgatok. Fizessem ki a teret, amit használtam! És az idejét, hogy ő most felöltözik és lejön! Mondom, órabérben? És a lakatot akkor ne? A felirat papírját? Teljesen önkényes, amit csinál, kérem, adja vissza a biciklimet. Erre aszongya: ha legközelebb meglátom, átvágom minden gumiját. És lecsapja. (Apádét nem lett volna szabad.) Ott toporgunk hárman, várva, hogy felvegye minden bizonnyal oldalt csíkos melegítőjét (és lőn), és leliftezzen, sőt: liftezzék az Olümposzról.

Jönnek ki a színészek. Kényszeresen üdvözlöm Epres Attilát, nagy élmény volt, mondom, rémülten érzékelem, olyan, mintha poénkodnék. Nem tudok ellenállni a helyzetkomikumnak, ahogy ott várakozunk: a rajongótábor, mondom a következőnek (Vajda Milán). És a költőnek nézett cimbalmos, Némedi Árpád: Petőfi!, kiáltok. Mosolyog. (Elnézést kérek azért, amit róla írtam, műveletlen és figyelmetlen vagyok, legalább a szereposztásból rájöhettem volna, hát persze.)

Amikor a gondnok, aki viszont bízvást lehetne Gálvölgyi a Csinibabából, lejön, már meg van enyhülve (illetve rájött, hogy engem kár fenyegetni), elpanaszolja, hogy négy biciklije van, és egyet sem tárolhat a lépcsőházban, nem engedi a ház. (Ki lehet vajon a ház, aki neki is diktál? A lakógyűlés?) Tízféle kulcsot próbál a láncba az attribútumjának tűnő kulcskarikáról, segítőkészen kiemeli a szerkezetet a pincelejáróból.

Duhaj jókedvünk van, mégis elérem az utolsó fogast.